Igehirdetés 2012. december 9.

Miért kell útkészítő?

 

Lekció: Mát 25,1-13
Textus: Mal 3,1-3

„Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az Úr, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! – mondja a Seregek Ura. De ki bírja majd ki eljövetele napját, és ki állhat meg, amikor megjelenik? Mert olyan lesz az, mint az ötvös tüze, és mint a ruhatisztító lúgja. Ahogyan leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt, úgy tisztítja meg az Úr a Lévi fiait. Fényessé teszi őket, mint az aranyat és az ezüstöt. Akkor majd igaz áldozatokat visznek az Úrnak.”

 

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei jó Atyánk, szeretnénk olyan adventi csendet, amelyben megszólal a te hangod. Vágyakozunk veled találkozni, aki mindig voltál és mindig leszel, még akkor is leszel, amikor mi magunk már testileg régen porladunk. Köszönjük Urunk, jóságod jeleit, hogy a próbák és gondok között is megtapasztaltuk, nem hagytál el bennünket. Vigasztaltál bennünket és utat mutattál, amikor eltévedtünk. Bocsásd meg sok hitetlenségünket, hogy nem építettük életünket mindig úgy terád, ahogyan az hozzád méltó lett volna. Megvalljuk gyarlóságainkat, sőt vétkeinket, és azt kérjük, adj nekünk feloldozást és igazi megtisztulást. Hadd legyen ez az advent csöndes várakozással és boldog előretekintéssel teljes. Hadd lássuk, hogy Krisztusban eljössz, és ma is közeledsz a te népedhez, és hadd készüljünk arra az ünnepi örömre, ahová te vársz bennünket! Ámen.

 

 

Igehirdetés

A világ nagy vallásai az embernek legalább kétféle énjét tartják számon. Egyik a vágyteli én, lényegében a test és az érzések világa, ahol mindnyájan a mindennapokban élünk. Ezt az énünket a sóvárgás, a szüntelen vágyakozás jellemzi, és minden vallás valahol „alul” helyezi el a másik, a magasabb rendű énünkhöz képest. Ezt a másikat nevezik aztán „lelki” vagy szellemi énünknek, s ezt „fölül” lévőnek, valahogy az éghez közelebbinek tekintik, mert sejthetően ebben a részünkben rejlik mindaz, ami csak örök és megmarad belőlünk.

A Biblia világa azonban nem ítéli el bennünk a sóvárgás és a vágyak emberét, nem mondja azt róla, hogy mindenestől rossz lenne ez a szint, meg kell hát tőle szabadulni – hanem azt mondja, maradjon csak meg motornak, állandó húzóerőnek, de át kell nemesednie, magasrendű célok felé kell fordulnia. És ha ez megtörténik, akkor már nem kétféle énünk lesz, hanem csak egyetlen, amiben vágy és cél, sóvárgás és méltó beteljesülés szépen megtalálja a maga helyét. Kevesen jutnak el a bölcsességnek és lelki békének erre a magas fokára, földi életünket sokkal inkább az igyekezetek és a küzdelmek jellemzik, amiben néha így sikerülnek a dolgok, néha pedig amúgy.

Jézus adventi példázatában a tíz leány lakodalomba készül, és az ige egyetlen szóval nem mondja azt, hogy mennyivel jobb lenne nekik kenyéren és vízen leélni az életüket. Teljesen helyénvaló, hogy vannak az életnek örömei, amik beteljesülhetnek, és Jézus szerint egyáltalán semmi baj nincs azzal, hogy az emberi szívekben ott a vágyakozás az örömre. A kérdés összesen az, hogy vajon mennyi alantas és méltatlan dolog keveredik a vágyakhoz, mint a példázatban a gondatlanság, a tunyaság, az oda nem figyelés, és mennyi valóban fölfelé mutató, nemes vonás járja át azokat az örülni akaró vágyakat, például a körültekintés, előrelátás, a komolyság és a megbízhatóság. Adventben minket is átjár egy sor vágyakozás, sőt sóvárgás – hiszen ez az időszak a „még nem” ideje. Amikor tudjuk, hogy mi minden jó lenne, de még nincsen itt. Még nincsen itt a megtisztulás, pedig nagyon szeretnénk. Még nincsen itt a vigasztalódás, pedig milyen nehéz tud lenni egy veszteség. Még várnunk kell a békességre, mert annyi, de annyi mindent kell addig a helyére tenni a szívünkben.

