Igehirdetések

Mi a legjobb orvosság?

Igehirdetés 2015. január 18.

Mi a legjobb orvosság?

 

Lekció: Ján 15,9-17

Textus: Péld 17,22

„A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.”

 

Imádkozzunk!

Hozzád fordulunk, ó Istenünk, békéért. Hol keressük máshol, mint tenálad, aki magad vagy a békesség és az örök ragyogás! Mi a saját életünket raboljuk meg, amikor balga kívánságokkal és vágyakkal terheljük a szívünket, minden jót kívülről, másoktól és a világtól várva, holott fordulhatnánk feléd, aki itt laksz a szívünkben. Te azt ígérted a tanítványoknak, hogy a tőled való öröm a miénk is lehet – sőt egésszé és teljessé is akarod azt tenni, amit senki és semmi el nem vehet tőlünk, még a halál sem. Adj ebből a jóból ma csak egy morzsát is, s az egészen el fog tölteni minket. Küldd Szentlelkedet, hogy értsük és befogadjuk, amit mondasz nekünk, és meggyógyuljunk általa. Ámen.

 

Igehirdetés

Sokak szerint a vallás, és ezen belül a keresztyénség különösen is – annyi, mint kiirtani az örömöt az életből. Nem lehet bekapcsolni a tévét egy este anélkül, hogy a számtalan csatorna közül legalább kettőn ne ilyesmit hallanánk különböző filmekben. Ezzel szemben Jézus azt mondja tanítványainak: Én mindig megtartottam Atyám parancsolatait, s azért beszéltem erről nektek, hogy ennek az engedelmességnek öröme ott legyen bennetek is. Szó sincs tehát örömtelen keresztyénségről. Megváltó Jézusunk semmi mást nem akart annyira, mint hogy követői tudjanak örülni, hogy ők is az Atya akaratát teljesítik. Még az un. „szigorú” Ószövetségben is ezt olvassuk: „A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.”

A Szentírás nem takarja el előlünk az élet drámai oldalát, ezt nyugodtan kimondhatjuk –  nagyon is emlékeztet arra, hogy meg kell benne harcoljuk a magunk harcait. De el ne menjünk az olyan kincset érő mondatok mellett, amit ugyanebben a könyvben olvashatunk, hogy “…a vidám szív a legjobb orvosság!” Szeretném, ha ezt a mostani órát egészen ennek szentelnénk most, hiszen a Példabeszédekben olvassuk, ami napi olvasmányunk a Kalauz szerint ezekben a hetekben. Szeretném, ha megpróbálnánk együtt látni a szent komolyság követelményét, ami a Bibliánk egyik fontos mondanivalója – ezzel a másikkal, hogy „…a vidám szív a legjobb orvosság.”

Orvosilag számtalanszor igazolták a tételt, hogy cseppet sem mindegy, miként viszonyul valaki a saját bajához és szenvedéseihez – mert aki tud örülni a legapróbb jelnek, ami gyógyulást ígér, az biztosan hamarabb gyógyul meg. Ha valaki aggódással vagy a tünetei miatt éppen feldúltan orvoshoz megy, ahogy mondani szokták, már az fél gyógyulás, ha szépen beszélnek az emberrel és azt érezheti, őt megbecsülik és emberszámba veszik. Az ókor sem véletlenül használt illatos olajokat, amikkel a látogatók megkenték a szenvedő beteg homlokát – mert a jó illat derűsebb hangulatot lopott a lélekbe, s aki derűsen viseli a próbát, annak enyhülnek még a kínjai is.

Eszembe jut az egyházi anekdota a buzgó prédikátorról, aki a megtérést szorgalmazva nagy haraggal éppen a pokol tüzének szenvedéseit ecsetelte azoknak, akik nem akarnak megtérni, s felemlegette a bibliai szavakat a kárhozatról, hogy „…ott lészen sírás, és fogcsikorgatás.”  A fogcsikorgatást többször is említette, míg észre nem vette, hogy a legelső sorban egy idős hölgy vidáman mosolyog és mutatja a maga fogatlan ínyeit – mint aki ebből biztosan ki fog maradni… Hogy őrá is ráijesszen, azzal próbált segíteni a helyzeten, hogy a hallgatók nagy derültségére kifakadt: “Akinek pedig nincsenek fogai, ott el fogják látni műfogsorral!”

