Áldás a hazára

Áldás a hazára

Igehirdetés 2013. január 1.

Áldás a hazára

 

Lekció: Zsolt 72,1-7  Zsolt 72,16-19
Textus: Mát 22,37-39

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első, és nagy parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”

 

Imádkozzunk!

Köszönjük kedvező Atyánk, hogy megtartottál bennünket és ennek az újévnek első útja a templomba vezethetett. Nem tudnánk felsorolni, mi mindent kaptunk tőled az elmúlt évben, de nagyon jó most visszagondolni arra, hogy olyankor is közel voltál, amikor mi eltávolodtunk tőled. Légy áldott hűségedért, hogy magadat meg nem tagadtad. Nem mondhatjuk el ezt magunkról, s te tudod, a szívek vizsgálója és életünk útjainak ismerője, hogy ez valójában mi mindent is takar. Köszönjük, hogy úgy szeretsz bennünket, amint vagyunk, s látod már bennünk, amikor sokkal szebben tündököl majd bennünk az evangélium, mint az elmúlt évben. Hadd függesszük most szívünket, lelkünket, elménket és minden erőnket újra terád, hadd teljünk el irgalmaddal és jóságoddal. Távoztass messze tőlünk minden mást. Hadd legyünk gyermekeid a Jézus módján: az ő jóságáért emelj minket magadhoz! Ámen.

 

Igehirdetés

Esztendő fordultán szerte a hazában mindenhol elénekeljük a Himnuszt, fohászt mondva így nem csak magunkért és a családért, hanem az egész hazáért. Ősi szokás az ilyesmi, újév idején már a bibliai időkben is áldást és imát mondtak a királyért, aki az egész országot és magát a népet testesítette meg. A zsoltáros azért imádkozik, hallottuk: a király legyen igazságos, segítse a szegényeket és tiporja el az elnyomókat. Virágozzék napjaiban az igazság és legyen békesség az országban. Teremjen bőven gabona és éljenek jólétben a városok, Isten neve pedig legyen áldott és dicsősége töltse be a földet.

Ennél szebbet mi sem kérhetünk magunkra, meg az országunkra újév reggelén!

Bibliánk azonban nem csak azt a sóhajt adja ajkunkra, hogy legyen jókedv és bőség, hanem tovább megy ennél, és a maga hatalmas ívelésével az Újszövetség lapjain, Jézusunk lényeglátásával már azt is a kezünkbe adja, miként valósulhat meg mindez a szép és jó. Azért nevezzük Jézust Megváltónknak, mert ő tanított meg bennünket arra, hogy minden, de minden, ami csak a Bibliában van, ettől a kettős-egy, nagy parancsolattól függ: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első, és nagy parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”

Ezen az újévi istentiszteleten semmi másról nem is lesz szó, csak erről, vagyis a szeretetről. De eszembe jut az amerikai író, Sinclair Lewis félelmetes könyve a ripacs prédikátorról, Elmer Gentry-ről, aki mindig és mindenhol a szeretetről prédikált, ám egész svihák életmódja más sem volt, mint ennek cáfolata. És eszembe jut az egyszeri diák is, akit vasárnap otthon megkérdeztek, ugyan miről volt szó ma a templomban, s a válasz mindig ugyanaz volt: a szeretetről általában.

Próbáljunk meg most valóban a szeretetről gondolkodni, de nem általában, hanem konkrétan. Mondjuk csak ki mindjárt az elején a legfontosabbat, hogy a szeretet soha nem ott kezdődik, hogy mi elhatározzuk, hanem ott, hogy már maga a létezésünk is szeretetből van: Istenünk akarta a mi életünket! Az ő szeretete az is, hogy egyáltalán tudhatunk őróla, sőt megpróbálhatunk visszatükrözni valamit az ő nagy jóságából. Ez az alap, ami nélkül meg sem mozdulhatunk. “Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne.” (1Ján 4,16) Akinek tehát szeretethiányos az élete, annak az első dolga csakis az lehet, hogy vissza őhozzá, a szeretet forrásához! Félelmetesen üres azoknak élete, akik nem tudnak erről, s valahol máshol keresik a szeretetet. Jézus ott találta meg, ahol az valóban van, az Atyánál – és mi is jól tesszük, ha újév reggelén magunk is újra az Atyánál keressük azt!

De beszéljünk a szeretetről még ennél is konkrétabban. Számomra az egyik legfontosabb követelménye az, hogy karban kell tartsuk önmagunkat, a saját lelkünket és személyiségünket. A rosszkedvű ember másokat is lehangol, a bosszús és vádaskodó személy rossz légkört teremt maga körül. Aki gyűlölködik, az példát ad vele másoknak, felbátorítja a többieket is, hogy ezt lehet és szabad. A tisztátalan szív és a tisztátalan beszéd másokat is beszennyez – és folytathatnánk a sort. Ha mi valóban szeretetben akarunk élni, akkor nem engedhetjük, hogy a lényünkből egészen más dolgok áradjanak, olyasmik is, amik a többieket egész egyszerűen lehúzzák. Kötelességünk, hogy dolgozzunk a lényünkön, és ne adjuk fel egy pillanatra sem a hitet, hogy életünk legnagyobb feladata éppen önmagunk formálása és nemesebbé tétele. Nagyon szeretem Goethe sorait, amit idézni is szoktam, remélem, sokan már kívülről tudják:

 

„Frissen lüktet az élet érverése, az éteri hajnalpírt köszönti újra:

Ó, föld, nem ingatott meg ez az éj sem, üdén pihegsz a lábamhoz simulva;

Megkörnyékez derűd, s mozdítja bennem

az elszánást, hogy szakadatlan

a lét legfelső fokára törekedjem.”  (Faust II. 1.)

