Mindig feléd

Mindig feléd

Igehirdetés 2013. február 24.

Mindig feléd

Lekció: Zsolt 27,1-6
Textus: Jel 21,22-27

„Nem láttam templomot a városban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma. Napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, hogy világítsanak neki, mert Isten dicsősége világosította meg; és lámpása a Bárány. A népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai odaviszik dicsőségüket. Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz. A népek odaviszik dicsőségüket és tiszteletüket, tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, sem olyanok, akik utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek, hanem csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy ilyen imádságra tanítasz bennünket, akiket életünk küszködéseiben olykor nagyon is átjár a félelem. Aki veled beszélget, az bátorságot merít és fölemelt fővel áll még ellenségei között is, várva a te érkezésedet onnan felülről, hogy részeltesd a te örök győzelmedben. Köszönjük a templom áhítatát, a hozzád fordulók, a téged keresők szent közösségét, leginkább pedig jelenléted ígéretét. A mi fohászunk is ez az egy: hadd lakhassunk a te házadban lelkiképpen életünk minden idejében. Hadd nézzük az Úrnak szépségét és hadd gyönyörködhessünk a te templomodban, hadd legyen mindennél fontosabb a te közelséged. És ha még nem találtunk volna meg téged, segíts el arra bennünket, akik pedig már benned élnek, azokat biztosítsd újra csak hűségedről. Áldd meg ezt az órát mindnyájunknak, Szentlélek Isten, és taníts minket Krisztusunk engedelmes követésére. Ámen.

