Vezérszavak: Eltakarja az erdőt. Hagyomány és szabadgondolkodás. Vigyázat, akik maguknak lefoglalták, nem mind azok. Kihez szól az Úr, s honnan tudjuk? A teljességből, amire elvitt minket.
A realizáció, azaz megvalósítás, hogy miként élünk és mit teszünk nyilván a világon legfontosabb. Mégis alig akad ember, aki fölérne a saját szavaihoz – a gondolatokat, hiteket s reményeket még itt ne is említsük. Miért van ez így?
Belekerülhet az ember, és bele is kerül a saját elfogultságaiba. Ennek egyik formája az érzelmi felindulás, másik pedig az ideológia. Mindkettő eltérít az igazságtól. Aki érez, főleg, ha nagyon teszi – az leginkább saját magát éli meg igazságként, s ebben a helyzetében nehéz vele bármi egyébről szót érteni. Van persze igazsága az emócióknak is, ez nem vitatható, hiszen az élet mozgása maga is részben belülről fakad – ám átszínező, torzító hatása nagy. Vegyük például a szülés utáni depressziót…
Ilyen is van…?!
Igen, bár senkinek nem akarok ötleteket adni, hogy miképpen rongálja a saját és családja életét. Kilenc hónap szimbiózis után érthető bizonyos hiányérzet, ha a szülés lezajlott – csak éppen fölösleges eltúlozni. Mondjuk így: „Én egy ágrólszakadt, magános lélek vagyok, egy megszedett fa, egyáltalán semmit nem érek, és fogalmam sincs, miért is él még egy ilyen rakás boldogtalanság – hiszen megszültem gyermekemet, aki itt nőtt napról napra titokban a szívem alatt, most pedig ott fekszik a fal mellett egy kiságyban. Ráadásul mindenkinek ő fontos – nem pedig én…” Nagyjában így fest a szülés utáni depresszió, ha sikerül egyáltalán valamit szavakba önteni belőle. Olyanoknál szokott egyébként föllépni, akik nem túl jól kommunikálnak tulajdon mélyebb énjükkel: vagy elnyomják, vagy pedig túlságosan is hagyják áradni – néha ráadásul irracionális ritmusban váltogatva ezeket.
Nyilván arról van szó, hogy eltakarja az ember elől saját szubjektivitása az erdőt – jelen esetben azt, hogy milyen fontos és meghatározó a feladata azzal a pihegő kis idegennel, akiből éppen az ő keze alatt lesz majd egyszer felnőtt ember. Az érzelmeknek fontos szerepe van életünk alakításában, mint mindenkori belső helyzetjelentéseknek, ám kritikátlan eluralkodásuk veszélyeket rejt: nem helyes, ha cinkosunkká szegődünk. Az önigazolás mindig kárunkra van.
És az ideológia…?
Az a másik véglet. Ott nem pillanatnyi lelkiállapotokról, hanem nagyon is állandósult, esetleg már bekövesedett elvekről van szó, melyek hosszabb távon súlyosan torzíthatják a valóságot. Ahogy nem lehet, igazából nem is jó érzelmek nélkül élni, úgy elvek nélkül sem tanácsos. A „tulajdonságok nélküli ember” lényegében kiméra, egy olyan fantom, mely csak a mitológiában létezik – az életben viszont a lepusztultság maga. Legyenek érzelmeink és elveink is – csak rakjunk össze belőlük valami értelmes egészet, ami jelentős és megáll a lábán – sőt, szép és hasznos. Ez a magas rendű személyiség képlete, amit normális esetben egész életünkben folyamatosan építgetünk is magunkban, s előbb-utóbb megjelenik belőle valami. A „befagyott”, vagyis változni képtelen lelkeket Dante a pokol mélyén, annak végső bugyrába helyezi el, költői képzelete szerint a föld középpontjában található örök jégbe, ahol azok a rájuk életükben jellemző mozdulatokba vannak kimerevedve. Ők véglegesen önmaguk karikatúrái…
Lehet egyáltalán elvek nélkül élni?
