Igehirdetés 2013. március 31. Húsvét I. nap
Meghalt a halál
Lekció: Mk 16,1-13
Textus: Jel 20,11-15
„És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne lévő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadta a náluk lévő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint. És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába.”
Imádkozzunk!
Hatalmas Isten, akit az egek egei be nem fogadhatnak, hozzád száll a húsvéti köszöntés, aki nem csak megalkottad a létezést, és benne az élet csodáját, hanem megváltó, gyógyító szeretettel helyrehoztad a mindenségben, amit abban mi emberek elrontottunk. Legyen dicsőség teneked! Mi parányi emberek még saját kincseinket is eltékozoljuk, te pedig örök fény és ragyogás vagy, aki mindig voltál és mindig leszel – előtted áll majd minden lélek a végső számadásra, aki igaz bíró és mégis hiánytalan és teljes kegyelem vagy. Szeretnénk méltón elmondani köszönetünket Jézusunk áldozatáért és a húsvétért, a feltámadott Krisztusban kapott megújulásért, de csak töredezett szavaink vannak. Fogadd kedvesen bűnbánatunk őszinteségét, és könyörgésünket, amikor nem kevesebbet kérünk tőled, mint életünk valódi feltámadását, egészen az örök életre. Jöjj el feltámadott, élő Krisztus, Istennek egyszülött Fia, és add meg üdvödet minden téged keresőnek. Szentlélek Isten, világot átható örök jelenlét, adj vigasztalást életünkben és halálunkban, és útmutatást minden megtérő léleknek! Ámen.
Igehirdetés
Kevés olyan őszinte szó van európai civilizációnkban, mint az idegenség. Kinövünk a gyermekkor boldog és bensőséges szobájából, az otthonosságából, szüleink öleléséből, hogy aztán egész további életünkben keressük a helyet, ahol otthon lehetnénk a világban. A jól ismert helyek is különös módon néznek ránk, amikor évek múltán visszalátogatunk gyermekkorunk színtereire, mert a bennünk lakó lélek, a kutató elme a dolgok újabb s újabb arcát látja, ahogy az idő múlik felettünk. Valahogy mindig „szemben állunk”, nézve az életet és a világot – kialakítunk valami képet, de csak azért, hogy egy idő után másként viszonyuljunk ugyanahhoz – mert közben magunk is változunk, s más és más lesz fontossá számunkra. Az életet ifjúkorunkban nagynak és végtelennek látjuk, teli lehetőséggel, ahol majd megmutatjuk – hiszen győzni fogunk. Az élet derekán más már minden: eljön a küszködés megélhetésért, munkáért, az érvényesülésért – s látjuk már, mi mindennel kell megharcolni, ami néha sikerül, máskor nem.
Hazafelé pedig – ha megérjük egyáltalán azt a kort – magával a végkifejlet dolgaival „állunk szemben” – látjuk már a mulandóságot, de nem nagyon értjük s nem is tudunk mit kezdeni vele, pedig akarjuk vagy sem, egyszer eljön.
Idegenség és szembenállás végestelen-végig: szemléljük a dolgokat, de már kívülállóként, nem úgy, mint gyermekkorunkban, elválaszthatatlanul benne élve a hiánytalan valóságban. Ahogy a költő fogalmaz:
„Ezt hívják sorsnak: szemben, és
más semmi, szemben állni örökké.” (Rilke: Nyolcadik elégia)
Vagy amint a Himnusz szerzője mondja, a nemzet magára találásáért küszködve a történelemmel:
„Szertenézett, s nem lelé
Honját e hazában.” (Kölcsey: Himnusz)
Az igazán boldog pillanatok mindig az otthonosság, a szeretet, az egységélmény pillanatai, amikor – nagyon ritkán – mégis csak egyek vagyunk a hellyel, ahol élünk, és az emberekkel, akik között a napjaink eltelnek. De legtöbb mégis a szembenállás és az idegenség, és ez a szembenállás és idegenség akkor zuhan ránk a legjobban, amikor végső határainkhoz, a mulandósághoz, annak a megkerülhetetlenségéhez érkezünk.
