Igehirdetés 2015. szeptember 27.
Új keretek közt
Lekció: Mk 16,1-8
Textus: Mk 16,7
„…előttetek megy Galileába, ott meglátjátok őt…”
Imádság
Uram Jézus, ha nem te mész előttem, ugyanúgy tévelygek, mint ennek az éjszakának fiai. Nyisd fel szívemet, hogy téged lásson és kövessen, félretéve mindent, ami tőled elválaszt. Ámen.
Igehirdetés
Jézus feltámadásáról szinte csak húsvétkor hallunk templomainkban, a többi vasárnapon másról esik szó. Valóban akad sok érdekes téma, fontos, izgalmas is, amik mind megfontolásra méltók – ezt pedig mintha kerülnénk. Talán azért, mert a testi embernek, akik mindnyájan leginkább vagyunk (1Kor 15,44 „érzéki embere”) távoli és hihetetlen gondolat, hogy túlélhetjük fizikai, testi feloldódásunkat. Ezért aztán szenvedünk, hogy értelmünk számára valahogy elfogadható magyarázatot találjunk a feltámadásról szóló bibliai híradás felől, vagy pedig rövidre zárva azt mondjuk, ez hit dolga – tessék elhinni, és kész. Ha viszont felidézzük, hogy a keresztyénség éppen azért ünnepli a vasárnapot, mert Jézus a hét első napján támadott fel, s pont a Feltámadott jelenlétének megtapasztalása volt az első keresztyén gyülekezetek életének óriási többlete, akkor azt kérdezzük: ha ez ennyire központi jelentőségű a hitünkben, ugyan hogy lehet, hogy mégis alig foglalkozunk ezzel a gondolattal? Református Bibliaolvasó Kalauzunk szerencsére gondoskodik róla, hogy folyamatosan olvasva a Szentírást újra és újra találkozzunk a feltámadásról szóló híradással, akár szeptemberben is tanulmányozva olyan részt, ami erről szól. Ne tekintsük tehát az ilyen „őszi húsvétot” anakronizmusnak vagy tévedésnek, inkább örüljünk azon, hogy megint egyszer létezésünknek ezzel a forrpontját jelentő témájával szembesülhetünk.
Mit képviselnek az evangéliumok ebben a dologban? Azt a tényt, hogy a Jézus-esemény szétfeszítette az addigi kereteket, és olyasmit hozott létre, ami addig nem létezett: megjelent a történelem színpadán a homo Christianus, a Krisztust követő ember, s új fejezetet nyitott az emberiség életében. Hogy ez a fejezet mennyiben volt valóban krisztusi, azt tudjuk, de még ha szégyenkezve kell is lehajtanunk fejünket egy sereg dolog miatt, azt egyértelműen kimondhatjuk, pontosan azért akadnak szégyenkezni valóink, mert a keresztyének nem voltak mindenkor méltók Mesterükhöz és Megváltójukhoz, Jézushoz. Nem vele volt a baj, hanem követőivel, akik sokszor a töredékét sem fogták fel, mit hozott ő számunkra, s ezért tették a történelmet olyanná, amilyen az lett. Az igazsághoz ebben a tekintetben az is hozzátartozik, hogy messze nem csak a magukat keresztyéneknek vallók formálták az utóbbi kétezer év történelmét.
Viszont az új kezdet, az “új fejezet” indulása teljesen világos az evangélisták számára, amit tükröznek az irodalmi formák is, amik segítségével mondandójukat megfogalmazzák. Kezdődik a dolog azzal, hogy törékeny nők és asszonyok, akik a feltámadással először találkoznak. Az ókorban ők még inkább az élet napszámosai voltak, mint mainapság, a cselédeknél rangban egy fokkal magasabban, de messze a történelmet formáló katonák, kereskedők vagy államférfiak alatt. Őket a megszokások, a mindennapi élet földszintes józansága, meg a saját érzelmeik vezérelték, és ebből következett a Jézus keresztre feszítése után, hogy legalább temessük el rendesen, adjuk meg a balzsamozással azt a szeretetből fakadó, kegyes többletet, amit ma a ravatalhoz vitt virágok és kondoleációk fejeznek ki.
