Igehirdetés 2013. február 24.

Mindig feléd

 

Lekció: Zsolt 27,1-6
Textus: Jel 21,22-27

„Nem láttam templomot a városban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma. Napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, hogy világítsanak neki, mert Isten dicsősége világosította meg; és lámpása a Bárány. A népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai odaviszik dicsőségüket. Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz. A népek odaviszik dicsőségüket és tiszteletüket, tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, sem olyanok, akik utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek, hanem csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy ilyen imára tanítasz most bennünket, akiket küszködéseinkben olykor nagyon is átjár a félelem. Veled beszélgetve bátorságot merítünk és fölemelt fővel áll még ellenségeink előtt is, várva onnan felülről való érkezésedet, hogy győzelmedben részeltess. Köszönjük a templom áhítatát, a hozzád fordulók, téged keresők szent közösségét, leginkább pedig jelenléted ígéretét. A mi fohászunk is ez: hadd lakhassunk a te házadban életünk minden idejében magunk is. Hadd nézzük az Úr szépségét és gyönyörködhessünk templomodban, hadd legyen mindennél fontosabb a te közelséged. Ha még nem találtunk volna meg téged, segíts el rá bennünket, akik pedig már benned élnek, biztosítsd azokat újra hűségedről. Áldd meg ezt az órát Szentlélek Isten, és taníts minket Krisztusunk engedelmesebb követésére. Ámen.

 

Igehirdetés

A hatvanas évek közepén nagy feltűnést keltett Amerikában egy teológiai szakkönyv, amely „A templom nélküli város” címet viselte.  (Paul van Buren: The Secular City, 1965) A rákbetegségből sugárkezeléssel gyógyult szerző, aki valamikor buzgó, vallásos hívő volt, ebben a könyvében már azt bizonygatta, hogy a felhőkarcolós modern metropolisok a „templom nélküli városok”, amiről a Jelenések könyve beszél Isten országa jellemzéseként, mert ezekben a nagyvárosokban már valóban nincsenek, vagy legalábbis alig vannak templomok, s azok is eltörpülnek a virágzó gazdasági élet, a jólét igazi büszkeségei, a felhőkarcolók tövében. Nincs szükség vallásra, csak a szívben lakó hitre – épüljenek csak a nagyvárosok templomok nélkül, az emberek pedig hordják a szívükben a hitüket. Azóta jobban látjuk már, hogy milyenné tud lenni az a nemzedék, amelyik nem ismeri a templom áhítatát, viszont a „templom nélküli város” valóban bibliai toposz, magyarul téma, amivel érdemes foglalkoznunk.

Ha már kimondtuk a görög szót is, ami helyet jelent, és ismerhetjük olyan gyakrabban használt kifejezésekből is, mint pl. a topográfia, vagyis a helyrajz – akkor induljunk ki valóban a hely-ből, a „lakozásból.”  Mindnyájan lakunk valahol, tehát egy lakásban, szobákban, aztán járunk bizonyos utcákon, amiket ismerünk és megszokunk. Ez a mi helyünk, „lakozásunk” színtere, s éppen a mindennapiságunkkal, szokott háromdimenziós gondolkodásunkkal profánná is tesszük saját lakozásunk színterét. A templom, már csak architektúrájánál fogva is, más fajta hely. Itt minden magasabb, tágasabb, az ablakok is sokkal feljebb vannak, mintha mindnyájan gyermekek lennénk, akik még kicsik, és alulról nézik a világot. Itt nem szoktunk telefonálni, kivéve, ha elfelejtjük kikapcsolni a mobilunkat, és megszólal az Örömóda a a ravatalozónál is, a legáhítatosabb és legdrámaibb pillanatban. Itt nem szoktunk tízóraizni sem, itt úrvacsorázunk. Nem egymással beszélgetünk, bár mostanában kezdenek zajongani keresztyén templomok is, hanem megnyílik a szívünk fölfelé – mert egy magasabb világgal találkozunk.

