Igehirdetés 2012. november 25.
Sok és kevés mozgástér
Lekció: 2Sám 22,1-21 2Sám 22,25-28 2Sám 22,47
Textus: Zsid 12,7-11
„Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Hát melyik fiú az, akit nem fenyít az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak. Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert azok rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig épülésünkre, hogy megszentelődjünk. Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem tűnik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság üdvöt munkáló gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, leborulunk előtted, hogy megszenteljük a hetedik napot, amely nem a miénk, hanem a tiéd. Köszönjük életünket, otthonunkat, az elmúlt hét minden elvégzett munkáját, a sok jó lehetőséget, amivel megajándékoztál bennünket. Köszönjük, hogy nem hagytál minket magunkra, hanem tapasztalhattuk segítségedet és vigasztalásodat. Bocsásd meg, amikor eltértünk vezetésedtől, és csak saját magunkra figyeltünk, nem pedig terád. Segíts bennünket igaz szívvel visszatérni hozzád, hogy megtapasztalhassuk szabadításodat, és dicsőítsünk tégedet. Áldd meg a gyülekezet áhítatát, és szólj most mihozzánk! Ámen.
Igehirdetés
Az egyik elmúlt évben konfirmációi órán azt kérdezte egy hetedikes leány, hogyan kell Istent nekünk, embereknek elképzelni. Milyennek próbáljuk őt lélekben látni, amikor imádságban odaállunk a színe elé. Meglepő volt az őszinte gyermeki kérdés, pedig nem csak ifjak, hanem felnőttek is szokták ezt kérdezni – igaz nem másoktól, legfeljebb maguktól. A válasz ott is, és ma is ugyanaz: nem kell őt kép alakjában elképzelnünk, bár az ige csak a tárgyban megjelenített faragásokat és festményeket tiltja vele kapcsolatban, a szívünkben élő képeket nem. Ő nem alakokban és képekben él, amiket róla alkotni próbálunk, hanem a cselekedeteiben. Abban mutatkozik meg, amit tesz, és amit mond – nála ez a kettő egy és ugyanaz. Ezekre kell figyelnünk, és ezek felől kell gondolkodnunk.
Dávid úgy ismerte meg őt, hallhattuk az előbb, mint aki válaszol a bajából hozzá kiáltó embernek, de azt is megtudjuk a felolvasott bibliai részből, hogy ez a válasz olykor elképesztő. Megrendülnek az egek alapjai, füst és tűz jelenik meg, ha ő „lehajlítja az eget” és leszáll hozzánk! Kerubon ülve repül, szelek szárnyán száguld, „sötétség a sátora” miközben mégis fényözön jár előtte – hatalmas mennydörgés és villámok jelzik, mekkora az ereje, a tengeren pedig akkora hullámzás támad a jelenlététől, hogy meglátszanak a legnagyobb mélységek is. Ilyen élmény vele találkozni.
Amikor lenyúl a magasból, s kihúzza az embert a „nagy vizekből”, amik a halál örvényeiként már pusztító áradattal körülvették, mint a “sír kötelékei” fonódtak a fejére – azt nem lehet semmi mással összetéveszteni. Nem azt kell kérdezni, miként nézel ki, Uram, hanem azt, hogy mit mondasz, és mik a cselekedeteid! Ezek a fontos kérdések: Isten a velünk közölt kijelentése révén mutatkozik meg. E tudást pedig, ha már szereztünk ilyet, nem tanácsos elfeledni, mert e tudások szervesen egymásra épülnek bennünk, valójában ez a belső életünk váza. Másrészt pedig az ő megismerése bennünk egészen friss és igazi kell legyen, ami nem bearanyozott kép a szentélyben, amit egyébként kifejezetten tilt is a Tízparancsolat, vagy hitetlenségből hordott amulett a nyakunkban, amitől az élő Isten helyett mágikus segítséget várunk a bajok idején – hanem a szívünkbe írt élmény, megértett és feldolgozott tapasztalás. Olyasmi, aminek levontuk konzekvenciáit, és amit ezért érdemes gondosan megőrizni a jövő számára.
