Igehirdetés 2012. december 30.

Esztendő utolsó vasárnapján

 

Lekció: Luk 20,27-40
Textus: Luk 20,38

„Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él.”

 

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, mennyei Édesatyánk! Esztendő utolsó vasárnapján hozzád szál a sóhajunk: vajon színed eleibe, mikor jutok, élő Isten? Pár óra maradt már csak a naptári évből, amely év január elsején még olyan tiszta és fehér volt, mint a hó, mostanra pedig már olyan lett, amilyen úton végigjártunk az esztendő napjait. Köszönjük, hogy szeretettel és gondoskodva kísérted lépteinket, nem engedted, hogy mindenestől alázuhanjunk bajba, betegségbe, testi elmúlásba jussunk, és őszinte szívvel azt kérjük most, hogy bocsásd meg mindazt, amit szégyellnünk kell az elmúlt évből. Előtted nincs rejtve ebből semmi, de mi magunk rászorulunk arra, hogy emlékeztess bennünket, hiszen szívesen mentegetjük magunkat még az emlékezetünkkel is, amikor magunkról van szó, és elfelejtkezünk a te végtelen nagy kegyelmedről, amikor pedig rólad. Segíts most bennünket, hogy igazán meghalljuk üzenetedet, és ráébredjünk arra, amit te akarsz közölni velünk az esztendő végeztével. Adj ehhez tőled való, friss mannát, élő, mennyei igét, és részeltess mindnyájunkat a Krisztus Lelkében. Ámen.

 

Igehirdetés

Esztendő utolsó vasárnapján vagyunk, amikor az ember akaratlanul is kétfelé tekint, mint a rómaiak kapubálványa, Janus tette. Előre is, meg hátrafelé is. Innét ered a mondás, hogy valaminek vagy valakinek kétféle arca, Janus-arca van. A hátrafelé tekintő „arcunk” nagyon személyes, hisz azt valóban mindenki csak saját maga tudja, pontosan mi mindenen át is vezetett az ő egyéni útja az elmúlt 363 napon át. Az „előre tekintő arcunk” azonban mindnyájunknak az ismeretlenbe néz, hisz senki nem tudja közülünk pontosan, mit hoz számára akár csak a holnapi nap is. Istenünk igéje mégsem hagy minket teljesen magunkra ebben az előre tekintésben, hanem néhány nagyon is fontos és alapvető igazságot kezünkbe ad.

Ha elgondolkodva és valóban nyitott szívvel olvassuk a szadduceusok álnok tanmeséjére adott jézusi választ, hogy kié is lesz hát az asszony odaát, akinek itt a földi életben hét férje is volt, akkor egészen ritka és mély tudáshoz juthatunk, mégpedig nem csak a saját, emberi életünk titkaira nézve, hanem magának Istennek lényét illetően is. Ez a pár bibliai vers egészen fontos teológiai, tehát Isten-ismereti szempontból, s most próbáljunk is meg lélekben valóban felnőni azokhoz a magasságokhoz, ahová a Szentírás vezetni akarja általa gondolkodásunkat! Úgy leszünk ezzel a dologgal, hogy ha őt, az élő Istent jobban és igazabban megismerjük, akkor másként fogunk nézni saját magunkra is – mert ennek ez a rendje. Aki Istent igazabban megismeri, az a saját emberi élete homályos és bizonytalan pontjai között is másként, sokkal nagyobb biztonsággal fog eltájékozódni, mint azt az ő ismerete nélkül tenni szokta.

A jézusi válasz, amit a neki állított csapdára feleletként adott, összekapcsolja Isten lényét valami számunkra ismert, vagy legalább sejtett, és valamennyire világosan körvonalazódott dologgal, ezért ma csupa olyasmiről fogunk hallani ebben az igehirdetésben, hogy ő, a Kimondhatatlan, a Megnevezhetetlen, a Feljebbvaló, vagyis az örök és véglegesen Létező – Jézus szerint milyen fontos dolgokkal tartozik össze, éspedig egészen szorosan!

Az első ilyen jézusi összekapcsolás így hangzik: Isten és a jövendő élet. Jézus beszél „e világ fiairól”, akik házasodnak és férjhez adatnak, vagyis az életről, ahogyan az van a maga szükségletei és törvényei szerint, ahogyan éljük életünket minden transzcendens vonatkozás nélkül – és beszél „Isten fiairól” is, vagyis azokról, akik „méltóvá lettek egy jövendő, magasabb életre.” Az evangéliumok összességéből tudjuk, hogy ez nem csupán a halál utáni életet jelenti, hanem teljességgel e földi valóság is – mert a megtérő, az Úrhoz forduló emberek felébrednek, s látnak valami többet, már itt és most. Nem csak saját káprázataikat látják, amik elképesztő szívóssággal fogva is tartják a képzeletüket és meghatározzák a világukat, hanem kinyílik a szemük előtt egy magasabb élet lehetősége! Aki pedig éppen ebből nem kér, az valójában magából az Örökkévalóból nem kér.

