Igehirdetés 2015. január 25.
A lelkünk átvilágítása
Lekció: Luk 9,51-56
Textus: Péld 20,27
„Az Úrtól való mécses az ember lelke, aki megvizsgálja a szívnek minden rejtekét.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, a te szavadra lett a világosság, és te választottad el a sötétségtől, hogy helye legyen a világban olyan csodának is, mint az emberi élet. Ami csak él, a fény felé törekszik, hiszen az élet és a világosság összetartoznak: áldunk téged a megvilágosodás pillanataiért, amikor kiemelkedik lelkünk a sötétségből és homályból, ahova a bűn taszított bennünket, és megpillantjuk végtelen jóságodat, ami éltető erő és visszaadja elvesztett hitünket. Fogadj minket magadhoz, hiszen nem győzelmekre és sikerekre vágyakozunk, hanem atyai szeretetedre, amely megtisztít és felemel, s erőt ad az igazság és méltányosság cselekedeteire. Szólalj meg Urunk, hadd halljuk hangodat, és ragyogtasd ránk orcád fényedet, hogy lehessen valódi békességünk! Ámen.
Igehirdetés
Elég régi igazság, hogy minden emberben lappang egy titok. Ez a titok azonban nem az elrejtett szavak vagy érzések világát jelenti csupán, nem is a múltunkban rejlő, nem túl dicső tetteket, amiket esetleg magunk sem szívesen idézünk fel, hanem az igazi titok maga az emberi lény, vagyis az, hogy kicsoda is igazából az ember. Ahogy a költő mondja:
„Vagyok, mint minden ember fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces messzi fény, lidérces messzi fény.”
(Ady E.: Szeretném, ha szeretnének)
A költő azt is mindjárt hozzáteszi: „De jaj, nem tudok így maradni” – éspedig azért nem tud így maradni, mert nagyon szeretné magát megmutatni, és azt is nagyon szeretné, ha úgy szeretnék őt, ahogy van, s lenne valakié… Mélyen őszinte, emberi szavak – szeretetre szorulunk mindnyájan. Tökéletesen igaz az a mondás is, hogy „Szeretet nélkül csak őrjöngeni tud az ember.” (Hamvas B.) Ha nincs szeretet, ami elfogad és jóságosan feltárja lényünket, segít megmutatni a titkunkat, a lényünket – akkor előbb-utóbb felrobbannak az érzések, s az már részletkérdés, hogy dühkitörésekben, fékezhetetlen aktivitásban, vagy éppenséggel rosszkedvben, depresszióban és tehetetlenségben mutatkozik-e meg.
Az emberi élet oly súlyos ösztöne a “magunk megmutatásának” igénye, mint a létfenntartás és a faj fenntartása. Ahogy elemi erővel érint az eleség megvonása, vagy a jó társ hiánya, éppoly zavart okoz, ha nem tudunk kibontakozni, méltó módon megmutatkozni, kik vagyunk valójában. A dolgot az nehezíti, hogy magunk előtt is titok, mi rejlik a lényünk mélyén: csakis másokkal való kapcsolatban, párbeszédben tárul fel, mi is lakik ott.
Igénk üzenete, hogy az Örökkévaló, “akié egyedül a halhatatlanság, és aki maga hozzáférhetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16) – adott nekünk egy kicsi mécsest, éspedig a saját lelkünket, mely csodás módon alkalmas rá, hogy bevilágítson lényünk legsötétebb mélységeibe. Ez jó hír, valódi evangélium; hisz elég sokan letesznek arról, amit egy 20. századi német filozófus, K. Jaspers úgy nevez, „az egzisztencia átvilágítása.” Sokan mondják: nekem az úgysem megy, s ha eddig nem sikerült, már úgyis mindegy – s élik átvilágítatlan életüket. Viszik őket tulajdonságaik bizonyos irányba, amit utólag úgy szokás nevezni, hogy “sors.”
A tapasztalat azt mutatja, hogy az átvilágítatlan lelkű ember egy sereg negatívummal kell megküzdjön, s ez a megküzdés gyakran valóban nem is sikerül. Pár jelét hadd említsem, megfigyeléseim szerint mivel jár, ha elmarad lényünk átvilágítása. Az ember például maga sem érti, hogy került oda, ahol van, s jobb híján az előbb már szóba hozott “sorsot” emlegeti. Aztán: megismétli a gyarlóságokat, amik már bajokat okoztak életében, mintha körben járna – mindig ugyanott találja magát. Összesen arról van szó, hogy saját átvilágítatlan tulajdonságai vezérlik. Feltétlenül ide tartozik a szubjektivitás: akit szeretünk segítjük, akit pedig nem, azt cserben hagyjuk, vagy éppenséggel hátráltatjuk. Jellemző továbbá az önsajnálkozás, mint életmagyarázat, a kudarcok feldolgozásaként, pontosabban fel nem dolgozásaként; aztán a méltatlan és súlyosan negatív érzések és gondolatok, valamint a másokhoz való boldogtalan, diszharmonikus viszonyulás.
