Sebeink jelentőségéről

Igehirdetés 2017. január 8.

Sebeink jelentőségéről

 

Lekció: Zsolt 38,1-23

Textus: Zsolt 38,6

„…elgennyesedtek sebeim oktalanságom miatt…”

 

Igehirdetés

Nálunk a hegyek általában földdel és fákkal szépen borítottak, más országokban azonban sokfelé sziklásak. Ott láthatjuk, micsoda sebeket hagy a szél, a víz és a fagy a hegyek oldalában. Ritkán gondolunk arra, mikor síeléskor vagy kirándulva szeszélyes formájukban, ormaikban gyönyörködünk – mennyi seb, ami idővel keletkezett! És keletkezik ma is, mert a folyamat nem állt meg. Omladékok, megfejthetetlen formák, lezuhant kőhalmok és hiányok jelzik, hogy az idő kikezdi a gránitsziklákat is.

Testvéreink ők, a hegyek, amint hordják évezredes sebeiket. Így nézzünk rájuk mindig, amikor gyönyörködünk szépségükben. S gondoljunk arra, ha ők fenségükben és évmilliós magasságaikban sem sebezhetetlenek, mennyivel inkább azok vagyunk mi, asszonytól született, rövid életű emberek! Nincs szükség persze arra, hogy életünk sérüléseivel főfoglalkozásban szenvelegjünk, ám elhanyagolásuk, kezeletlenségük romlásokhoz vezet – tanácsos velük megfelelő “helyi értékükön” foglalkozni.

Mai zsoltárunk egy mélyen sebzett ember szívébe ad bepillantást. Az imájából az derül ki, hogy súlyos beteg. Mint mondja, nincs ép hely a testén, bűzlő fekélyek borítják, a derekában égő fájdalom, és a rokonai, barátai is elhagyták. Összecsaptak fölötte a bűnei, amik görnyesztő teherként nyomasztják. Ellenségei kárát akarják, életére törnek. Úgy látja, hogy e borzasztó állapota összefügg vétkeivel – ezért az Úr elé borul irgalomért.

Betegség, bűn, ellenség – ezekből egy is elég, itt azonban együtt támadnak. Valóban megesik, hogy összejönnek a dolgok. És milyen a lélek, főleg, ha felkészületlen: a kisebb baj is drámaian érinti – hát még, ha komoly a probléma. Jól emlékszem, gyermekként mint emeltem a magasba gézzel bekötött mutatóujjamat, mindenkinek megmutattam, mintha a legsúlyosabb műtéten estem volna át – pedig csak óvatlanul megsebeztem. Nem mindig a dolog tárgyi súlya számít; tegyük hozzá, minél éretlenebb az ember lelke, annál kevésbé. Azt is tények igazolják, hogy egy-egy korán szerzett lelki sérülés életén át kíséri az embert, beleszól a döntéseibe, s közvetve meghatározza az útjait.

A legjobb írók ezt mutatják fel, amikor életutakat követnek; s a 20. századra még a tudományos lélektan is fölfedezte, hogy traumák uralják a lelkeket. A 38. Zsoltár szerzője mindenesetre azt az állapotot idézi meg, amikor csupa sérülés az ember – betegség, bűn és külső ellenségesség egyszerre érinti. A szerzője “Isten feddését” fedezi fel ezekben, s bár elkerüli a közvetlen ok-okozati összefüggések taglalását – látja, összesen annyit tehet, hogy az ő irgalmát kéri.

Sebeket meg nem történtté tenni nem tudunk, gyógyításuk sincs legtöbbször a hatalmunkban. Amit helyes elkerülnünk, arról így beszél a zsoltár: „…elgennyesedtek sebeim oktalanságom miatt.” És itt az életünkkel kapcsolatos gondatlanságokról van szó. Volna ilyen? Nagyon is. A sáfársággal megbízottak, meg a talentumok példázatai is mind erről szólnak, de valójában az egész Szentírás is: az Örökkévaló „kiadja részét” népének, hogy az helyesen kezelje a kapott lehetőséget – ám perbe száll velük, mikor méltatlannak bizonyulnak, és tönkreteszik örökségüket. (Ézs 5,1-8  Luk 12,42-48)

