Igehirdetés 2015. július 19.

Istenlátás

 

Lekció: 2Móz 33,12-23

Textus: 1Ján 4,12-13

„Istent soha senki nem látta; ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.  Abból tudjuk, hogy benne maradunk, s ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édesatyánk, kilátástalan dolog embernek lenni, ha téged meg nem találunk, és kilátástalan néped pusztai vándorlása is, ha nem vagy közöttünk. Ugyanazt kérjük, amit Mózes kért: ragyogtasd fel nekünk dicsőségedet – és megnyugszik a szívünk! Bizony, vakok vagyunk jóságodra, míg meg nem nyitod szemünket – hadd kapjunk most biztatást és lelki megerősítést, míg igédre hallgatunk! Múljon el az üresség s minden hitetlenség, és teljünk meg azzal a mennyei Lélekkel, mely öröktől fogva éltet mindent. Segíts megérteni akaratodat, és mutass nekünk utat a magunk vándorlásában. Jézus nevében kérjük, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezekben a napokban érte el a kilenc és fél éve felbocsátott amerikai űrszonda a Naprendszer legkülső égitestét, a Plútót. Óriási tudományos szenzáció, hiszen érkeznek az első fényképek egy tőlünk öt milliárd kilométerre lévő égitestről és annak holdjairól, amiket ember még sosem látott ilyen közelről – és ha az űrszonda elvégezte feladatát, utazik majd tovább a Naprendszeren kívülre. A hatalmas tér érzékeltetésére csak annyit, hogy a fénysebességgel közlekedő rádiós jelek négy és fél órát utaznak a világűrben, míg ideérnek abból a távolságból. Megborzongunk a méreteken – pedig még csak szűkebb kis világunkról, a parányi Naprendszerről van szó, s tudjuk, hogy csupán Tejútrendszerünkben háromszáz milliárd “naprendszer” kering, mint a miénk – aminek, íme, most a szélére értünk kilenc és félév világűrbéli utazással… Ha ilyen hatalmas az Univerzum, aminek lakói vagyunk, ugyan milyen lehet az, Aki mindezt alkotta? A kérdés egyidős az emberi élettel – s már puszta feltevése is emelkedett érzésekkel tölti el a lelket.

Milyen lehet az, Aki mindig volt és mindig lesz – ha alkotása is ilyen felfoghatatlan tágas, hogy még a gondolatunk is belefárad, ha határáig akarunk repülni! Mózes is szerette volna látni ragyogását – de neki is csak annyi adatott, hallottuk – hogy a kőszikla hasadékában kezével betakarta őt az Úr, s arcát nem látva, hátulról megpillanthatta elvonuló dicsőségét. Gyönyörű a kép. Azt jelenti, hogy mi emberek mindig csak utólag döbbenünk rá, ki is valójában a Teremtő, s micsoda fény fogható valóságához… Még mindig jobb, mondhatnánk, mint egyáltalán nem tudni őróla – bár valljuk meg, sok bajtól megmenekülnénk, ha idejében, döntéseink előtt tudomást szereznénk hatalmáról!

A középkor egyik nevezetes tudósa, akit az “utolsó egyházatyának” is szokás nevezni, Clairvaux-i Bernát úgy szól erről, hogy Istent látni háromféle módon lehet. Láthatjuk a keze munkájában, amikor ámuldozunk a teremtettség csodáin. Nemrégiben találtak egy eddig nem ismert, alig két centiméteres polipfajtát a tengerek mélyén, amely, ha álcázni akarja magát bevonul egy szikla vagy korallfal üregébe, ott néhány másodperc alatt felveszi annak a helynek nem csak a foltos színeit, de domborulati mintázatát és rücskösségét is: ezek után találja meg őt a ragadozója, ha tudja…! Vagy nézzünk fel az égre, ahol a fecskék repülnek: minden nap látjuk őket tavasztól őszig. Kivárják Marokkóban, amíg jön egy megfelelő légköri ciklon, aminek szélén képesek 1500 kilométert repülni ide hozzánk, mert a nyár nekik ott túl meleg. Honnan tudják a “meteorológiai jelentést”, s ki programozta be őket annak megértésére? Kifogynánk az időből, ha sorolni akarnánk, mi minden utal egy nagyon nagy szeretetre és teremtő szándékra, az ő fantáziájára ebben a világban!

