Igehirdetés 2014. november 16.
Felépül a város a romok helyén
Lekció: Jer 31,27-34
Textus: Jer 30,18-20
„Ezt mondja az Úr: jóra fordítom Jákob sátrainak sorsát, és irgalmazok lakóhelyeinek. Felépül a város a romok helyén, és a palota a szokott helyén terül el. Hálaének hangzik belőlük, örvendezők hangja. Megszaporítom őket, nem fogynak el, megbecsültekké teszem őket, nem lesznek lenézettek. Fiai olyanok lesznek, mint hajdan, és gyülekezete szilárdan áll majd előttem.”
Imádkozzunk!
Istenünk, nagyszerű dolog lenne mindig hálaénekkel és örvendezéssel nézni a világba, a kegyelemben bővölködve, de te tudod a legjobban, hányszor áll romokban az életünk. Ma mindenki azt hozta el ide a szívében, ahogyan az elmúlt hét eseményei éppen zajlottak számára. Vannak, akik helytállásuk, elvégzett jó munkájuk örömével érkeztek, és sok megköszönni valójuk akad – de vannak olyanok is, akiknek valóban romokban áll az élete. Mégis közös az bennünk, hogy rászorulunk irgalmas jóságodra, arra, hogy letöröld vétkeinket, és meggyógyítsad beteg életünket, amit csak te tudsz méltó módon helyreállítani. Küldd el most Szentlelkedet, és add meg kinek-kinek azt a kicsi ige-magvat, amiből nagy fa nőhet és amiből sok jó gyümölcs teremhet. Adj most értelmes és engedelmes szívet, hogy egyetlen mag se essen útfélre, köves helyre vagy tövisek közé. Szentelj meg minket, hogy megtisztulva és megújult szívvel tölthessük a te napodat, és így folytathassuk utunkat a hétköznapokban is! Ámen.
Igehirdetés
„Felépül a város a romok helyén” – ez hangzott ki talán a legcsengőbb hangon a mai igéből, és azért választottam a mai napra Jeremiás mostanában olvasott könyvének éppen ezt a mondatát, mert lelkészként nem kevés emberrel találkozom, akinek romokban van az élete. Majdnem azt is mondhatnám, hozzánk igazából akkor fordulnak az emberek, amikor már elfogytak a családi tanácsadók, amikor az orvos nem tud segíteni, amikor már visszafizethetetlen az adóssághegy – egyszóval olyankor, amikor emberileg már nincs segítség. Ezt nem panaszként mondom, hiszen ez a dolgunk, mondhatnám úgy, erre vagyunk rendszeresítve – nagyjából úgy, ahogyan a múltkorában valaki leírta a maga munkahelyi feladatát: nekem az a dolgom a cégnél, hogy a kilátástalan esetekkel foglalkozzam.
Bizony vannak emberi életek, amikről nem lehet mást mondani, mint azt, hogy tényleg romokban hevernek – és ha ezen a vasárnapon mi magunk éppen nem is így jöttünk ide, hanem talán hálával és reménykedéssel, esetleg jól elvégzett, nehéz feladatok teljesítésének az örömével, duzzadó önbizalommal és élő hittel, azért ne feledjük, voltunk már magunk is hullámvölgyben. És ha mégsem lettünk volna, vagy már elhalványult az emléke, akkor még lehetünk valamikor – úgyhogy nagyon is tanácsos elgondolkodni, vajon mit tennénk ilyen helyzetben. A három éve elhunyt Kossuth díjas költő, Rába György a „Messze néző” című versében ezt mondja:
„Mostanra már úgy gondolom,
az az igazi a vitéz,
aki estéből újra fölkél,
esendő, mégis messze néz…”
Igen, valóban az az „igazi vitéz”, aki estéből újra felkel – mert mondjuk ki, nem igen van emberélet, amely esendő ne lenne. A kérdés inkább az, tud-e az ember olyankor is „messze nézni”, amikor nagyon mélyen van – a mi nyelvünkön, hinni – hogy ez a hit aztán tényleg segítsen estünkből újra felkelni. A „messze nézés”, vagyis a hit ellenpárja a beszűkült csőlátás. Amikor az ember nagy bajban van, akkor hajlik arra, hogy semmi mást ne is lásson, kizárólag a maga baját. Azt nézi, azt “ragozza”, ahogy azt mainapság mondani szoktuk – azt éli át újra és újra. Amit a köznapi nyelven krízisnek hívunk, az éppen abban áll, hogy az ember egy idő után csak azzal foglalkozik, ami őt félelemmel tölti el, semmi mással. Nem látja a lehetőségeket, a kiutakat, nem látja a saját maradék erejét, nem látja azokat, akiktől segítséget kaphatna. Ha hívő ember, nem látja Isten végtelen nagy türelmét és jóságát – egyszerűen annyira eltölti a jövő felőli szorongás, hogy lelkileg összeroskad alatta.
