A lehetetlen is lehetséges

A lehetetlen is lehetséges

Igehirdetés 2012. december 16.

A lehetetlen is lehetséges

 

Lekció: Luk 1,26-38
Textus: Luk 1,37

„Íme, a te rokonod, Erzsébet is fiút fogant öregségére, és már hatodik hónapjában van, akit meddőnek mondanak – mert Istennél semmi sem lehetetlen.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, örök Atyánk, ámulattal nézzük az advent eseményeit, ahogy mindaz Jézus jöttekor történt. Nálad semmi sem lehetetlen – ám nekünk kicsi a hitünk, hogy ilyen bizalommal forduljunk hozzád. Pedig ma is közeledsz s azt akarod, hogy befogadjuk az Eljövendőt – minden jó forrását és eredetét. Vedd el méltatlanságunkat, tegyél minket szabaddá. Ne engedd, hogy megmaradjunk a köznapiságban, járd át Szentlelkeddel a mi szívünket is. Vegyél magasságos erőd oltalmába, hogy messze távozzon tőlünk minden hitetlenség és önmagunk bálványozása. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Hitünk legfontosabb üzenetei abszurdumnak tűnnek, egészen addig, amíg a saját bőrünkön nem tapasztaljuk, hogy bizonyos abszurdumok igenis valóra válhatnak. Lehet magyarázni embereknek, mit és hogyan higgyenek, de elfogadni csak azt szokták, amit maguk meg is tapasztaltak. Nagy szerepe van, hogy hittel vagy hitetlenül fordul valaki Isten felé:  éppen a hitünk állapota teszi ugyanis lehetővé, hogy életújító erői bejöjjenek e világba – míg hitetlenség meggátolja ezt.

Két “abszurdum” is megtörténik a Biblia adventi történetei szerint: az egyik, hogy az élemedett Erzsébet fiút fogan, a másik pedig rokonának, Máriának áldott állapota, aki pedig férfiút nem ismert. E két abszurdnak tűnő történet összefonódik, hisz rokonokról van szó, s egymást erősíti – mert mindkettőnek ugyanaz a lelki üzenete: Istennél semmi sem lehetetlen!

Kapaszkodjunk most e gondolatba, mert akadnak élethelyzetek, amikor magunk is lehetetlennek gondolunk valamit, pedig, ha lenne hitünk, nem is lenne az olyan abszurdum. Mária és Erzsébet hittel fogadták, amit a kegyelem velük tenni akart, s mindketten áldott eszközei is lehettek Isten üdvözítő akaratának.

Gondoljunk saját életünkre, a mi “világunkban” jelenlévő abszurdumokra. Jussanak eszünkbe a gyógyíthatatlanul elromlott emberi kapcsolatok, ahol mindkét oldalon azt mondják,  “azok után, amik megtörténtek, azok után, hogy ő ezt és azt mondta, vagy tette”, már soha többé ki nem békülhetünk. Gondoljunk arra, hogy valaki nem tud szabadulni egy félelmétől, örökösen akörül jár a lelke, s azt hiszi, neki már így kell meghalnia, mert ezen úgysem lehet segíteni. S akadnak ezeknél is tragikusabb „lehetetlenségek”, amiket az élet produkál. Most ezek mellé odakerül egy kérdőjel: valóban olyan abszurdum? Tényleg annyira és véglegesen lehetetlen? Igen: „embereknél lehetetlen” – maga Jézus is ezt mondja, mikor pedig a legnagyobb és legfontosabb, az üdvözülés dolga felől kérdezik. De ezt teszi hozzá: noha embereknél lehetetlen, minden lehetséges az Istennél.

Mai igénk ugyanezt mondja: őnála semmi sem lehetetlen! Biztosan nem azért mondja ezt, mert légvárakat akarna építtetni , és bizonyára senkit nem akar hamis illúziókba ringatni. Azokban az élethelyzetekben azonban nagyon is segíteni akar, ahol éppen a hitetlenség a gátja valami jó és hasznos létrejöttének, ahol a hit hiánya akadályoz egy emberi talpra állást, egy összetartozás rendeződését, egy közösség belső gyógyulását – vagyis ahol lelki alapállásunk miatt nem mozdulnak a dolgok jó irányba.