Meglátható azonban Isten a régiek életében is, mondja Bernát. Ahogy ők találkoztak vele, az a Szentírásban áll előttünk: Énok, Noé, Ábrahám, az atyák, a próféták és az apostolok – de leginkább Isten Fia, Jézus! Útjuk, az Úrral való beszélgetéseik mérhetetlenül gazdagítják a képet, milyennek képzeljük el, akinek “arcát” élvén soha senki nem láthatja. Legvégül pedig, szól Bernát, meglátható ő maga-magában is, éspedig az odaadó, teljes szeretetben, aminek csak példája, bár gyönyörűséges kiábrázolása, amint a szerelmesek éreznek az Énekek Éneke szerint. E bibliai könyvet Bernát a misztikus szeretetre vonatkoztatja, s azt mondja, aki úgy szereti Istent, mint a szerelmes a szerelmesét, az részesül az ő lényegében – a megistenülés csodáját élheti át. Ne féljünk a meghökkentő gondolattól, hiszen az apostoli levél is beszél a dolog lehetséges voltáról. „Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való… ezek által kaptuk az ígéreteket, amelyek nekünk drágák, sőt a legnagyobbak: hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, s megmeneküljetek a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban.” (2Pét 1,3-4)

Még ebben a közvetlen szeretetben sem meríthetjük ki azonban az ő teljességét, a mózesi történet hasonlatával „nem láthatjuk meg arcát” mintegy szemtől-szembe – mert az valóban túl van minden emberi lehetőségen. Berzsenyi fogalmazza a paradoxont legszebben:

 

„Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,

Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:

Léted világít, mint az égő

Nap, de szemünk bele nem tekinthet.”

                                                         (Fohászkodás)

 

Igen, a napot is reggeltől-estig “látjuk”, mégsem úgy, amint van – mert nem tudunk beletekinteni. Látjuk is, meg nem is. Hasonlóan beszél erről Dante az “Isteni színjáték” századik, utolsó énekében, amit műve záróköveként az istenlátásnak szentel:

 

„Szememben mind tisztább fénnyel telten

a magában-egy Igaz sugarába

mind jobban-jobban behatolni mertem.

Innen kezdve látomásomat hiába

vágyom leírni: gyenge lesz az ember

szava rá, és emlékezete kába.

Mint akit elfog álomteli szender,

s ébredve megmarad a benyomása,

de másra emlékezni nem bír, nem mer:

úgy tűnt el az én lelkem látomása;

valami édes megmaradt belőle

máig; s ki merne emlékezni másra?”

                                                     (ford: Babits M.)

 

A pompás sorok arról szólnak, hogy Isten “látása” megváltoztatja az embert, de nem külső vonásait, nem is csupán szokásait vagy éppenséggel cselekedeteit, hanem azt, ami belül, a szívében lakik. „Valami édes megmaradt belőle” – mondja, s pontosan ez a lényeg. Hogy az ember lelkét ne keserűség és düh, az emberek iránti megvetés vagy harag töltse be, hanem valami édes: az ő jósága…! Szeret minket Isten, azért alkotott embert a maga képére és hasonlatosságára – azt akarja, hogy mi is szeressük egymást, s boldogok legyünk. „Istent soha senki nem látta; ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (1Ján 4,12-13)

Földi életünket legalább két, egymástól nagyon is különböző szinten élhetjük. Egyik a köznapiság, vágyaival és szeretetlenségével. Százezrek és milliók élnek így, s néha magunkat is közéjük sorolhatjuk. Ám van egy magasabb létszint, amiről mai igénk beszél – s ezen élve “meglátjuk” őt. „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják” (Mát 5,8) – mondja Jézus! Azok élnek áldott életet, mert a “boldog” a Biblia eredeti szövegében valójában ezt jelenti – akik kitakarítják szívükből a gyűlölködést, neheztelést, vádat, és nem abból élnek immár, hogy mások mennyit vétenek. Egész iparág épül ma a vádaskodásra: az elektronikus újságírás és név nélküli „kommentelés” fürdőzik a műfajban. Milliárdos reklámbevételre tesznek szert, akik a lelki betegséget okosan megszervezik és bonyolítják, hogy álnéven, felelősség nélkül bárki hangoztathat vélekedéseket bármiről és bárkiről.

Legyen az ember szíve tiszta az ítéletektől, a gyűlölettől és megvetéstől. Pozitív tartalom hiányában ezek nagyon be tudják tölteni a teret: sokan már észre sem veszik, milyen üres életet élnek. Legyen ott szeretet, öröm és békesség, és a Lélek többi jó gyümölcse! (Gal 5,22) Abból tudjuk, hogy “Istenben maradunk” s ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből ad nekünk! A misztikus szeretetkapcsolat, ami bennünket Urunkhoz kapcsol (őt vőlegénynek nevezi, míg az emberi lélek a menyasszonyi várakozásban fogalmazódik meg) – alkalmas arra, hogy általa a magasabb életszintre, tulajdonképpeni rendeltetésünkhöz érkezzünk.