Miért mondja akkor a Jelenések könyve, mégpedig a legfontosabb helyen, a mennyei Jeruzsálem leírásakor, hogy ott nincs szükség templomra? Valószínűleg azért, mert az már nem földrajzi hely, hanem égi táj, aminek nagyon is ritkán vagyunk vendége, viszont nélküle teljesen és végletesen ellaposodik az emberi élet. Az üdvösség állapotában, odaát már valóban nem lesz szükség templomra, hiszen az Úr, a mindenható Isten annak temploma. Napra sincs szüksége annak a városnak, sem holdra, hogy világítsanak, mert Isten dicsősége világosítja meg; lámpása pedig a Bárány. E csodából itt a földön mi ritkán részesülünk, megszentelődésünk mértéke szerint. Nekünk azért van szükségünk templomra, hogy kizökkenjünk mindennapiságunkból, a közönséges mivoltunkból, és a profán egysíkúságot felváltsa a megszentelendő hetedik napon a szakrális tér, a mennyei világgal  összekapcsolódás szimbóluma, mint egyetlen órára ugyan, de mégis „lakozásunk” színtere.

Szíve mélyén minden ember szereti a templomot. Hitetlen emberektől hallani, hogy turistaként messze országokban el nem mulasztanák, hogy be ne térjenek egy-egy az útba eső templomba. Valami odahúzza őket – ők is keresnek egy jobb és magasabb világot. Magunk is pontosan ezért jövünk ide vasárnaponként, s ezért hozzuk magunkkal gyermekeinket, akik figyelik, valóban fontos-e számunkra ez a hely, vagy csupán őket akarjuk ide járatni. Nagy ereje van a hiteles példának, amit a felnőtté válók is visszaidézhetnek magukban, talán néha csak akkor, amikor már szüleik porladnak – de mégis eljön az idő, amikor nagy vargabetűk után ugyan, de valaki mégis visszatalál a lelki házhoz, s profán évtizedek után nagyon szomjazza a szentségest.

Sokféle ember akad, és sokfajta az út és az emberi sors. A lélektan szerint legalább két nagy lelki típus biztosan létezik. Egyik a kifelé forduló, akinek mindene az élmény, és fontos számára a többiek véleménye. Az ilyen ember nagyon barátságos, mosolygós és kedves, de nagyon sérülékeny, mert az emberektől nem mindig azt kapja, amire szüksége volna, vagy amire vágyik, például, hogy elismerjék, szeressék, hogy tényleg figyeljenek rá. A másik nagy típus a befelé forduló alkat, akinek nem számít annyira az emberek véleménye, nincs is szüksége oly nagyon társaságra – őt a saját belső világa tölti el, inkább arra figyel. Nem igazán barátságos, ezért az ő veszélye az, hogy elszigetelődik, és magának való, egy idő után magányos lesz. Szokták a két típust „külső kontrollosnak”, és „belülről irányított” emberként megkülönböztetni, amihez hívő szemmel nyugodtan hozzátehetjük, mind a kettő lehet jó és lehet rossz, ki mennyire viszi a dolgot végletekbe. A legfőbb orvosság mégis mindkét esetben az, hogy ne csupán kívülről, vagy belülről, hanem felülről irányítottak is legyünk, amit számunkra mindig Isten igéje közvetít. Az ige Isten örök szeretetének hangja, amit ő kijelent nekünk az írott igében, a Szentírásban, legteljesebben pedig személyesen Krisztusban. Ő a testté lett Ige, ezért minden megmérésre kell kerüljön, éspedig pontosan őrajta és őáltala. Azért kaptuk az írott igét, hogy mindig megmérjük a benne hozzánk szóló Krisztuson még a gondolatainkat és érzéseinket is, nem csupán cselekedeteinket.

A „felülről irányított ember” azonban nem egy beprogramozott drón, mely automatikusan megy valamerre, de nincs saját élete, hanem valóságos és szenvedő ember, aki már eljutott oda, éppen a saját sorsának a tanításai révén, hogy azért fohászkodik, egyáltalán a közelébe jusson a szentségesnek! Ez a fohász hangzik ilyen szépségesen a 27. Zsoltárból: „Egyet kérek az Úrtól, s azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében, hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában!” Egy másik zsoltár ugyanezt a dolgot így fogalmazza: „Isten közelsége oly igen jó nékem!” (Zsolt. 73,28) Igen,mi  ezt keressük a templomban, s ezt a szomjúságot szeretnénk tovább plántálni az utánunk jövő nemzedékbe is.