Hangozzék hát fel most nagyon egyértelműen az advent evangéliuma: ő jön, ő közeledik hozzánk! A lakodalmas háznál a vőlegény eljöttét várták ezzel a bizonyossággal: hiszen megkérte a lányunk kezét, hiszen megígérte az eljöttét. Jön, jön, akit várunk! A mi adventünk is ezzel teljen meg: jön az, akit nagyon várunk, jön szabadító Jézusunk. „Az álmot űzd el, készen állj, Krisztus nép, jön, jön a király!”

Malakiás könyvében is erről olvasunk, és ennek révén most megint megérthetjük, milyen szervesen is kapcsolódik össze az ó és az újszövetség. Az egyik előre mutat őrá, el fog jönni, a másik pedig visszamutat őrá, hogy itt járt köztünk. Advent második vasárnapján halljuk meg most azokat az üzeneteket, amik a Jézus eljötte előtti, ószövetségi időkből szólongatnak minket.

Először is azt, hogy a király eljöttéhez útegyengetésre van szükség. Így volt ez az ókorban is, amikor vigyáztak arra a szolgák és a megbízottak, hogy az uralkodó kocsiját ne érje tengelytörés a gondozatlan utakon. Végigjárták előtte, és ahol kellett, kiegyengették. Voltak árkok, amiket fel kellett tölteni, és voltak földkupacok vagy éppen kőkupacok, amiket le kellett hordani az útról, és csak azután mehetett ott el az uralkodó kocsija. Ma sem mennek nagy hatalmú emberek olyan helyekre, ahol nem járnak előttük az útkészítőik, igaz, ez ma már másként zajlik.

Legyen hát mai adventi vasárnapunk kérdése, vajon mit kell kiegyengetni a szívünkben. Nem nőtt-e nagyon magasra bennünk valami, és nem szabdalják-e a szívünket nagy mélyedések? Nem nőtt-e fel bennünk egy sértettség, egy csöndes bosszúvágy valaki ellen, ami kőrakásként eltorlaszolja a Jézus érkezésének útját? Nem nőtte-e túl magát bennünk az érzékenység, a sértődöttség, a hiúság vagy éppen a saját fontosságunk tudata? Nem kell-e lehordani az útról mondjuk egy családi konfliktus szikladarabjait, vagy akár egy emberi tulajdonságunkat, ami boldogtalanná teszi már a szeretteinket úgy, hogy közben mi magunk észre sem vesszük azt? Vagy nem kell-e feltölteni mélyedéseket a szívünkben? Rosszkedvet, hitetlenséget, talán az empátia hiányát? Mennyi mélyedés lehet, ami régen feltöltésre vár, de nincs, aki egyáltalán észrevegye magában azt a hiányosságot.

Hát így kell azt értenünk, amit Malakiásnál olvasunk: „Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat.” Legyen az advent az útegyengetés ideje, mert ha valami, hát az biztosan ránk fér. Keressük csak ki Lukács evangéliumából, mi mindent elmondott Keresztelő János azoknak, akik őt tényleg megkérdezték, hogyan kell Jézusnak utat készíteni. Megmondta a szenteknek és az igazaknak, megmondta a katonáknak, és megmondta a vámszedőknek is. Nekünk is megmondja, sőt, talán már meg is mondta ezekben az elmúlt percekben. De aki megkérdezi tőle személyes imádságban, annak biztosan meg is fogja mondani – csak legyen, akinek van füle a hallásra!