Jób könyvének megrendítő mondata, amikor a szenvedő igaz végigtekint életén, s azt mondja, épp a csapások láttán, s amik miatt perelt az Úrral: „Azelőtt csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent – bűnbánatot tartok porban és hamuban.” (Jób 42,5-6) A megértett szenvedés láttatja meg velünk Istent, ez az “istenlátás”: felfogni, miért volt rajtunk az ő keze! Mi persze okokat keresünk, és találhatunk is eleget, ám a döntő mégis az: miért volt ez így, vagyis mi végre kellett így lennie! Amikor megértjük, hova akart eljuttatni épp a szenvedéseink révén. Ha morzsányi is felcsillan a megértésből, már nem volt hiába a próbatétel, amin át kellett mennünk!

Jézus azonban túlmutat még ezen is. Tamásnak mondja húsvét után, aki a Feltámadott sebei láttán borul le s imádja őt:  “Mivel láttál Tamás, hittél – boldogok, akik nem látnak, és hisznek!”  (Ján 20,29) Mit jelent ez? Az embernek belül, a maga szívében kell eljutnia a magasabb és boldogabb, vagy ha úgy tetszik, áldottabb életre, mintegy a külső körülmények nyomása nélkül. Ez a legnagyobb: saját szívünkben előre lépni – hinni anélkül, hogy “látnánk.” A belső történések világa. Épülni úgy, hogy a sorsom nem is kényszerít rá. Meghallani, mint Illés, amit ő csendben és halkan mond (1Kir 19,12) – megérteni életem összefüggéseit, amiket mások egyáltalán fel sem foghatnak. Megismerni a nevet, amit ő írt a fehér kövecskére: új nevemet, amit senki más nem tud, csak Aki adta s én, aki kaptam...! (Jel 2,17) Tudjuk-e már – ő hogyan ismer minket? Mert az a valódi nevünk: az ad jelentőséget a földi névnek, mely az igazolványunkban szerepel, s amiről mások ismerni vélnek…!

Ha teendőket is meg akarnánk fogalmazni: ne várjuk meg az élet csapásait ahhoz, hogy bensőnkben épüljünk. Fontos legalább utólag megérteni az összefüggéseket, ez igaz – ám lehet magasabb lelki lépcsőre lépni az embernek szenvedések nélkül is. Ez pedig így történik: megérteni valamit és – tanulni belőle. Ember az, aki képes okulni sorsából, s így “fel tudja oldani” azt. Eljut oda, hogy képes változtatni sorsán, illetve azon, amit addig annak gondolt.

Nem kényszerek közt él már, hanem szabadon, ahogyan Isten képmására teremtett emberhez illik. Következzen annak belátása is, hogy Istent megismerni csak szeretet által lehet – amint a szerelmesek is szerelmük által ismerik meg egymást. Önkényes álomvilágokat építünk, s azon elmélkedünk, “milyen Istenre volna szükségünk” – erről még őt magát is megpróbáljuk meggyőzni olykor, amit imádságnak gondolunk… Az ő valósága jobb és szebb minden álmunknál! Édes még az emlékezete is, ahogy Dante mondta, ha a közelében voltunk; a benyomás, amit hagyott a lelkünkben. A mi dolgunk pedig annyi, hogy viszontszeressük őt.

De miként szereti a nem láthatót az, aki nem szereti embertársát, akit lát? – kérdezi az apostol, s joggal mondja, az ilyen ember hazug. (1Ján 4,20) Rendezzük hát sorainkat ebben a tekintetben is, mert ha szeretjük egymást – akkor, s csakis akkor – Isten bennünk lakik! Teszi pedig ezt  Lelke által, akiről tudjuk, mindig újat hoz! (Róm 7,6) Léteznek intellektuális és gyakorlati problémákra egészen más megoldások is, mint amiket régóta kizárólagosnak gondolunk. Ezeket az “új megoldásokat” a Szentlélek hozza közel s mutatja fel. Őt szívünkbe fogadva egyszer csak kiderül, hogy ahol eddig fal volt, ami elzárt, ott tágas bejárat hívogat; ahol eddig gondtalanul sétáltunk, ott tanácsos óvatosan hátrébb húzódni, mert veszélyek várnak; amit pedig elgondolhatatlannak véltünk – az mindennapos lehetőségként vidítja szívünket!

“Istenlátás” dolgában így, a Szentlélekre hagyatkozva ki-ki személyesen haladjon előre, egészen a teljességig – amíg eljön majd a színről-színre látás. (1Kor 13,12) Minden lépéssel közelebb, megértjük: „Istent soha senki nem látta; ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy hogy a maga Lelkéből adott nekünk.”  Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Megköszönjük Urunk gyönyörű ígéretedet, hogy akiknek szívük tiszta, azok téged meglátnak… Áldunk azért is, hogy bár téged magadat soha senki nem látott, a Páratlan mégis elhozta és kijelentette mindazt, ami üdvösségünkhöz szükséges. Tedd édessé közelséged emlékét is – és add, hogy mindenkor benned maradjunk, te pedig mibennünk! Ámen.