Ítélet sokféle akad. Suttoghatja a szomszédasszony, írhatja egy szerző a hírportálon valamely ellenlábasáról, dönthetnek felőle hosszú pereskedés után másodfokon – de legnehezebb mégis magunkról kimondani. Azután már csak az utókor vélekedései maradnak, ha foglalkoznak velünk egyáltalán, s azok a magasabb erők, melyek nincsenek a hatalmunkban, és valóban az utolsó ítéletet hozzák. Mit tegyünk hát: ítéljünk-e, vagy ne? Hogyan értsük azt, hogy „most megy végbe az ítélet a világ felett” – s lehet-e ebben a dologban derűsen, felszabadultan éreznünk? Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2017. október 1.

„Ha valaki nékem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is. És ha valaki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya. Most megrendült az én lelkem. Kérjem az Atyát, hogy mentsen meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Erre hang hallatszott az égből: Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem. A sokaság pedig, amely ott állt, és hallotta, azt mondta, mennydörgés volt; mások azonban így szóltak: Angyal beszélt vele. Jézus megszólalt: Nem érettem szólt ez a hang, hanem tiérettetek. Most megy végbe az ítélet a világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme.” (Ján 12,26-31)

A neves belvárosi pszichoanalitikus úgy döntött, nem él tovább. Ötven körül járt, megoldatlan magánéleti problémái voltak, és semmi „értelmezést” nem hagyott önmagát stornírozó tette után. Idős művészember a messzi távolban megözvegyült, elmagányosodott, életműve lezárult – egyébként is depresszív lélekkel élte le egész hosszú életét. Irodalmilag megörökített, szinte szcenírozott, és saját maga által támadhatatlanul megindokolt öngyilkosságának híre mégis puskalövésként szólt idehaza: meghalt! Fiatalok közt dolgozó, nagyon fontos helyen álló, népszerű és sikeres férfi rákos betegségének hírére eldobta magától hátralévő heteit vagy hónapjait – mindenkinek nagyon fájt a távozása. Nehéz lélekkel tekintünk utánuk!

Ma mentegetni és felmenteni szokás azokat, akik így határoztak önmaguk felől, ez már-már szinte erkölcsi kötelesség – de nekünk egyáltalán nem dolgunk Isten ítéletét magunknak vindikálni végső sorsokat illetően sem pro, sem kontra. Az ítélet övé (5Móz 1,17) – akkor is, ha a szívünkben támadt árnyék kapcsán ilyenkor akaratlanul hümmögünk valamit magunk elé. Mi összesen annyit láthatunk, hogy ők így döntöttek magukról – itt azonban meg is kell állnunk. Középiskolások kérdezték egykor Karácsony Sándort, a neves tanárembert, hogy hívő szemmel nézve biztosan elkárhozott-e, aki a tizedik emeletről kiugrott. Különös válasza így hangzott: És ha a hatodik emeletnél megbánta, amit tett…?

Meglehet, hogy némelyek így tettek, mások pedig nem – mi ezt nem tudhatjuk. Az ítélet Istené. Tolsztoj mindenesetre úgy írja le regényében Anna Karenina utolsó gondolatát a tornyosuló mozdony láttán, hogy ez már jóvátehetetlen, Goethe pedig azt mondja később írt versében Wertherről: „…egy szörnyű vég híre a neveden…”

Érdekes módon az ítélet dolgáról egyáltalán nem hallgat, hanem bőségesen szól a Biblia – próbáljunk meg erőink szerint üzeneteiben eligazodni. Nem hiszem, hogy általános elvek leszűrése lenne a dolgunk. Az élet annyira összetett, romlásai pedig oly bonyolultak, hogy univerzális gyógyszer csak kevés akad. Súlyos közlekedési balesetben eszméletlenül talált személy ellátására tanítják elsősegély-tanfolyamon, hogy lehetőleg „stabil oldalfekvésben” kell elhelyezni, míg a mentő megérkezik, mert ez a légzést elősegíti. Amire bizony adott esetben nagy szükség is lehet – de az életben maradáshoz nem mindig elég: más egyéb is kell, talán sürgősen is. Aki az ige mélyére tekint, s annak összefüggéseit megértve magára alkalmazza, az ezt az „egyebet” leli föl – ami tőlünk éppenséggel nem telik, de nagyon is szükséges. Isten mindig személyesen szól az emberhez, ott, ahol az van, és éppen abban, amiben van!