„Oszlik lelkemnek barna gyásza

Nagy, fehér fényben jön az Isten,

Hogy ellenségim leigázza.”

Milyen nagy dolog, ha valaki legalább messziről is, de már megpillantotta azt a nagy fehér fényt! Lehet, hogy „Az arcát még titkolja, rejti, / De Nap-szemét nagy szánalommal / Most már sokszor rajtam felejti.”  Van-e ennél boldogítóbb, átélni, hogy ő rám nézett, és a szemét tényleg rajtam felejtette, vagyis fontos vagyok neki…! Igen, szeret az Isten! Mint ahogyan az édesatya a gyermekeit. Erről szól minden vasárnap az ige. Még akkor is szeret, ha megfedd, sőt, akkor is, ha néha büntet. Mert még azt is szeretetéből teszi.

Azt mondtuk, hogy nélküle, tőle eltávolodva úrrá lesznek rajtunk a tébolyaink, s ezt sok példa igazolja, hogy így is van. Az emberben elszabadulnak az érzései, fantázia-képei, néha a félelmei, máskor a maga megmutatásának ellenállhatatlan vágya, néha pedig az önsajnálkozás – mikor mi. Pedig kapunk éppen elég indítást a jóra, hisz reggeltől estig élményekben van részünk – csakhogy ezek az élmények jórészt feldolgozatlanul maradnak. Átéljük a csodás életet, ajándékra ajándék halmozódik, s mi értetlenül megyünk el a saját életünk mellett, mert meg sem értjük igazán, miről van szó, annyi a feldolgozatlan tapasztalás. Csak álmainkban is hányszor int meg bennünket, de ad elgondolkodni való képet eleget az ébrenlét idején, a külső valóságban is! Csakhogy rohannak a mindennapok, amikben mindig kell valami új, és a sok külső meg belső tapasztalás szinte mind feldolgozatlanul és megértetlenül marad, egyszerűen átmegy rajtunk anélkül, hogy a hasznunkra válna…

Hát foglaljuk most össze, miért is jó nekünk a templom iránt, lényege szerint persze valójában Isten közelsége után vágyakoznunk. A legfontosabb az, hogy közelsége kiemel a saját lelkünk, a lényünk tébolyából – és beleállít egy magunknál sokkal nagyobb összefüggésbe. Erre olyan szükségünk van, mint a sivatagi vándornak egy korty vízre. A templom, éppen a maga megszokottnál nagyobb hely méreteinél fogva is utal erre, de nekünk nem csak éppen a magunkénál tágasabb „toposzra” van szükségünk, hanem magára az élő Istenre. Ha elidegenedtünk tőle, az mindig azért van, mert háttal állunk neki, vagy éppen elfelé megyünk tőle. Meg kell fordulni, meg kell térni, ahogy a Biblia szinte minden lapján akad erre hívás. Ma se engedjük el fülünk mellett, ha most éppen ezt mondja számunkra.