Katasztrófák idején – és ezt nagyon is sok példa igazolja, legtöbbször az súlyosbítja a helyzetet, hogy az emberek pánikba esnek, és letapossák egymást, eldugítják a kijáratokat, és talán lett volna menekülés, ha szépen, nyugodtan kivárják a sorukat, de eljátsszák a lehetőséget. Hiányzik a „messze nézés”, mindenki csak a pillanat foglya, és akkor egy ponton túl valóban nincsen már segítség. De az egyéni bajok esetén ugyanígy áll a helyzet. Valaki ül a szobájában odahaza egyedül, és nem tud másra gondolni, mint arra, hogy rajta már úgysem lehet segíteni – és minél inkább így érez, annál inkább igaz is lesz a dolog, először csak szubjektíve, aztán pedig már minden tekintetben.
A beszűkült csőlátáson kívül, ahogy most a krízisbe jutott ember állapotát leírtuk, nagy lehúzó erő még az önsajnálkozás is. Az a furcsa lelki jelenség, hogy bele lehet szeretni a magunk helyzetének kilátástalanságába. Egy különös, perverz örömöt lehet lelni abban, hogy szomorúak vagyunk, hogy minket senki nem szeret, hogy rajtunk nem lehet segíteni, és szinte azt írjuk ilyenkor a zászlónkra, milyen nagyszerű, hogy boldogtalan vagyok. Nem akarom bagatellizálni a nyomorúságokat, mert néha tényleg nagyon kilátástalan tud lenni egy-egy helyzet, legalábbis egy darabig, de igaza van a költőnek, hogy az az igazi vitéz, aki estéből is újra felkél. Győzzük le magunkban az önsajnálkozást, és ne hagyjuk, hogy a lehúzó erők ünnepelhessenek felettünk, lám, ő is a mi emberünk lett. Fel kell kelni akkor is, amikor nem esik jól. Ez a felkelés néha éppen a fizikai kikelést jelenti az ágyból, mert amikor valaki elkezdi elhagyni magát, mert már ő olyan öreg, meg egyébként is nyugdíjas, meg az ő betegségein már amúgy sem lehet segíteni – akkor néha nagyon magához tudja húzni még az ágy is az embert.
Gyermekkorom jut eszembe, amikor édesapánk reggel költögetett, hogy menni kell az iskolába, nekünk gyerekeknek meg nem akaródzott kibújni az ágyból… Azt mondta mindig, először keljetek fel, és majd aztán gondolkozzatok, ne pedig fordítva…! Sok felnőtt embernek is jó lenne ezt meghallani: először keljetek fel a földről, a magatok elhagyásából, utána majd gondolkodhattok is rajta. Gyógyuljon az akarat, gyógyuljon az összeszedettség!