Legyünk hát először is figyelmesek Jézus ítéletről mondott igéinek végtelenül pozitív atmoszférájára. Semmi fenyegetés, pokol tüzének kilátásba helyezése vagy „folyamatba tétele.” Azt olvassuk: „Most megrendült az én lelkem” – amit úgy kell fordítani, hogy nagyon megszántalak benneteket. Más evangéliumok bővebben is írnak erről a rendkívüli pillanatról: „Mikor pedig látta a sokaságot, könyörületességre indult, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok.” (Mát 9,36-38 Márk 6,34) Ez egyfelől Ezékiel hűtlen pásztorokról mondott beszéde egy részletének szó szerinti idézete (Ez 34,5), s mint ilyen, utalás a jeruzsálemi főpapokra, akik miatt elgyötört lett s szétszóródott a nyáj – másrészt viszont annál még több. Isten ezt mondja egy helyen Jeremiásnak: „Avagy nem kedves fiam-é nékem Efraim? Avagy nem kényeztetett gyermek-é? Hiszen valahányszor ellene szóltam, újra megemlékeztem őróla, azért belső részeim megindultak: bizony könyörülök rajta, azt mondja az Úr!” (Jer 31,20)

Ilyen bibliai összefüggések hátterén szól hát Jézus, mikor arról beszél, hogy megrendült a lelke! Az Úr irgalmasságát és jóságát éli át a sokasággal kapcsolatban, mely ott áll, s annyit ért őbelőle, hogy valahogy különös lény – most éppen mennydörgést hallott, vagy angyal szólt hozzá, nem  tudni pontosan…

Ami ezekből a végtelenül tömör evangéliumi szavakból magunknak üzenetként kihámozható, az abban áll, hogy Isten tisztában van tudatlanságunkkal – Jézus pedig, neki hűséges gyermeke ezt mélységesen átélte s összes következményeit magára vette. Beleremegett, igen, amikor végigfutott rajta a felismerés, hogy ilyen a nép, ilyenek az emberek, s megpillantotta eljövendő sok vergődésünket, a tönkrement családokat, a meghasonlott lelkeket, a magukat őnélküle stornírozó Anna Kareninákat – s mindent, de mindent ezredévekig…

Ez a pillanat volt a világ ítéletének perce. „Kérjem az Atyát, hogy mentsen meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem!” Itt dőlt el, hogy nem tüzet kér a bűnös világra, bár tökéletesen tisztában van az összes emberi vétekkel és hitványsággal – hanem így imádkozik: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!” Ami azt teszi, hogy érettük a magam részéről ünnepélyesen mindent kezedbe adok – semmi szándékom és tervem más nem marad, mint hozzád a végsőkig hűnek maradni. Tűnjön elő a tőled való, ragyogjon fel szereteted igazsága. Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod!

Ennek a megharcolt belső történésnek jegyében fordul aztán azokhoz, akik neki szolgálnak s követik őt. A tanítványságról beszél hozzájuk. Halászokhoz és vámszedőkhöz, egészen mindennapi emberekhez, akiket megérintett a belőle sugárzó tisztaság, és táborába verődtek. Inti, ám biztatja is őket. „Aki nekem szolgál, engem kövessen!” Ez nem volna magától értetődő? Ezek szerint nem. Lehet külsőképpen neki szolgálni, miközben az ember mégis mást követ. Júdás a példa – egy gyakorlatiasabb, reményteljesebb szervezőt, talán saját nagyra nőtt vágyálmait is – bárkit. Belül más, mint kívül. Kettőzött lélekkel, vagyis az egyetemes romlásban élni – ahogyan mindenki, kivétel nélkül teszi. Jézus ismeri az embert. Ránéz Péterre, a magabiztosra, s azt mondja: de én imádkoztam érted. Mikor idővel megtérsz majd, visszafordulsz a szükségképpen eljövő vétkeidből, gondolj csak arra, hogy mások éppoly esendőek, mint te magad. Akkor majd alázatosabb leszel. Erősítsd őket, mert nagyon is rászorulnak – én mindenesetre imádkoztam érted. (Luk 22,31-32)