Isten közelsége azonban mindig a megértés helye is. A halmozódó, feldolgozatlan élmények kerüljenek a helyükre: ne szaladjanak át a fejünk felett, ha mi valóban az ő közelében, tényleg az ő „templomában” vagyunk! Ez olyan lehetőség és feladat, amiben talán segíthetünk valamit egymásnak, de igazából a legszemélyesebb emberi feladatunk egész életünkre nézve. „Minden mulandó dolog csak hasonlat”  tudjuk a nagy gondolkodótól (Goethe) – ami azt jelenti, még abban is rálelhetünk a nekünk szóló tanításra, ha felnézünk éjszaka a csillagos égre és elgyönyörködünk kedves csillagunkban. Persze, istenség ne legyen belőle, ahogyan gyermekeinkből, a párunkból, a családunkból sem, sőt, egyáltalán semmiből sem. Mi az egy, igaz Istenben hiszünk, s nem imádhatjuk egyetlen teremtményét sem. Vegyük észre, ha valaki vagy valami már túl fontos lett számunkra, és az ő helyét elfoglalta! A keresztyén ember nem is használja ezt a szót, hogy „imádom”  sem emberekkel, sem tárgyakkal kapcsolatban: ez a szó egyetlen Valakit illet, senki mást! A többieket szeressük, tiszteljük, akár még csodálhatjuk is néha – pontosan elég az nekik. Ha ez az értékrend visszaáll, s tényleg szabaddá válunk bálványainktól, amiktől már függővé tettük a lelkünket, a boldogságunkat – akkor szépen megnyugszik az ember, mert felkavarták a túlzások. „Méden agan” – semmit sem túlzásban, ez volt kiírva Delphoiban az Apolló-templomra. Sokan azt hiszik, akkor jó anyák, ha istenítik a gyermekeiket, pedig nem ez a dolgunk velük. Értelmes szóval, nyugodt és szelíd szeretettel vezetgessük őket, amennyire szükségük van rá és ameddig tehetjük – előbb-utóbb úgyis felnőnek, amikor azonban ott lesz a szívükben minden jó és igaz szó, amit valaha nekik adhattunk. A maga idejében használni is fogják azokat. Ez a mértéktartás és értelmes szeretet kötelező nem csak a gyermekeinkre, hanem életünk minden fontos személyére, de még a kedvenc terveinkre is: ha kell, és eljön az ideje, tudni kell őket elengedni.

Végül pedig a templom, mint Isten közelsége nem csupán „tartalmazhat”, magába fogadhat minket, mint a magunknál nagyobb, sőt végső valóság; nemcsak a megértést, az élet egész bonyodalmának szép és okos feldolgozását segítheti, hanem még gyógyíthat is. Erre van talán leginkább szükségünk, hisz annyi, de annyi seb rejtőzik a lélek mélyén, amiről legtöbbször alig tudunk valami. Meg tudnak betegíteni rejtett és be nem gyógyult bajok! Az áldott orvos Jézus, ahogy  őt magát nevezzük, de ugyanezt az Ószövetségben is olvassuk: „Én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (2Móz 15,26) Amikor eljön a színről-színre látás üdve, valóban nem lesz szükségünk külső templomra. De most még itt élünk, és ezt a szent helyet arra kaptuk, hogy magába fogadjon, s örök helyünkre, végleges „lakozásunkra” emlékeztessen. Hogy munkálja bennünk a megértést, „ami nélkül elvész a nép” (Ézs 60,12); és hogy meggyógyítson minket, mégpedig valódi és örök gyógyulással. (Mal 4,2) Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, köszönjük az ígéretet, ami már keresztelésünkkor elhangzott felettünk, hogy te velünk vagy minden napon, a világ végezetéig. Köszönjük, hogy azért adod nekünk a földi kőtemplomot, hogy abban örökkévalóságodat is megérezhessük, sőt a te jelenlétedben végleges otthonunkat is megtaláljuk. Megvalljuk, sok minden elfedi szemünk elől ezt a drága ajándékot, az életünk kínálta lehetőségek és élmények éppen úgy, mint a saját lelkünk örvényei és belső történései. Könyörülj rajtunk, hogy egyetlen fontos vágyunk maradjon, mindig a te közeledben lenni és lelkiképpen a te templomodban gyönyörködni egész életünkben. Adj világosságot a megértéshez, hogy kinyíljanak előttünk üzeneteid, és kérünk, gyógyítsad magát a lényünket is, hogy lehessünk teljes és egész emberek, a te számodra éppen úgy, mint egymásnak. Segíts a most következő hét napjain, hogy félelem nélkül járhassunk, figyelve igéd vezetésére, és fölemelt fővel várhassuk jöttödet az égből ítélő bíránkul! Vigasztald a szomorúakat, emeld föl az összetört szívűeket, és ragyogtasd fel szívünkben dicsőséged fényét. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.