Igehirdetés 2012. szeptember 9.

Hogyan olvassuk a Jelenések könyvét?

 

Lekció: Jel 1,9-20
Textus: Jel 1,17-18

„Ne félj, mert én vagyok az Első és az Utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk megrettenünk, ha arra gondolunk, egyszer mi is megpillantunk téged, aki az Alfa és az Ómega vagy, aki mindig voltál és mindig leszel, s aki hatalmasabb vagy életnél és halálnál. Köszönjük neked a híradást, ami rólad szól és arra ösztönöz, hogy váljunk méltóvá arra a pillanatra. Szeretnénk felkészülni, s ezért teszünk le szent napodon mindent, ami hét közben kezünkben van, s ezért tesszük le azokat is, amik szívünket terhelik, hogy akadályok nélkül, közvetlenül és gyermeki bizalommal fordulhassunk hozzád. Segíts kizökkenni köznapiságunkból. Nyisd fel előttünk, amit nem látunk, holott látnunk kellene, s ments meg a fölösleges kíváncsiskodástól is, amikor olyasmit akarunk látni, ami nem tartozik ránk. Vigasztald köztünk a szomorúakat, intsed és erősítsd a megfáradtakat, és ébresztgess mindnyájunkat Krisztusban való, igaz életre! Ámen.

 

Igehirdetés

Holnap kezdjük olvasni Kalauzunk szerint a Jelenések könyvét, és sokan vannak, akiket ez elrémiszt. Talán már próbálkoztak vele, de olyan nehézségeket jelentett, hogy inkább letették. Valóban nem egyszerű olvasmány. Olyan irat, ami erőfeszítésekre sarkallja olvasóját, de szeretném felhívni a figyelmet egyrészt a mi templomi könyvárusításunkban is kapható Magyarázatos Bibliára, ami sok és hasznos segítséggel szolgál e könyvhöz is, másrészt pedig a gyülekezeti bibliaórára, ami azért működik, hogy ott föltehessük és közösen megbeszélhessük kérdéseinket, ami templomi istentisztelet keretében nehezen volna megoldható.

A Jelenések könyve olyan írás, amiben az igehirdetés képekbe van öltöztetve, ám ezek egyáltalán nem olyan nehezen megfejthetőek, mint általában gondolnánk. Ha imádsággal és valódi lelki elmélyüléssel olvassuk, alázatban mindig azt kérdezve, mit akar e könyv rajtunk változtatni, akkor szépen felnyílnak a legtitokzatosabbnak tűnő látomások is.

Igaz, s ezt elöljáróban jó megjegyezni, minden látszat ellenére nem jóskönyv, ami a végidők menetrendjét adja kezünkbe, ahogy azt félreérteni szokás. A mindig itt lévő “végidőkben” akar vigasztalást, ugyanakkor azonban intelmet is adni. Mindkettő fontos.

Vigasztalást, mert Kr. u. 100 táján íródott, amikor már túl voltak Néró császár kegyetlen keresztyén-üldözésein (Kr. u. 54-68), s javában folytak a Traianus alatti kivégzések. (Kr. u. 98-117) Kellett a hűségeseknek a vigasztalás, de szükséges volt a meginogni készülők intése is – mert az ember hajlik arra, hogy a körülmények befolyásolják. Gondoljunk csak a mögöttünk lévő, pártállami időkre: hányan választották a templom és a gyülekezet helyett a biztos megélhetést, a jó lakást, a munkahelyi előmenetelt – sajnos, pontosan így volt ez kétezer éve is.

A könyv eleji ünnepélyes köszöntés után mindjárt bemutatkozik a szerző, János. De hát kinek is a hangját halljuk, amikor ő beszél? Egyrészt annak, aki tizenéves fiatalemberként Jézus tanítványai, a tizenkettő közé tartozott, de oly zsenge legényke volt, hogy az utolsó vacsorán félelmében odabújt Jézushoz. (Ján 13,23) Ott volt, ha távolról is a golgotai megfeszítéskor, s Jézus rábízta édesanyját. (Ján 19,27) Ott volt az elsők között, akik az üres sírt látták és az angyali híradást vették a feltámadásról. A Jelenések könyve írásakor már nagyon idős ember volt, aki mindent tudott az életről. Azon a Pathmos szigeten érte a látomás-sor, ami az akkori világ egyik legforgalmasabb, Rómával vetekedő nagyvárosa, Ephesos előtt feküdt pár kilométerrel a tengerben, afféle elvonuló helyként – mint a Margitsziget szolgált valamikor a zsúfolt Pest .partjainál.

