Jó csendben várni

Igehirdetés 2012. december 2.

Jó csendben várni

 

Lekció: Sir 3,19-33
Textus: Mát 1,20-23

„Íme, az Úr angyala megjelent neki álmában és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjen, amit az Úr mondott a próféta által: Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek – ami azt jelenti, velünk az Isten.

 

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, örök Atyánk, köszönjük az új advent fényeit. Reménykedve és várakozással tekintünk előre, hiszen a tiéd a jövendő, s akkor nem lehet az rossz, még ha próbákon át vezetsz is a tökéletesedés útján. Szemünk előtt van, ami méltatlan bennünk, és ha volna, amit eltagadtunk előled s magunk elől, segíts, hogy azokat is megvalljuk most igazán. Add, hogy új bizalommal és hittel tekinthessünk előre, s téged lássunk ott, aki ígéreted szerint eljössz és helyreállítod mindazt, ami a bűn miatt elromlott. Segíts megértésre és alázatra, ahová József és Mária is eljutottak, hogy fogadhassák a világ Megváltóját. Taníts csendben várni és megadással lenni! Ámen.

 

Igehirdetés

Egy 20. századi angol regény lapjain jelenik meg egy fiatalember, aki Londonból vidékre utazik, hogy újrakezdje életét egy másik városban és másik munkahelyen. Amint elindul vele a vonat, vonulnak el szeme előtt városok és állomások, de mindjárt az út elején pár pillanatra meglát az egyik peronon  egy olyan szomorú és magános arcot, amely maga az elkeseredés. Ez a komor kép aztán megy vele, s a regény során újra és újra felvillan előtte különböző élethelyzetekben, míg az élete egyik mélypontján egyszer úgy találja, hogy az arc tulajdonképpen ő maga.  (J.C.Powys: Wolf Solent)

Valószínűleg mindnyájunknak van egy ilyen magányos és elkeseredett arcunk, ha alapjában sok minden rendben van is életünkben. Nehéz megúszni utunkat próbák nélkül, amik efféle vonásokat hagynak rajtunk. A Siralmak könyve előbb hallott részlete mindenesetre ezzel foglalkozik, a magát idegennek érző ember hontalanságával, a fázós elkeseredettséggel – tehát azokkal az időkkel, amikor „…elcsügged bennünk a lélek.” (Jón 2,8)

Adventi téma ez, hiszen sokszor valóban a mélységből kiált az ember segítségért, nem tudva, meghallgatásra talál-e. Az elkeseredés sok mindenből származhat. Talán elvesztettünk valakit, akit szerettünk és hiányzik. Lehet, hogy csalódtunk valakiben, akiben megbíztunk, s már nehéz hinni az élet szépségében. Esetleg maga az élet, a “feltételek” fordultak mostohára körülöttünk. Akadnak, akik elvesztették munkahelyüket, s vannak olyanok is, akiknek el kellett adni házukat, mert nem tudják fizetni részleteit. Lehet, hogy életünk kiteljesedése valahol előttünk van, ám nem akar eljönni s nagyon nehéz kivárni. Az sem lehetetlen, hogy saját magunkkal vagyunk elégedetlenségben – aki kicsit is őszinte magával, biztosan nem tekinti lényét tökéletesnek.

Igénk válasza a kérdésre, hogy mi legyen a mélyen bennünk bujkáló elkeseredéssel az, hogy „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig”, vagy, az új fordítású Biblia szerint: „Jó csendben várni az Úr szabadításáig.”

Ez a csöndes várakozás az advent igaz tartalma. Amikor nincs itt a szabadítás, küzd az ember a reménység és a kétségek között, az alagút végén sem látszik a fény – akkor igazán „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” Egy fiatalasszony friss házasként szeretne boldog és szép életet élni, egész életében erre készült – de mindkét szülője az alkohol rabja s ő tehetetlenül vergődik, mert szeretne rajtuk valahogy segíteni, de minden próbálkozása kudarcot vall. Ott állunk mellette tehetetlenül – mi is szeretnénk segíteni, s mi sem tudunk tenni majdnem semmit. Vannak helyzetek, amikor szinte más sem marad, csak a tehetetlenség és elkeseredés.

Józsefnek, a boldog vőlegénynek sem lehettek nagyon derűs gondolatai, amikor megtudta, hogy jegyese, Mária viselős – holott ő nem is érintette. Mi lehetett ennek a derék ácsnak a lelkében? Szégyen és megalázottság, sértettség és az életből való alapvető kiábrándulás, mikor megtudta, hogyan állnak a dolgok Mária körül. A pillanatokban, mikor az ember úgy igazán a padlón van, az a kérdés marad: hisszük-e, tudjuk-e, hogy „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.”

