Igehirdetés 2015. december 13.

Advent és Csontváry

Lekció: Zsid 1,1-9
Textus: Ján 1,4

„Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.”

Fohász
Urunk, mélységes a te örök szereteted titka, és szívünk sejti, hogy semmi nincs nélküled. Adj a homályban világos és tiszta látást, hogy megláthassuk advented fényeit! Ámen.

Igehirdetés

Akik olvasói ennek a honlapnak, múlt vasárnap Csontváryba ütközhettek. Mit keres egy festő a református igehirdetésben? Többet annál, hogy műfajának egyik legnagyobbja, ez önmagában egyébként sem tartozna még ránk. Ő azonban oly módon volt valóságmondó, hogy zsenialitásával Isten világára, annak is nagyszerűségére tárt ablakot – ezért mindenkor megláttatja velünk a világban a „pozitívum” (ahogy ő nevezi) szépségét és intenzitását, tehát csodáját. Tudjuk, hogy látomásban kapott elhívást, hogy ő legyen „a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnál”, s tíz éves gyógyszerészi munkával megteremtette anyagi függetlenségét, hogy ezt meg is valósíthassa. Amint tehette, elutazott Rómába, hogy munkájához tájékozódjon.

Önéletrajzában így ír erről: „Elindultam a Vatikánba, a műkincsek birodalmába, széjjeltekinteni, a reám várakozó munkát kibetűzni. A szobroknál kezdtem, ahol nem bírtam felmelegedni, nem a hűvös, zárt levegő okozta hideg miatt, hanem keveselltem a munkákban az életenergiát, mert arról, hogy művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam semmit sem: de mert a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem. Átmentem Raffael Loggiáiba, ott sem borultam lázba. Megnéztem a nagy csata falfestményét és a többit mind együttvéve, de élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak; de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták – idegen szellemnek voltak hirdetői, és ez nem volt az Igazi Isteni.” Az is kiderül önéletrajzából, hogy egész alkotói életében a „nagy motívumot” kereste, de nem művészi megalomániából, hanem mert úgy vélte, csak az lehet méltó a “pozitívum” élő természetének, Istennek kifejezésére.

Amikor arról beszél, hogy a természetet nagyon jól ismerte és az életet tisztán érezte, elszégyelljük magunkat, mit is nevezünk mi életnek. Mert itt kapcsolódik egy fellengzősnek tűnő zseni önvallomása a bibliai igazsághoz: „Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” – vagyis az élet nem a bőséges habzsolásban, s nem is a „röfögő győzelmeinkben” (Weöres S.) található, hanem abban, aki kezdettől fogva van, aki által minden lett, és semmi nincs, ami nélküle lett volna. János evangélista Logosznak nevezi, azaz Igének, és azt mondja róla, hogy Jézusban öltött testet. (Ján 1,14)

Advent harmadik vasárnapján ezért először is megállunk, megcsendesedünk, és arra gondolunk, az advent nem csak várakozás, hanem önmaga jogán is ajándék. Kapunk benne elég időt arra, hogy eszmélődjünk, önmagunkba nézzünk és számot vessünk. Elmélyül ilyenkor a lélekben a „még nem” tudata, hiszen négy vasárnapunk is van arra, ami még nem karácsony, de valahogy már mégis hozzá tartozik, utal rá. Mai témánk például arról szól, hogy ugyan élet-e, amit mi élünk, így kell-e élni? Nem silányítjuk-e le a nagyszerű és intenzív életet, ami Istenben van, mi emberek valami egészen mássá, amikor megelégszünk élet-pótlékokkal, amikor perzselő lélek-láng helyén csak füstölgő gyertyabél pislákol bennünk, amikor alkotó lények helyett csak fogyasztó polgárok vagyunk, amikor “fél kézzel ölelünk”, amint azt valaki nagy és szomorú őszinteségében kifejezte? Csontváry elégedetlenkedett Raffaelo-val, amit neki szabad is volt zseni mivoltából fakadóan, hiszen létre is hozott valami világra szólót – de ugyan mi lesz velünk, akik köznapi emberek vagyunk? Biztosan nem dolgunk a legnagyobbakat egymáshoz méricskélni és felőlük amatőr biztonsággal ítéletet alkotni, de az élet intenzitása, igazi és energiával teljes volta ettől még inspiráló adventi téma marad. Már csak azért is, mert aki nélkül semmi sem lett, ami lett, az maga is végtelen energia. Madách is így tudja, amikor az örök Eszmének és örök Jóságnak mondott hozsánna közt Mihály arkangyaltól ezt halljuk, amint a Teremtő előtt leborul:

„Ki az örökké változandót,
S a változatlant egyesíted,
Végetlent és időt alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsánna néked, Erő!”

Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága – ez azt jelenti, hogy ha Istenben valóban élet van, s az igazi, erőteljes és valóságos, akkor nekünk, embereknek hozzá kell folyamodnunk életért. Nézzük csak magunkat Csontváry szemével, találunk-e magunkban tényleg „élő” dolgokat, ahogyan azt ő kereste mások nagyszerű alkotásaiban? Találunk-e „isteni természetet”, amint azt számon kérte a különböző művekből áradó szellemiségen (2Pét 1,4), vagy ott csak langyos, kiköpni való silányságra lelünk? (Jel 3,15-16) Azt is el kell ismernünk, hogy az egyház a maga évszázadai alatt, friss manna híjával sokszor nem talált más mondanivalót, mint az élet megvetését és abból fakadó megnyomorítását, amit hitünk ellenfelei ma is sztereotípia gyanánt olvasnak fejünkre. Bizony, valóban sokszor feledésbe merült Megváltónk szava: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek” (Ján 10,10), meg az, hogy „…a beszédek amelyeket én szólok néktek lélek és élet.” (Ján 6,63) Szemére vetjük a fiataloknak, hogy élni akarnak, s ezért hátat fordítanak vasárnap délelőttjeinknek, de vajon lelnek-e a gyülekezeteinkben életet? Mi az, amit mi „életként” fel tudunk mutatni számukra? Élmény-e az igehirdetés vagy unalom, akad-e nekik való tevékenység, hasznosnak és megbecsültnek érezhetik-e magukat? Látják-e szüleiken, hogy egy magasabb és jobb életbe kapcsolódnak be hitük által, tapasztalják-e örömüket a mindennapjaikban, meg hálájukat a sok égi ajándékért, amit szüntelenül kapnak?