Ámde mégis legyünk méltányosak, ha meg is halljuk mindezt és meg tudjuk állapítani, mennyiben érvényes mindez miránk – hiszen nem gépekről van szó, hanem emberekről. Ha meg is van a kötelességünk, éspedig állapotbeli kötelességünk – például mi a dolga egy édesapának, aki az élete derekán jár, és az egész család gondját a vállán viseli, egy nagymamának, akinek pedig hol itt fáj, hol ott fáj valami a tagjaiban, vagy egy gyermeknek, aki elvileg készül az életre és annak feladataira – ezért nyugodtan kimondhatjuk, az igében megszólaló feladat, hogy a romok helyén város épüljön, nagyobb annál, mint amire mi fel vagyunk készülve. Bizony, az esetek legnagyobb részében ez cseppet sem megy olyan könnyen. A város a lélektan nyelvén az ember énjét, személyiségét jelenti, tehát a városnak a „romok helyén” való újraépülése valami nagyon nagy és fontos dolog, mert benne végeredményben az üdvösségünk ügyéről van szó. Arról a belső bizonyosságról, hogy jó úton járunk, hogy értelmes az életünk, hogy nem volt hiába, hogy megszülettünk, és egyáltalán, tartunk valahova, ahová érdemes megérkezni. Ez az ügy eljátszott ügy, olvassuk a Biblia első lapján. Kerub áll a kapuban, mégpedig lángpallossal, mi meg kívül vagyunk az idill, a boldog harmónia helyén, ami elvesztett, és mi egész életünkben azon gyötrődünk, hogy hiábavaló a munka, mert a föld gyomot azt hoz, miközben minden szem gyümölcsért keservesen meg kell dolgozni az orcánk verítékével. A család is mindig újabb és újabb megpróbáltatások színtere: epekedsz a párod után, az pedig uralkodik rajtad, és az egész e földi élet távlata összesen annyi, hogy por vagy te, és ismét porrá leszel. Bizony, súlyosabb és nehezebb bilincsek ezek annál, mintsem mi csak úgy le tudnánk őket törni magunkról. Aki ezt nem ismeri el, az még semmit nem tud az életről.
Idén emlékezünk az 1. világháború kitörésére – a sok okos történész mond is mindenféle indokot, miért haltak meg a milliók értelmetlenül és fölöslegesen. Az ritkán hangzik azonban el, hogy az embereket egy megalapozatlan kultúroptimizmus töltötte el a 20. század elejére: hittek az emberi jóságban, a fejlődésben meg a tudományban, ami majd úgyis mindent megold, és még egy pár üres dologban – és nem vették észre, hogy Isten nélkül micsoda szándékok és milyen iszonyatos, gyilkos indulatok fognak rájuk törni. Azt sem látták lelki félálmukban, hogy a fegyvereket pedig bizony pontosan azért gyártják, éspedig az ipari társadalmakban hatalmas anyagi haszonnal gyárak ezreiben, mert azokat egyszer eladni és használni is akarják majd. Nagyon rászorultak volna a kegyelem ébresztő szavára. És igen, mi is rászorulunk a kegyelem ébresztő szavára! Magunktól mi tudunk háborúzni és rombolni, de a romok helyén várost építeni már sokkal nehezebb, főleg, ha nem csupán anyagi, fizikai városról van szó, hanem az egészséges emberi személyiségről és az egészséges emberi közösségről.
Ismerjük hát el, hogy szükségünk van a kegyelemre, mert e nélkül mindig újra ugyanoda jutunk, ahol már sokszor jártunk: háborúk és háborúk egymás után, családban éppen úgy, mint a nemzetek és a társadalmak között. Ez az alázat megkerülhetetlen – az önmagát istenítő ember folyton háborúzik. Oda kell alázzuk magunkat Isten hatalmas keze alá, és akkor megtaláljuk a békesség útjait.