Foglalkozzunk most egy pár abszurdumnak tűnő gondolattal, amikkel kapcsolatban fontos lenne, hogy hittel közelítsünk a „lehetetlenhez” – s talán hamar kiderülhetne, hogy Istennél valóban semmi sem lehetetlen.

Első a sok közül a múlttal egyenesbe jönni. Nemzetek éppúgy, mint egyes emberek hordoznak régi sebeket: megtörtént és fel nem dolgozott bajokat, félreértéseket, rossz döntéseket és kívülállók bántásait is – s nem tudnak szabadulni ezek hatása alól. Mindnyájunk életében hatalmas módon itt a múlt – gondoljunk csak arra, hányszor álmodunk gyermekkori vagy régi helyszíneken.Álmunkban beszélgetünk régen porladó ismerősökkel vagy rokonokkal – mert az elmúlt dolgok itt élnek bennünk. Hányszor hosszabbítjuk meg emlékeinkre támaszkodva s azokból kiindulva, egy embertársunk valóban rosszul sikerül gesztusát egészen odáig, hogy ez a valaki gonosz és ellenséges, holott csak szerencsétlen és rossz kommunikáció volt közöttünk. Hányan élnek ilyen lélekkel, mert ott van bennük egy vérző seb, a lélek megbántottsága – s az elmúlt dolgok sehogy sem akarnak a helyükre kerülni. Nincs felejtés és megbocsátás, nincs felülemelkedés, mert ott egy beteg pont, ami nem és nem akar gyógyulni.

Ilyesmi volt Izrael népének életében, ilyen gyógyíthatatlanul érzékeny ügy, hogy egykori, büszke királyságukat előbb az asszírok, aztán a babiloniak, majd a perzsák taposták meg. Alig, hogy elmentek ezek, már jöttek is a görög szeleukidák, amint pedig ők kihúzták a lábukat, ott volt évszázadokra a római birodalom – s ilyen módon a “Dávid trónján” egyáltalán nem volt folyamatos az utódlás, sőt, nem is volt már meg az uralkodó család sem. Ekkor kopogtat be egy názáreti szűzhöz, Máriához Isten angyala, s mondja neki: olyan valakit fogsz szülni, aki nagy lesz, a Magasságos Fiának mondják, és az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját! Hát ez volt az, ami minden tekintetben abszurdumnak és lehetetlennek látszott – de mi már tudjuk, hogy ez az “örök és megdönthetetlen királyság” Jézussal valóban létrejött. Aki az ő királysága alatt él, tudja és tapasztalja, hogy örök élete van. Nem csak lesz, hanem már van. Mi történt, hogy ez így alakulhatott? Annyi, hogy a Betlehemben született, Názáretben felnőtt Jézus megértette, ami népe múltjában valaha történt, éspedig  úgyannyira, hogy az már nem csak Izrael javát, hanem a világ összes népének is javát kezdhette el munkálni.

Ilyen ereje van, amikor valahol megértik a múltat. Emberek felismerik a megtörténtekben, a kudarcokban és a “nemszeretem időkben” is Isten tanítását, s már nem egymást hibáztatják, hanem megjobbítják életüket. Ahol a múlt megértéséből nem ez, tehát életünk megjobbítása következik, ott nem is értették meg a múltat.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a múlt valódi megértése abszurdum. Olyan „mélységes mély az idő kútja, ne mondjuk inkább feneketlennek…?” – ahogy Thomas Mann fogalmaz a József és testvérei előszavában. Amikor kitér valaki a saját maga, s a nemzete múltjának valódi megértése elől, ott rendszerint csak szaporítja a bajokat. A megértetlen múlt mindig meg nem gyógyult múlt is, ami itt rongálja a jövőnket. Az advent üzenete: még olyan vérző pont is gyógyulhat, mint egy nemzeti királyság soha többé fel nem támadása. Kaptunk valakit Jézusban, akinek odaadhatta a történelem Ura a “Dávid trónját”, és ő immár tényleg örök, lelki királysággal uralkodik azon a trónon. Mert Istennél semmi sem lehetetlen! Nézzünk szembe a múltunkkal, vegyük fontolóra az elmúlt dolgokat – hogy ezáltal Isten lehetővé tehesse, ami teljességgel lehetetlennek tetszik – nélküle.