Dávid éneke, aminek egy részletét hallottuk, gazdag üzenetekben arra nézve, miben is állt Isten szabadítása – ezek közül azonban most csak eggyel foglalkozzunk, ahol ezt olvassuk: “…Tágas térre vitt ki engem.” (Zsolt 31,9 Zsolt 118,5-6) Manapság divatos szó a „mozgástér”, amit akkor használunk, amikor a rendelkezésünkre álló lehetőségek dolgáról van szó. Akinek sok a pénze, a hatalma és a befolyása, esetleg jók az összeköttetései, annak „nagy a mozgástere” – aki pedig szűkölködik, vagy mondjuk, még el is van adósodva, ahogy most az egész országunk ezzel küszködik, sajnos, egyes emberek százezrei éppen úgy, mint maga az állam is – hát annak „kicsi a mozgástere”. Vagy, ahogy egy régi magyar kifejezéssel mondani szoktuk volt, „szorosságban van”. A kép, mint a „mozgástér” ellentéte találó: nem csak a fizikai hely szűkösségét mondja ki, hanem a lelkiállapotot is, amivel a rossz helyzet járni szokott.
Egy régi kínai filozófus mondása szerint a szakadatlanul fölfelé törekvő előbb-utóbb szorosságba jut. (Konfuciusz, Ji King, 47.) Az a bölcsesség fejeződik ki ebben, hogy a legjobb ambícióknak is tudni kell határt szabni: nincs olyan, hogy minden maradéktalanul sikerül, valamennyi álmunk valóra válik, s mindent meg tudunk szerezni, amit csak vágyainkba fogadtunk. Úgy is fogalmazhatunk, ha tovább nyújtózkodunk, mint a takarónk ér, akkor eladósítjuk magunkat – és annak révén előbb-utóbb szorosságba kerülünk. Tudjon az ember mértéket szabni vágyainak és ambícióinak. Igaz ugyan, amit Shakespeare mond: “Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink, és kis életünk álomba van kerítve….” (Vihar IV.felv.) Ám vannak olyan álmok is, amikkel le kell az embernek számolnia. Egymástól sem várhatunk tökéletességet, pedig milyen szívesen megtennénk, sőt, szoktuk is – holott tudomásul kell vegyük, hogy a másik ember nem tökéletes, s nem is lehet az, hisz magunk sem vagyunk azok. A szakadatlanul fölfelé törekvő előbb-utóbb szorosságba jut.
Ám van olyan szorosság, ami már tényleg az életünket fenyegeti: a Dávidé mindenesetre ilyen volt. Fején valóban ott voltak a “halál örvényei” meg a “sír kötelékei”, amikor saját fia, Absolon kereste őt halálra nagy seregekkel. Sírva menekült el Jeruzsálemből az Olajfák hegye irányába, átkelve a Kedron-patakon, s másodrangú feleségeit hagyta hátra palotájában házőrzőnek – akikhez aztán a hódító ifjú Absolon be is ment a nép szeme láttára. Következett a bujdosás és barlanglakás, azzal a rettegéssel: mikor fognak megölni… Ebből a szorosságból vitte ki Isten Dávidod – „tágas térre”…!
Amikor arról beszél hálaénekében, hogy „igazságom szerint bánt velem az Úr” az korántsem dicsekedés, hogy lám csak, megérdemeltem a szabadulást – hanem éppenséggel súlyos dolgok elismerése és summázása. Az is benne van, bizony, hogy hiába könyörgött Dávid a saját katonáinak, kíméljék meg a fiát, Absolont, ha elfognák. Nem tudta elkerülni, hogy azok megöljék, amint csak tehették. Vannak helyzetek, amikor már semmi nem úgy történik, ahogy szeretnénk, teljesen elvész minden ellenőrzésünk a történések felett. Ez ám az igazi „szorosság”! Amikor Dávid énekében arról van szó, hogy „igazságom szerint bánt velem az Úr”, úgy kell értenünk, hogy „igazságom mértéke” szerint tett velem az Úr. Dávid valamikor megölette a leghűségesebb katonáját Uriást, hogy elvehesse tőle a feleségét, akit előzőleg már titokban elvett tőle. Ő nem mondhat mást énekében, mint azt, hogy „Te a hűségeshez hű vagy, a feddhetetlenhez feddhetetlen vagy, a tisztához tiszta vagy, de a hamisnak ellenállsz. A nyomorultat megsegíted, de a kevélyeket látod, és megalázod.” (2Sám 22,26-28) Semmi más nem történt a saját fia elöli menekülés megaláztatása, végül pedig az Absolon elvesztése révén Dáviddal, mint pontosan ez – Isten az “igazságának mértéke” szerint bánt vele.