Amikor az út elkészül, akkor ő a maga idejében jön is azon az úton, és ezt sokan megtapasztaltuk már. Persze siettetnénk, de ennek is megvan a maga ideje, mint mindennek az ég alatt. Ha mi rendeznénk ezt a dolgot, „az Úr érkezését”, akkor éppen a lényege veszne el – mert itt az a fontos, hogy ő az, aki jön. Akit mi persze várhatunk, az érkezésére is készülhetünk, de akit meg nem határozhatunk. Milyen jó, hogy ő dönti el, mikor és hogyan érkezik! Nemrégiben hívta fel valaki a figyelmet Bod Péter 18. századi prédikátor és történész pompás szavaira, amik így hangzanak: “Krisztusnak négy adventusa, eljövetele vagyon. Első, midőn a testben megjelent. Második, midőn a szívbe bészáll és az embert ottan megtéríti. Harmadik, midőn halála óráján elmégyen az emberhez. S végül negyedik, midőn eljön az utolsó ítéletre.” Az ember nagy vigasztalást vehet ebből az egyszerű felsorolásból. Jézus első „adventusa”, hogy ő eljött a betlehemi jászolbölcsőben. Második, amikor bennünk az új életet elkezdi azzal, hogy megtérít bennünket. Harmadik, amikor halálunk óráján nem a sötétség és nem csak a testi feloszlás jön el hozzánk, hanem ő maga, a mi Megváltónk. Szabad így készülni testi halálunk órájára, hogy abban is ő jön el hozzánk. Végül pedig ő az, aki által Isten a világot is megítéli majd, amit úgy kell érteni, hogy minden dolgok mércéje a Jézus lénye és szeretete. Minden, de minden azon mérődik meg ezen a világon, teljesítmény, hit és igyekezet, hogy mennyit ér az ő szeretetéhez képest.

Malakiás idejében nem csak a nép, hanem maga a papság is már olyan megromlott volt, hogy nagyon súlyos ítéletet kellett felettük mondjon a próféta. Oda süllyedtek a dolgok, hogy a próféta szerint még az áldásuk is az ellenkezőjére fordult, vagyis átokként volt jelen Izrael életében a szentnek látszó hamisságuk és hűtlenségük. A hajunk szála is az égnek áll, amikor elolvassuk Malakiás könyvének 2. fejezetét, ami arról szól, hogy a szép vallásos látszatok milyen megromlottságokat takargathatnak. És ez nem maradhat így. Le kell takarítani a szennyet, és ezt az igényt a próféta az ötvös tüzéhez és a ruhatisztító lúgjához hasonlítja. Ami nyilvánvaló utalás arra, hogy nem valami kellemes dologról van szó, amikor a lelkünknek meg kell tisztulni, hanem tűzről és lúgról. Ha mi az adventi útkészítést komolyan akarjuk venni, akkor ott kiégetésről és kimarásról lesz szó, nem pedig áhítatos és szép érzeményekről.

Az ötvös leül, és megtisztítja az ezüstöt, olvassuk az igében. Ez azt jelenti, hogy tüzet gyújt, azt a tüzet fújtatóval folyamatosan gerjeszti, és a lángjával hevítve végül megolvasztja az ezüstöt, amiből így külön tud válni a salak és minden, ami abban nem igazi nemesfém. Így tisztítják meg az ezüstöt. A legtöbben feladják ezt a dolgot, amikor elkezd komolyra fordulni. „De ki bírja majd ki eljövetele napját, és ki állhat meg, amikor megjelenik?

Mert olyan lesz az, mint az ötvös tüze, és mint a ruhatisztító lúgja.” Sokan hisznek a teremtő és gondviselő Istenben, akik azonban nem kérnek abból a Jézusból, aki azt mondja nekik, ne maradjon benned ott a salak, térj meg, fordulj meg, indulj el más úton, mint amerre eddig mentél, elfelé Istentől. Indulj el most már őfelé, ne távolodj tőle. A ruhatisztító lúgja sem valami simogatás és lelki üdülés a templomban, hanem a szív szennyeinek szép, gondos eltávolítása. Hamisság, túlnőtt vágyak, tunyaság, komolytalanság, megbízhatatlanság – nézzük csak meg a tíz szűz példázatából azokat, akiket bolondoknak nevez a példázat, az új fordításban ők a „balgák”. Van egy pár tulajdonságuk, amiket jó lenne kilúgozni magunkból.

Mert ez az útkészítés értelme. Azt mondja a malakiási ige, hogy ilyen módon, vagyis a belső megtisztulás útján Lévi fiai, a papság is olyan fényes lesz, mint az arany vagy az ezüst. És akkor már nem fordul ellenkezőjére az áldásuk, és nem lesz gyalázatukra az áldozat, amit bemutatnak, hanem, amint olvassuk, igaz áldozatot visznek az Úr elé. Ma, amikor mi reformátusok az egyetemes papság elvét valljuk, vagyis minden hívő embert papnak tekintünk, mert aki Jézusnál van, az kell tudjon másokat is Jézushoz vezessen – ez a papokról szóló követelmény mindnyájunkra vonatkozik. És valóban, van-e annál fontosabb, mint hogy az Úr előtt hogyan állnak a dolgaink?