Neki szolgálok? Rendben. Őt is követem? Újra ellenőrizni kell, mert embernek lenni annyi, mint többféle lélekkel élni. Létezik ilyen Péter is, meg amolyan is. Képes ő mosolyogni, ó igen – és tudja szépen másokra a fogát is csikorgatni. Hogy hátuk mögött teszi? Péter ember. Sőt, villámcsapást is kérne embertársaira, mikor igazságérzete sérül… (Luk 9,54-55) Tud ő szép terveket szövögetni, mint oszlop-apostol társai, Jakab és János is, a Zebedeus fiai – hogy beülnek majd az elkészített trónszékekbe, és ítélik Izrael tizenkét törzsét. (Mát 19,28 Mát 20,21) Kész ő a börtönre, nagyon is, sőt még halálra is a Krisztusért – szükséghelyzetben azért háromszor átkozódik majd, hogy sosem látta ezt az embert… szomorú kép? Csak reális.

És Jézus ezeknek a tanítványoknak nem azt mondja, menjetek vissza halászni – ezt ők maguk mondják, mikor el vannak keseredve (Ján 21,3) – hanem így biztatja őket: „Ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” Mindkét mondat fontos. Mennyi rettegést találni emberszívekben a halállal, elmúlással szemben – s íme, Jézus mindent feloldozó ígérete: ahol ő van, pontosan ott lesz az ő szolgája is! Micsoda ereje van e mondatnak, mennyire átalakít mindent, amit csak tudunk, megszoktunk és természetesnek vélünk! Ebben a hitben már valóban legyőzhetetlen az ember, saját démonai is kénytelenek előtte fejet hajtani. „Mindaz, ami Istentől született, legyőzi a világot. És az a győzelem, ami legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Ján 5,4-5)

Nem csak az ember, hanem a világ is megítéltetett tehát, éspedig hit által – fölébe lehet emelkedni! Nem végső hatalom már sem a halál, sem az élet – de a jelenvalók és a következendők sem. (Róm 8,37-39) Kérhetném az Atyát, hogy mentsen meg ez órától, de nem teszem, mert immár végbement az ítélet a világ felett. Az életüket eldobók lelkéből ennek tudata, a Jézus győzelmének ez a sziklaereje hiányzott. Ők azt érezték, hogy magukra maradtak, vereséget szenvedtek az élettől, ezért szükségük volt még egy utolsó, dacos győzelemre. „Atyám nem én, hanem te dicsőítsd meg nevedet most” – a Fiú útja ebben volt egészen más. S erőt adott ezzel az alázatával ezreknek és ezreknek kétségbeejtő elnyomatásban, üldözések közt, elaggottan, fájdalmas betegségek és nagy szenvedések idején is.

Súlyos veszélyben van, aki az ő irgalma nélkül akar ítélni maga felett. Ő hozzánk és értünk jött, kegyelemre szoruló bűnösökért, megmentésünkre és szabadulásunkra. Kinyújtotta kezét Péternek a tengeren: „Kicsinyhitű, miért kételkedel?” (Mát 14,31-32) S elállt a szél, amikor a tanítványok rettegtek a viharban – lett nagy csendesség! (Mát 8,26) Jó ezt még olvasni is – el ne utasítsam kinyújtott kezét gőgösen, önhitten! Megtették ezt a jeruzsálemiek, s Jézus sírva mondta felőlük az Olajfák hegyén: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Aki megölöd a prófétákat, és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a tyúk egybegyűjti csirkéit szárnyai alá, de te nem akartad! Íme, pusztán marad nektek a ti házatok!” (Mát 23,37-38) Tényleg ilyen nagy pusztulás kell ahhoz, hogy magunkat jóba foglaljuk? Isten ad módot  mindenkinek anélkül is – csak el ne mulasszuk.