Igehirdetés

A hatvanas évek közepén nagy feltűnést keltett Amerikában egy teológiai szakkönyv, amely „A templom nélküli város” (Paul van Buren: The Secular City, 1965) címet viselte. A rákbetegségből sugárkezeléssel meggyógyult szerző, aki valamikor buzgó, vallásos hívő volt, ebben a könyvében már azt bizonygatta, hogy a felhőkarcolós modern metropolisok azok a „templom nélküli városok”, amiről a Jelenések könyve beszél Isten országa jellemzéseként, mert ezekben a nagyvárosokban már valóban nincsenek, vagy legalábbis alig vannak templomok, és azok is eltörpülnek a virágzó gazdasági élet, a jólét igazi büszkeségei, a felhőkarcolók tövében. Nincs szükség vallásra, csak a szívben lakó hitre – épüljenek csak a nagyvárosok templomok nélkül, az emberek pedig hordják a szívükben a hitüket. Azóta jobban látjuk már, hogy milyenné is tud lenni az a nemzedék, amelyik nem ismeri a templom áhítatát, de a „templom nélküli város” valóban bibliai toposz, amivel érdemes foglalkoznunk.
Ha már kimondtuk ezt a görög szót, hogy toposz, ami helyet jelent, és ismerhetjük olyan gyakrabban használt kifejezésekből is, mint pl. a topográfia, vagyis a helyrajz – akkor induljunk ki valóban a hely-ből, a lakozásból. Mindnyájan lakunk valahol, egy lakásban, szobákban, aztán járunk bizonyos utcákon, amiket ismerünk és megszokunk. Ez a mi helyünk, lakozásunk színtere, és éppen a mindennapiságunkkal, megszokott háromdimenziós gondolkodásunkkal profánná tesszük a saját lakozásunk színterét. A templom, már csak architektúrájánál fogva is, egészen más fajta hely. Itt minden magasabb, tágasabb, az ablakok is sokkal feljebb vannak, mintha mindnyájan gyermekek lennénk, akik kicsik és alulról nézik a világot. Itt nem szoktunk telefonálni, kivéve, ha elfelejtjük kikapcsolni a mobilunkat, és megszólal a dallamkürt a legáhítatosabb pillanatban. Itt nem szoktunk tízóraizni sem, hanem itt úrvacsorázunk. Nem egymással beszélgetünk, hanem megnyílik a szívünk fölfelé – egyszóval, egy magasabb világgal találkozunk. Miért mondja akkor a Jelenések könyve, mégpedig a legfontosabb helyen, a mennyei Jeruzsálem leírásakor, hogy ott nincs szükség templomra? Valószínűleg azért, mert az már nem a földi életünk földrajzi helyszíneiről szól, hanem azokról a lelki, sőt, égi tájakról, amiknek nagyon is ritkán vagyunk vendégei, de amik nélkül mégis tényleg teljesen és végletesen ellaposodik az emberi élet. Abban az üdvösséges állapotban, mintegy odaát már valóban nem lesz szükség templomra, mert hiszen az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma. Napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, hogy világítsanak neki, mert Isten dicsősége világosította meg; és lámpása a Bárány. Ebből a csodából azonban itt a földön mi ritkán részesülünk, azt is csak megszentelődésünk mértéke szerint. Azért van szükségünk templomra, hogy kizökkenjünk mindennapiságunkból, a közönségességünkből, és a profán egysíkúságot felváltsa legalább a megszentelni való hetedik napon a szakrális tér, a mennyei világgal való összekapcsolódás szimbóluma, mint egyetlen órára ugyan, de mégis lakozásunk színtere.
A szíve mélyén minden ember szereti a templomot. Egészen hitetlen emberektől hallani, hogy turistaként elmennek messze országokba, és el nem mulasztanák, ha elmennek egy templom előtt, hogy be ne térnének oda. Valami odahúzza őket, keresnek egy jobb és magasabb világot. Mi is pontosan ezért jövünk ide vasárnaponként, és ezért hozzuk magunkkal a gyermekeinket, akik nagyon figyelik, valóban fontos-e számunkra ez a hely, vagy csak őket akarjuk ide járatni. Egyértelmű tapasztalat, hogy nagy ereje van a hiteles példának, amit a felnőtté válók is visszaidézhetnek magukban, talán néha csak akkor, amikor már szüleik régen porladnak, de mégis eljön az idő, amikor nagy vargabetűk után ugyan, de egy-egy lélek mégis visszatalál a lelki házhoz, és profán évtizedek után nagyon szomjazza a szentségest.