Az a nagy szó, hogy Dávid ezt felfogja, elismeri, és semmit nem magyaráz rajta. Nem igazolja magát, mást nem okol már hányattatásaiért, hanem hálát ad Istennek, hogy a nagy szorosság után “tágas térre” vitte ki őt. Lett megint „mozgástere”, amit pedig egy időre teljesen elvett tőle Isten. Ebből azt kell megértenünk, hogy a legsúlyosabb szorosság is, amibe esetleg éppen mi manővereztük is magunkat, ahogy azt Dávid is tette, csak egy ideig tart, és – eljön a vége. Mindennek eljön a vége ezen a világon – ki kell tudni várni. Hány ember nehezíti sorsát a türelmetlenségével: így nem csak szorosságban van, hanem még tetézi is azt türelmetlenséggel…
Lassan közeledik az advent, amit minden évben azért kapunk, hogy tanuljunk – várni. Végigtekintjük a Krisztus-esemény egész történetét, amely a teremtéstől kezdődik, s csak a választott nép életében is másfél ezer év, amíg Jézus eljön…! Ha ezt látjuk, tanulhatunk türelmet, tanulhatunk várni.
Dávid szabadulása azonban nem csak türelemre tanít, bár valóban vannak mozzanatok a “szorosság” idején, amikor a legtöbb jó, amit tehetünk éppen az, hogy nem teszünk semmit. Gondoljunk arra a bizonyos „tízig számolásra”, amire feszült pillanatokban oly sokszor képtelenek vagyunk, és mennyi baj lesz belőle – mert néha valóban az a legüdvösebb dolog, ha egy ideig nem teszünk semmit. Aki megtanult már semmit nem tenni, nem mondani, csak várni és hallgatni, annak egy dolgot még biztosan meg kell ehhez tanulnia: megérteni a saját útját. Felfogni minden esemény jelentését, ami csak történt velünk. Mert életünk szakadatlanul alakul, halad előre és változik, és jaj annak, aki nem is érti, hol is tart, mi is történt eddig vele – és mi annak az üzenete. Milyen sok ember él úgy, hogy nincs szinkronban a saját életével, nem érzi jól magát a saját bőrében…!
Emlékezzünk a Jézus mondására: “Igen, Atyám, így volt kedves előtted. Elrejtetted a bölcsek és értelmesek elől, és megjelentetted a kisdedeknek…” (Luk 10,21) Ő maga is jobban szerette volna, ha Isten országa titkait először a jeruzsálemi intelligencia, a főpapok és a nép szellemi vezetői fogják fel – ám ez írástudatlan halászembereknek adatott meg. És ő nem bosszankodik, nem háborog ezen – hanem hálát ad érte a menny és a föld Urának! Megérti, hogy mennyei Atyánk olykor más úton kívánja véghez vinni terveit, nem pedig azon, ami számunkra fontos, vagy akár a legkézenfekvőbb lenne. Olykor más úton vezet, nem pedig azon, amelyikre a magunk vágyaival felkérnénk őt. Dávid sem jószántából bujdosott a Szín pusztájában, és szívesen el lett volna Barzilai és a többiek könyöradománya, a bab és a pörkölt lencse nélkül is, amit vittek neki és embereinek – ha nem lett volna halálosan éhes… (2Sám 17,28)
A hívő embernek el kell fogadnia, amikor Isten más úton vezeti, mint ahol éppen a legszívesebben járna. Ez a lelki érlelődés egyik legfontosabb mozzanata: eljutni oda, hogy „Igen, Atyám, így volt kedves te előtted. Hálát adok neked, menny és föld Ura…!”
Konfirmációkor tanuljuk, sőt Énekeskönyvünkbe is be szoktuk írni a régi mondókát:
„Szeresd az Istent, és ne mondd soha,
Ha rossz a sorsod, hogy ő mostoha:
Tudja ő jól, mért’ adá a bajt,
Lehet, hogy az lesz épp’ javadra majd!”
