Igehirdetés 2013. február 17.

Amikor ideje van a böjtölésnek

 

Lekció: Mát 14,1-14
Textus: Mát 9,14-15

„Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? Jézus ezt mondta nekik: Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, szomorú látni, hogy milyen az ember nélküled: nincs jó és rossz, csupán érdek és habzsolás, minden következményével együtt… Könyörülj rajtunk, akik magunk is ide tudunk zülleni, hogy ne így legyen életünkben. Annyi jót vettünk már kezeidből, oly megajándékozottak vagyunk minden téren: taníts minket, hogy mindez el ne romoljon, kárba ne menjen! Szeretnénk színed előtt valódi őszinteségre jutni, hogy ezt igéd és Szentlelked tükrében igazán megláthassuk. Adj most alázatot és megszólíthatóságot: építs minket, hogy hatalmasan megerősödjünk Lelked által a belső emberben! Ámen.

 

Igehirdetés

Böjt első vasárnapja van, mához hat hétre fogjuk húsvétot ünnepelni. Ez a mostani időszak arra biztat bennünket, hogy álljunk meg, gondolkodjunk el, és fegyelmezzük meg testünket-lelkünket, akár az önfegyelem szigorúbb eszközeit is használva magunkkal szemben, mert egy magasabb élet lehetősége azt jelenti, hogy szakítunk bizonyos gyarlóságainkkal, túllépünk azokon, megtagadjuk és elhagyjuk őket.

Nem mai kérdés azonban, hisz az első tanítványok idejében is felmerült, hogy kell-e egyáltalán böjtölni, és ha igen, mikor, miben és mennyit. Keresztelő János tanítványai sokat böjtöltek, a farizeusok is mind ezt tették, de a Jézus tanítványai nem. A feltett kérdésre, hogy akkor tehát kell-e böjtölni vagy sem,, maga az Úr válaszol: “Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény – és akkor böjtölni fognak.”

A mondat ott és akkor azt jelentette, hogy akik a saját szemükkel láthatják Jézust, az olyan nagy öröm, mint a menyasszonynak a vőlegény közelsége. Sok próféta és “igaz” kívánta ugyanis látni, amit a tanítványok láthattak, ti. a Megváltó eljöttét, de nem látták… és sokan szerették volna hallani, amit ők hallottak, ti. az Üdvözítőt személyesen beszélni – de nem hallhatták. (Mát 13,17) Akiknek mindez megadatott, azok nem gyászolhatnak, nem böjtölhetnek – nekik máshoz nem hasonlítható örömben van részük.

Viszont itt és most is érvényes e mondás, vagyis akinek életében ott van Jézus, mint élő valóság, mint sugárzó, fénnyel teli, éltető lény, annak nem kell böjtölni – hanem örvendeznie kell őbenne. Ha valaki életéből azonban  hiányzik Jézus, a helyén panaszok, kételyek, zavar vagy éppen tátongó üresség van – annak nagyon is tanácsos böjtölnie. Ez egészen személyes feladat: legyünk annyira őszinték, hogy magunk mondjuk ki, hol is állunk ezen a téren. Az ő jelenlétében élünk-e, mint a boldog menyasszony vőlegénye közelében, vagy pedig szükségünk van a böjtre, mint a megtisztulás eszközére, hogy ő eljöhessen, s aztán valóban mindig velünk lehessen. Mert nagy különbség van a kétféle állapot között!

