Igehirdetés 2017. január 22.

Imádság királyokért

Lekció: 1Tim 2,1-7

Textus: 1Tim 2,1-4

„Tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért; a királyokért, és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.”

Igehirdetés

Bibliaolvasó Kalauzunk erre a vasárnapra ezt az igét jelöli ki olvasmányul, mely szerint minden emberért, köztük a királyokért és feljebbvalókért is jó, és Isten előtt kedves dolog imádkozni. Másokért könyörögni mindenképpen azt jelenti, hogy ők legalább annyira fontosak, mint saját magunk. Könnyű elvileg ilyesmit helyesnek tartani, nemes elv – ám konkrét helyzetekben derül ki, mennyinek van ebből fedezete. Amikor a magunk érdekeit vagy igazát egy hajszállal is többre becsüljük másokénál, már elhagyjuk e magas célt – s bizony ritka, aki még sosem tett így.

Csodálkozunk, hogy az ige útmutatása ennyire félreérthetetlenül mutat rá a királyokra és minden feljebbvalókra, hogy értük is imádkozzunk. Nagy reformátorunk, Kálvin azt tanította, amennyiben a hatalmi elöljáró Istennek való engedelmességünket és az üdvösséget veszélyezteti, akkor szabad, sőt kell is akaratának ellenállni. Ez a középkorral nyílt szakítás volt, ahol az egyház a világi hatalmat feltételek nélkül Isten akaratából valónak s engedelmességre kötelezőnek tekintette. Református keresztyén hitünk máig az egyén teljes erkölcsi felelősségét hangsúlyozza minden „parancsra tettem”, vagy más, külső körülményre hivatkozó mentséggel szemben.

Ha viszont ennyire Istennek tartozunk engedelmességgel, miért a parancs, hogy imádkozzunk a felsőbbségért? Mindenekelőtt azért, hogy kizökkenjünk a magunk túlságosan szűkös egyéni köreiből. Nagyon be tud zárkózni – s ezzel együtt be tud savanyodni az ember; úgyannyira, hogy egyáltalán ki sem lát már a maga viszonylataiból és egyéni problémáiból. Bizonyos fokig érthető, de mégsem kívánatos állapot. Sokan élnek így. A felszólítás így szól: „Tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért; a királyokért, és minden feljebbvalóért” – vagyis ne csak magatokért és szeretteitekért, hanem „minden emberért” imádkozzatok! Ez annak a helyérdekű imaéletnek kritikája, melybe beleférnek a rokonaink, s általában azok, akik minket szeretnek (Luk 6,32) – ám az összes többi érdektelen, és ki van zárva áhítatunk szentélyéből.

Hitünk és szeretetünk e „kinyitásán” túl azonban más értelme is van a királyokért és elöljárókért imádságra buzdításnak. Ez pedig a józan apostoli megfontolás, hogy a közrend fenntartása, a bűnözők korlátozása a mindenkori felsőbbség, a világi hatalom dolga, amely mandátumát valóban Istentől kapta, s amit teljesítenie kell, hogy a közösséget az anarchiától megóvja, ne szabaduljon el a pokol. Pál szerint egyenesen „Isten liturgusaként” viseli a fegyvert „a te javadra” (Róm 13,1-8) – hogy a bűnözőket féken tartsa, magunk pedig “csendes időket élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben.” Igaz viszont, s ezt itt különösen is fontos megjegyezni, hogy a Római levél 13. fejezete mellett bizony, része Bibliánknak a Jelenések 13. fejezete is – mely már a démonizálódott, sátáni államot mutatja fel, s Fenevadnak nevezi. Ennek istenkáromló szája és totális uralma van; hadat indít s legyőzi a szenteket, és bálványként imádtatja magát az emberekkel! (Jel 13,1-10)

Ez a kettősség arra int bennünket, hogy a hatalom, sajnálatosan, lehet ilyen is meg olyan is, éspedig retorikájától függetlenül, hiszen hazudhat is – ezért mindig gondosan meg kell vizsgálni. (Róm 12,2 1Tessz 5,21) Az adott uralmat nem azért kell “szeretni”, mert megfelel elfogultságunknak, netán elvakultságunknak – hanem mindig aszerint, mit cselekszik a valóságban. Egy nyilvánvalóan gyilkos, eszméiben is sátáni államért nem imádkozni kell, hanem tenni ellene! S lehet, hogy egy másikban találunk ugyan fogyatkozásokat, a rendelkezésre álló lehetőségek közül még mindig a legelfogadhatóbbnak ítéljük, s imádkozunk is vezetőiért.

Az apostoli intés nem államokat vagy birodalmakat említ, s ez nagyon fontos, hanem elöljáró személyeket, akik egyébként – a dolog természetéből fakadóan – mindig ki vannak téve projekcióknak úgy negatív, mint pozitív oldalról. A pszichés kivetítéseket leginkább a várakozások és remények határozzák meg, vagy, legyünk őszinték, a közvetlen anyagi érdekeltség – ki-ki pontosan hol és mennyire találja meg a maga számítását. Mennyire más világba lépünk, amikor ezt halljuk: „Tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért; a királyokért, és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt.” A közvetlen anyagiassággal szemben áhítat és jámborság – igen, ezek védenek meg úgy a haszonleséstől, mint a gyűlölködéstől, vagy éppenséggel Messiás-váró társadalmi ambícióktól.