Ha az ember megbízatását elhanyagolja, s a rábízott értékekkel rosszul bánik, akkor bűnei egy idő után összecsapnak feje fölött. Isten is ellenségként áll meg vele szemben, legnagyobb megrökönyödésére, aki nyilaival átszögezi őt…! A zsoltáros úgy írja le “betegsége” tüneteit, hogy az leginkább a leprára emlékeztet – amit akkoriban csak kiközösítéssel tudtak kezelni.  Ezt az elkülönítést a beteg akaratlanul úgy élte meg, hogy őt a többiek nem szeretik, elhagyják – de nem volt más megoldás. Ma már fölfedezték a gyógyszerét, ám fertőző szakaszában most is kötelező a karantén. Bűn és betegség; mondjuk így mai szóval, bűn és életbajok közt az Ószövetség egyértelmű összetartozást lát – s nehéz nem igazat adni szemléletének. Még akkor is, ha mint említettük, az egyszerűsítő ok-okozati összefüggésről sosem volt szó; a nyomorúságok szaporodása azonban erkölcsileg mindig ébresztgette a Biblia embereit. Történelmi kataklizmák is bűnbánatot keltettek a legjobbakban; sőt, már azok előérzete is megtérést követelő prófétai kijelentésekhez vezetett.

Mit gondoljunk mi, mai keresztyének a lelki sebek nagy és nehéz témájával kapcsolatban? Biológiai értelemben a testi sérülés mindig szervezetünk „egész voltát” bontja meg, s olyan külső erőknek, baktériumoknak ad bejutási lehetőséget, amik fertőzéseket és káros folyamatokat indíthatnak el. Lelki értelemben azonban ennél is többről van szó, amikor emberi mivoltában sérül valaki: görcsök, komplexusok, örvénylések jönnek létre, amik rögzülhetnek s szinte végleges tulajdonságokká nőhetik ki magukat.

Két komoly tévedésünk lehet: egyik sérüléseink túldimenzionálása, mutogatása, a körülöttük pörgés. Ilyenkor az ember elképesztően szubjektív és önközpontú, s csodálkozik, hogy a többiek menekülnek tőle. A másik hiba meg a bagatellizálás és elhanyagolás – melyekről tudjuk, fizikai bajok esetén is sokszor érdemben ronthatja a helyzetet. Amivel nem foglalkozunk, az vagy abbamarad, vagy – még rosszabb lesz. Az „elhanyagolt gyomorfekély” például orvosi közhely, ám lehet látni orvosi könyvekben elrettentésül megörökített elhanyagolt fogsorokat, s elhanyagolt lúdtalpakat is. Bizonyos értelemben még a „hanyag tartás” is idetartozik – hogy az „önmagunk elhagyásának” erkölcsi problematikáját itt most ne is részletezzük.

Nem kell az embernek megvárni, míg visszafordíthatatlan következményekkel jár valami. Az élettel összefüggő minden elhanyagolás helytelen; s mivel a lelki sérülések hatásukban sorsfordítók lehetnek, „kezelésük” legalább annyira szükséges, mint a testi bajoké! A lelki sebek értelmes gondozásra szorulnak, s nem véletlen, hogy a zsoltáros is pontosan erre jut: „Oktalanságom miatt gennyesedtek el sebeim!” Az ember elhanyagolhatja testi bajait vagy lelki sebeit, sőt hitének állapotát is – ám mindezzel elsősorban önmagunknak ártunk. Ilyen összefüggésben a gondatlanság kifejezetten bűn!

Ám vegyük a kérdés pozitív oldalát: a higgadt és tárgyszerű átgondolás segít minden lelki seb kikezelésében. Kedvenc gondolatainkat, elfogultságainkat szigorúan fölül kell vizsgálni. Minél elhanyagoltabban működnek ugyanis, mint a bekapcsolva felejtett sziréna – annál kellemetlenebbekké válnak. Önmagunkkal szemben való szigorúság nélkül nincs lelki sebekből gyógyulás. Az  ehhez szükséges belső igazságot az imádság teszi lehetővé: ott lepleződnek le az önmagunkkal szemben megengedhetőnek tartott, elképesztő szubjektivitások. Akinek életéből hiányzik a megállás Isten előtt – az igazi imádság, nem csak a kérések listájának beterjesztése – az bizton számíthat sebeinek elgennyesedésére. Ezért fontos, hogy lélekben most találkozzunk a 38. Zsoltár szerzőjével; ő ugyanis végigment ezeken a grádicsokon.