Lássuk milyen az, ahol ő nincs jelen. Egy királyi palotával, Heródes udvarával érzékelteti az evangélista. Elborzasztó listát lehet összegyűjteni, mi minden terem meg ott, ahol Jézus nincs jelen. Először is csupa olyan embert látunk, aki kivételezett helyzetben van, pompa és bőség a része: s ezek az emberek mind azt hiszik, hogy ez így rendben is van, az élet semmi más, mint egyetlen nagy dáridó. A józan és értelmes életfeladatoknak a kérdése sem merül fel, szolgálatról és odaadásról pedig nem is hallottak. Neked ez jár, mondják a reklámokban – mert megérdemled. És az emberek elhiszik, hogy nekik tényleg jár, ők megérdemelték – manapság úgy szokás mondani, hogy “az ügyességünkkel megdolgoztunk érte” – s aztán minden lelki-szellemi éberségüket föladva belealszanak az örökkévalóságba. Nem hallunk róluk mást, mint hogy ezek az emberek mulatoztak és jól érezték magukat – és úgy is maradtak, ezt vitték magukkal az örökkévalóságba… Igent mondtak az élet kínálta örömökre, és ugyanakkor nemet mondtak önmaguk bármilyen értelmű korlátozására. Ismerték a farsangot – de nem ismerték el a böjt időszakát.

Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy beletévedtek minden bűnök között a leggyakoribba, a nyelv bűneibe. Ez olyasmi, hogy nem is szokás már bűnnek tekinteni. Hogy bensőséges, személyes beszélgetések részleteit azonnal kifecsegi valaki, hogy megígéri egy embertársának, hogy valamit nem mond el senkinek, megtartja magának, s még aznap legalább hárman tudnak róla; hogy különösen is jól esik dehonesztáló, szaftos és leleplező dolgokat azonnal továbbadni másoknak – ezt és ezt mondta, ezt tette, látod, milyen silány ember. És folytathatnánk a sort egészen a trágár és mosdatlan szavak kimondásáig, ami különösen nagy sikk és társaságban külön dicsőségnek számít. Heródes szája is eljár: félrészegen azt mondja, sőt, esküvel fogadja a vendégek előtt Salóménak, hogy amit csak kér, a csábító táncáért megadja neki…

Testvérek, amíg a szájunk felett képtelenek vagyunk uralkodni, beszélhetünk mi magas rendű szellemi és vallási dolgokról, koptathatjuk buzgón a templom padjait is – valójában egészen a Heródes tisztátalan útján járunk. Nem azzal van a baj, ami a szájon bemegy, mondja Jézus. Nem azzal kell foglalkozni olyan nagyon, az étrendekkel meg a híres méregtelenítéssel, hanem azzal van baj, ami a szájon kijön, a beszédünkkel! (Mát 15,11) Legyen ez a böjt időszaka olyan idő, amikor elkezdünk figyelni arra, miket is beszélünk mi! Hogyan is bánunk a titkokkal, adunk-e tovább pletykás híreket, jól esik-e jelen nem lévőkről elmarasztaló ítéleteket hangoztatnunk, és egyáltalán: uralkodni tudunk-e a szájunkon, vagy sem. Mert ha nem, akkor ideje, hogy elkezdjük a szavak böjtjét! Helyes néhanap a “fogak rácsa mögé vonulni” – ahogy Németh László fogalmaz. Ha Heródes képes lett volna erre, egyáltalán nem kellett volna Keresztelő Jánost kivégeztetnie, s ma (és immár örökké) nem úgy emlegetnénk, ahogy a Salómé tánca kapcsán emlegetnünk kell őt…

De van itt folytatás is. A király felesége, Heródiás eredetileg sógornője volt az uralkodónak – testvérének, Fülöpnek volt a neje. Kölcsönösen szemet vetettek azonban egymásra, s Heródes egyszerűen megölette a testvérét, hogy hozzájusson a feleségéhez! Már csak Keresztelő János volt útban, aki prófétai bátorsággal kimondta, hogy ilyet nem lenne szabad tenni még egy királynak sem. Heródiás viszont felhasználja immár nem csak a saját személyes varázsát céljai elérésére, pedig már ez is megkérdőjelezhető módszer – hanem beveti lányát is. Menj csak lányom, csináld – egyszer élünk, olyan rövid az élet! Le ne maradj valamiről. Amikor a saját szülő rontja meg a gyermekét, mert nincs jó és rossz, csak elérendő cél van, az úgynevezett boldogság – az eszközökben pedig nem kell válogatni… Hát ilyenek vagyunk a Jézus távollétében: gátlástalanul célratörő emberek, akiknek semmi sem szent. Az élet nagy lakoma, így hát egyetlen fontos dolog marad: minél nagyobbat harapni belőle és minél gyorsabban…