Nem véletlenül kezdődik ez a bibliai rész azzal a megjegyzéssel, hogy kik tették fel a csapdának szánt kérdést Jézusnak, mert pontosan azok a papi fejedelmek voltak a szadduceusok, akik nem hitték a feltámadást. Ezek vallási elöljárók voltak Jézus idejében, és magukat Sádók főpap leszármazottainak tekintették – innen volt a görögös elnevezésük. A legitimáció, hogy ők ilyen nemes és régi család leszármazottai, feljogosította őket arra, hogy egymás közül válasszák ki évente a főpapot, aki egyáltalán egybehívhatta a Szünhedriont, az egész népet vezető, hetventagú Nagytanácsot, s egyben a peres ügyekben is a legfőbb bíróság volt. Ezek az emberek foglalkozásszerűen űzték a „papi mesterséget”, amit örököltek és amihez belülről elég gyakran nem túl sok közük volt – kitűnő anyagi megélhetéssel. Sok kiégett szívű, hitetlen ember volt közöttük – ezért nem meglepő felőlük az evangéliumi közlés, hogy ők azok, „akik nem hitték a feltámadást.”  Ez a mondat azért igen súlyos, mert azt is jelenti, ők azt sem hitték, hogy az emberi élet csodája maga is mindenestől felülről, az Örökkévalótól való, nem pedig a véletlenből és nem is a semmiből. Ezek az emberek valójában az élő Istent nem hitték, ezért nem hitték sem a feltámadást, sem pedig egy e földinél magasabb élet lehetőségét.

Pedig Isten és a feltámadás, ő és egy magasabb, a „jövendő élet” a lehető legszorosabban összetartoznak, mondja az Atyáról Jézus! Azért hihetünk egy magasabb életben, mert Őbenne, mint minden jó forrásában hiszünk! Mi magunk is csak annyiban „vagyunk”, amennyiben az ő létezéséből részesülünk! Ő a saját létéből adott nekünk, amikor megteremtett minket, ezért mi az ő megnyilvánulásai, sőt helytartói vagyunk, s ez a mi nagyon nagy méltóságunk minden más létezővel szemben. S mivel ő a saját Létéből részeltetett minket már ideérkezünk során is, ezért hihetjük, s erről szól az egész Biblia, hogy ő magát az itteni vendégeskedésünket is azért adta, hogy ebben egy magasabb létezésig vezessen el minket, amíg végigjárjuk életünk útját. A „feltámadás” szó, amiről a Szentírásban többször hallunk, egyszerre utal az itt és most lehetséges lelki megtisztulásra, a megtérésre, életünk e földi megújulására – és utal arra a halál utáni találkozásra is ővele, amit örök Atyánk mindnyájunknak elkészített!

Miért nem hisznek emberek abban a második fajta feltámadásban, ami a halálunk után következik? Mert az elsőben sem hisznek, az e földi megtérésben. Elutasítják maguktól, ezzel azonban azt a valakit utasítják el, aki a „jövendő életet”, a magasabb életet egyáltalán adni tudja! Ezért tartozik össze az ő elutasítása rendszerint az emberi élet megromlásával is, olyan emberi alámerüléssel, aminek hiába keressük az okát máshol, valójában az ő távollétéből fakadnak. Ilyenkor szokott ugyanis jelszóvá lenni, hogy „egyszer élünk”, ami igaz is, csakhogy nem azért élünk egyszer, hogy „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk”, hanem azért, hogy úgy éljünk, hogy egyáltalán nincs másik lehetőségünk, ezt az egyet kaptuk valamennyien, és ennek eredményét, ennek a bejárt útját fogjuk majd magunkkal vinni az örökkévalóságba! Erre akar minket Jézus rávezetni, mert ő így ismerte meg az Atyát, mint aki „nem akarja a hitetlen ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen és éljen!” (Ez 18,23  Ez 33,11) Pusztán testi életünk kultusza, amibe a lélek, a psziché is beletartozik, valójában a „jelen világ” abszolutizálása, bálványozása – s bizony, ennek a körében van az ó-emberünk is: régi tulajdonságaink, megszokott fogyatkozásaink, egész, nélküle való jellemünk és egyéniségünk, amik mind-mind lehúznak egy alacsonyabb életszínt felé. „Ezért van közöttetek sok erőtelen, beteg és alusznak sokan” – állítja ki a bizonyítványt az apostol az úrvacsora szereztetési igéjének végén rólunk, akik „nem becsüljük meg az Úr testét”, vagyis jelenlétét közöttünk…! (1Kor 11,29-30)