A hitetlen ember számára ilyenkor egyfajta végkifejlet létezik, a test felbomlása. Minden ide tart, és onnan nincs tovább, az összes vigasztalás pedig annyi, hogy születtünk és meghalunk – bele kell nyugodni; meg az, hogy a műveinkben és az emlékeinkben mások számára megmaradunk. A húsvét azonban ennél mérhetetlenül többet mond: mi emberek Isten számára is vagyunk, ezért az ő számára meg is maradunk! Nem engedi, hogy lelkünk a holtak hazájában maradjon, nem engedi, hogy „az ő szentje rothadást lásson.” (Zsolt 16,10) Az apostol pedig, aki a Feltámadottal fénylő mivoltában találkozott az úton, hittel vallja: „Elváltoztatja nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez.” (Fil. 3,21) Ez valóban mondhatatlanul több annál, hogy „születtünk és meghalunk – bele kell nyugodni”, meg annál is, hogy „az emberek emlékezetében” élünk tovább. Ő elváltoztatja nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez! Ezért lett testté s viselte a keresztet, a kínhalált, ezért hozta meg az ártatlan, tiszta Bárány áldozatát – hogy nekünk ilyen életet adjon. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3,16)
A Jelenések látnoka ennél is bővebben szól. „Láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely.” Eljön az idő, amikor Isten lesz minden mindenben, az égnek és a földnek „sem marad hely” – mert ő fog mindent betölteni! Milyen más így szembenézni mulandóságunkkal; a ténnyel, hogy nem voltunk itt mindig, s nem is maradunk itt örökre! De hiszen az ég és a föld sem fognak véglegesen megmaradni, csak maga az Örökkévaló! Aki elváltoztatja nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez! Ez a húsvét lényege – s milyen szegény marad, aki ezt szívébe nem fogadhatja! Mikor az evangéliumot hirdetjük, a mindeneket önmagával betöltő evangéliumát hirdetjük, kinek végső diadala nem kevesebb, mint ez: meghal a halál!
Az élet könyvét kinyitják, s mindenki cselekedetei szerint megítéltetik; végezetül a Halál és a Pokol is a tűz tavába vettetnek, mert számukra sem marad hely – nem csak az égnek és a földnek. Mint „utolsó ellenség” győzettetik le a halál – de legyőzik! (1Kor 15,26) Nem övé az utolsó szó, mint hitetlenségünk sugallja, hanem az élő Istené! Semmi túlzás nincs hát énekünkben, amit ünnepi szívvel így énekeltünk:
„Jézus, ki a sírban valál,
Általad megholt a halál,
Az élet pedig feltámadott
Mert szent tested meg nem rothadott.” (347. dics. 1. v.)
Milyen út vezet e bizonyosságig, hogy „meghal a halál”? E hitet nem adják ingyen, nem fog az ölünkbe hullani. Erről tanít a húsvét történése – az útról, amit bejárhatunk, sőt, be is kell járnunk, ha el akarunk oda érkezni, nyomorúságos testünk is el fog változni, s hasonló lesz az ő dicsőséges testéhez.
Először azt kell jól megértenünk, hogy egy ember volt az, aki elsőként legyőzte a halált. Egy ember, aki éppen úgy asszonytól született, mint mi. Ha neki, Jézusnak sikerült, akkor azért sikerült, hogy nekünk is sikerüljön, akik magunk is mind asszonytól születtünk. Igenis, legyőzhető a halál, éspedig azért, mert már le is van győzve. Nincs végső hatalma, nem ő az igazi istenség. Amikor emberek a maguk hitével számot vetnek, akkor azt gyakran kevésnek találják, és lehet, hogy valóban így is áll a helyzet. Kevés és kicsi a hitünk. De nagyon érdemes meghallani azt a jó tanácsot, amit egy idős keresztyén mondott az életük elején, indulóban lévő fiataloknak: Nem azt a nagy hitetlenséget kell komolyan venni, ami mindenképpen ott van bennetek, hanem azt a parányi kis hitet, azt a kicsi morzsát, ami mégiscsak megvan bennünk. Maga Jézus is ezt mondta: Ha annyi hitetek van, mint egy mustármag, azt mondhatjátok a hegynek, menj innen amoda, és elmenne, és semmi sem volna lehetetlen nektek. (Mát 17,20) Hát legyen legalább egy mustármagnyi hitünk, és semmi nem lesz lehetetlen számunkra. Az ember Jézus volt, aki erősebbnek bizonyult a bűnnél, szenvedésnél és halálnál, és azóta új világhelyzet van – mindez nekünk is sikerülhet, és mi is legyőzhetjük mindezeket.