Maga a Pathmos név, s az itt történt kijelentés olyan költőt ihletett talán legfontosabb verse megírására és címadására, mint Hölderlin; s ugyanezt a nevet választotta később Hamvas Béla is legelmélyültebb tanulmányai összefoglaló címéül.

Pathmos tehát az ihlet helye. Itt az istenemberségről – még pontosabban magáról Krisztusról vett kijelentést János, a tanítvány – és mi ennek dokumentumát tartjuk a kezünkben, valamennyiszer a Jelenések könyvét olvassuk! Nem csak az ő személyes hangját, hanem Isten kijelentését is halljuk benne: az Örökkévaló igéjét mindenkor csak emberi száj tudja kimondani. Jól tesszük, ha mindig éber lélekkel figyeljük még egymást is, mert ő ma is szólhat hozzánk, akár egy embertársunk szava által is! Nem mondaná különben az ige, hogy “egymás hite által” épüljünk.  (Róm 1,12) János úgy mutatkozik be, mint „testvéretek és társatok Jézussal együtt”, mégpedig a következő dolgokban: a szenvedésben, a királyságban és az állhatatosságban. (Jel 1,9)

Vegyük észre, hogy ezzel János a keresztyén testvéri közösségben mindenkor adottnak veszi a Jézus jelenlétét, amiről régen rossz, ha mi magunk megfeledkezünk. Emberek néha azért jönnek templomba, mert szeretnek itt valakit – amivel semmi baj nincs addig, amíg az illető erre méltó, vagy egyáltalán jelen van. Ha pedig már nem méltó, vagy nincsen itt többé, az ilyen ember hite, de mindenesetre a közösség iránti szolidaritása rendszerint összedől.

János bemutatkozása emlékeztessen, hogy egymással való közösségünk a Jézus jelenlétéért, és nem más miatt kell fontos legyen! Ha emberekre épül a hitünk, akkor nagy veszélyben van. A gyülekezetben nem az a fontos, hogy emberileg ki van itt, hanem az, hogy a Feltámadott, aki az Első és az Utolsó – van itt közöttünk. El lehet tőle távolodni sajnálatos módon, sőt, a jelenlétét hozó Lélek lángját is meg lehet oltani (1Tessz 5,19), de ez nagy ítélet felettünk, ha valóban bekövetkezik. Közösségünknek egyetlen értelme van, az ő jelenlétét megtapasztalni – s ha valami ennél fontosabb, rossz úton járunk.

Ebben társai és testvérei lehetünk egymásnak, akár ezekben a legnagyobb dolgokban is, hogy szenvedés, ami nélkül sajnos nincs élet, s ezt az akkori római birodalomban nem volt nehéz szem előtt tartani; a „királyság”, ami nem más, mint Isten országa vagyis uralma; és az állhatatosság, amit nagyon is szerettek volna egymásban erősíteni a keresztyének. Talán mi is jól tesszük, ha a Jézus jelenlétét arra használjuk fel, hogy egymásnak társai és testvérei legyünk a nagy és végső dolgokban: együtt hordozva egymás szenvedését, együtt örvendezve Isten királyi uralmának, és együtt erősödve az állhatatosságban!