Pedig Urunk Jézus nem csak e földi értelemben kapcsolja össze az Atyát egy magasabb létszinttel, hanem azt mondja róla: őáltala odaát is egy magasabb szint vár bennünket, vagyis testi elmúlásunkkal nem a férgek és nem a hamu következik. Hát akkor micsoda? „Olyanok lesznek, mint az angyalok.” Ez a Biblia egyik legfontosabb mondata, amit jó lenne esztendő utolsó vasárnapján különösen is mélyen a szívünkbe vésni. Nem csak itt, ebben az életben van előttünk mindig egy magasabb lépcső lehetősége, amire felléphetünk, hanem benne és őáltala odaát is magasabb szintre érkezünk! Olyanok lesznek, mint az angyalok – ez azt jelenti, hogy hitetlenségünket a sutba dobhatjuk nem csak e földi, hanem a túlnani életre nézve is. Mert akik erre méltó módon élnek, „azok meg sem halhatnak többé”, „Isten fiai” és a „feltámadás fiai” lesznek. A bibliai héber nyelvben valaki „fiának lenni” azt jelenti, hogy a tanítványa vagyok, sőt, ennek következtében az életmódom, a létezésem is belőle való. Azért fontos ezt itt hangsúlyozni, mert a legtöbb embernek komoly racionális gondot okoz, hogy hihet-e ő a feltámadásban és a mennyei életben vagy sem.

Természetesen, ha Istenben való hite nincs, akkor meg se próbálkozzon vele. Viszont ha az Atyáról, az ő teremtő jóságáról csak a legkisebb tudomása és tapasztalata megvan, abból ez már a legtermészetesebb módon következik, hisz azok a „feltámadás fiai”, akik az ő fiai…! Nem úgy általában hiszünk tehát a feltámadásban, hanem abban a feltámadásban hiszünk, amit az élő Úr ad az ő tanítványainak, s azoknak, akik az ő lényéből és közelségéből fakadó életet élik. Így és ebben az értelemben tehát nem csak egy minőségibb, magasabb földi élet, hanem egy minőségibb, magasabb mennyei élet is összekapcsolódik az Atyával Megváltó Jézusunk tanításában, mert akik az ő fiai, azok egyszersmind a feltámadás fiai, és meg sem halhatnak többé, mert olyanok lesznek, mint az angyalok! Ezért beszél az ige értékesebb, „becsesebb feltámadásról” (Zsid 11,35), mert a feltámadás minőségét odaát (amiben egyébként hívők és hitetlenek egyaránt részesülünk), az szabja majd meg, hogy közel lehetünk-e véglegesen az Atyához – vagy pedig távol leszünk tőle örökre. Így kell érteni azt, hogy némelyek örök életre, némelyek viszont örök halálra támadnak majd fel.

Végül pedig, egy csodálatos crescendo-ként Jézus azt mondja az Atyáról, hogy „mindenek élnek az ő számára.” Ennél valóban nem lehet magasabbra menni az Atya ismeretében, mert ez minden igaz teológia lényege. Számunkra, emberek számára az „élet” a születéssel vagy legalábbis a nemzéssel kezdődik, s aztán a halállal véget is ér. De mi mindig csupán a biológikumban gondolkodunk, azt abszolutizáljuk, tulajdonképpen bálványozzuk is ezzel – pedig az élet, minden csodájával együtt is összesen csak egy edény, ami arra való, hogy magánál valami még értékesebbet hordozzon! Önmagában is csodálatos dolog, semmi kétség. De akármilyen szép is a karácsonyi ajándék csomagoló papírja, a kérdés mégis csak az, hogy mi is van benne. Régen rossz, ha a csomagolás értékesebb annál, ami benne van. És milyen érdekes, hogy az ajándékhoz is eleve csak úgy jutunk hozzá karácsonykor, hogy elszakad a csomagolása…!