Lehet, de jellemtelenségnek hívjuk. Bizonyos dolgok szilárdságot kell adjanak akkor is, ha a nyitottság szép és kívánatos. Aki ma ezt mondja, holnap meg azt, s ennek megfelelően színesek az erkölcsei is, arra ne bízzunk nagyobb összeget – ez általános alapelv. Az élet átláthatósága és megbízhatósága elképzelhetetlen emberi tartás nélkül. Ez érvényes a házasságban, közösségi életben, de még az üzlet és politika világában is. A művészekről pedig az áll, amit Kodály így mondott: „Nevet szerezni csak egyszer lehet…”
Viszont ismerjük el, hogy a túlzott elvszerűség is zsákutcákba terelhet…
Nyilván. Szokták is mondani, hogy “csak az ökör következetes…” Fölemlegetik, hogy Püthagorasz nevezetes tételének fölfedezésekor állítólag száz ökröt áldozott, s azóta az ökrök félnek mindentől, ami új… Észre kell venni, amint az elvszerűség átmegy ostobaságba; vagy ami még rosszabb, bigottságba. Legyenek elveink – de magas rendűek, ami azt jelenti, mindig jusson hely mellettük az adott élethelyzet értelmes és igazságos megvizsgálására, vagyis az emberségnek. Ez csupán a „szolgálati szabályzat” s a közvetlen anyagi érdek nemesebb lelkű kezelésével, ajándékozó létmóddal érhető el – a köznapiság adócsaló és kenőpénzes szintjén egyáltalán nem. Van még egy különösen vicces változat, azt is említsük meg: amikor a vakon tomboló szubjektivitást menetrendszerűen bigottság váltja, netán eleve szorosan átfonják egymást – ilyenkor tényleg nem lehet mást tenni, mint menekülőre fogni.
Manapság bizonyos körök elvárják, hogy az „értelmiségi lét” legyen azonos az értékek folyamatos és következetes megkérdőjelezésével, de inkább kétségbevonásával.
Ez éppen olyan ideológia, más szóval búvóhely, mint a keményen megcsontosodott dogmatizmus. Az „értékek átértékelése” a kivételes személyiségek dolga, de nekik is csak akkor, ha magasabb erőktől erre mandátumuk van – nem pedig az átlagemberé. Persze, valamilyen mértékben meg kell őrizzük a szabadságot, az átélések és fölismerések közvetlen, friss voltát – ez életünk egyik legértékesebb, gyermeki vonása. Az „állandóan változtatom a helyemet” viszont sem erkölcsileg nem korrekt, sem egzisztenciálisan nem tartható pozíció, noha manírként ma divatos és sokszor beválik. Modern, „korszerű”, ez is igaz – mi más is lehetne egy életellenesen sötét világkorszakban – de alapjaiban negatív, hiszen látjuk, az újdonságok öncélú hajszolásán és azok ünneplésén túl sehova nem vezet. A gyökereit elvesztő szellem mindig is a feloldást kereste, ezért a tudákos, megsemmisítő vagy éppen szellemeskedő kritikánál megreked – tovább rendszerint ma sem jut.
„Szívesen idézem fel újra és újra Goethe pompás mondatát: Káros minden, ami szellemünket fölszabadítja, de önmagunk fölött uralmat nem ad. A pusztán kritikai alapállásról mond itt érvényes ítéletet a nagy gondolkodó, amit egyébként gyakran a szellemi tevékenység egyetlen jogos tettének vélnek. Ha önmagunkat kivesszük a kritika alól, mást se vonjunk felelősségre – így summázható ennek lényege.” (PTB, 600-ik igehirdetés, 2017.03.18.)
Tekintsük tehát a hagyomány tiszteletét és a “szabadgondolkodást” egyenrangú lelki funkciónak?