Amikor a Bibliában egy igerészt tanulmányozunk, mindig az a legfontosabb kérdés, milyen a teológiája, mit tanít magáról Istenről. Színes a kép, a Szentírás ezerötszáz oldala ugyanis számtalan különböző Isten-élménnyel gazdagít. Ha ennél kevesebb is elég lenne számunkra, kétlapos kiskátét kaptunk volna a Szentlélektől. De lám, az evangéliumnak vannak rejtett tartalékai, a ritkán idézett, sehogy sem értett igék: ezeknél kell igazán elmélyednünk.

„Meg is dicsőítettem nevemet, és meg is fogom” – mondja a mennydörgés Ura szeretett Fiának. Kincsesbánya az egész Ószövetség minden „nehezen érthetősége” mellett is: Jézusnak az volt a Bibliája! Számtalan kép, életesemény, imádság, s egy nép különös sorsa beszél Arról, akiről alig lehet beszélni. Félre hát a restséggel, legyünk újra olvasói: Krisztus felől tanúskodik minden oldala! (Ján 5,39) Isten azonban nem csupán megdicsőítette magát valamikor, a régmúlt ószövetségi időkben, sokszor és sokféleképpen, de meg is akarja nevét dicsőíteni – ezt meg fogjuk tapasztalni, amint kezdjük az igét igazán komolyan venni! Ő folyton készül adni, titkait föltárni, üdvében mindenkit egész a teljességig részeltetni. Szeret minket, azért szánja jelenlegi alámerült, tudatlan voltunkat – magához kíván emelni. A helyünkre – maga mellé! (Ef 2,5-6)

Ha ő megdicsőíti nevét, akkor emberek őt egyszerre csak megtalálják – ennél pedig semmi nincs nagyobb. Ezért születtünk a földre, ez életünk beteljesedése. Ő nem csak gyógyít és erőt ad, hanem elvisz egészen a célig. Amit mi nem feltétlenül ismerünk, vagy egyáltalán nem is jól ismerünk – de amikor elértük, mégis rögtön ráismerünk. Jézus útján ez a mindnyájunkért való szenvedés elfogadásával esett egybe: „Nem érettem szólt ez a hang, hanem érettetek” – s ő valóban meghallotta azt a hangot! Tanuljuk hát tőle minden kín és gyötrelem másokért való átnemesítését.

Kimondani ezekről „ítéletük” gyanánt, hogy íme – már ez sem az enyém! A szenvedésekről néha nehezebb – mintha kapaszkodnánk beléjük… A legnagyobbat Jézus legyőzte, ami pedig nekem még maradt, íme felajánlom! Tőled vettem, a te kezeidből fogadtam (Jób 2,10) – s most mintegy személyes „áldozatul” visszaadom. Így értve, így is értve az ítéletet – már minden javunkra lesz. Mert azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra szolgál. (Róm 8,28) „Akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3,22-23) Ez több az örömnél, a szenvedéstelenségnél, a boldogságnál – ez már az üdv. Ide érkezzünk, mert ez a mi igazi hazánk! Így legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, te mindent ismersz. Állunk vagy ülünk, szólunk valamit, te már tudod. Nincs rejtve előtted a múlt, sem a jövendő. Rád hagyjuk hát a jelent is, minden tündöklő varázsával, pedig szeretnénk magunknak kisajátítani. Jó dolog élni, még jobb boldognak lenni, de mi nem tudjuk igazán megítélni, mi a helyes és mi nem az. Segíts, hogy gyakorlottabbá váljunk ebben, és taníts úgyannyira a Krisztus tulajdonává lenni, amint ő a tiéd! Ámen.

Nyomtatás