Pedig igenis van jó, és igenis van rossz! Keresztelő János véres feje a tálon bizonyíték arra, hogy milyen a bűn igazi mivolta. Aki a bűn valóságát tagadja, nézzen csak arra a tálra s szörnyülködjön – mert végső kiteljesedésében pontosan ilyen a bűn. A fejet akarja, vagy, ahogy azt Jézus mondja a Gonoszról “emberölő volt kezdettől fogva, hazug és hazugság atyja!” (Ján 8,44) Ne mossuk el a határokat, ne hazudjuk le az égről a csillagokat, mert a Gonosz a fejet akarja, s igenis van bűn a világon: a bűn mindig árt magunknak is, és másoknak is!

Egy szót még szenteljünk azonban a hóhérnak is, aki levágta azt a fejet! Ő alkalmazásban volt a palotában, mint testőr vagy katona, és jó pénzért szolgált – amit nem akart elveszteni. Nyilván nem kellett minden nap ilyesmit tennie: talán ez volt életében az első ilyen parancs – amit azonban sem kedve, sem bátorsága nem volt megtagadni. Az ő állapota, bármilyen furcsa is, a gyávaság: nem tudja azt mondani, hogy nem. Pénzért mindent! A magam védelméért mindent. Kockáztatni lehetőleg semmit. Neki sincs különbség jó és rossz között: neki csak pénze és kényelme van. Ez a félelmetes, arc nélküli ember összesen azzal vét, hogy ő egy senki. Mások hoznak döntés helyette, ő csak végrehajt, mint egy gép – ő nem is létezik… “Parancsra tettem” – védekezik utólag…

A háborúban történt valakivel, aki ezekben a padokban is ült, itt a mi templomunkban néhányszor – vendégként jött rokonaihoz. A fronton elfogtak egy ellenséges katonát, aki megkötözve feküdt a földön. A tizedes ráparancsolt, hogy lője le, de ő megtagadta – a saját életét kockáztatva. A tizedes másnak adta ki a parancsot, és a földön fekvő, megkötözött ember hiába könyörgött, hogy engedjék haza a feleségéhez és a gyerekeihez – az a másik agyonlőtte. Aztán hazakerültek a frontról, s egy tízéves bajtársi találkozón egymás szemébe néztek. Az egyik tiszta szívvel és egyenes gerinccel, a másik pedig mint egy senki, aki ott és akkor csak “parancsot teljesített…”

Ki tudunk-e állni a sorból, ha kell, merünk-e nem sodródni a körülményekkel…? Ha hóhérok nem is vagyunk – hát gyávák se legyünk, azt mondani fontos pillanatokban, hogy “nem.” A korszellemmel sem biztos, hogy együtt kell sodródni. Van elég tetszetős szellemi áramlat, ami korszerűnek, modernnek mondja magát, szemben a régi, “avatag” igazságokkal, és sokat is ígér – valójában pedig elveszi tőlünk a legértékesebbet: önmagunkat. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében pedig kárt vall? Hogyan vásárolja vissza a lelkét magának, ha életre-halálra elkötelezte magát valami hamis tanítással? Azt visszük majd magunkkal az örökkévalóságba, amit itt szóltunk és cselekedtünk: ez a jelentése annak a titokzatos szónak, hogy feltámadás! Minden egyéb pedig lényegtelen. Így és ilyen értelemben valóban egyszer élünk! Ez talán mégis más, mint ahogyan Heródiás biztatta a lányát – pontosan ugyanezekkel a szavakkal, mégis – egészen más jelentéssel…

