Igehirdetés 2015. február 15.
Ősrobbanás vagy teremtés
Lekció: Ján 10,11-18
Textus: 1Móz 1,1-2
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek felett.”
Imádkozzunk!
Jóságos és emberszerető Istenünk, köszönjük emberlétünk csodáját – kivált pedig azt, hogy hullámhegyek és hullámvölgyek között is mindig ott a drága hit, ami hozzád kapcsol bennünket. Magányos és reménytelen a földi élet nélküled, amennyiben a semmiből jön és oda távozik, még ha sikerek kísérnék is. Atyai szeretetedre gondolunk, amivel végiggondoltad egész sorsunkat, minden lehetőségünket, mikor utunkra bocsátottál. Megvigasztalódik lelkünk: túllátunk így érzéseken és kicsinyes, vagy éppen nagyon is megalapozott aggódásokon. Elpihentetjük hívő szemünket világod grandiózus szépségén s csodáin; új fényben pillantjuk meg a másik embert, aki úgy küzd, mint magunk is, és megint egyszer fölfogjuk a káprázatos feladatot, amit ránk méreteztél. Adj most igaz áhítatot, hogy kizökkenjünk a köznapok kényszerű terheiből Isten gyermekeinek szabadságára és a szent nap örömére. Közöld velünk igédet és Szentlelkedet, s cselekedd, hogy valóban szépen tündököljön bennünk az evangélium! Ámen.
Igehirdetés
Amikor a Jó Pásztorról szóló igéket halljuk, eltölti a szívünket az érzés: Jézus nagyon szeret bennünket. Olyan ez a mindennapok harcai között, mint elalvás előtt a félő kisgyereknek, ha szülője leül ágyához és megsimogatja a fejét. Mindnyájunknak szükségünk van rá – felnőttként is, sőt, akkor még inkább – ezért most arra figyeljünk, hogyan és mi módon kapjuk ezt az Úrtól az evangélium igéi által.
A világkorszak, amiben élünk nem simogat. Vannak gépeink és kényelmi berendezéseink, fejlett a távközlés, soha nem látott módon gyors a közlekedés (már az öszvérháthoz képest – ha mondjuk, a HÉV-re gondolunk), de éppen a legfontosabb emberi, lelki ügyeinkben nem vagyunk elkényeztetve. Mindenki küzdi az életét, harcolja harcait, és a világ ezekkel a kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozik. Vagy ha mégis, a korszellemből fakadóan sok negatívummal találjuk szembe magunkat. Az elmúlt héten magyarázta például a tévé egyik természetfilmes csatornáján S. Hawking, milyen nagyszerű az ősrobbanás elmélete a világ keletkezéséről, mert így már biztosak lehetünk abban, hogy Isten nincs, aki teremtett volna – hiszen tér és idő sem volt az ősrobbanás előtt, amiben ő létezhetett volna; úgyhogy ott a semmi volt! Ez persze érdekes, mert hogyan “van” a semmi – de tulajdonképpen miért fontos tudományos látszatát kelteni a hitetlenségnek?
Egy másik olvasat szerint viszont éppen az ősrobbanás-elmélet az, ami nincs ellentétben a teremtés-hittel. Azt állítja, amit a Biblia is mond: az anyagi világ nem volt mindig, sőt, meghatározható a kora is, jelenleg 13,8 milliárd éves, a háttérsugárzás vörös-eltolódásának mértéke szerint számítva. Ami viszont valóban ellentétes igei hitünkkel: azt állítani, hogy az anyagi világ örök. Ez a tan ugyanis vallási állítás, hiszen az “örök” metafizikai kategória, ami természettudományos módszerekkel sem nem cáfolható, sem nem igazolható, vagyis bizonyíthatatlan; másrészt e tan a holt anyagot teszi az élő Isten helyébe, aki hitünk szerint viszont valóban örök, ő “…a világosságok Atyja – akiben nincsen változás vagy változásnak árnyéka.” (Jak 1,17) Itt tehát nem vallás és tudomány állnak szemben, mint állítják, hanem vallás és vallás. A valódi kérdés pedig így hangzik: milyen vallás.
Részemről arra jutottam, hogy akik “Isten-telenül” élnek, azok közt számosan akadnak, akik szeretnék, bárcsak ő ne is lenne, mert akkor igazolva lennének különböző dolgaik – s ennek jegyében megpróbálják elvenni az emberektől azt a kevés kis hitet is, ami megmaradt bennük az iszonyatosan gyilkos 20. század után. Az evangélium az ellenkezőjét teszi: elénk adja Jézust, akiben az a végtelen pozitív szeretet jelent meg emberi alakban, mely a világot is akarta. (Ján 1,1-3) Miért akarta? Mert szeretete, túlcsordulva az Egy titkán plurális világot formált a Sok, sőt a Minden jegyében – s ő lám, abban is megmutatkozik! Ezért hallunk Krisztusban a Jó Pásztorról, aki nem csak ideig-óráig vigyáz a nyájra, mint a béres – hanem életét adja a juhokért. (Ján 10,11-14) Megrendítő, erős a szeretete: nem elvenni kíván értelmet, szabadságot, hanem megerősíteni akarja bennünk azokat!