De mondjuk ki azt is egyértelműen, hogy amikor a Biblia „vidám szívről” beszél, akkor nem a kabarék és vicclapok világa felé terelgeti gondolatainkat – mert vannak örömök, amik megcsiklandoznak ugyan valamit bennünk, de üresebben hagynak, mint azelőtt voltunk. A vidám szív nem azonos a „poénkodással”, ahogy azt mainapság nevezzük, s még csak önmagában a jó kedéllyel sem, mert sok példa mutatja, hogy un. „víg kedélyű” emberek olykor nagyon is istentelenül élnek, s erre maguk is csak életük nehezebb szakaszaiban döbbennek rá. A Szentírás nem kevesebbet tanít, mint azt, hogy örüljünk “az Úrban” (Fil 4,4) – ami azt jelenti, hogy minél közelebb vagyunk őhozzá, sőt benne élünk ő pedig mibennünk, annál inkább van okunk az örömre. Isten az örök béke, a szeretet napfénye és ragyogása – ha őbenne nincs örömünk, ugyan hol fogjuk megtalálni?

A 20. század egyik felfedezése a “feltételes reflexek” világa, amit úgy lehet körülírni, hogy az élőlények, és nem csak az ember, hanem a kutyák és a delfinek, s mind a többi, a tigris és az oroszlán is tud tanulni, ha eleségről vagy más testi örömökről van szó. Jártunk Amerikában olyan delfináriumban, ahol elképesztő dolgokat műveltek ezek a lények – de láttuk azt is, hogy mindig azonnal megkapták érte a jutalom-eleséget, így aztán tudták, hogy a dolog megéri. Azért hívják az így kiépített tudást „feltételes reflexnek”, mert az eleség a feltétel – vagyis közvetlen jutalmazás kell ahhoz, hogy tanuljon és emlékezzen az a lény – de mi emberek ennél valami többre vágyunk. Nekünk tágabb a horizontunk, mint a táplálkozás – s inkább elszomorít, ha csak ilyen „feltételes” örömeink vannak…

Akkor vagyunk boldogok, a szívünk akkor vidám igazán, ha szabadon, a saját elhatározásunkból és döntésünkből járunk a helyes úton. Kedélyünket nem csak alulról, a táplálkozás felől, a testi élet világából szabályozza az élet, hanem felülről, az “erkölcsi önérzet” irányából is. Embernek lenni annyit, hogy nem csupán a gyomrom boldog, hanem a lelkem is jól érzi magát – mert tudom, hogy helyes úton járok. Úgy is mondhatjuk, hogy a bibliai értelmű „vidám szív” egy kétszintes épület, ahol fent vannak a szabadon és örömmel hozott döntések, lent pedig, az alapszinten a derűs, napfényes jó kedély, a lélek vidámsága – s ez a két világ kölcsönösen feltételezi és kiegészíti egymást, nincsenek meg egymás nélkül. Aki tud oldottan, derűsen érezni, pozitívan, acsarkodás nélkül viszonyulni a világ dolgaihoz, annak könnyebb lesz a fontos döntéseit jól meghozni – aki pedig helyesen él szabadságával, jól gazdálkodik a rábízott életkincsekkel, méltóan bánik velük, az derűsebb lélekkel járja majd végig földi útját. Ehhez persze sok “belső napfény” szükséges – de éppen ezt adja meg az Isten-közelség! A vele beszélgető ember olyan, mint Ábrahám, akit „Isten barátjának” neveztek. (Jak 2,23) Az igazi barátság nem függ a másik lény ábrázatától, sem attól, hogyan áll éppen az orra – önmagában való többlet.

Isten szeretete és jósága is ilyen feltétel nélküli ajándék, ami egyszerűen csak ott van, s bárki, bármikor élhet vele. Élünk is, éspedig rengeteget – legtöbbször úgy, hogy észre sem vesszük… Jó lenne elkezdeni észrevenni, már csak azért is, mert akinek ott van ez a szeretet a lelkében, éspedig számon tartottan, mint legdrágább tudás és kincs – az kezd másként viszonyulni élete dolgaihoz és szereplőihez.

Egy társaságban történt, ahol éppen a lélekvándorlás dolgát vitatták, van-e vagy nincs. Egy idősebb keresztyén elkeseredetten védte a bibliai igazságot, hogy egyszer élünk, de ellenfelei szorongatták mindenféle érvekkel és egészen sarokba szorult. Mikor kifogyott az ellenérvekből, egyszer csak elmosolyodott és azt mondta: Én már az előző életemben sem hittem a lélekvándorlásban! Ezen aztán jót derültek, s találtak más témát.

Itt, a Példabeszédekben találjuk azt a nagyszerű mondatot is, hogy „…akinek életútját kedveli az Úr, még ellenségeivel is összebékíti.” (Péld 16,7) Jézus ezt a meghökkentően szép gondolatot növesztette fel magában, mint ami Isten jelenvaló nagy szeretetéből teljesen logikusan, magától következik. Ezt tanította tanítványainak az ellenségszeretet követelményében, s ezért imádkozott a kereszten maga is azokért, akik gyalázták és megölték őt. „Akinek életútját kedveli az Úr, még ellenségeivel is összebékíti.”