Minden bizonnyal erről szól a Jeremiás könyvének talán legnagyszerűbb ígérete is, hogy az Úr „új szövetséget” köt övéivel. Nem csak újra épül a város – a meghasonlott, lerombolódott személyiség, a szétesett család és az atomizálódott, darabjaira hullott társadalom – hanem még tovább is lép a maga válsága után egy magasabb osztályba. Ez szinte hihetetlenül hangzik, pedig nagyon sok példa igazolja, hogy lehetséges. Izrael életében mindenesetre hatalmas lelki haszonnal járt a babiloni fogság, mert onnan megtérve, magukat valóban Istenhez alázva tértek haza a zsidók. Vagy eszünkbe juthat a muzsikában és néprajzi hagyományokban olyan gazdag erdélyi Szék városának tragédiája, amikor is az utolsó tatár betöréskor, 1717-ben csaknem mindenkit legyilkoltak a városban, és a megmaradtak fogadalmat tettek, hogy életüket megjobbítják, a gyásznapon, „Birtalan”-kor egész napos böjtöt tartanak, és háromszori templomlátogatással emlékeznek meg a tragédiáról. „Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség, de te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulás verméből.” (Ézs 28,17)
És ez a megújulás, hogy a rosszból jó jött ki, az egész Szentírás középponti gondolatává vált. Izrael egész lelki irányultsága új lett, és ennek az “új szövetség”-nek ígérete Krisztusban teljesedett be, hogy mindnyájan megismerik az Urat, kicsinyek és nagyok, és az Úr a maga törvényét „a belsejükbe helyezi”. Rájönnek, hogy Isten királyi uralma közelebb van hozzájuk, mint ők saját magukhoz; hogy csak magukba kell nézni, és örökkévaló mivoltukat saját magukban fölfedezhetik, mert mindnyájan Isten gyermekei. Ez ott van, ott rejlik minden emberben öröktől fogva, hiszen Teremtőnk nem csak a föld porából, hanem a saját Lelkéből is alkotott minket – miért felejtenénk ezt el? Velünk kapcsolatban ez a legfontosabb tudnivaló, igazából ez az “egy szükséges dolog.” (Luk 10,42) Ebben kell leginkább megerősödnünk, ez a mi döntő sajátosságunk – az egész világegyetemben ez a kulcsa minden üdvösségnek.
Keljünk csak fel, ha elestünk volna – igen, hagyjunk fel önmagunk elhagyásával. Innen indultunk és valóban ez a kezdete minden jó dolognak, ami egy emberrel történhet. Ha akaratunk újra működik, ha azután kezdünk gondolkodni, hogy előbb kikeltünk az ágyból, hát akkor jó úton vagyunk. Ám nem feledjük, hogy még ha valóban elindulunk is ilyen módon, mindnyájan rászorulunk a kegyelemre. Hagyjunk fel az ügyeink nagyra növesztésével, akár önmagunk bálványozása, akár az önsajnálkozás formájában – nem vagyunk mi olyan nagyon fontosak, csak éppen egy-egy kis csavar vagyunk egy nagyon nagy gépezetben. Ahogy valaki azt szépen mondta: egy kicsi pillangó vagyok összesen, amelynek meg-megrebben a szárnya, s a többi pillangó azt néha észreveszi. De arról se feledkezzünk meg, hogy a “romok helyén” valóban felépülhet az a város, amely a mi új énünk, az, amivel új szövetséget köt az Úr, hogy végre belsővé tegye, a szívünk részévé, ami eddig csak tanítás és elmélet, vagy egyszerű gondolat volt – de immár átmehet a megvalósítás világába. És ha valóban belülről fakad már a jó, a kegyelem erőivel meggazdagítva, akkor elmondhatjuk magunk is: „Ezt mondja az Úr: jóra fordítom Jákob sátrainak sorsát, és irgalmazok lakóhelyeinek. Felépül a város a romok helyén, és a palota a szokott helyén terül el. Hálaének hangzik belőlük, örvendezők hangja. Megszaporítom őket, nem fogynak el, megbecsültekké teszem őket, nem lesznek lenézettek. Fiai olyanok lesznek, mint hajdan, és gyülekezete szilárdan áll majd előttem.” Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy bízhatunk benned, aki akkor is hűséges maradsz, amikor mi hűtlenkedünk, mert magadat meg nem tagadod. Légy áldott, hogy te segítesz talpra állni, amikor a földre esünk, és mindent megoldott krízissel följebb viszel minket onnan, ahol előtte voltunk. Vigyázz ránk a kísértések idején, és erősíts meg a jóban minden téged keresőt. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, akik most búcsúztak el drága szerettüktől, hogy lelki megnyugvást találjanak a veszteség idején. Imádkozunk a betegekért, hogy gyógyuljanak, és a nagy teher alatt görnyedőkért, hogy erőidet megtalálhassák. Vezess mindnyájunkat a most következő hét napjain igéddel és Szentlelkeddel, Krisztus nevében kérjük! Ámen.