De vegyünk a múlt megértésének, a tanulságok valódi levonásának „abszurduma” után egy másik lehetetlenséget. A közös élet, akár egy család, akár egy társadalom létének méltó felemelését. Erre igazán azt szokás mondani, talán egy ember még úgy-ahogy megküzdhet sorsával, de egy közösségen már nem lehet segíteni – azt viszi a történelmi tehetetlenség valamilyen irányba. S valóban sok példa igazolja ezt családok életében éppen úgy, mint népek és nemzetek életében. Mintha még a városoknak és településeknek is meglenne a maga “sorsa”, amin nem lehet változtatni, mert oly nagy a tehetetlenségi nyomatéka egy-egy közösségnek.

Ha életünkben körülnézünk, azt kell mondjuk, közösségek szinte sehol nem látszanak, legfeljebb maffiák vannak. Emberek összefognak mások ellenében a maguk hasznára, és sokszor eszközökben sem válogatva el is érik, amit akarnak. Amikor aztán van mi fölött marakodni, következi, a leszámolások ideje. Pedig a történelem ura olyan Megváltót küldött az első adventben, akiről azt mondja az angyali üdvözlet: „…uralkodik a Jákob házán örökké.” Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a Jákob tizenkét összeférhetetlen fiának rengeteg torzsalkodására és testvérharcára mégis csak következhet gyógyulás. Mostanában olvastuk az Ószövetségben Roboám és Jeroboám harcát, az ország meghasonlását és kettészakadását. És „annyi balszerencse közt és oly sok viszály után”, ahogy Vörösmarty fogalmazza az ilyesfajta bajokat a Szózatban, egy közösség – az evangélium szerint, és az angyali üdvözlet szerint is – mégiscsak föl tud emelkedni! Eljöhet közéjük, aki által nem a testvérharcé, s nem a meg nem értésé lesz az utolsó szó.

Hiszem és vallom, hogy e küszködő magyar hazának is, ahol mi élünk, pontosan erre a Megváltóra van szüksége, nem másra. A világ népeinek jellegzetes tűzfészkeiről ugyanez mondható. A “közös élet fölemelkedése” Krisztusban történik, vagy sehogy. Benne maradva (Ján )  előállhat a közösség, amely szépen, összerendezetten működik a szeretet által – amilyen az anyaszentegyház is hivatott volna lenni. Ahol az ő szeretetét megvetik s éppen Krisztus nem kell, a szeretet forrása, ott tényleg nem marad más, mint a rakéták szava, meg a gyógyíthatatlan gyűlölet. Mindez tökéletesen igaz egészen kicsi közösségekre, a családokra is. Ahol őt hívják és várják, ahol neki adják az első helyet – ott gyógyul a közös élet.  Ott megjelenik az „ő teste”, az a közösség, aminek ő a Feje – a valódi egyház. Ezt ígéri az “angyali üdvözlet” Máriának: ilyen lesz, aki születik – és ilyenek lesznek, akik őt valóban követik őt. Forduljon felé a szívünk, ha tényleg a vágyunk, hogy gyógyuljon a “közös élet”!