Karácsony előtt mindig eszembe jut, hogy ideköltözésünk után minden gyermekünk első itteni születésnapján ültettünk a templomkertbe egy-egy fenyőfát. Ezek szépen nőttek és cseperedtek, amíg pár év múlva egy karácsony előtt éjszaka be nem másztak a kerítésen és csaknem tőből levágták az egyiket. Nyilván eladták karácsonyfának pár ezer forintért valahol. Egy oldalsó ágat azonban, ami alul megmaradt, fölfelé hajtottunk, és az pár év alatt szépen megnőtt, egy idő után ez a fa is szinte utolérte a többit – de azóta is foglalkoztat a kérdés, hogy ugyan milyen karácsonya lehetett annak, aki abból a lopott fenyőfából ünnepelt odahaza? Lehet ünnepelni lopott pénzből? Lehet az ember boldog, ha nem tiszta a szíve? Nem másként csillog a tiszta ezüst, mint a szennyezésekkel teli? Akarom, mondja az apostol Timóteusnak, hogy a férfiak minden helyen tiszta kezeket emeljenek fel imádságra, harag és versengés nélkül. (1Tim 2,8) Mert a szívünkben lakó harag és versengés azok a szennyek, amiket el kell takarítani. Lélektani értelemben a harag mindig feldolgozatlan viszonyulást jelent. Akkor haragszunk, amikor finomabb és értelmesebb érzésre még nem vagyunk képesek.

Viszonyulunk valakihez, de teljesen ösztönösen, átvilágítatlan érzésekkel, tisztázatlan szívvel. És vannak emberek, akik szeretnek haragudni és sokat haragszanak is, szinte teli van a hátukon viselt tarisznyájuk haraggal, csak éppen nem látják azt, mert elől meg egy másik tarisznyát viselnek, mégpedig a mások bűneivel teli, azt nézegetik, azokkal foglalkoznak.

Milyen szép a tiszta ruha, milyen jó illata van – remélem, mindenki megköszöni időnként a háziasszonynak, hogy gondoskodik ilyesmiről az egész családnak. És milyen szép a tiszta ezüst és a megtisztult arany csillogása is, valóban nem lehet máshoz hasonlítani. Hát kapjunk kedvet az adventi útkészítéshez, mert ilyesmi az eredménye.

Vessünk számot azzal, kezdjük itt, ugyan mit kell lefaragni, elhordani az útról, a sok kőkupacból hol is kezdjük? És ahol mélyedések, hiányok és ürességek vannak, ott meg jó lenne azok föltöltéséhez hozzákezdeni. Mert ő jön! Megígérte, és el is jön. Ahogy eljött egykor Betlehembe, úgy eljön a mi szívünket is megtéríteni, és eljön hozzánk még halálunk óráján is. De legyen tiszta az ezüst, és a lúg is takarítsa ki a ruhát minden méltatlan szennytől. Mert akkor már igaz áldozatot visznek Lévi fiai az Úr elé. Hát így készüljünk a karácsonyra! Ámen.

 

 

Imádkozzunk!

Megvalljuk Urunk, hogy készületlenek vagyunk a te érkezésedre, sok az úton az akadály, amit fel kellene tölteni, vagy amit le kellene onnan hordani. Légy áldott, hogy ébresztgeted népedet, emlékeztetsz minket ezzel a mostani adventtel is eljövendő érkezésedre. Segíts minket, hogy félelem nélkül, élő hittel tudjuk kezedbe adni magunkat, hogy megtisztíts és formálj bennünket. Köszönjük, hogy minden ígéretedet valóra váltottad néped életében, és mi is bizonyosak lehetünk arról, hogy bennünket személyesen sem hagysz cserben, hanem eljössz hozzánk. Így hívunk, hogy jöjj el, jöjj el, ó Immánuel, mert téged óhajt szent néped, a te érkezésedre várunk mindnyájan, akiknek megígérted, hogy velünk leszel minden napon a világ végezetéig. Légy azokkal, akik betegek, ketten is azokkal, akik operáció előtt állnak. Vigasztald azokat, akik szüleiket veszítették el az elmúlt hetekben pár nap leforgása alatt. Erősítsd a gondok alatt roskadókat, és adj mindnyájunknak új hitet és új belátásokat ezekben a mostani napokban! Ámen.