De nézzük, kiről is beszél nekünk ez a János, aki így mutatkozott be, ahogy most hallottuk. Az Emberfiáról, aki egészen olyan a látomásban, mint maga Isten. Itt értjük meg, hogy a könyvnek, mint egyébként az egész Újszövetségnek, tényleg az istenemberség a főtémája. Ez a mi hitünk lényege, s ezért jött Jézus is, hogy erre minket újra megtanítson. Mert bár a Biblia első lapján halljuk, hogy Isten minket a maga helytartóiul szánt, hiszen ezt jelenti, hogy az ő „képére és hasonlatosságára” teremtett – de mi e méltóságunkról, ennek valódi tartalmáról nagyon is elfelejtkeztünk. Degradáltuk életünket pénzkeresésre, alámerültünk indulatainkba és szenvedélyeinkbe, és sehol nincs már az a fény és dicsőség, amire Teremtőnk minket szánt.

Rendüljünk csak meg, hogy az Emberfiát olyannak láthatjuk, mintha az Örökkévalót látnánk: hosszú palástban van öltözve aranyövvel a mellén, haja fehér, mint a gyapjú, szeme olyan, mint a tűzláng, lába a kemencében izzó aranyérchez hasonló, hangja pedig olyan, mint a “nagy vizek zúgása”….!

Teremtőnk ilyen dicsőségesnek szánta az Embert – s mi tudjuk legjobban, mi maradt ebből. Nyomorult érzések, magányosság, félelem, egymás iránti gyanakvás, meg nem valósított álmok, a mulandóság szomorúsága – és mind a többi. Gyönyörködjünk el a Jelenések könyve hatalmas költészetén, hogy ez a könyv mer így beszélni a mennyből érkező Emberfiáról (Dán 7,13), amilyenek, ezek szerint, mindnyájan lehetnénk! Valószínű, hogy nem ilyennek látjuk egymást, s magunkat sem. De nézzünk végre így a saját kezeinkre: azokban a kezekben is ott lehetne a hét csillag…! A mi szájunkból is kijöhetne az Ige, mint hatalom, s a mi szemeink is ragyoghatnának úgy, mint a nap, amikor teljes erejével fénylik! Aminek az a jelentése – mivel a hét bolygó a sorsot jelentette az akkoriaknak – hogy az ember kezébe vehetné a sorsát!

A beszéde lehetne olyan tiszta, mint Isten igéje; tekintete adhatna annyi fényt, kifelé és befelé egyaránt, mint a legragyogóbb napsugár! Egymásra is ezért kellene méltányosan és főleg szeretettel néznünk, mert ezek a lehetőségek, amik itt képbe öltözve szólongatnak, minden emberben ott rejlenek! Ez a hitünk lényege: az istenemberség. Mindez Jézusban jelent meg teljességében hiánytalan szépségében – de bárkiben újra megjelenhet, aki őt befogadja és követi, mert azokat ő mind felhatalmazza (Mát 9,8) arra, hogy ők is Isten fiaivá legyenek! (Ján 1,12) Mi mind erre a dicsőségre születtünk. Álljon hát helyre bennünk, hitünkben ez az emberkép!

S az sem véletlen, hogy a megszólaló Emberfia első mondata ez: “Ne félj!” Valaki azt mondta, a Bibliában 365-ször olvasható ez a mondat, vagyis minden napra jut belőle legalább egy. A számítógépek világában nem nehéz utánanézni, s én magam is megtettem. Ennél is többször található meg az egyszerű biztatás, igaz, különböző nyelvtani formák között – minden napra több is jut belőle, mint egy. Hát ezért kell hozzá visszatérni, az Emberfiához, Krisztushoz – mert ő el akarja s el is tudja venni félelmeinket, amik roncsolják életünket. Ma se térjünk úgy haza, hogy ezt a jézusi szót nem halljuk meg, ezt ő maga mondja nekünk: “Ne félj!”