Az is világos, hogy életünk „háborúi” egészen másként festenének, ha belátnánk, hogy nem csak nekünk, hanem a többieknek is lehet, sőt, szükségképpen van is seb a lelkén. Erre titkon gondolunk is, aztán elhessegetjük magunktól – pedig kézenfekvő igazság. Az egyik embertől ezért félünk, a másikat azért vetjük meg – holott ők is olyanok, mint mi magunk. (3Móz 19,18) Hieronymos Bosch (1450-1516) képein szörnyalakokat látunk: félig állat, félig növény démon-embereket, amiket egyébként ő didaktikus szándékkal, a vétkek leleplezésnek céljából festett. A lélek is nagy „festőművész” azonban – mikor mások gyarlóságairól van szó: készek vagyunk emberek helyett szörnyeket látni! Nézzük őket inkább Megváltónk szelíd szemeivel: kegyelemre szoruló embertestvérek ők valahányan… Nem rosszabbak s nem is jobbak, mint magunk. Arányaik itt-ott torzultak, ez igaz, akadnak eltúlzott vonásaik is – ám ebben a tekintetben egyikünk sem kivétel. Minden jóság alapja e tudás: “Ő is csak olyan ember, mint én.” Ide eljutni annyi, mint érett szívvel nézni a világba. Aki a zsoltárokat olvassa, hamar eljut e belátásra!

Végül az igazán fontos kérdés: hogyan gyógyul a szív? Az Áldott Orvos szeretetéből! Ha oktalanságaink a sebek elgennyedéséhez vezetnek, akkor Jézus szeretete csodálatos és megfoghatatlan erővel gyógyítja azokat. Ő képes “démontalanítani” a lelket! (Luk 10,17-21) A kérdés igazából annyi, találkozhatunk-e ezzel a szeretettel, elér-e minket valójában. A reformáció kezdetének 500 éves jubileumi évében, amint Luther kérdezte: “Wie kriege ich einen gnädigen Gott” – hogyan jutok a kegyelmes Istenhez? Pedig ő egészen közel van, körülvesz mindenkit. A világ alapja és épülete, mely mindenhol jelen van! Ránk néz a napfényben, magához ölel a tél hidegében, és szólongat ezerféle módon. Amint Goethe mondja:

 

„Ezer alakban rejtőzhetsz előttem,

Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;

futhatsz csodák varázsfátylába szőtten,

Csupa-Jelen: látom, hogy merre vagy.”

                                                                  (ford: Szabó Lőrinc)

 

Kár leélni egy életet vakon és koldusként, holott a Jelenvaló int felénk a létezés dús szövetéből – mindenfelől! Betegség és halálos veszély idején is hallja kiáltásunkat: nincs előtte rejtve állapotunk. (Zsolt 38,10) A sebek dolga is hozzá vezet, mióta Szeretettje, aki mindenkor látta orcáját, megsebesíttetett – hogy mi azokkal a sebekkel gyógyuljunk…! (Ézs 53,5) Boldog, aki már megtalálta – s boldog, aki vágyva keresi őt, mert meg fogja találni! (Mát 7,7-11) Lehetetlen végigjárni a földi utat sebek nélkül – sajnos. De sem eltúlozni, sem elhanyagolni nem tanácsos őket – mert elgennyednek. Okossággal, értelmes végiggondolással biztosan előre jutunk; ám az igazi gyógyulás Krisztusban van. Örök Atyánk adta őt a világnak üdvösségül – induljunk hát 2017 vasárnapjainak is újra igaz Gyógyítónkat keresve! Ámen.

 

Imádság

Te, aki minden fájdalmat ismersz, áldozatodat értünk hoztad. Hová mehetnénk Jézusunk – csak sebeidbe rejtőzhetünk. Fogadj magadhoz, s gyógyítsad szívünket! Ámen.