Igehirdetés 2015. február 8.

Más nyelvet beszélünk

 

Lekció: Ján 9,1-7 Ján 9,16-17

Textus: Róm 12,1

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édesatyánk, hálával jöttünk ma is színed elé, hogy megköszönjük, amit adtál, imádkozzunk vigasztalásért és könyörgünk megtérésért. Olyan bonyolult az élet, és mi alig értünk belőle valamit, emelj feljebb minket annál, ahol vagyunk. Köszönjük, hogy mindent eléd hozhatunk, semmit sem rejtegetve vagy eltagadva, hogy a te világosságodban nézzük meg életünk dolgait, és jobban megismerhessük magunkat. Ne engedd, hogy megmaradjunk illúzióinkban, de azt sem, hogy csak azt lássuk, ami rossz és vétek bennünk, hanem ébressz rá lehetőségeinkre, legfőképpen az útra, amin magad jársz előttünk Krisztus által, és mi követünk téged. Így legyen megtisztító, megerősítő kegyelmed mindenkivel, aki csak igaz szívvel keres ma téged! Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor valahol meg nem értés van a világban emberek között, gyakran szoktuk azt mondani, hogy ott „nem egy nyelvet beszélnek”. Tudjuk jól, hogy az a kisebb baj, ha valóban más az anyanyelvük, mert jó tolmácsolással az megoldható – az igazi baj inkább az, ha emberek nem értik, vagy nem is akarják megérteni egymás érzéseit és gondolatait. Sokszor magyarul beszélő szülők és gyermekeik közé kellene valamilyen tolmács, meg házastársak közé, mert annyira „más nyelvet beszélnek”. A ma országosan kezdődő Házasság Hete például éppen azt szeretné ápolni, ami az életüket egymással összekötött emberek jobb kommunikációját szolgálja. Azt látjuk azonban a diplomáciában, a nemzetközi ügyek intézése során is, ahol rendszerint ellentétes érdekeket kellene egyeztetni, hogy sokszor a felek más nyelvet beszélnek, éspedig nem anyanyelvi, hanem tartalmi értelemben: csak érdekeiket hangoztatják, de hiányzik a kölcsönös megértés szándéka – s aztán nem csoda, hogy eredménytelenül állnak fel a tárgyaló asztaltól.

Érdekes módon ugyanezt mondhatjuk el, amint a kezünkbe vesszük a Bibliát: akár hol nyitjuk ki, azonnal érezzük, hogy ez a könyv más nyelvet beszél, mint mi a köznapokban. De amíg az emberek közti „más nyelvet beszélés” rendszerint a leplezetlen önzés jele, addig Isten Szentlelke azért íratta ezt a könyvet így, ahogy a kezünkben tartjuk, mert tudja, hogy nekünk, emberiségnek a nyelve is lezüllött, nem csak a szívünk. Egyszerűen nincsenek rendes szavaink az igazán fontos dolgokra, vagy ami még rosszabb, valójában „fogalmunk sincs” arról, tulajdonképpen mire is volna szükségünk saját magunknak. A Biblia is „más nyelvet beszél” tehát, de azért, hogy fölemeljen minket alámerült állapotunkból és képessé tegyen minket ezzel a más nyelvvel egy magasabb világ megértésére.

Aki együtt olvassa velünk a János evangéliumát ezekben a hetekben a Bibliaolvasó Kalauzunk vezetése szerint, az állandóan azzal találkozik, hogy ez a könyv éppen a legalapvetőbb szavainknak akarja visszaadni az eredeti, elveszett értelmét. Minden egyes párbeszéd, minden egyes történet ezt célozza, és ebben a tekintetben a vakon született meggyógyítása is osztozik. Ne gondoljuk azonban, hogy a nyelv, és általában a szavak használatának problémája valami elméleti kérdés, mert a nyelv nem csak az egymás közti közlésekre való, hanem a belső életünkben, a szívünkben felmerülő képekkel egyedül megküzdeni tudó ellenpont-rendszer is. Úgy mondhatjuk, hogy a képek reprezentálják a szívünket, a szavak és fogalmak pedig az értelmünket, és mivel szívtelenül élni éppen olyan rossz, mint értelmetlenül, így hát képekre és látomásokra ugyanúgy szükség van, mint értelmes és pontos, igaz megfogalmazásokra, ha úgy tetszik, szavakra. Egy példát mondok. Valaki fél és szorong, hogy elveszti munkahelyét – ez nagyon kellemetlen érzés. Látja maga előtt, amint hónapokon át üresen és értelmetlenül tölti az idejét – nem túl lelkesítő kép. De eszébe jut Jézus szava: “Ne aggódjatok az élelem felől, sem az öltözetről – nézzetek az ég madaraira és a mezők virágaira, mennyei Atyátok azokról is gondoskodik: mennyivel drágábbak vagytok ti azoknál…!” (Luk 12,22-24) S ezek a nagyszerű szavak hatástalanítják, neutralizálják az eltúlzott érzéseket. Hát ezért jók a szavak, amik felülről származnak, sőt fogalmazzunk pontosabban, ha a szavak valóban felülről származnak, amiket használunk – mert formálják életünket!