A hívő élet egyik legnagyobb tudása, miként változtathatjuk a rossz dolgokat jóra, miként hozhatunk ki a nehezen elviselhető dolgokból is hasznosat és előrevivőt. Ennek titka nagyon egyszerű: legyen lelki növekedésünkre, bármilyen nehéz dologba is kerültünk volna. Az embert élete során egyetlen igazán nagy baj érheti, éspedig az, ha megáll a lelki fejlődésében. Aki föladja, hogy formálja a jellemét, a tulajdon személyiségét, az észrevétlenül lelki halottá válik. Nem is lehet rajta segíteni egészen addig, amíg lelki értelemben újra fel nem ébred, és megint élni nem kezd. Dávid azok közé tartozott, akik nem adták föl lelki növekedésüket, tanultak a saját tapasztalataikból, és így jutott el a szorosságból a “tágas térre”, ahol már nagyszerű dicsőítést mondhatott Isten szabadításáért. Ez az ember tudott sírni bűnei felett, mikor azok a fejére dőltek és menekülnie kellett – nem csak lázadó fiára, Absolonra vádakat szórni. Aki még mások vádolásánál tart, az tulajdonképpen el sem indult élete birtokbavételében.
Tudjon hát az ember határt szabni ambícióinak, letenni arról, hogy mindig mindenből többet, a legtökéletesebbet ide, mert nekem az “jár.” Emlékezzünk: a szakadatlanul fölfelé törekvő előbb-utóbb szorosságba jut. Vegyük észre továbbá, hogy ha bajban vagyunk, legfeljebb „igazságunk mértéke szerint” bánt velünk az Úr, amit tanácsosabb elismernünk, mintsem magunk előtt is eltagadnunk. Így lehet a nemszeretem fenyítékből ajándék, ami javunkra szolgál és üdvünket munkálja, mert – igazabb emberré tesz. “Pillanatnyilag ugyan semmi fenyítés nem tűnik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság üdvöt munkáló gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.” (Zsid 12,11) Jó megtanulni várni, és olykor egyáltalán semmit sem tenni, sem mondani – mert bizonyos helyzetekben ez a legfőbb jó, amit csak tehetünk. Ha pedig más úton vezetne az Úr, mint amilyenen magunk is szeretnénk, s az élet sokszor már csak ilyen – hát azt is érdemes felfogni és megérteni. Erre törekedve nem fogunk megállni a lelki fejlődésben: kijutunk a szorosságból a „tágas térre.” Sőt egészen a csillagokig: „Sic itur ad astra” – a poklok megjárása után felragyog a hatalmas, végső távlat is (Dante: Isteni színjáték, Pokol, 34. szín), vagy, ahogyan a másik költőóriás, Goethe mondja:
„Dicsőn szaporítják
rendjüket a csillagok,
nagy fények, picinyke szikrák
tündökölnek itt s amott.”
(Goethe: Faust II. 1., ford. Kálnoky L.)
Aki elhelyezi magát ily módon az éjszakai égbolt „csillagsátora” alatt (Schiller: Az örömhöz, ford. Rónay Gy.) – vagyis tisztába jön parányi, mégis pótolhatatlan, egyszeri mivoltával, az megtalálta helyét. Az ilyen bölccsé válik, s késő vénségéig is csöndben növekedni tud, ahogy a zsoltár a “víz mellé ültetett fához” hasonlítva mondja felőle: „Levele zöld marad, száraz esztendőben sem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik.” (Zsolt 1,3 Jer 17,7-8) Vén korban is gyümölcsöznek – aminél bizonyára nincs is nagyobb dolog. (Zsolt 92,15) Így is legyen! Ámen.
Fohász
Urunk, annyiszor megmutattad már szabadító szeretetedet: kihoztál bajból, betegségből, bűneink következményeiből, és tágas térre vittél ki. Bocsásd meg sok feledékenységünket, hogy természetesnek vettük, s nem dicsőítettünk érte méltó módon. Most újra megállítottál, hogy elgondolkodjunk és megjobbítsuk útjainkat. Kérünk a betegek gyógyulásáért és a szomorú szívűek vigasztalásáért, de azért is, hogy hirdetett igéd maradandó lehessen a szívünkben. Adj türelmet, amikor arra van szükségünk, segíts hallgatni és semmit sem tenni, amikor az szükséges. Ha pedig elhozod szabadításodat, hadd dicsérjünk teljes szívvel és egész lelkünkkel! Ámen.