De nézzük mit veszítünk, mikor engedjük kikapcsolni életünkből a nagy, pozitív, teremtő szeretetet. Más szóval, mi hiányzik, ha Isten hiányzik életünkből? Létezésünk rendeltetése az emberi méltóság, amivel örök Atyánk felruházott. Ha őt eltagadjuk, vagy felejtjük – mert sokan vannak, akik nem tagadók, ó nem, csak éppen Isten-felejtők (Zsolt 50,22) – akkor az istenképű ember helyén marad egy gép, ha mindjárt “jól fejlett gép” is… Vagy egy állat, mely éppenséggel tud magának autókat és komputereket is gyártani. (Préd 3,18) Egy görög bölcs úgy mondta, az Istenére nem figyelő ember elkényelmesedik, elnehezedik, aztán elveszti a tollait és végül lehull a földre. (Empedoklész) Sok a csak földön közlekedni képes ember, akinek már nincsenek emelkedett gondolatai, vallása, művészete, csupán megélhetése; nincsenek reményei, és főleg nincs hite, csak arra vonatkozó trükkjei, miként lehet minél kisebb erőfeszítéssel minél jobban gyarapodni.
Az ember így elveszíti nem csak rangját, hanem a megértésre való képességét is, éspedig intellektuális értelemben, amint hátat fordít az örök, teremtő szeretetnek. Megérteni ugyanis pontosan azt jelenti, valamit egy magánál nagyobb “keretben” elhelyezni, a helyét egy saját létezésénél jelentősebb összefüggésben megtalálni. Ezt Leibniz mondta így, mikor megállapította, hogy a természet dolgait nem lehet magából a természetből megmagyarázni. Igaza van; olyan lenne, mint Münchausen báró, aki saját üstökénél fogva emeli ki magát a mocsárból. Mi emberek nem is tudunk közvetlenül találkozni a természet dolgaival, mondja e gondolkodó, csak emberi fogalmaink révén. Minden világértelmezés és magyarázat a mi értelmezésünk és magyarázatunk – amit sosem szabad összetéveszteni magával a dologgal, annak valódi természetével, amit magyarázni próbálunk!
Isten teremtő szeretetének hátat fordítva elveszítjük erkölcsi normáinkat és helyes tájékozódásunkat is – s hogy ez mit jelent, nem kell magyarázni, mert reggeltől estig ezt látjuk és halljuk. Az ember gátlástanná válik és olyasmikkel kérkedik, amiket mélyen szégyellnie kellene. Feljogosítva érzi magát a korlátlan szerzésre, s ami még rosszabb, a gyűlölködésre és erőszakra is – és természetesen fel van dúlva, mikor a kötelességeire emlékeztetik, vagy magántulajdonának határát a legcsekélyebb mértékben érintik. Az ember rászokik, hogy mélyen rangján alul éljen, s ehhez igazolásokat is készít – pedig a “megmagyarázott rossz” még nem lesz jó, legfeljebb csak megmagyarázott rossz.
Egyáltalán nem mindegy, viszünk-e haza ma valamit a “Jó pásztor” szeretetéből! Megállít-e, elgondolkodtat-e, hogy ő életét adta a juhokért? Az első ugyanis, amivel e nagy szeretet megajándékoz, éppen a rangunk helyreállítása. Fontos vagyok annak, aki mindeneket a kezében tart, s egyáltalán nem a semmiből jövök, hanem az ő végtelen szeretetéből lettem emberré! Ez a nagy, jó szándékú erő akarja, hogy életem teljes és boldog legyen! Nem leli kedvét sem a vergődésben, sem a kilátástalan ürességben. Ha valamit elvesz, pontosan tudja, mit akar azzal adni. Létezésünk igazi rangja, hogy nem csak tudunk Istenről – de hozzá is tartozunk – övéi is vagyunk! Ő a Teremtő, mi pedig teremtményei – senki és semmi tehát tőle el nem szakíthat! (Róm 8,38-39) Ha ez így van, nem adhatja az ember búnak a fejét még akkor sem, ha bőven volna rá oka – mert élete igazi alapjai rendben vannak!
Ahol Isten szeretete a dolgok alapja, ott jöhetnek nehéz idők, csalódás és kudarc – nem rendül meg az élet. Ahol azonban a “semmi” került Isten helyére, ott az élet normális küzdelmei romba döntő földrengésnek bizonyulnak. Akinek rangja van, s nem kevesebb, mint hogy az Örökkévaló teremtménye – amint a Szentírás mondja Isten gyermeke, aki hozzá tartozik (Ján 1,12) – az minduntalan tapasztalja, hogy ő igenis fontos e nagy szeretetnek! Nem hagyta magára: Krisztusban szólongatja, “Jó Pásztorként” utána is nyúl, ha éppen vesztébe rohanna – mert szeretné életét kiteljesíteni és üdvösségesnek látni!