Milyen jó, hogy nem csak arról tudunk milyen az ember, amikor böjtölnie és gyászolnia kellene, mert nincs jelen Jézus az életében! Amikor az hiányzik a középről, aki körbemutatott tanítványain, akik szájtátva hallgatták őt Isten országáról, és semmi más vágyuk nem volt, csak hogy legalább egy-egy szavát fölfogják, megértsék, és aztán átnemesedjenek azoktól: “Ezek az én fitestvéreim, nőtestvéreim és anyám!” Hát kezdjük itt mi is. Leülni a Jézus lábához, elővenni este a Bibliát, és addig el nem aludni, amíg legalább egy szavát meg nem értem. “Akié a Fiú, azé az élet – és akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Ján 5,12)

Erről az életről – böjt első vasárnapján – a legnagyobb örömmel és hálával kell beszélnünk! Ő olyasmit hoz a szívünkbe, amit sehogy másként, és senki mástól kapni nem lehet. Sokan azért nem jönnek közénk, mert nem tudunk elég szépen beszélni arról, mire is újít meg bennünket a megtérés, és a Krisztusban való új élet. Valaki egyszer, sok évvel ezelőtt, egyenesen föltette nekem a kérdést: miért lenne nekem jó, ha tényleg keresztyén lennék? Akkor hirtelen nehéz volt röviden megfogalmaznom, ám az évek során egyre tisztábban kristályosodott ki bennem, hogy azért, mert akkor találja meg az ember – önmagát. A mi igazi énünk Krisztus – s amíg ő nincs meg bennünk, valóban a saját életünk nincs meg bennünk. Őt kell először megtalálnunk – azután fogjuk önmagunkat is megtalálni.

Nem azért kell Istent szeretnünk “teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és minden erőnkkel”, mert ez van a parancsolatban, hanem azért, mert nekünk magunknak ez a legjobb! Egymást sem a parancsolat miatt kell úgy szeretnünk, mint magunkat, hanem azért, mert másként igazán boldogok nem lehetünk…! A bűnökkel sem azért kell leszámolnunk, mert a törvény ezt mondja, hanem mert minket húznak le egy méltatlan élet szintjére – s megtagadni őket, megszabadulni tőlük a legnagyobb boldogság. A gyülekezet, a Krisztusban tényleg megújultak öröme így valóban csak a menyasszony öröméhez hasonlítható, amikor eljön hozzá vőlegénye – és attól kezdve az ő közelében lehet…!

Középkori szokás, amit bizonyos egyházakban máig gyakorolnak, hogy tölgyfalevelet égetnek és hamujával homlokukat megjelölik böjt első napján – mintegy a mulandóságra emlékeztetve magukat. Igen, a böjt legyen is ó-emberünk elmúlása: gyászoljuk is el, ha valóban van hitünk halálba adni! De ne sokat nézzünk utána, hiszen éppen a mulandóságunk múlik el, ha Krisztusban vagyunk! Őbenne hozzájutunk örökkévaló énünkhöz, amit már a testi elmúlás sem tud elvenni – hát ezért kell böjtölni! Kinek a mértéktelen evésben, kinek a fölösleges és hűtlen beszédekben, tetszeni vágyásban, kinek az internetezésben – ezt mindenki maga pontosan tudja. Belül, lélekben magunkra véve a mulandóság jelét – mert azt bőven elég a szívünkben tisztázni, hogy az a mi legnagyobb ellenségünk és félelmünk. Krisztus felé fordulva majd meglátjuk a “vőlegényt”: és akkor vége lesz a böjtnek, és valóban örvendezhetünk. Pontosan úgy, ahogy énekünk is mondja:

 

“Örülj szívem, vigadj lelkem,

Ékességed lett a hit:

Vacsorához mégy Jézushoz,

hivatalos vagy te itt!” 

                                  (436. dics. 1.v.)

 

Így is legyen! Ámen.