Nem intézkedni, nem igazságot tenni, nem hozzáfogni a világ megjavításához és minden embertársunk megigazításához – hanem várni, és megadással lenni – az Úr szabadításáig. Nehéz lecke, hiszen ha másként nem, legalább beszéddel és szavakkal rendszerint mégis megpróbálkozunk. Elmondjuk, elpanaszoljuk valakinek, még vádak is elhangzanak egy jelen nem lévőről, vagy ha magának az illetőnek mondjuk el, következnek a jelenetek és a veszekedések – aztán legtöbbször minden marad a régiben – esetleg rosszabb kiadásban… Milyen más, mikor valaki tényleg tud csöndben várni, semmit nem tenni, az Úr szabadításáig!

Ehhez kapunk most támogatást, amint József is kapott az angyaltól álmában. Ez a segítség maga az eljövendő Jézus, akinek egyik neve Immánuel, ami azt jelenti, velünk az Isten. Jézus, mint Immánuel – ez a mi adventi evangéliumunk! Az ő ószövetségi neve Ézsaiás próféta könyvében szólal meg (Ézs 8,8  Ézs 7,14), és több rétegű szó. Jelenti azt, hogy Isten velünk van, de jelenti azt is, hogy ő közöttünk van, és jelenti azt is, hogy ő a középen van. Mindegyik fontos, elmélkedjünk most ezekről. Isten velünk, Isten közöttünk, és Isten középen.

Ha Isten velünk van, akkor lehetnek a körülmények mostohák, lehetnek a kilátások sötétek, valahogy mégis van reménység. Bocskai fejedelem az egész hatalmas Habsburg birodalommal szállt szembe, mikor a reformáció hozta bibliai igazságot, s azzal együtt a vallásszabadságot kívánta Magyarországnak kiharcolni. Az esélyek nem voltak kecsegtetőek. Ő azonban ezt az igét hímeztette zászlóira:“Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8, 31) S ezt a hitét, hatalmas hitvallását Isten elfogadta és megáldotta, s az 1606-os bécsi békében Bocskai a hajdúkkal szövetkezve rákényszerítette a Habsburgokat, hogy elkezdjék tisztelni és elfogadni a reformáció egyházait Magyarországon. Az ő emlékezetéül van ott ez az ige a mai napig a Magyarországi Református Egyház címerében. Mert ha Isten velünk, akkor a reménysége is velünk – s nem kilátástalan a túlerővel való harc sem.

Ennek azonban fordítottja is igaz. Ahol Isten jelenvalóságát kétségbe vonják, a hitet megtagadják, ott a reménység is ki szokott hunyni. Azért akad ma annyi sötéten látó ember, azért vizionálnak oly sokan katasztrófát, azért épülhet lassan média-iparág a világvége várás lelkületére, mert nincs hit. Az igaz hitet megtagadják, az okkultista forrásokból táplálkozó ostoba babonákat széles sávon hirdetik. Pedig minden megkeresztelt ember fölött elhangzott pólyásbaba korában: “Tegyetek tanítványokká minden népeket – és tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig…!” (Mát 28, 20)

Amikor adventben az ige emlékezetünkbe idézi, Isten jött közel hozzánk, hogy „velünk legyen” a Betlehemben született és Názáretben felnőtt Jézus által, mindezzel a jövőt akarja kinyitni előttünk. Azt akarja, hogy hitünk “…reménység is legyen Istenben.” (1Pét 1,21) Élesszük új életre a hitet magunkban – mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? A Gonosz tüzes nyilait is megolthatjuk, ha az apostol tanácsa szerint fölvesszük magunkra a „hitnek pajzsát.” (Ef 6,16) A “lelki harcban” sincs egyedül a hívő, ott sem reménytelen számára a jövő!

Isten azonban nem csak segítőként “van velünk”, hanem ébresztőként is. Ez fejeződik ki az Immánuel szó második rétegében. Isten közöttünk van, ami azt jelenti, hogy mindig eggyel többen vagyunk, mint ahányan összegyűltünk az ő nevében. Valóban itt van Isten köztünk – és ebből az következik, hogy nem történhet minden oly kritikátlanul és közönségesen, mintha ő nem lenne jelen. Még az iskola udvarán is másként játszanak a diákok, ha ott van egy tanár, mint akkor, amikor teljesen magukban vannak. Olvassuk csak el Golding-tól “A legyek ura” című regényt, abból megtudhatjuk, milyenek a gyerekek, amikor magukra maradnak. Verne még regényes illúziókat táplált a “Rejtelmes sziget”-ben, meg a “Tizenöt éves kapitány”-ban – ám a két világháború évszázadában meg kellett szülessen az őszintébb kép, amely megmutat “embergyermekeket” magunknak – milyenek is vagyunk, ha egyedül hagynak minket…

Igen, szükség van arra, hogy tudatában legyünk: Isten közöttünk van. Még akkor is közöttünk van, ha tagadnánk őt, ha elfelejtkeztünk volna róla, és még akkor is, ha azt szeretnénk, hogy ne nézzen oda. Aki ezt a szívére veszi, az szükségképpen felébred. Rádöbben, hogy nem mindent szabad, amit lehet. Arra, hogy az élet nem magántulajdonunk – “nem vagyunk mi magunkéi!”