Persze, sokféle ember van, és sokféle emberi út és sokféle emberi sors. De ha az alkatokat nézzük, akkor a lélektan szerint legalább két nagy típus biztosan létezik. Egyik a kifelé forduló ember, akinek mindene az élmény, és fontos számára a többiek véleménye. Az ilyen ember nagyon barátságos, mosolygós és kedves, de nagyon sérülékeny, mert az emberektől nem mindig azt kapja, amire szüksége volna, vagy amire nagyon vágyik, például, hogy elismerjék, szeressék, hogy tényleg figyeljenek rá. A másik nagy típus a befelé forduló alkat, akinek nem számít annyira az emberek véleménye, nincs is szüksége olyan nagyon társaságra, őt a saját belső világa tölti el, inkább arra figyel. Nem nagyon barátságos, ezért az ő veszélye az, hogy elszigetelődik, és egészen magának való, egy idő után magányos lesz. Szokták ezt a két típust kívülről irányított, és belülről irányított embernek is nevezni, amihez hívő szemmel nyugodtan hozzátehetjük, mind a kettő lehet jó és lehet rossz, ki mennyire viszi a dolgot végletekbe, de a legfőbb orvosság az, hogy ne csak kívülről, vagy ne csak belülről, hanem felülről irányítottak is legyünk, amit számunkra mindig az ige közvetít. Az ige Isten örök szeretete, és amit ő kijelentett nekünk magáról az írott igében, a Szentírásban, legteljesebben pedig Krisztusban. Ő a testté lett ige, ezért minden, ami nélküle való, megmérésre kell kerüljön, éspedig pontosan őrajta. Ezért van Bibliánk, ezért kaptuk az írott igét, hogy mindig megmérjük a benne hozzánk szóló Krisztuson még a gondolatainkat és a cselekedeteinket is.
A felülről irányított ember nem egy beprogramozott drón, aki automatikusan megy valamerre, és nincs saját élete és saját küszködése, hanem olyan valóságos és szenvedő ember, aki már eljutott oda, éppen a saját sorsának a tanításai révén, hogy azért fohászkodik, egyáltalán a közelébe jusson a szentségesnek. Ez a fohász hangzik ilyen szépségesen a 27. Zsoltárból: Egyet kérek az Úrtól, és azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében, hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában! Egy másik zsoltár ugyanezt a dolgot így fogalmazza: Isten közelsége oly igen jó nékem! (Zsolt. 73,28) Igen, ezt keressük a templomban, és ezt a szomjúságot szeretnénk tovább plántálni az utánunk jövő nemzedékbe is. Tesszük pedig ezt azért, mert jól látjuk, hogy ő nélküle a magára hagyott emberi lélek a saját szenvedélyeinek és tébolyainak martaléka lesz. Mindig van elegendő örvény egy emberi szívben, vagy ha nincs, akkor előbb-utóbb megterem, és elkezdi lehúzni az embert mélyebb világok felé. De minél mélyebbre jut valaki, ott annál sötétebb is van, és a mi szívünk a fényre vágyik, hiszen arra is vagyunk teremtve. Nem véletlen, hogy a lelkében sokat szenvedő költő, Ady is ezt mondja, amikor úgy érzi, közel jön hozzá az Úr: „Oszlik lelkemnek barna gyásza / Nagy, fehér fényben jön az Isten, / Hogy ellenségim leigázza.” Milyen nagy dolog, ha valaki, legalább messziről is, de már megpillantotta azt a nagy fehér fényt! Lehet, hogy „Az arcát még titkolja, rejti, / De Nap-szemét nagy szánalommal / Most már sokszor rajtam felejti.” Van-e ennél boldogítóbb, azt átélni, hogy ő rám nézett, és a szemét tényleg rajtam felejtette, vagyis fontos vagyok neki. Igen, szeret az Isten! Mint ahogy az édesatya a gyermekeit. Erről szól minden vasárnap az ige. Még akkor is szeret, ha megfedd, sőt, akkor is, ha néha büntet. Mert még azt is szeretetéből teszi.
Azt mondtuk, hogy ő nélküle, tőle eltávolodva úrrá lesznek rajtunk a tébolyaink, és ezt sok példa igazolja, hogy így is van. Az emberben elszabadulnak az érzései, elszabadulnak a fantázia-képei, néha a félelmei, néha a maga megmutatásának ellenállhatatlan vágya, néha az önsajnálkozás, mikor mi. Pedig kapunk éppen elég indítást a jóra, hiszen reggeltől estig élményekben van részünk – csakhogy ezek az élmények jórészt feldolgozatlanul maradnak. Átéljük a csodás életet, ajándékra ajándék halmozódik, és mi értetlenül megyünk el a saját életünk mellett, mert meg sem értjük, miről van szó, annyi a feldolgozatlan tapasztalás. Csak álmainkban is hányszor int meg bennünket, de adna elgondolkodni való képet eleget az ébrenlét idején, a külső valóságban is! Csakhogy rohannak a mindennapok, amikben mindig kell valami új, és a sok külső, meg belső tapasztalás szinte mind feldolgozatlanul és megértetlenül marad, egyszerűen átmegy rajtunk anélkül, hogy a hasznunkra válna.
Hát foglaljuk most össze, miért is jó nekünk a templom iránt, lényege szerint persze valójában Isten közelsége után vágyakoznunk.
A legfontosabb az, hogy az ő közelsége kiemel minket a saját lelkünk, a lényünk tébolyából, és beleállít egy magunknál sokkal nagyobb összefüggésbe. Erre pedig olyan szükségünk van, mint a sivatagi vándornak egy korty vízre. A templom, éppen a megszokottnál nagyobb hely már méreteinél fogva is mindig utal erre, de nekünk valójában nem csak éppen egy, a magunkénál nagyobb térre, tágasabb „toposzra” van szükségünk, hanem magára az élő Istenre. És ha elidegenedtünk volna tőle, az mindig azért van, mert háttal állunk neki, vagy éppen elfelé megyünk tőle, ezért meg kell fordulni, meg kell térni, ahogyan a Biblia szinte minden lapján van erre legalább egy hívás. Ma se engedjük el fülünk mellett, ha most éppen ezt mondja számunkra.