Mai történetünk, a vakon született meggyógyítása alapján jól tesszük, ha rekonstruáljuk egy néhány egészen alapvető szavunk eredeti, a Bibliában újra megjelenő értelmét, ezek pedig így hangzanak: élni, látni és „istentisztelni”. Nem hiszem, hogy nagyon magyarázni kellene, miért fontos szavaink ezek.

Élni – ha valamiben minden létező ember közös, amíg itt vagyunk, hát ebben biztosan. Az viszont már egyáltalán nem biztos, hogy mindnyájan ugyanazt értjük alatta. János evangéliuma szerint pedig egészen alapvető bajok vannak az „élni” szó jelentése és értelmezése körül. Miben áll ugyanis ennek az egyetemes fogalomnak közkeletű tartalma? Szép ruhába öltözni, jókat enni, tágas otthonra szert tenni, rangos emberek megbecsülését kivívni, amit csak lehet, felhalmozni. Pár dolgot még hozzátehetünk, de nagyjából ezt szokás “életnek” nevezni.

Az evangélium szerint azonban élni ott kezd az ember, amikor meg tud válni a sorsától. Ezt az alapvető igazságot meg kell egy kicsit magyarázni. A sors nem az a kegyetlen, ismeretlen ellenség, amely kérlelhetetlen hatalommal lesújt bennünket, s úgysem tudunk ellene mit tenni – hanem a tulajdonságaink következtében bejárt életút. A sors az ember személyes, nagyon is emberi tulajdonságaiban van megírva – ahogy ezt egy görög gondolkodó, Herakleitosz mondta: „Ethosz antropó daimónion” – vagyis “az ember sorsa a jelleme.” Valóban vak és kegyetlen ez a sors addig, amíg a magunkon túli, égi erővel nem találkozunk, s az nem veszi tulajdonságainkat munkájába. Ez van kiábrázolva a vakon született történetével. Adott egy ember, akinek megvannak a maga tulajdonságai, a történet szerint éppenséggel legfőképpen az, hogy nem lát – úgy született. Ez a tulajdonsága kizárta őt egy sereg játékból már gyermekkorában, aztán nem tudott úgy dolgozni, mint mások, koldulásra is kényszerítette – mondhatjuk, ez volt az ő sorsa. Egészen addig, amíg Jézussal nem találkozott. Abban a találkozásban a Jézusban megjelent égi erő újat kezdett vele, s kiderült, hogy az élni már mást jelentett számára, mint azelőtt…!

János evangéliuma szerint „élni” ugyanis nem azt jelenti, amiket az előbb is emlegettünk, s amik általában a jólét ajándékai: élni annyi, mint Krisztusban lenni. „Aki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.” (Ján 8,51) „Az én juhaim hallják az én szómat, én ismerem őket, és ők követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.” (Ján 10,27-28) „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él. És aki él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” (Ján 11,25-26) Ezek mind ugyanazt mondják, amit képben látunk a vakon született történetében: volt egy tulajdonsága valakinek, ami uralta sorsát – ám csak addig, amíg Jézussal nem találkozott.

Azután már nem az a tulajdonság uralkodott felette, hanem Jézus – s így tud valaki a “sorsa fölé” emelkedni. Eddig sokat beszélt, az volt a tulajdonsága. Talán szeretett lelkesedni és elhamarkodottan dönteni. Talán sértődékeny volt, talán megátalkodottan szeretett haragot tartani, talán mindene volt, hogy elismerjék a képességeit – és sorolhatnák a tulajdonságokat, amikből mind-mind kényszerpályák és életutak következnek. Vajon megtelt-e már az „élni” szó az én szívemben is azzal a tartalommal, ahogyan arról Jézus beszélt? Élni azt jelenti, hogy ő uralja a szívemet.

De annak is más jelentése lesz az ő közelében, hogy látni. Ez megint egy elementáris szó, ami egyetemesen fontos az embervilágnak. Természetesen azt értjük alatta, hogy látjuk az embereket, a házakat, a fákat és a hegyeket – mindent, ami szép, s azt is, ami nem az. Az evangéliumi szemgyógyulások azonban túlmutatnak ezen: látni annyi, mint látni a helyes életet, leginkább pedig látni azt, Aki arra minket meg tud tanítani! Szerinted kicsoda az, aki téged meggyógyított? – kérdezik attól, aki vak volt. Ő azt felelte, hogy próféta. Ez a szó a Bibliában nem a jóst jelenti, hanem Isten szavának meghirdetőjét, aki kimondja, közvetíti Isten akaratát. Amikor Bartimeus meggyógyult, nem csak látni kezdett a szemével, hanem követni kezdte Jézust az úton. (Márk 10,52) Ez az, amit “látásnak” nevez az evangélium: Krisztust követni. Aki őt követi, már valóban lát – messze és világosan!