Ennek egyik legfontosabb eszköze éppen a megértés, amire az embereket a Teremtő képessé tette. Abban vagyunk emberek, ott váltjuk leginkább “aprópénzre” istengyermeki rangunkat, hogy kezdjük megérteni a dolgokat! Mostanában olvassuk a Példabeszédek könyvét, amely nem győzi ostorozni az ostobaságot, mint bűnt – s joggal. Mert ha valóban Isten teremtményei vagyunk, illene néha egy kis szellemi erőfeszítést is tenni: olvasni, gondolkodni s ha kell, leírni a gondolatainkat, hogy szembesüljünk velük – egyszóval, azon lenni, hogy az élet dolgai a “helyükre kerülhessenek.” A nagy összefüggések átlátását, de saját egyéni életünket is leginkább a helyes megértés viszi előbbre. Tanulni néha fájdalmas, mert kevesebb lehet egy illúzióval, de közben érlelődött életünk! Az Univerzum felől csodálkozhatunk, mily nagy, még gondolatainkkal sem tudunk a végére járni – ám a megértést pontosan az jelenti, hogy elhelyezzük mindezt a Kimondhatatlan még nagyobb jóságában…! Ez mindig újra saját emberi helyünk megértését is jelenti. Ha valóban Isten szeretete minden dolgok alapja, akkor ő segít abban, hogy szeressük és megbecsüljük a – helyünket!
A Jó Pásztorban megjelenő isteni szeretet képessé kíván tenni minket nem csak a megértésre, hanem a változtatásra is. Ez ritkábban külső helyváltoztatás, mikor pl. más munkahelyet kell keresni, vagy lakóhelyet változtatni, mert egészségi vagy egyéb komolyabb okai vannak. Gyakrabban emberi alapállást illető változás, ami arra vonatkozik, hogy másként viszonyuljunk életünk egy darabjához, mint eddig. Valaki ezt így fogalmazta: “Mindenkivel kapcsolatban az a kérdés, mennyire van odakozmálva.” (Hamvas B.) Sok igazság rejlik benne! Tunyaságból, az előbb említett “elnehezülésből” kihullatja az ember a tollait – s aztán leesik a földre – milyen kár, ha így lesz! Készen kell állni a változtatásra. Néha hátraarcot jelent, ez igaz, s a Biblia sokat is beszél róla; erkölcsi tekintetben megtérésnek nevezi. A Jordánban visszafordulnak a halak, amint a Holt-tenger sós vizéhez érnek: mintha azt mondanák, “Nem megyek tovább, mert belepusztulok…” S valóban, hányan pusztultak már bele, hogy nem akartak – megfordulni…!
Aki kész erre, s ilyesmit más meg nem tehet helyettünk, az megtapasztalja, hogy a Jézus módján “lesz hatalma letenni” amit előzőleg életnek gondolt – s újra felvenni azt, de immár mint maradandó, örök életet! (Ján 10,18)
Nem hisszük tehát, hogy a semmi lenne a dolgok alapja. Egyszerűen nem szokott “felrobbanni”, hogy valami legyen belőle – ez még, hogy úgy mondjuk “laboratóriumi bizonyításra” vár. Maradjunk abban, hogy semmiből nem lesz semmi. A “robbanás” egyébként jellegzetes 20. századi, világháborús hadiipari metafora, ami méltatlan a Mindenség létrejöttéhez. Ha már hasonlattal él valaki, mondaná inkább: a semmiben “kltárult egy ajtó”, vagy a semmiben “kinyílt egy virág” – de hogy felrobbant… Jó ízlésű embernek ilyesmi ellen határozottan tiltakoznia kell.
Hisszük ezzel szemben, hogy Isten teremtette az eget és a földet. A föld eleinte ugyan valóban kietlen volt, ezt a geológiából tudjuk (csak meg kell nézni Izland legnagyobb részét, vagy a Tűzföldet) – s a mélység fölött sötétség terjengett – de Isten Lelke ott munkálkodott már a vizek felett…! A végtelen nagy, pozitív szeretet akarta, hogy legyen a Valami, a létező világ – inkább, mintsem a semmi! S ez a nagy jóság Krisztusban ma is szól hozzánk, s ma is ezt mondja a fázó, magános embernek: “Én vagyok a Jó Pásztor – aki életét adja a juhokért.”
Erősödjünk hát őbenne, hogy ő visszaadhassa nekünk rangunkat; megtanítson tanulni és egyáltalán megérteni, amint az emberhez méltó – ezek révén aztán életünket is változtatni mindenben, amiben szükséges! Olyanra, amit már ő is életnek tekinthet – így is legyen! Ámen.
Fohász
Urunk, úgy szeretsz bennünket, amint vagyunk… Áldunk a létezés csodájáért: taníts megbecsülni a nekünk adott időt. Vezess minket, hogy előre lépjünk, ne hátra; s jobban értsük életünket. Jó Pásztorunk, Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