 

A “lét legfelső fokára törekedni”, igen – ez méltó az újév reggeli elszánásokhoz!

Nagyszerű dolog kiegyensúlyozott, egészséges lelkekkel találkozni. Az ilyen ember derűs, van ideje, lehet vele beszélni, enged hozzáférést magához. Nincsenek agyrémei, fixa ideái, amiktől képtelen szabadulni, hanem képes a dolgokat úgy venni, ahogy vannak. Valóság-érzéke a helyén van, képes megkülönböztetni, mi a fontos az életben, s mit lehet nyugodtan elhanyagolni. Észreveszi a másik ember állapotait és tiszteletben tartja azokat, soha nem indiszkrét vagy tolakodó. Képes úgy viszonyulni a többiekhez, hogy mindenkiből a jobbik énjét hozza ki, és abban erősíti, ami értékes benne. Persze, szinte képtelenség valakinek mindig ilyennek lenni, hiszen van a világon csalódás, szenvedés, veszteség és gyász is.

De nem is az állandó és tökéletes összhang az, amit a szeretet megteremt bennünk, hanem a középponthoz való visszatérés képességét. A mai repülőgépek egy része már úgy van felszerelve, olyan pontos és bonyolult műszerekkel, hogy ha nagyon szükséges, akár vakon is le tud szállni, teljes sötétségben vagy ködben is a földi kifutópályára. Csakhogy ehhez tökéletesen karban kell tartani a vezérlő számítógépeket és azok programjait, meg az érzékelőket és mindent, mindent, ami ezt lehetővé tudja tenni. Hát ez a karbantartás az emberi lélek bonyolult “műszereinek” összhangjára és jó működésére nézve is elengedhetetlen. Kezdjük ott, hogy erőfeszítéseket teszünk legalább a legnyilvánvalóbb vakfoltjaink felszámolására. Saját magunkkal kapcsolatban egy sereg ilyen akad – amikor például el sem ismerjük, hol állunk, milyen tulajdonságaink vannak, mi lakik bennünk feldolgozatlanul, egymás hegyén-hátán, átvilágítatlanul.

Aztán lehet erőfeszítéseket tenni csökevényes tulajdonságaink fejlesztésére, ami már egy második lépés a tudatosabb élet felé. Mindnyájunknak van egy sereg hiányossága: az egyik embernek nincs elég humorérzéke, a másik az empátiából kapna silány osztályzatot, a harmadik képtelen nagyvonalúságra, a negyedik nem hajlandó megbocsátani, az ötödik szeret mindig valamitől nagyon félni. Aztán ezek úgy hozzánk égnek, hogy már a természetünkké, a lényünkké lesznek, s akkor aztán valóban csak maga az Úr tud segíteni, és az, ha valaki tényleg odafordul ezekkel őhozzá.

Ez pedig már a következő, ismét csak nagyon konkrét gondolat a szeretetről, amit a bevezetőben már érintettünk is, hogy a forrása az élő Isten, akit nekünk leginkább pontosan ezért kell keresnünk. Jézusnak az a mondása, hogy “kérjetek és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek”  nem általános igazság, hanem kifejezetten az Atyánál való keresésről és zörgetésről szól! Az éjfélkor kenyérért zörgető szomszéd, a hamis bírót ügyével folyton zaklató özvegyasszony, meg a gyermekének nem követ adó szülő példabeszédei is mind-mind ezt erősítik: nem csak lehet és szabad, hanem kell, érdemes és tanácsos az imádságot, a kérést nem feladni. “Szüntelen imádkozni kell, és meg nem restülni!” (Luk 18,1)

Van azonban az imádságnak a kéréseink elmondásán kívül egy sajátos, másik, és ritkábban gyakorolt fajtája, amit nevezzünk most tájékozódó imádságnak. Az a közeledés Istenhez, amikor mintegy megkérdezzük őt, mert szeretnénk tudni, merre is akar minket továbbvezetni. Ez inkább ráhangolódás, az érzékelő lelki antennáink őfelé fordítása, mintsem kérés, ami azonban legalább akkora teret kellene elfoglaljon imáinkban, mint maga a kérések felsorolása. Aki valóban szeretetben akar élni, annak ez elengedhetetlen belső foglalatossága így imádkozni, valóban „keresve” őt – éspedig Jézus szerint nem is akár hogyan, hanem az embernek teljes szívével, teljes lelkével és minden erejével.