De hogyan? Azzal, hogy az Urat „üdvözítő Istenünknek” nevezi, s a szerzés öröme helyébe magát az üdvösséget teszi! Ehhez tudni kell, hogy a bibliai szó pontos fordítás szerint “menekvést” jelent, amely konkrét megszabadulásra utal. Olyasmire, ami vagy van, vagy nincs – harmadik változat nem létezik! A hit Istenbe vetett bizodalma perdöntő, mint a deszkába kapaszkodó hajótöröttnek az, hogy rálel-e a mentőhajó vagy sem. Harmadik lehetőség nincs. Nem lehet „egy kicsit” üdvözülni, egy kicsit nem. Az életünk vagy az Úré, vagy sem – minden következményével együtt. Az Exodus népe átjut-e a Vörös-tengeren vagy elfogja őket a fáraó üldöző serege; itt bizony fehér-fekete minden!

Leplezze le egyezkedő fél-keresztyénségünket, megengedhetőnek tartott kompromisszumainkat és kibúvóinkat a feltétel nélküli igény: az odaadás vagy teljes, vagy semmilyen. A hit dolga igen és nem, egyéb verzió pedig nem lehetséges. Induló repülőre felszállunk vagy sem – köztes megoldás nem kivitelezhető. Az üdvösség dolga szent és komoly ügy: nem lehet halogatni, elviccelni, és nincsenek mentségek. Az ember eljátszhatja. Hoz talán rá magyarázatokat, de a megmagyarázott rossz nem lesz jó, csak megmagyarázott rossz. Aki kimarad a nagy vacsorából, az kimaradt a nagy vacsorából – pont.

Holott Isten öröktől azon van, hogy kimentse a hajótöröttet, álmai nyaralására elvigye az elfáradtat (ha már repülőgépre szálltunk, vagy nem szálltunk az előbb) – és ünnepi asztalához ültesse a meghívottakat, sőt: mindenkit! (Luk 14,23) Az a szándéka, hogy minden ember üdvözüljön, kimeneküljön a mulandóságból (Róm 8,21) – mert az üdvösség, az örök élet „kimenekedés” – ami az igazság megismerése révén történik. (Ján 16,8-11) Nincs több önáltatás, nincsenek megdönthetetlen mentségek: kegyelemre szoruló, nyomorult bűnös vagyok – és vagy megragadom a Jézus kinyújtott, megmentő kezét – vagy pedig nem.

Ez idáig az emberi dilemmáról szólt – arról, hogy mit tehet valaki, ha már egyszer embernek született. De a dolognak van egy isteni oldala is. Az, hogy az ő jósága határtalan, és türelme végéremehetetlen. (Jób 5,9  Ézs 40,28  Róm 11,33  2Pét 3,9) Üdvösség annyi, mint ezt a nagy kegyelmet megtalálni, és vele örökre eggyé válni. Olyasmi, amit soha, semmi más nem helyettesíthet. Vannak az életnek örömei – s nincs okunk azokat tagadni vagy megvetni. Istent azonban csak ő magában találhatjuk meg – a sok boldogtalan, aki még máshol, bálványokban keresi…!

Az élet maga sem tudja őt megidézni örömeivel – pedig az élet gyönyörű. Vannak szépnek cseppet sem nevezhető mozzanatai, aztán a születés mellett mindig ott a mulandóság, az igazság megcsúfolására pedig a sok hazugság, hamisítás és igazságtalanság. Az Örökkévalót hiába keressük abban, amiben keletkezés és elmúlás is van: önmaga ő, elegyítetlenül és öröktől fogva – mit akarunk még hozzátenni?

Tanuljunk “imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat tartani minden emberért, királyokért és minden feljebbvalóért” – hogy gyakoroljuk a magunk világából kitekintést, és az alázatot. Ám tanuljuk mindezt azért is, mert ők, a feljebbvalók biztosítják, ha teszik – hogy élhessünk csendes időket, teljes istenfélelemben és tisztességben. Ezekben valósul meg az üdv, a „menekvés”: hogy bár a test mulandó s egykor porba hullik a legszebb élet is – Krisztusban vége a halandóság uralmának, a kapzsi és mohó önzésének. Elfoglalta helyét az Úrral eggyé válás öröme és dicsősége, mely átsegít életünk kétségein. Álljon itt befejezésül s erősítésül, bár nem először idézem – egy magyar költő halálos ágyán, feleségének tollba mondott verse:

“Uram, te nem csak a hívők,
A hitetlenek Istene is vagy,
Nyisd meg füled beszédem előtt:
Születik és felnő az ember,
Nem tudja, hogy van-e célja
Életnek és halálnak,
Vagy csak élünk s drámázunk
Üres nézőtér előtt,
Aztán eltűnünk,
Kinek az utasítása, törvénye szerint?
Itt a földön nyomunk sem marad,
S még ha maradna is,
Mit őriz meg rólunk az emlékezet,
Torzítva és minden bizonnyal részrehajlón,
Sorjáztatva viselt dolgainkat.
Csak te tudod valójában kik és mik vagyunk,
Csak a te elronthatatlan szemed
Ismeri föl igazi valónkat.
Te látsz be lelkünk sötét vermeibe,
Te virrasztasz szándékaink fölött,
Tetteinket te vigyázod
– Mert ami egyszer volt, változatlanul él tovább,
Évmilliókig él és nem változik
Az idők végezetéig.
Bűneimmel együtt
Eléd járulok hát,
Bölcsességedre bízom döntésedet,
Hiszen el kell döntened, hogy mit érdemlek.
A pokol izzó padlatára kerüljek-e,
Vagy kegyes szíved belátása szerint
Az üdvözültek hűs ligetébe,
S ott majd én is kiáltsam a többiekkel,
Kiáltom az üdvözültek karával:
Hatalmas a mi Istenünk
Kegyelem és büntetés Ura,
Hódolat adassék neki mindörökké:
Legyőzte kételyeim,
Engem, az örök kétkedőt
Megszabadított kétségeimtől. Ámen.” 

Rákos Sándor (1921-1999): Zsoltár

Nyomtatás