Igen, azzal a megkötéssel, hogy mindkettő legitim a maga helyén – de más a dolguk, ezért egymás ellen tisztességes körülmények között sosem kijátszhatók. Ha az ember nagy sebességű vonaton ül, például Japánban a Shinkanzen-en, nem ugrálhat ki percenként virágot szedni, bármennyire is tetszik neki a táj – viszont nagyon sivár az élete, ha örökké csak hasznos üzleti utakon jár, s mindenkor az észszerűség jegyében cselekszik. Meg kell becsülni a mézet, amit ezredévek összegyűjtögettek, ez a hagyomány – nem feledve azonban, hogy ma is vannak “szép kies” (ez a kedves szó régi magyar formája!) mezők – ahol találni bőven virágot… Hagyománytisztelet és őszinte szabadgondolkodás kiegészítő lehetőségek, amik igazából semmit nem is érnek egymás nélkül. Mind szívünket-lelkünket, mind pedig értelmünket Istentől kaptuk.
Ez így azonban állandó belső egyeztetést igényel.
Természetesen. De abban vagyunk leginkább emberek, hogy összehasonlítunk, mérlegelünk s végül erkölcsi döntést hozunk, ami érinti, sőt meghatározza létünket.
Isten megtalálásában s mélyebb megismerésében melyik visz előbbre?
Aki nagyon belefeledkezett az életbe s már habzsolja azt, annak tanácsos behatóbban megismernie a régiek tapasztalatait, a hagyományt, hogy bővítse példatárát s ezzel szellemi fegyverzetét, mert a puszta élet önmagában, helyes értelmezés és megformálás nélkül kifejezetten életellenes. Egyszerűen föléli és tönkreteszi önmagát. A folyamatos és élő tájékozódásra mind rászorulunk, mert az emberi lélek éltető lelki input nélkül kiüresedik, vagy ami még rosszabb, elpimaszodik saját sorsával szemben. Aki viszont túlságosan “elhelyezkedett” a világában, halad a megszokott síneken, esetleg bele is savanyodott már tételeibe, annak a virágszedés ajánlható… Csodálkozzon rá a világ formáira és változataira, sokszerűségére, a teremtett valóság elképesztő titkaira, aztán a zene, irodalom és általában a műalkotások üzeneteire, és igen, újdonságaira – ezek éppúgy energizálnak, mint az univerzum jelenségei, ha tényleg megértjük azokat. “Szabadgondolkodni” nem csak a hegytetőn vagy agnosztikus füstös kávéházakban lehet, hanem a hagyomány, keresztyén szóval az ige igazságait tanulmányozva, azok felett elmélkedve – sőt, azokat tisztességgel magunkra alkalmazva is…
Honnét tudjuk azt, hogy valóban Isten szólt hozzánk, vagyis egy megszólaló, adott hangot tényleg az ő Szentlelke ihlet – ami nem csupán a saját szubjektivitásunk szava, ezért hallgatnunk kell rá…?
Van egy érdekes mondat az evangéliumban: „Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt Isten, de erről azt sem tudjuk, hogy honnan való.” (Ján 9,29) A Jézus ügyének kezdetekor működött ugyanis a jeruzsálemi papság intézménye, élén a főpappal, amely minden jogi, családi és egészségi kérdésben is végső tekintélynek s egyben hatóságnak is számított – az ő körükbe tartozott megítélni új vallási mozgalmakat is. A hagyományban, ami számukra elsősorban Mózes öt könyve volt, látták az igazság foglalatát. Nem is tudtak tehát mit kezdeni Jézussal, aki nem járt „rabbiképzőbe” egyetlen ismert jeruzsálemi tudós személyiséghez sem, mint Pál Gamálielhez (Csel 22,3 Csel 5,34) – ezért nem állt mögötte a papság tekintélye. Akkoriban nem az apostolokra, hanem az “atyákra”, valamint Mózesre és a prófétákra hivatkoztak a legitimitás igazolásául. Másrészt azonban Jézus szerint ők “nem ismerik sem az írásokat, sem pedig Istennek hatalmát” (Mát 22,29 Márk 12,24), hiszen az írások róla tesznek tanúságot. (Ján 5,39-42) Alig van olyan jézusi mondat, amely ne egy ószövetségi mondat folytatása, arra utalás, vagy éppen szó szerint idézete lenne!