Földi életünk igazi értéke is pontosan abban áll, hogy mulandó, de mégis arra hivatott, hogy magánál egy értékesebb tartalmat hordozzon. Erősödjünk most meg ebben a hitünkben, hogy testünk csodája egy még fontosabb csodára utal, azt készíti elő, arról szól, mintegy hasonlatként. Azért születtünk, hogy oda eljussunk! Boldog ember, aki már e földi életében is rá tud mutatni erre vagy arra, hogy lám, ezt csak én csinálhattam meg, az én kezem munkája. De így nézhet az ember a gyermekeire és az unokáira is: az Örökkévaló engem használt fel arra, hogy ők ideérkezhessenek. Részese vagyok egy nagy folyamatnak, amiben nekem is szerepet szánt az Örökkévaló. Rám is számított, engem is tekintetbe vett – helyet és feladatot adott nekem, éspedig olyat, amit a világegyetemben senki más meg nem valósíthat! Így kell érteni a költő szép mondatát: „Kinek homlokán feltündökölt a jegy / hogy milliók közt egyetlenegy…” (Kosztolányi: Halotti beszéd)

Jézusnak ez a mondása, hogy „Isten  számára mindenki él”  egy olyan hatalmas keretet biztosít a mi törékeny földi életünknek, ami nélkül valóban vigasztalan dolog embernek lenni. Nekem sok perem van azokkal a költőkkel, akik mindig csak a mulandóságukat siratják, mert ezzel gyakorta lehúzzák még azokat is az önsajnálkozásba, akik viszonylag normális lélekkel élnék a napokat, számolatlanul. De Jézusnak ebben a mondásában mégis sokkal több van az ártatlan, önfeledt életnél. Itt Isten és az élet azonossága jelenik meg, ami egyszerre ajándék és egyszerre követelmény. „Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Ján 1,4) Ezt magáról Krisztusról mondja az evangélista, mivel ő olyan világító életet hozott nekünk, olyan fényből való életet, amit csak az Atyától lehetett hozni, sehonnan máshonnan! Ma már a fizika odáig jutott, hogy tudja, az anyag valójában megkötözött fény. Belül az anyagban fény rejlik! Az anyag igazi természete az, hogy fényt hordoz, mert maga is fényből van…!

Milyen jó lenne rádöbbennünk erre végre saját magunkkal kapcsolatban is! Fénynek szánt minket az Atya, hisz „mindenki él az ő számára.” Ő látja bennünk a fényt már akkor is, amikor mi bánkódunk, akkor is, amikor valami nem úgy sikerült, mint szerettük volna, amikor szégyenkeznünk kell, amikor hitetlenek és reménytelenek vagyunk. Mindenek élnek őneki! Az ő számára mindenki él: azok is, akik régen porladnak testiképpen, azok is, akik még egyáltalán nem ismerik őt. De mennyivel szebben ragyognak előtte azok, akik Jézussal együtt kimondták már: „Igen, Atyám, így volt kedves előtted.” (Luk 10,21)

Esztendő utolsó vasárnapján összekapcsolta számunkra az ige Istent és egy nemesebb, magasabb e földi életet, kapjunk hát kedvet hozzá. Összekapcsolta számunkra ővele a feltámadást is, mert az nem magától van, hanem ő adja, amikor a saját létéből részesít. Készüljünk azokra az időkre úgy, mint akik olyanok lehetünk magunk is, mint az angyalok, mint a feltámadás fiai, mint Isten fiai. És összekapcsolta őt Jézusunk az élettel magával is, hiszen valóban ő az élet, aki számára mindenek élnek és világítanak, mert az ő fényéből valók. Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk Jézus, hogy azért jöttél, megtaníts bennünket egy magasabb és méltóbb emberi életre, amiben több van e földi küzdelmeknél, mindennapi gondoknál és szükségleteknél. Érezzük és sejtjük ennek a magasabb életnek nagyszerűségét, s azt kérjük, könyörülj rajtunk, hogy ne menjenek kárba igyekezeteink és ne kelljen mindig újra kezdeni az első lépéstől mindent. Engedd, hogy épüljünk, kövenként és naponként lelki házzá nőve, Szentlelked templomává, aminek szántál is bennünket! Ments meg minket a gőgtől, hogy nincs is szükségünk megújulásra. Hadd vegyük fel az elmúlt esztendő napjait példaként, hogy okulhassunk belőle. Segíts minket megérteni, tanulni, rádöbbenni, hogy előre léphessünk és ne csak mindig körben járjunk. Áldd meg családi otthonainkat békességgel és szeretettel, és hadd növekedjen országod az egész embervilágban. Ámen.