Mert ez az első és nagy parancsolat, és csak ezután következik minden más. Sokszor azért nincs szeretet az életünkben, mert hiányzik ez a kereső, tájékozódó, odahallgató imádság a szívünkből. Valószínűleg azért van annyi fogcsikorgató, a szívében mindent és mindenkit megítélő, gyűlölködő ember, és azért olyan ritka portéka a jól működő közösség, de még a baráti társaság, a nyíltszívű, derűs összetartozás is, mert még a keresztyének is igen ritkán keresik így az Urat. És ezért jön be a világba olyan kevés szeretet.

Pedig már a keresztelésünk napján ígéretet kaptunk arra, hogy Jézus velünk lesz minden napon a világ végezetéig, ha megtartjuk, amire tanított minket, és a legfontosabb tanulnivalónk tőle éppen az, ahogyan ő az Atyát kereste és mindig „fogta” is az adását. Az ő módján való állandó és élő Isten-kapcsolat semmi mással nem pótolható, ez a „fiúság” az, amiről azt halljuk:  “Akié a Fiú, azé az élet, és akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Ján 5,12) Hát kapjunk kedvet a Jézus módján való fiúsághoz, és azt fogjuk tapasztalni, hogy így lesz meg az élet bennünk is. Hány kiégett szívű, egykor élő hitű ember van, akiknek éppen ezt a diagnózist lenne jó meghallania: akié a Fiú, azé az élet! Hívjuk őt újra, ahogyan a Biblia utolsó előtti mondata is tanít bennünket erre:  “Bizony, jövel Uram, Jézus!”  (Jel 22,20) Ha az első konkrétum az volt a szeretetről, hogy karban kell tartsuk hozzá a saját lelkünket, formálni kell hozzá a lényünket, úgy a második biztosan ez: karban kell tartanunk a fiúságunkat, a Jézus módján való Isten-gyermekségünket.

De van még ezen túl is valami. Ez pedig így hangzik: karban kell tartani a közösség iránti szeretetünket is. Ez teszi teljessé a földi életünket, hogy tartozunk valahová. Ennek alapsejtje a család, ahol egymás terhét hordozzuk, és kiteljesedése az anyaszentegyház, ami fölötte van népnek, nemzetnek és még az emberiségnek is, mert a Jézus jelenléte hozza bele a lelkületet. Voltam egyszer egy idegen ország idegen templomában, és bár kevés szót értettem abból, ami ott elhangzott, pontosan érzékeltem a légkört. Abból, ahogyan az emberek ott mosolyogtak, amilyen barátságosak voltak egymással, amilyen lelkesen énekeltek – jó volt közöttük lenni. Vajon a mi éneklésünk magával ragadja-e a betévedőket? Szeretjük-e annyira a közösséget, ahová tartozunk, hogy idehozzuk egész lelkesedésünket?

Szeretjük-e annyira a másik embert, mint saját magunkat? Mert az szép dolog, hogy sóhajtozunk ezért a küzdő magyarságért, hogy teremjen bőven a gabona és éljenek jólétben a városok, a király legyen igazságos, segítse a szegényeket és tiporja el a mindenkori elnyomókat – de ennek az országnak a felemelkedése itt kezdődik, közöttünk. Más lesz az ország, ha a szentendrei reformátusok szebben énekelnek majd. Mert a közösség iránti szeretetünket is karban kell tartanunk, s az itt kezdődik, a gyülekezetben!

Újév reggelén imádkozunk a jövőnkért, országunkért, elöljáróinkért, de Jézus azt is megmutatja, hogy mindez a jó kizárólag a szeretet által valósulhat meg. Nem úgy általában, hanem egészen konkrétan. Ha lesznek, akik egész évben “a lét legfelső fokára törekednek”, és gondosan azon vannak, hogy karbantartsák lényük békéjét és egyensúlyát. Ha lesznek, akik szüntelen imádságaikban nem csak kérni, hanem tájékozódni is mennek az Atyához, mint “Jézus által maguk is fiak”. És ha lesznek, akik karban tarják a közösség iránti szeretetüket is – mert ezek a dolgok mind hozzátartoznak a nagy parancsolat betöltéséhez! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Irgalom Ura, szeretet Istene, megadtad a számadás és az újrakezdés idejét. Hálaadással köszönjük, hogy érdemeink fölött segítettél minden dolgunkban. Ha próbát hordoztunk, terhét te mindig enyhítetted. Holnapunkat is a te jóságodba helyezzük. Bár nem tudjuk, mit rejtenek a napok, de hisszük, mindenben te maradsz segítségünk. Taníts meg rá, hogy megismerjük és meglássuk cselekedeteid célját életünkben. Segíts megszűrni vágyainkat, hogy csak az maradjon, ami nem számításból vagy önteltségből fakad. Kegyelmed formáljon megbocsátókká, türelmed pedig vezessen minket béketűrésre. Áldd meg az újév minden napját, hogy lássuk, benned mindenünk megvan, amire csak szükségünk lehet. Úgy vezess, hogy esztendő zártával hálát adhassunk majd; adj hozzá figyelést és lelki éberséget! Ámen.