A tanítványok kérdezik, kérjenek-e égi tüzet a samáriaiakra, mert éjszakára nem fogadták be csapatukat – és Jézus így dorgálja meg őket: “Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek…!” (Luk 9,55) Pontosan ez a baj: nem tudjuk, milyen lélek lakik bennünk – csak visznek a bennünk lakó mélység, leggyakrabban az elégedetlenség, a vágyak, a versengés, a pusztítás és harag erői…
Az egyik ember mindig goromba – átvilágítatlan a lelke; a másik mindig hűtlen, az is átvilágítatlanságból fakad. Akad, aki folyton panaszkodik és másokat okol, ő ott se volt, csak a többiek tehetnek mindenről… A következő szeret úgy tenni, ő aztán mindenhez ért, s hozzá is szól mindenhez, kivétel nélkül, amiről szó esik. (“Mindenről van véleménye, de semmiről nincs fogalma.”) Megint más folyton saját magáról beszél, nem létezik számára érdekesebb téma – soroljuk tovább…? Mind-mind a lélek átvilágítatlansága!
Emeljük hát fel fejünket, főleg pedig szívünket – és lássuk meg azt, “Aki hozzáférhetetlen világosságban lakik” – hiszen tőle kaptuk lelkünket, e parányi, értékes kis mécsest, aki révén – s vegyük észre, hogy a Biblia itt nem azt mondja, hogy „ami” révén: mégiscsak bepillanthat lénye mélységébe az ember! Az apostol egyébként továbbviszi a gondolatot s azt mondja, nem csak saját szívünk mélységeit, de Isten mélységeit is vizsgálja a lélek. (1Kor 2,10) Ilyen kimondhatatlan méltóság embernek lenni!
De maradjunk egyelőre a saját mélységeinknél. Van néhány terület, ahol különösen fontos, hogy az ember képes legyen magát átvilágítani. Ezek közül most csak a következőket hadd említsem: az indítékok, a hangulatok és a szándékok világát.
Igen, legelőször is az indítékok köre. Ha rejtve maradnak, nem sikerül levenni álarcaikat, akkor sok bajt és bizony, még több sebet okozhatnak. Vegyük a hozzánk legközelebbi vágyat, az “élet akarását.” Ezt aztán igazán senki nem kifogásolhatja, hiszen az élet éhsége, vagy amint az elmúlt héten estéről-estére hallottuk, az élet “szomjúságának” (Ján 4, 4-26) vágya ott van mindenkiben. De ha már hatalmi ösztön húzódik mögötte, s az “én élni akarok” címszóval valaminek vagy valakinek a megszerzése a cél, mint az “érzelmek” világában oly sokszor valóban ez a tényleges mozgatóerő, mégpedig tekintet nélkül a következményekre – akkor talán jobb lett volna idejében átvilágítani azt a nagy életszomjúságot.
Vagy vegyük a segítést és a “gondoskodást”, ami önmagában elemi szülői kötelesség – egészen addig, amíg a gyermekek nem kezdenek el felnőni, esetleg már réges-régen családosak… Amíg a gondoskodás rászorultságot segít meg, vagyis létező fizikai, lelki szükséget elégít ki, addig rendben van – de amint már uralkodni vágyást takar, s valójában arról van szó, valaki ezen a címen “mi csak segíteni akarunk nektek” beleszólhasson a fiatalok életébe, akkor már tanácsos lenne átvilágítani. Még a bíróság is mérlegelni szokta, mit milyen indokból követtek el; és a szándéktalanul, gondatlanságból történt emberölést az Ószövetség is csak száműzetéssel büntette, nem pedig halállal, mint az előre elhatározott, szándékos gyilkosságot. Mert az indíték, ami a cselekedet mögött van, éppen olyan fontos, sőt néha fontosabb, mint maga a tett!
Aztán a hangulatok világa. Ezt megint nagyon tisztelni szoktuk, s valóban meg is kell érteni, ha valakinek éppen rosszkedve van, nyűgös, fáradt vagy éppen csalódott. De az már, hogy a hangulatok nevében bármi megengedhető, mulasztástól kezdve a szolidaritás felmondásáig – talán mégis túlzás. Sok zűrzavar támadt már a világban abból, hogy valakinek ilyen vagy olyan kedve volt…! Élethelyzetekben, amikor sok múlik egy döntésen különösen fontos, hogy fölé tudjunk emelkedni a hangulatainknak. Rossz kedvem van ugyan, ám nagyon ártanék neked, vagy egy fontos ügynek, ha ennek jegyében viselkednék – hát átvilágítom a lelkemet, hadd lássam, miért is van tulajdonképpen rossz kedvem.