Ámde mindez csak a megtisztult szíveknek lehetséges, akik olyanok, mint Jézus volt. Ő éjszakákat átimádkozott; számtalanszor ment el egy puszta helyre egymagában – Istennel beszélgetni. Az utolsó estén sem a menekülést, a maga ügyét kereste, hanem az Atya akaratát. Nélküle mindig csak magunkban tanakodunk, mint a szent asszonyok húsvét reggelén, hogy kicsoda hengeríti el a követ, ami „igen nagy volt” – s ma is az. Nélküle a tehetetlenség lesz úrrá rajtunk – mert az a kő bizony nagy! A testi halál, az élet hiábavalósága és vendégeskedésünk vége súlyos, nagy kő, magunkban el nem hengeríthetjük. Legtöbben azért vallanak kudarcot, mert egyedül próbálkoznak, s kiderül, így nem megy. Jézusnak is csupán az Atyával együtt, általa és benne sikerült! Az Atya volt, aki „kihozta” őt a halálból s a maga jobbjára ültette! (Zsid 13,20-21)
Kövessük őt, aki engedelmes volt halálig, s akinek az Atya oly nevet adott, melyre minden térd meg fog hajolni, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké! (Fil 2,8-10) Ő mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal!” (Ján 11,25-26)
Még egy fontos kép. A szent asszonyok viszik húsvét reggelén a drága keneteket, amiket vásároltak, viszik a balzsamozáshoz szükséges szereket. Azt mondhatjuk, teszik, ami telik tőlük. Nem volt ebben emberfeletti, teljesíthetetlen. És az ég rájuk tekint: a kő elhengerítve várja őket, s az angyali útmutatás ezt mondja: „Előttetek megy Galileába, ott meglátjátok őt, amint megmondta.”
Igen – előttetek megy! Micsoda biztatás, milyen nagy ígéret. Nem ti lesztek az úttörők, nem oly úton kell járnotok, melyen soha senki nem járt. Előttetek megy az Úr, ne féljetek, csak induljatok! Halljuk meg e biztatást magunk is, mert nagy szükségünk van rá. Előttünk jár az Úr – Galileába is, Szentendrén is! Életünk nehéz, alig átlátható útjain is: a mi dolgunk annyi, hogy kövessük őt. E nagy ígéret egyszersmind kötelezettség is – csak oly utakon járhatunk, ahol ő megy előttünk! Ahol nélküle vezet az út, ott jobb megállni s visszafordulni! Figyelésre van szükség, mindig őt hallgatni, őt kérdezni – mindig neki engedelmeskedni. S ha azt vesszük észre, már nélküle megyünk megállni és visszafordulni, amit megtérésnek nevez a Biblia. Ezt elmulasztva rossz utakra téved a keresztyén, bármekkora „hívő múlt” van is mögötte már. Előttetek megy – hát figyeljetek rá s kövessétek őt. Amikor beszéltek, döntéseket hoztok, amikor szembenéztek a saját mulandóságotokkal – s akkor ti is boldogan énekelhetitek majd az üdvözült lelkekkel:
„Krisztus feltámadott, kit halál elragadott,
Örvendezzünk vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk,
Halleluja!” (185. dics.)
Ámen.