Nem azokkal kell foglalkoznunk, amiket Isten elrejtett előlünk, eltakart és nem mutatott meg, hanem azokkal, amiket kijelentett és nagyon is világosan elmondott. Sok embert izgat a titok, amiről Dosztojevszkij azt mondja, hogy a „a tömeg szava”, mert a tömeg mindig oda tódul, ahol valami ilyesmit sejt: leginkább a cirkuszba és a “mágikus” helyekre. Itt van számunkra Isten hatalmas kijelentése a Szentírásban. Goethe azt mondja a Bibliáról, nincs emberfia, aki azt állíthatná magáról, teljes mértékben és maradéktalanul megértette volna. Akinek ez a könyv nem kell, mert azt hiszi, ő ezt már érti és megfejtette, az ne csodálkozzon, ha záros határidőn belül bele fog csavarodni az un. „ezotériába.”

Ahol kidobják az ablakon az igaz hitet, Isten valódi kijelentését, szavát és Igéjét – ott bejön az ajtón a hamis hit és az áltatás. Ezért fontos, hogy Isten nem csak velünk van, mint segítőnk és támogatónk, hanem “közöttünk” is, mint ébresztőnk és megszólítónk. Az ő jelenléte, személyes és egyetemes kijelentése méltó egyedül arra, hogy formálja lelki arcunkat!

Végül még egy szó: ő nem csak velünk és közöttünk – hanem középen is van. Ez azt jelenti, hogy ő minden dolgok lényege, belső magva és szervező ereje, aki nélkül a világ széthullik és valóban elveszti értelmét. Nem tudjuk elveszteni a világ egészét, de el tudjuk érni széthullást a magunk lakóhelyére nézve – ma így néz ki a dolog. A világot nem kell féltenünk: Isten tulajdona így is, úgy is – ám emberi környezetünket igenis féltenünk kell attól, hogy széthullik és elveszti értelmét. Érvényes ez lelki egészségünkre, de élhető környezetünkre is, ahol a mi dolgunk az, hogy megvédjük ezek “egész”, azaz sértetlen voltát – a lélek békességét éppúgy, mint a vizeket, levegőt és a földet.

Közel háromezer éve egy elkeseredett ember azt mondja magáról, hogy „én vagyok az a férfi”, aki nyomorúságot látott, akit ő lekergetett útjáról, nevetségessé tett mindenki előtt, akivel kavicsot rágatott, akinek elvette a békességét, aki már azt hitte nem lehet reménykednie és bizakodnia az Úrban. Ez a férfi mondja, még egyszer meggondoltam – s akkor rájöttem, hogy szeret az Úr, nincs még végünk egészen! Nem fogyott el irgalma, minden reggel meg-megújul, nagy az ő hűsége! Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Így hát jó csendben várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.

Jó, ha a férfi már ifjú korában igát hordoz, vagyis gyakorolja magát az állhatatosságban. Üljön hát magányosan és maradjon néma, amikor ráteszik az igát. Hajtsa porba a fejét – talán van reménysége. Tartsa oda arcát, ha ütik: tűrje, ha gyalázzák. Mert nem vet el örökre az Úr! Sőt, ha megszomorít, meg is vigasztal – kegyelme gazdagságából. Nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát! (Sir 3,19-33)

Mi ezt a nagy jóságot Jézusban tapasztaltuk meg, akinek születése ünnepére készülünk – az ő szelídségében és türelmében leltünk rá. Benne látjuk az Úr felénk forduló bocsánatát: hozzá jövünk az úrvacsorában kegyelemért és újulásért. Ő van a középen: mindig is ő volt, s mindig is ő lesz – hát legyen ott a mi életünkben is!

Ő velünk van, hogy segítsen, közöttük van, hogy felébresszen. Ő az, aki középen is van, hogy “mindent egybefogjon” és mindennek megadja helyét. Azért jöttünk ma ide, hogy elhelyezzük magunkat, hol is vagyunk – értékeljük át most életünket is ilyen módon: ő van a középen!

Immánuel – Jézusban az Úr van velünk, közöttünk, s ő lehet középen is. Jó csendben várni és megadással lenni az ő szabadításáig! Így is legyen. Ámen.