Mentjük, ami menthető, tesszük, ami tőlünk telik – de rajtunk van az élet nagy, magános szomorúsága. Mint ahogy rajtunk lesz akkor is, amikor majd várjuk mások, vagy éppen a magunk testi elmúlását, nem tudva igazán mit kezdeni az egésszel – hiszen velejéig irracionális, nem fér a fejünkbe. Mindennapiságunk megszokott gondolatai szerint mindnyájunknak örökké élnie kellene, leginkább saját magunknak – s a testi halál ténye ebből fájdalmasan kizökkent. Még a gondolata is melankóliával, szomorúsággal tölt el – hát még a valósága, amikor úgy igazán közel jön. S nincs különbség kultúrák meg civilizációk között; a világ népei mindenhol és mindenkor szomorú magányban találkoznak az elmúlással.
Ehhez képest húsvét hajnalán özönlik a fény, a mázsás kő el van hengerítve, s ragyogó fehér ruhába öltözött angyalokkal társalkodnak a közösség egyezményesen másodrangúnak tekintett polgárai, az asszonyok. Mi történt? A Jézus-esemény szétfeszítette a véglegesnek, abszolútnak ismert kereteket – s ma is mindenhol ezt teszi, ahol őt követni kezdik, ahol „benne élnek”: kinyílik egy tágasabb, ámulatba ejtő világ, aminek létezéséről még csak fogalmunk sem volt.
Húsvét szétfeszíti, darabokra töri az emberi élet nagy szomorúságát, mikor azt mondja, nem vagy egyedül az elmúlásoddal szemben. Jézus él! Lelki testben, mégha zárva is az ajtó, ő megállhat középen – s ez mindent alapjaiban megváltoztat. Vele együtt a halállal küszködve sem vagyok magamban. Ő vigasztal, ő fogja a kezemet szeretett családtagom által, ő vár odaát abban a másik világban, hogy átöleljen és megtöltsön szeretetével. Ezek tudatában “szomorú megmaradni a szomorúságban” – húsvét letörte rólunk a szomorúság örök bilincsét!
Hogy jól értsük mindezt, hasznos lehet megérteni magát a megértést. Mit jelent valamit megérteni? Elhelyezni a dolgot egy nagyobb „értelmezési keretben”, megtalálni azt immár, mint értelmeset, vagyis látni a maga valódi helyén. Ez a keret számunkra a mindennapi élet evidenciáiból áll: születtünk egy családban, egy történelmi időszakban, ahol vannak bevett szokások, elfogadott, közkeletű értékek, ismert tények, történelmi, családi sebek és emlékek, magunknak megvan az emberi jelleme, karaktere – s nekünk ezek közt meg kell valahogy élni, magunkat ki kell fejteni, lehető eredményeket felmutatni, elvárásoknak megfelelni. Hát ezt az „értelmezési keretet” robbantja szét, mint abszolútumot a húsvét, mikor azt mondja: nem csak a magad világának keretei közt lehet elhelyezni sorsodat, „értelmezni” életedet. A Feltámadottal való személyes beszélgetésben is! Az fogja megadni az értelmet, a te életed értelmét és lelki békéjét is, amit sem magadban, sem a világban nem találsz, hiszen ő valóban más és új „értelmezési keretet” ajándékoz neked: elhelyezi létedet az örökkévalóságban. Neked ott is van helyed, sőt, ott van az igazi helyed – és az időben zajló események is mind ott kapják meg végső jelentésüket, hiszen mind veled lesznek. Ezt jelenti, hogy hisszük „a test feltámadását és az örök életet”. Aki így felszerelve készül földi élete elmúlására, annak már nincs oka szomorúságra. Fényt és ragyogást lát, angyalokkal találkozik, élete egészen felderül. Még a kő is el van hengerítve – ami oly nehéznek tetszett. Micsoda jelkép!