Végül még egy lépés az un. „abszurdumok” világában. Az emberi testi volta, s az ehhez kötött mulandósága oly súlyos teher, hogy Madách ezt mondja felőle Az ember tragédiájában: “Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni…!” S bizony sokak szívéből beszél. A mulandóság és a testi halál tényleg az „utolsó ellenség”, ahogy az apostol nevezi, s azt mindenkinek le kell valahogy győznie. (1 Kor 15,26)

Erről is kapunk azonban ígéretet az angyali üdvözletben. „A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged” – ami azt jelenti, hogy Isten jelenléte, a Szentlélek az oltalom az ember számára, a mulandóságtól való rettegésében is. A bibliafordítások rendre zátonyra futnak az „árnyék” szóval, mikor szó szerint lefordítják – holott az “árnyék” értelme a közel-keleti ember számára egyszerűen a forróságtól való védelem. Oltalom – vagyis úgy kell értenünk, hogy a Magasságos „oltalma alá vesz” téged! Pontosan erre van leginkább szükségünk, mikor kétségek gyötörnek, amikor a mulandóságunk közel jön, s nem tudunk vele mit kezdeni – hogy a Magasságos erejéről ilyenkor se feledkezzünk meg! Aki meg tudott minket teremteni a semmiből, aki akarta, hogy itt legyünk valamennyi ideig – az nem akar cserben hagyni földi vendégeskedésünk vége ügyében sem. Legfőbb vágya, hogy minket “isteni természetében” (2Pét 1,4) részeltessen: többet adjon, minthogy végigjárhatjuk földi utunkat – pedig az önmagában is felfoghatatlanul nagy és csodálatos.

Adventben olyan eljövendő Jézusról hallunk, aki Istentől jön hozzánk. Attól, aki szeretné az embert oltalma alá helyezni. Nem erőnek erejével, hanem jóságával. Ő a szelíd hang Ura, aki nem ordít a fülünkbe, hanem csak suttog. Sokszor túl is kiabáljuk őt, meg azt is engedjük, hogy a világ zaja elfedje a hangját – de ez a csöndes, szelíd szó ma is minket keres, és most azt mondja nekünk, hogy ő erősebb a halálnál is. Ez a halálnál is hatalmasabb Úr akar minket az „árnyékába”, azaz oltalmába venni!  Tudjuk, akik benne hittek, azok felett nem volt úr többé a testi elmúlás, nem tudta őket eltántorítani a hitvallástól, nem vette el az örömüket, hanem a hazatérés és a megszolgált elcsitulás örömével indultak, mikor eljött annak az órája. Ez sem abszurdum tehát – a valódi vigasztalódás és a valódi győzelem, éspedig az „utolsó ellenség”, a halál felett is. Mert Istennél semmi sem lehetetlen.

Ezek jegyében töltsük advent harmadik vasárnapját. Nem lehetetlen egyenesbe jönni a múltunkkal, akármilyen nagy terhek, s fájó sebek is rejlenének ott! Csak értsük meg, éspedig jól értsük meg – fölfedezve benne Urunk jóra ébresztgető szándékát. Nem lehetetlen a közösség méltó fölemelkedése sem, ahol ő uralhatja a Jákob házát – ahol Jézus lehet a Fő, mi pedig “néki”tagjai.” Ott létrejön az anyaszentegyház, akár két vagy három főből is, akár egy családon belül is – mert ő örök királysággal uralkodik övéi felett. S a mulandóság terhének sem kell véglegesen lehúznia az embert. Testi elmúlásunk sem félelmetes már, ahol az ő oltalmába helyezzük magunkat, s úgy készülünk a nagy útra, amit emberfia el nem kerülhet. Mert Istennél semmi nem lehetetlen. Ámen.

Fohász

Urunk, te tudod, aki a szíveket vizsgálod, hogy kinek milyen teher van a lelkén, mi tűnik számára leginkább lehetetlennek. az Köszönjük a felszabadító hírt, hogy ami számunkra lehetetlen, nálad még az is lehetséges. Vigasztalás Ura, jöjj el oda, ahol most gyász van és nehéz a szív. Tőled kérjük, hogy segítő szeretettel légy a betegekkel, közöttük egy férfi testvérünkkel, aki operáció után gyógyulásért imádkozik. Segítsd azokat, akik életük gondjaival küzdenek, és nem látják a jövőt. Vezess mindnyájunkat élő hitre és legfőképpen lelki megújulásra. Áldd meg a következő hét napjait, hogy valódi adventi időszak lehessen számunkra, amiben méltó módon készülünk Megváltónk születésének ünnepére. Ámen.