S hogy félre ne értsük, mit jelent ez valójában, azért tölti meg János evangéliuma égi tartalommal azt a szót is, hogy „istentisztelni”. Nekünk nincs erre egyetlen szavunk, talán a „vallás gyakorlása” összetétel áll hozzá a legközelebb, de mi is az valójában? Azonos lenne azzal, hogy vasárnap délelőtt mégsem a plázába megyünk vásárolni, hanem templomba jövünk…? Alighanem több, és más. Pál Római leveléből így hallottuk az előbb: „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket.” (Róm 12,1)

Nehezen értjük, milyen is lenne az „okos istentisztelet” egészen addig, amíg rá nem találunk, hogy itt a Biblia, s az ókori Biblián kívüli bölcselet közös, nagy szava, a „logosz” szerepel, ami egyszerre jelenti a szót és az értelmet, valójában pedig azt a teremtő erőt, tudást és formáló hatalmat, ami a megértés, az emberi felfogás mögött mindig is munkálkodik. Legpontosabban az „ige” az, ami a görög logosz szónak megfelel, ezért az „okos istentisztelet” valójában az, amikor Isten gondolatával telik meg az ember szíve. S  kell-e ennél több? Nem akkor vagyunk-e a legboldogabbak, ha úgy megyünk haza a templomból, hogy elfelejtjük azokat, akikre nehezteltünk, egyáltalán nem zavarnak a csúfolódó, cinikus ellenségek; ami fájó sebet hoztunk magunkkal, már egyáltalán nem érzékeny, és sötétben tapogatva érkeztünk, most meg gyönyörűen látunk, messze és világosan mindent?

Hát erről szól a vakon született meggyógyításának története: egy ember életét átjárja a Jézus valósága! A sárkészítés furcsa, meghökkentő mozzanata is ezt jelképezi: Jézus önmagából ad, magából közöl valamit – s az lesz a beteg gyógyulása. Már csak megmosakodnia kell, érdekes módon a Siloám tavában, ami azt jelenti, hogy küldött – ezt szinte magyarázni sem kell. Aki az Úrtól, az ő megbízásából fogadja tennivalóit, akinek tőle van “küldetése” – az meggyógyult ember. Ez a küldetés lehet a szeretet nagyon egyszerű cselekedete odahaza, nem csak eget rengető hőstett a világmisszió területén! Lehet a derűsebben végzett munka, a jobban beosztott mindennapok, az igazán megszentelt vasárnap – tehát sok minden. Azt mondhatjuk bármi, amit Isten logosz-a, igéje hat át! Minden áldozat, amit élő, szent és Istennek tetsző módon hoztunk. Ha az ember vasárnap délután odahaza arról gondolkodik, amit az ige mondott számára délelőtt, az „okos istentisztelet” – mert gondolatait az ige járja át!

S ide tartozik minden, amiben igazi megértés rejlik. Örömteli pillanatok, események, amikről tudjuk, hogy Isten szeretetének felvillanásai bennünk. Nem biztos, hogy tudunk róluk megfelelően beszélni – de nem is feltétlenül szükséges. Ha egyszer engedtük, hogy a mennyei értelem, a Jézus logosz-a, értelmet formáló ereje járja át a szívünket – akkor megtörtént a legfontosabb, a csoda. Ezek az igazi istentisztelet pillanatai, ez a logikosz, vagyis “értelmes” istentisztelet: szépen összeáll minden olyan eggyé, amiben a helyén vannak a részletek. Megértem, hogy miért kaptam egy-egy megaláztatást, s bár akkor nem esett jól, most már hálás vagyok érte – sokat tanultam általa. Kaptam egy váratlan örömöt családban, munkámban, az ország életében: már tudom, honnan érkezett, s mivel akar valójában gazdagítani. Ez a megértés mind együtt az „okos”, vagyis értelemmel, igével, égi szóval teli istentisztelet – kivált akkor, ha cselekedet is lesz belőle!

Más nyelvet beszél a Szentírás, mint magunk a köznapokban – egyáltalán nem baj! Így és pontosan ezzel tud minket fölemelni egy magasabb élet, egy magasabb látás, és egy magasabb „istentisztelés” felé. Engedjük, hogy a mennyei értelem elfoglalja helyét a mi sértődött, titokban szorongó énünknek, s ez a logosz, talán éppen egy fontos szó formájában, vagy a megértés új, szentlelkes szintjével, akár a mai ige mélyebb megértésével is – de munkálja gyógyulásunkat. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, köszönjük, hogy azért küldted Krisztust a világba, hogy ő legyen a mi világosságunk, és aki őt követi, ne járjon többé sötétségben és vakságban. Köszönjük, hogy gyógyító erőid ma is jelen vannak közöttünk, s bárkinek hozzáférhetők. Imádkozunk a házasságok megújulásáért, hogy békesség és szeretet uralhassa az otthonokat, ne pedig meghasonlás. Könyörgünk a gyászoló szívvel köztünk lévőkért, hogy hazatért szerettük után tekintve a te Szentlelked vigasztalását kaphassák veszteségükre. Adj mindnyájunknak igéddel átjárt gondolkodást, és olyan megértést, amiben életünk minden dolga a helyére kerülhet. Ennek jegyében kérjük, vezess minket a most következő munkás hét napjain! Ámen.