Ezért kérdezik Jézus felől: „Mi módon tudja ez az írásokat, holott nem tanulta?!” (Ján 7,15) Az ő válasza pedig így hangzik: „Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem. Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, hogy Istentől van-e, vagy én magamtól szólok. Aki magától szól, az a maga dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki küldte őt, igaz az, és nincsen abban hamisság.” (Ján 7,16-18) Ez az, amit pontosan tudunk a saját életünkből is: meghatározó hatásokat olyanoktól veszünk, akiket igazaknak ismerünk, akik hitelesek. Trükköző, szerepeket játszó, dicsőségüket kereső emberek szitáin átlátni – ők nem hagynak maradandó nyomot. Vannak persze rossz példák is (Péld 22,24-25), sőt hamis, megrontó tanítások is (Ef 4,29), messze ható következményekkel – de egyetlen végső és meggyőző érv létezik, ez pedig a valóság...
Hogy a Jézus „tudománya” Istentől való-e, az tudja megítélni, aki cselekszi azt – vagyis kiteszi magát a hit kockázatának és maga is elindul követésében. Elvi igazságként semmi nem áll meg addig, amíg a valóság nem igazolta. Előfordulhatnak persze egyedi élmények és különleges megértések is, de míg a tudomány az érzékszervi tapasztalásra épülő, kísérletező, mérő és általánosító megismerésmódot tekinti mércének, s módszere is éppen a már ismerthez való számszerű hasonlítás – addig az egyetemes tudás, mely a hagyományból közelít hozzánk, elismeri az ihletettséget és intuíciót, sőt annak egészen különleges jelentőséget is tulajdonít. Maga Jézus abban szabta meg a mértéket, ami bensőjében építi az embert és a közösséget lelki-erkölcsi értelemben, s ezért mondta: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajon a tövisről szednek-e szőlőt, és a bojtorjánról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, minden rossz fa pedig rossz gyümölcsöt.” (Mát 7,16-18)
Mit jelent ez a gyakorlati életben?
Embervoltunk végtelen méltóságát! Rajtunk áll, hogy mire használjuk mindennapjainkat, egyszóval időnket és erőinket. „Nem mindenki, aki ezt mondja: Uram, Uram! – megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát!” (Mát 7,21) Van tehát különbség “vallás”, rituális működés és valódi istengyermekség között: „Aki hallja tőlem beszédeimet, és meg is cselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert kősziklára építették.” (Mát 7,24-25)
Jézus igéinek megcselekvése a dolgunk. Ehhez olvasnunk kell azokat: megtaláljuk a Bibliában. Két évezred alatt sem elégetni, sem hitelteleníteni nem tudták – ma is ugyanúgy megszólít, mint az első keresztyének idejében. Bátran hihetjük, hogy „Anima naturaliter Christiana” (Tertullianus) – vagyis, hogy az ember természeténél fogva, lelkében keresztyén. Ezt néha nehéz elfogadnunk, elsősorban másokra nézve, akikről megvan a véleményünk – s pont ezen kell változtatnunk. Feltételezni a jót, sőt a legjobbat mindenkiről, még aki felől nehéz is – igen, itt kezdődik.
Visszavonni projekcióinkat, melyekkel magunkon hittünk könnyíteni. Első lecke. Aztán lépni tovább, magunkat is mássá tenni. Angyalivá? Kevés. Isten gyermekei vagyunk, ebből nem szabad engedni. (Jer 31,20 Zsid 1,5-14) Ha pedig mi is fiai vagyunk Istennek, valóban és igazán, akkor minden méltatlanságot le kell vetnünk, és felöltöznünk őt magát. (Róm 13,12-14) Világos beszéd. Félreértésnek helye nincs, legfeljebb engedetlenségnek. Az értelmet is meg kell keresztelni (Hamvas B.), hiszen megtisztult állapotában az is hozzá kapcsol. S akkor nem marad kétely és aggódás – egyedül Isten, aki „betölt mindent mindennel” (Ef 1,23), vagy lefordítva a hebraizmust: elvisz a valódi teljességig. Hitben is, szeretetben is, reménységben is – ránk fér. Ránk bizony… Ha az igazi megvalósítás a célunk, benne s általa elérjük.