Isten közelsége azonban mindig a megértés helye is. A halmozódó, feldolgozatlan élmények a helyükre kerülnek, nem szaladnak át a fejünk felett, ha mi valóban az ő közelében, tényleg az ő „templomában” vagyunk. Ez olyan egyéni feladat és lehetőség, amiben mi talán segíthetünk valamit egymásnak, de igazából ez a legszemélyesebb emberi feladatunk szinte az egész életünkre nézve. Minden múlandó csak hasonlat, tudjuk a nagy gondolkodótól (Goethe), ami azt jelenti, hogy még abban is rálelhetünk a nekünk szóló tanításra, ha felnézünk éjszaka a csillagos égre és elgyönyörködünk kedves csillagunkban. Persze, istenség ne legyen belőle, mint ahogyan a gyermekeinkből, a párunkból, a családunkból sem, sőt, egyáltalán semmiből sem, mert mi az egy, igaz Istenben hiszünk, és nem imádhatjuk egyetlen teremtményét sem. Vegyük észre, ha valaki vagy valami már túl fontos lett számunkra, és az ő helyét elfoglalta. Ezért a keresztyén ember nem is használja ezt a szót, hogy „imádom”, sem emberekkel, sem tárgyakkal kapcsolatban, mert ez a szó egyetlen Valakit illet, senki mást. A többieket pedig szeressük, tiszteljük, akár még csodálhatjuk is néha, pontosan elég az nekik. Ha ez az értékrend visszaáll, és tényleg szabaddá válunk bálványainktól, amiktől már egészen függővé tettük a lelkünket, a boldogságunkat, akkor szépen megnyugszik az ember lelke, amit mindig felkavarnak a túlzások. Méden agan – semmit sem túlzásban, ez volt kiírva Delphoiban az Apolló templomra. Sokan azt hiszik, akkor jó anyák, ha istenítik a gyermekeiket, pedig nem ez a dolgunk velük. Értelmes szóval, nyugodt és szelíd szeretettel vezetgessük őket, amennyire szükségük van rá, és ameddig tehetjük, mert előbb-utóbb úgyis felnőnek, amikor azonban ott lesz a szívükben minden jó és igaz szó, amit nekik adhattunk, és a maga idejében használni is fogják azokat. És ez a mértéktartás és értelmes szeretet kötelező nem csak a gyermekeinkre, hanem életünk minden fontos személyére, de még a kedvenc terveinkre nézve is: ha kell, és eljön az ideje, tudni kell őket elengedni.
Végül pedig a templom, mint Isten közelsége nem csak „tartalmazhat”, magába fogadhat minket, mint a magunknál nagyobb, sőt a végső valóság; nemcsak a megértést, az élet egész bonyodalmának szép és okos feldolgozását segítheti, hanem még gyógyíthat is. Erre van talán leginkább szükségünk, hiszen annyi, de annyi seb rejtőzik a lélek mélyén, amiről legtöbbször alig tudunk valamit a maga igazi mivoltában, mégis meg tudnak bennünket betegíteni rejtett és be nem gyógyult bajok. Ő az áldott orvos, ahogyan Jézust magát nevezzük, és ahogyan ugyanezt az Ószövetségben olvassuk: Én vagyok az Úr, a te gyógyítód. (2 Móz 15,26) Amikor a színről-színre látás üdvössége eljön, valóban nem lesz szükségünk külső templomra. De most még itt élünk, és ezt a szent helyet arra kaptuk, hogy ez magába fogadjon, és örök helyünkre, végleges „lakozásunkra” emlékeztessen; hogy munkálja bennünk a megértést, ami nélkül elvész a nép (Ézs 60,12); és hogy meggyógyítson minket, mégpedig valódi és örök gyógyulással. (Mal 4,2) Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük az ígéretet, ami már keresztelésünkkor elhangzott felettünk, hogy te velünk vagy minden napon, a világ végezetéig. Köszönjük, hogy azért adod nekünk a földi kőtemplomot, hogy abban örökkévalóságodat is megérezhessük, sőt a te jelenlétedben végleges otthonunkat is megtaláljuk. Megvalljuk, sok minden elfedi szemünk elől ezt a drága ajándékot, az életünk kínálta lehetőségek és élmények éppen úgy, mint a saját lelkünk örvényei és belső történései. Könyörülj rajtunk, hogy egyetlen fontos vágyunk maradjon, mindig a te közeledben lenni és lelkiképpen a te templomodban gyönyörködni egész életünkben. Adj világosságot a megértéshez, hogy kinyíljanak előttünk üzeneteid, és kérünk, gyógyítsad magát a lényünket is, hogy lehessünk teljes és egész emberek, a te számodra éppen úgy, mint egymás számára. Segíts bennünket a most következő hét napjain, hogy félelem nélkül járhassunk, figyelve igéd vezetésére, és felemelt fővel várhassuk jöttödet az égből ítélő bíránkul. Vigasztald a szomorúakat, emeld föl az összetört szívűeket, és ragyogtasd fel szívünkben dicsőséged fényét. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.