Hány családban ott egy megoldhatatlan konfliktus vagy feszültség, meg nem értés, elég gyakran vád is, éspedig nem ritkán kölcsönös vádak – mi hozhat gyógyulást ilyen elmérgesedett helyzetekben? Hiszem és vallom, hogy egyedül és kizárólag az, ha visszatalálnak Isten szeretetéhez, a “minékünk fényes napunkhoz” – ahogy a 84. Zsoltárban énekeljük – s az a napfény valóban bevilágít végre a lélek sötét mélységeibe, meggyógyítva minden sebet, kitakarít minden szennyet. Emberek és asszonyok megtanulnak bocsánatot kérni, s bocsánatot adni, éspedig az adós szolga példázatának értelmében. (Mát 18,23) Már látják maguk is, hogy itt nincs senkinek igaza, csak kegyelemre szoruló bűnös emberek vannak… És nem arra szövetkeztünk valamikor, hogy egymást boldoggá kívánjuk tenni?

Így válik az ember újra „vidám szívűvé” a rosszkedvű, ellenséges, csalódott emberből. Megint a helyére áll, amit elhagyott, legalábbis lélekben elhagyta; újra teszi azt, ami valójában a kötelessége, s megint megbízhatóan az, aki mindig is volt. Ezek után meglepődve tapasztalja, ezt is számos példa bizonyítja, hogy a dolog elkezd kifelé sugározni. Az ilyen értelemben „vidám szív” már nem csak saját életére lesz a „legjobb gyógyszer”, hanem másoknak is elkezd világítani. Nem azért, mert olyan nagyon “lámpás” akar valaki lenni, az nem is szokott sikerülni – hanem azért, mert ami tiszta, egyszerű és jó, az észrevétlen másoknak is mintául kezd szolgálni. Kezdik irigyelni a többiek, aztán hozzáfognak egyik-másik részét kipróbálni – s mivel jónak bizonyul, meg is valósítják. Kiderül, hogy a „vidám szív” mindig másokat is vidámító szív, hisz minél kevesebbet foglalkozik valaki a maga sebeivel és megbántottságaival, s látja, hogy a másik ember is csak olyan, mint ő maga – annál több jó telik tőle azok iránt, akiknek arra nagyon is szüksége van…

Egyetlen kérdést kérdezzünk ezért: van-e szükségem erre a „legjobb orvosságra”? Akarok-e ilyen belülről fakadóan vidám szívű ember lenni, vagy ragaszkodom a csontokat is kiszárító rossz kedélyemhez? Az élet nem kínál mindig örömöket, sem a többi ember. Az élet ilyen is, meg olyan is önmagában, s a többi ember között is akad segítő és hátráltató egyaránt- valójában talán éppen azonos számban. Ezért az élet adta “feltételek” mindig változnak. Egyedül Isten szeretete az, ami feltétel nélküli; valóban olyan, mint a nap áldott fénye, amely feljön igazakra és hamisakra egyaránt, nem kérdezve, ki érdemli meg azt… Ezzel a napfénnyel, éspedig lelki napfénnyel töltekezzünk meg, s elkezd majd változni a világ körülöttünk. „A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.” Ennek jegyében megértjük már, hogy „…könyörülő Istenünk mily áldott csodát tett velünk” (298. dics. 1. v.) – s nem lesz nehéz még „örömmondó békekövetnek” sem lennünk, mert mindez immár belülről fakad. Így is legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus légy áldott, hogy le tudod és le is akarod venni rólunk a rosszkedv bilincseit, mert a magad örömét közlöd velünk, ami az Atyának engedelmesség. Te azon vagy, hogy a mi örömünk is teljes legyen. Köszönjük a jó hírt, hogy lehet vidám a szívünk, éspedig nem csupán feltételek következtében, a világ állása és az emberek hozzánk viszonyulása miatt, hanem a te szívünkben való jelenléted miatt. Add ezt az éltető ragyogást, a te fényes nap mivoltodat minden nap és minden órában, a próbák és a nehéz idők során is, hogy megváltozzék általa az életünk. Békíts meg ellenségeinkkel, hogy ne is legyenek ellenségeink, s tudjuk szeretni azokat, akik meggyógyulhatnak szeretetünk által. Imádkozunk a betegekért, akiken testi vagy lelki gyengeség vett erőt, és a szomorúakért, hogy vigasztalást találjanak. Segíts mindnyájunkat áldott, vidám szívhez, mert valóban az a legjobb orvosság. Ámen.