A klasszikus példa Jónás – aki várta Ninive pusztulását, egy kis ingyen tűzijátékot, kívülről, nézőként – s mivel az nem jött, hát meg akart halni. „Jobb meghalnom, mint élnem” mondta. (Jón 4,3-4) Az Úrnak egy tököt kellett felnövesztenie egyik nap, a másikon pedig egy féreggel elszárasztatni, hogy megértse Jónás: a sok-sok ember, aki ott él abban a nagyvárosban és szánalmasan nem tud még különböztetni jobb keze és bal keze között – talán mégis nagyobb érték, mint az ő rossz hangulata…!
Leírják a történészek, hogy 1963-ban majdnem kitört a 3. világháború. A szemben álló világhatalmak képviselői fenyegették egymást nyilatkozatokkal, rakéták telepítésével, majd tengeri hadiflották felvonultatásával – s amikor az atombombás veszély is közel jött, a döntő pillanatban kölcsönösen olyan táviratokat küldtek titkos csatornákon egymásnak, amitől a másik elképedt: Nahát, ilyen rossz lelki állapotban vannak odaát…? Akkor hát ők is csak emberek mint mi, nem pedig vadállatok – s a már kiadott rakéta-kilövési parancsot – mert állítólag volt ilyen – az utolsó utáni pillanatban mégis felülbírálták. Mi történt? Az a különös mennyei ajándék jött, hogy átvilágították – egymás hangulatát. A magukét nem tudták, ám a döntő pillanatban néhányan mégiscsak embernek bizonyultak s a hangulatok mögé néztek, ha mindjárt egymás világában gondolkodva is. Milyen jó lett volna, ha nem jutnak idáig – talán éppen saját lelkük átvilágítása tette volna ezt lehetővé, már sokkal hamarabb, az egész lakott föld végveszélyének közele nélkül!
Végül a szándékok világa, vagyis a jövő. Vannak, akik szeretnek rémeket látni, s olyasmitől is rettegnek, hogy majd bekövetkezik, ami abszurdum; mások viszont az egészen kézenfekvő veszélyekbe is félelem nélkül sétálnak bele. Hol a határ? Mit vegyünk mértékül, amikor a “jövőt” formáljuk döntéseinkkel? Az emberi józanság sokat ér, ám önmagában kevés, vagy néha éppenséggel túl sok. Egyetlen igazi mértékünk Isten világossága. Az a nagy és hibátlanul tökéletes világosság, amely a saját vesztébe futó embervilágnak elküldte Krisztust, hogy legyen a világ világossága! (Ján 8,12) Az ő fénye nélkül összezavarodnak a szándékok: jót akarunk, s rossz sül ki belőle. Ahol viszont ő ott lehet, az történik, amivel József summázza testvérei gyilkos szándékainak kudarcát: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem – de Isten azt jóra gondolta fordítani.” (1Móz 50,20) Erre a világosságra van szükségünk, Isten közelségére – s meg is világosodunk általa!
De “embernyi emberekre” is szükség van. Ránk s másokra is – éspedig őszinte és jó kommunikáció formájában. Emberek jóságából tudunk ráeszmélni ugyanis Isten szeretetére a legközvetlenebbül. Isten atyai voltát is az ember Jézus által értjük meg – hát szolgáltassuk ki e szeretetet és jóságot mi is azoknak, akiknek szüksége van rá – s meg fognak változni! Megvilágosodnak, ha arra van szükség, megtanulnak megbocsátani, ha arra – s elkezdenek maguk is szeretni.
Minden azonban magunkkal kezdődik ebben a tekintetben. Azzal, hogy a “parányi mécses,” a Teremtőnktől kapott lelkünk elkezd befelé világítani. Először lelepleződnek indítékaink, aztán átvilágítódnak hangulataink – végül pedig tisztává és világossá, igen, isteni értelemben, az ő fényétől áthatottan “világossá” lesznek a jövőt formáló szándékaink is. Így lehet eljutni onnan, hogy „Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek” odáig, hogy „..az Úrtól való szövétnek az ember lelke, aki megvizsgálja a szívnek minden rejtekét.” Így is legyen, mert – lehet. Ámen.
Fohász
Úr Jézus Krisztus, te asszonytól születve tökéletességre jutottál és örök üdvösség szerzője lettél. Világ világossága, magad mondtad, hogy aki téged követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága – a tisztázott, szép emberi élet. Add nekünk ezt az ajándékot. Taníts önmagunkba nézni és tisztába jönni indítékainkkal, hangulatainkkal és szándékainkkal is. Adj világosságot szívünkben, emberi kapcsolatainkban – és gyógyítsad ezt a sokféle módon beteggé lett embervilágot áldott lelki napfényed erejével. Áldd meg e mai nap hátralévő óráit, s vezess a most következő hét napjainak feladatai között, hogy magunk is világosság forrásai lehessünk. Ámen.