Miért ne féljünk? Azért, mert: „Én vagyok!” Amikor remegünk, hogy egyszer már nem leszünk, legalábbis e testben biztosan nem, hisz porrá omlik, akkor ő mégis – van! Ő Mózesnek is azt mondta, “…így felelj, amikor a nevemet kérdezik – a Vagyok küldött engem!” (2Móz 3,14) Hitünk azért épül erős sziklára, mert ő Van. Ő az Első és ő az Utolsó – nem pedig magunk! Az ember mulandóságtól való félelme abból ered, hogy legközvetlenebb élménye szerint magunk jelenleg „vagyunk” – ezért féltjük aztán életünket. Félünk a szégyentől, betegségtől, magánytól, mert ezek mind veszélyeztetik, hogy mi elvileg „vagyunk.” A valódi hit azonban pontosan azt munkálja, már nem az a fontos az embernek, hogy ő van – hanem, hogy Krisztus van! “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20)

Attól a pillanattól, hogy ez így érvényes, vége minden félelemnek. Már nem kell magunkat féltenünk, mert odaadtuk magunkat a halálba, Krisztussal együtt megfeszíttettünk – s vele együtt fel is támadtunk. „Ahogy ő van, úgy vagyunk mi is a világban.” (1Ján 4,17)

Aki ezen az úton jár, azt is elmondhatja Jézussal együtt, hogy “halott voltam, és íme, élek.” Egy ókori keresztyén sírkövön olvasható: “Itt nyugszik Marcus, aki hatvannégy évig volt a földön, de valójában csak hét évet élt.” A tömör sírfeliratban az szólal meg, hogy csak a megtérése utáni új élete volt valódi, a többi csak vegetálás volt… Közöttünk is vannak olyanok, akik elmondhatják, hogy halott voltam, és íme – élek! Amikor Jézus mondja ezt magáról, akkor ő már a testi halált is legyőzte, mert erősebbnek bizonyult annál. Urunk hatalmasabb az életnél, és hatalmasabb a halálnál! Ő már él örökké, és nála vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai. A hét gyertyatartó, amiről itt még szó van, a hét gyülekezet – ami azt jelenti, hogy Isten népe legyen fényforrás a világban. Ha mi is átmentünk már a halálon, és ha ezért köztünk is őszinte barátság és szeretet van, azt a kívülállók fényként tapasztalják meg egy sötét, hitetlen és szeretetlen világban! Ez a mi felelősségünk, ez a mi kiváltságunk.

Fejtsük hát meg szépen sorra a Jelenések könyve képeit, alkalmazzuk azokat magunkra – és vigaszt fogunk benne találni, mint az első keresztyének is találtak. Istenünk ma sem hallgat, a Szentírása és egymás hite által ma is építget bennünket. A gyülekezet Jézus jelenléte által az, aminek lennie kell – ha elvesztettük volna ezt, ha a lángot “megoltottuk” volna, gyulladjon újra a Lélek tüze! Mert a mi méltóságunk nem kevesebb, mint az Emberfia méltósága: ő azért jött, hogy mi eredeti istenemberségünket visszakapjuk.

Tőle kaphatjuk vissza, aki Van: aki az Első és az Utolsó, az Alfa és az Ómega. Azért nem kell magunkat félteni, mert ő él örökké, s azt akarja, hogy mi is vele együtt örökké éljünk! Azt akarja, hogy nekünk is “kezünkben legyen a hét csillag” – életünknek ne csak elszenvedői, a sorsnak kitett emberek, hanem életünk irányítói is legyünk. Együtt pedig váljunk gyertyatartóvá. A hétágú gyertyatartó Isten népét jelenti, s mi is ilyenek lehetünk együtt, akik “világítanak, mint a fénylő nap – az ő Atyjuk királysága alatt.” (Mát 13,43) Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Istenünk, te tudod, milyen magányos és tehetetlen az ember nélküled. Arra is képesek volnánk, hogy eltékozoljuk életünket, amit pedig te ragyogó győztesnek és dicsőségesnek szántál. Légy áldott, hogy nem kevesebbet, mint a saját létedet adod, hogy mi is abban részesedve éljünk veled együtt örökké, ahogyan te magad élsz – és úgy lehessünk ebben a világban, amint te magad vagy. Vedd el félelmeinket, hogy végre valóban teljes és igazi életet élhessünk. Vigasztald azokat, akiknek friss gyász van a szívében, és mutasd fel az örök életet mindnyájunknak. Add meg a világítani tudás ajándékát, hogy gyertyatartók lehessünk ebben a világban, és mások is megtalálhassanak téged, a világ Világosságát – aki élsz és uralkodsz örökkön örökké! Ámen.