De lehullnak a félelem bilincsei is. „Ti ne féljetek” – hiszen előttetek megy! Mennyi mindentől tud félni az ember, szinte felsorolni is nehéz. Döntésektől, felelősségtől, az újtól és szokatlantól, a megválástól, az öregedéstől, a betegségtől – hát előttetek megy! Nincs a szenvedésnek olyan formája, mélysége és keserűsége, ami neki ismeretlen volna, mert „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, anélkül, hogy elbukott volna”. (Zsid 4,15) Egyik kicsi unokánk most három éves, s óvodába megy. A beszoktatás napjain először rémülten szemlélte a sok idegen gyermeket, s belekapaszkodott édesanyjába, hogy biztonságot találjon. Ha az nem lett volna ott, hamar eltört volna a mécses – de ott volt! Nagy volt, erős volt, biztonságot adott, és lassanként már nem is tűnt olyan félelmetesnek az egész nagy újdonság. Ilyen élmény lehetett az első tanítványoknak, hogy a feltámadott Jézus előttük megy Galileába, s ők nincsenek egyedül: előttük megy, aki erősebb náluk!
Mindenkinek vannak aktuális félelmei. Manapság a világ sem igazán biztonságos, a gyermekeinkre is annyi minden leselkedik, és nyakunkon a globális éghajlatváltozás – de akadnak bőven egészen személyes félelmek is. Mulasztások, vétkek következményeitől, hogy nem végeztük el feladatunkat rendesen, hogy másoknak kárára voltunk, nem javára – szóval tárgy és ok akad elég. De hát hisszük-e, hogy ő maga megy előttünk? Törekszünk-e őt követni? Mert akkor nincs ok a félelemre. Ti ne féljetek, előttetek megy Galileába. A mi dolgunk csak annyi, hogy valóban kövessük őt – az összes többit rábízhatjuk!
Végül a húsvét szétfeszít még valamit: a létezés fogalmának szűkösségét. Bár az előzőekben is erről volt szó, de van ennek a dolognak egy egészen sajátos vonatkozása, éspedig az, amit a bibliai örök élet, a szellemi létezés fogalma „testesít meg”. Dzoé aioniosz, mondja a görög szöveg (Ján 17,3), azaz minden aión-ban, világkorszakban életnek bizonyuló létmód, még a testi elmúlást követőben is. Akik megismerik őt, az egyedül igaz Istent, és akit ő küldött, Jézust, azoknak ilyen élete nem lesz, hanem már van. Ez szellemi létmód, amit test és vér nem örökölhetnek (1Kor 15,50), de amit Isten mégis mindenki számára egyformán lehetővé tett. (1Tim 2,4) Ebben érdemes erősödnünk!
A minap hallottuk itt a Református Gimnázium kápolnájában J.S.Bach 148. kantátáját, amelyet a tudós karmester zenei részleteiben el is magyarázott. A mély hangszerek zúgása, az un. generálbasszus alapozó tömbhangzása végig ott szól a muzsika alatt, ám ott elhallgat, amikor a szólista azt énekli:
„Maradj bennem, Istenem,
és add nekem Lelkedet,
aki igéd szerint irányít,
hogy úgy éljek,
ahogy neked tetsző.
Hogy ha időm lejár,
dicsőségedben
édes Istenem, veled
ünnepelhessem az igaz Szombat ünnepét.”
Amikor tehát az „igaz szombat ünnepéről”, vagyis az üdvösségről szól az ének, nincsenek többé mély hangok, eltűnik a testiség, tisztán lelki test van már csupán – mert a lélek hazaérkezett Istenhez, aki maga is lélek. (Ján 4,24) Ez a Biblia legfontosabb mondanivalója. A testben élő, az érzéki ember szellemüljön át, hiszen át tud szellemülni; vesse le méltatlan vágyait, sóvárgását, ami a tisztán anyagi valóságban keresi az életet és a beteljesedést. Ezen az úton, de csak ezen az úton meg is fogja találni, amit keres. Utána már csak így kell imádkoznia, ahogy a 148. kantáta korállja is végződik:
„Vezesd szívem és értelmem
Lelked által tovább,
hogy elkerüljem mindazt,
ami engem tőled elválaszt,
és mindörökre tested tagja maradjak!”
Igen, ha elkerüljük mindazt, ami minket tőle elválaszt, akkor őbenne maradunk, ő pedig bennünk. (Ján 14,20) S ez az, amit a Biblia üdvösségnek, azaz megmenekülésnek nevez. Ebben legyen részünk! Ámen.