Legyen most adventünk többletévé, hogy Isten igenis radikálisan az élet, az örömteli élet oldalán áll, különben nem is teremtett volna bennünket, s ez olyan lelki sarokpont, amin érdemes elgondolkodni, s amit érdemes aztán mindenestől szívünkre is venni. Isten nem életellenes, mint az egyházi középkor volt, amely azért titokban és rejtetten millió kibúvót és hátsó megoldást kínált saját ideológiájának kijátszására. Legyen karácsonyra való készülésünk az öröm jegyében telő, nem pedig a gond és kötelesség terhe alatt görnyedő napok ideje! Kiegészítésül ehhez csak annyit, hogy persze a jóból is megárt a sok: nem minden élet, ami annak látszik. Van elég csapda és akad elég káprázat, főleg ott, ahol híjával az éberség. Mint minden, ez is belső figyelés és okos őszinteség dolga – tanuljuk hát együtt ezúttal az éberségre vezető advent titkát!

Ha mindezt másként fogalmazzuk, úgy is mondhatjuk, hogy Isten energizálja az életet, mert ő valóban maga az Erő, mai szóval energia – vagyis ahol erőtlenség, rosszkedv, meg bosszús frusztráltság uralkodnak, ott kivált tanácsos megtérni, egész szívünkkel újra őfelé tájékozódni. Hatalmas terhek gördülhetnek le rólunk ilyenkor, hiszen számunkra fontos és zavaró dolgokról kiderül, hogy semmiségek Isten királyi uralmához képest, amik nem szűnnek ugyan meg, de a Lélek erő-terében más arányban, s gyakran egészen más módon lesznek már jelen. Elvesztik az élüket – egy nagyobb összefüggésben még mosolyogni is tudunk felettük.

Legvégül pedig egy további ellentmondás. Nekünk, embereknek igazából semmi másunk nincs, csak az életünk. Aminek ára van, azt mindig el is lehet adni, s lehet aztán venni másikat – de életünk csak egy van, és ennek nincsen ára. Ha eladtuk volna, nagyon nehéz visszavásárolni. (Mt 16,26) Mégis úgy bánunk e kincsünkkel, mintha kedvünkre tékozolhatnánk: pazaroljuk napjait, nem törődünk a gondozásával, engedjük elpiszkolódni, végül pedig mindnyájan tékozló módjára rongyosan és mezítláb, üres kézzel, szégyenkezve érkezünk az atyai házhoz. Miért nem fog rajtunk annyi intés, életünk érintései, és a sok-sok gyönyörű ige, amikkel már találkoztunk? Mert a fődolog napi feladat – annak tudatosítása, hogy minden okosságunk és dicső emberi autonómiánk ellenére mi magunk mindenestől az Úréi vagyunk, és örökre azok is maradunk. Erről szoktunk elfelejtkezni, és ezért néz aztán ki úgy az életünk. Tulajdonosoknak gondoljuk magunkat, folyton csak egyetlen kis életünk üdve után loholunk, s közben darabokra hull minden, nagy terveinkből semmi nem lesz, és minden másként alakul, mint szerettük volna – ezt visszük majd magunkkal haza… Pedig vannak győzelmeink, igaz, a legtöbb felér egy-egy vereséggel – de persze amit lehet, azt elszámoljuk azért magunknak és fel is emlegetjük. Mi hiányzott? Mi hiányzik? Önmagunk legyőzése. Mert anélkül nem megy. Anélkül maradnak önzéseink, meg a mások önzése által nekünk szerzett sebek – és egyik sem boldogság.

Akire viszont mi karácsonykor várunk, az úgy győzött, hogy vereséget szenvedett, és nekünk is ennek titkát tanította. (Mát 16,25) Emlékezzünk: az övéi vagyunk, éspedig úgy életünkben, mint halálunkban. Mi akad ehhez fogható földi életünkben? Milyen varázslatoknak kell megtörni ahhoz, hogy ennek végre igazán örülni tudjunk? A válasz személyes, és saját maga mindenki pontosan tudja is. Nekünk az élet a világosságunk, mert valóban igaz az ige mondása – nincs is semmi más, amit látunk, amit szeretnénk, amiért érdemes. Csontváry is nagyon becsülte, lessük el műveiből! Megmutatta nekünk szépségét, drámáját, áhítatos megragadottságát. Becsüljük meg mi is – tisztogassuk, gondozzuk, és legfőképpen szeressük is méltó módon az életet! Szeressük annyira, hogy visszakötjük (re-ligio) jogos tulajdonosához, az élő Istenhez: aki kezdetben volt, aki Ige volt, és akiben élet volt. Hát legyen újra ő a mi világosságunk! Így legyen. Ámen.

Imádság

Köszönjük Urunk, hogy te nem csak meg tudod, de meg is akarod újítani az életünket! Ámen.

Nyomtatás