Megesik, hogy keresztyénektől azt kérdik, mi a te hited. Mondd el röviden, miként gondolkodsz. Ilyenkor aztán legtöbbször körülményes magyarázkodás kezdődik, amely után a hitetlen igazolva látja magát, s diadalmasan megállapítja: lám, ezt a ködös rendszert még ő sem látja át. Lehet a hitről egyáltalán egyszerűen gondolkodni? Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2018. július 1.
A hitről – egyszerűen
Lekció: Luk 5,12-16
Textus: Luk 5,12
„Uram, ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.”
Amerikában egyszer eljutottam ottani teológus hallgatókkal egy hajléktalan szállóra. Amolyan terepgyakorlat volt ez, hogy a jó családból való fiatalok, akik mögött megfelelő anyagiak és általában biztos családi háttér volt, életükben először testközelből valami mást is lássanak. Az otthon vezetője középkorú, villogó szemű férfi volt, akiről azonnal látszott, hogy megszállottja a hivatásának. Nekünk is szegezte rögtön a kérdést, amint körbeültük, hogy meghallgassuk: „Mi volna az, amiért önök képesek volnának meghalni…?!” És sorra mindenkit végigvett, kérlelhetetlenül, mit felel – ha már egyszer ilyen fő-fő keresztyének kíváncsiak a munkájára… A válaszok kínlódások voltak. Micsoda kérdés, ki hallott már ilyet. A sor végén valaki elgondolkodva, csöndesen így szólt: „Részemről nem tudom a választ…csak azt tudom, miért tudnék élni.” Aztán röviden össze is foglalta: amíg csak él, Isten gyógyító szeretetének eszköze szeretne lenni az emberek között. Földerültek az arcok – s innét egy oldottabb beszélgetés kezdődött arról, hogy a tragikusan peremre szorultak, az élet hajótöröttjei közötti szolgálatot csak teljes odaadással lehet végezni – ám eredményességében mégis Isten kegyelme a meghatározó.
Egészen hasonló zajlik le az evangélium történetében. Kezdődik minden egy ember valóságos nyomorúságával, hiszen Jézus korában leprásnak lenni annyi, hogy nincsen család, nincs munka és otthon, csak kivetettség és könyöradományokból tengetett „élet” van. Egyirányú utca, visszaút nélkül – itt minden csak rosszabbodik… Aztán mégis történik valami, amire senki nem számított. Egy komor és beteg, „végleg” zátonyon vergődő lélek visszajut a többiek közegébe, mert meggyógyul – s újra teljes értékű, egészséges életet élhet!
Mi történt? Először is észrevesszük, hogy Jézus számára, aki Isten kegyelmének engedelmes eszköze, nem csak a lelki-hitbeli alapállás gyógyulása a fontos, amint azt évszázadokon át sokszor egyoldalúan magyarázták is felőle – az ő „üdvébe” beletartozik az egészség és a boldog, testi élet is! Gyógyító erői az élet valamennyi területét célozzák, ebből nem hiányoznak a fizikai jólét, a derűs kedély és a társas élet örömei sem. Nagy vigasztalás ez: Krisztus az ember üdvét, teljes boldogságát akarja! Annak is gyógyulást hoz, ami rejtett bennünk, embervoltunkban valahol mégis ott búvik. Figyelemre méltó apróság, hogy a leprás az evangéliumi híradás szerint nyilvánosan nem nevezi nevén szörnyű betegségét, nem beszél róla. Az ő neve egyszerűen „tisztátalan” volt: hozzá sem volt szabad érnie semmihez, amit mások naponta használtak, elkülönítve kellett élnie – beszélnie is csak bizonyos távolságról lehetett az emberekkel. Baját, szégyenét mégsem emlegeti föl külön: egyszerűen odaviszi Jézushoz.
Ez a hit egyik fontos aspektusa, hogy belül van. “A kifelé fordított, folyton hangoztatott vallásosság rendszerint mély kapzsiságot, és elfojtott nemi éhséget leplez” – mondja Márai Sándor. (Füveskönyv) Vannak életünknek ügyei, amik kizárólag Jézusra tartoznak, méltatlan velük másokat traktálni. Az ember szíve legyen szent hely, a Szentlélek temploma (1Kor 3,16-17) – ahol áhítattal kezelik a dolgokat – nem pedig fecsegve és pletykálva, mint a piacon. Megvan persze a helye a bizalmas testvéri beszélgetésnek, sőt a bűnvallásnak is (Jak 5,16) – ám az rendkívüli és kivételes pillanat, a kegyelem különleges ajándéka. Nem lehet a bűnt azzal letudni, hogy kifecsegjük. Őrizze meg a keresztyén a tartását és belső életét, harcolja meg a maga harcait – s megtapasztalja, mennyi áldás fakad ebből!
Valakihez azonban mindig fordulhatunk – és ez valóban Jézus. Ha a hitről egyszerűen akarunk beszélni, akkor a legfontosabb és legtömörebb summázat: őhozzá bármikor, bármilyen bajunkban fölfohászkodhatunk! „Mindenki, akit nekem ad az Atya, én hozzám jön – és aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem!” (Ján 6,37)
A leprás gyógyulásának egyszerű tanítása, hogy Jézushoz kell mennünk, s tőle kell kérnünk szívünk kívánságát – a többit pedig bízzuk rá. Ne maradjon azonban el a fohászkodás! Ne mondjuk azt, hogy mi olyan nyomorúságban vagyunk, amin még ő sem segíthet, hiszen sok példa mutatja: „Kérjetek, és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtó nyílik számotokra!” (Mát 7,7) Urunk számon tartja imáinkat, nem feledkezik el azokról. (Ézs 38,5) Sőt „tömlőjébe szedi” még könnyeinket is! (Zsolt 56,9)
Kísértések idején különösen is imádkoznunk kell, tudva azt, hogy nagy különbség van régi bűnökre visszaemlékezés, azok újbóli fontolgatása és konkrét tervezése, vagy pedig tényleges elkövetése között. Amikor kimegyünk az utcára, mondja a népi szólás, megakadályozni nem tudjuk, hogy egy madár elröpüljön fölöttünk – de azt igen, hogy fészket is rakjon a fejünkön! Itt a titka annyi bosszúállástól szabadulásnak, rögeszméktől tisztulásnak: kérjetek és megadatik! Amit szívből kérünk az Atyától az ő nevében, azaz igéjének kontrollja alatt, kijelentett igéjének fegyelmezésében, az – megadatik! (Ján 16,23) Fontos, hogy itt nem valamennyi kívánságunk, óhajunk azonnali és akadálytalan teljesüléséről van szó, hanem azon imáink meghallgatásáról, amit „az ő nevében”, tehát jelenlétében mondhatunk el…!
Ezeket viszont őszinte és buzgó szívvel kell imádkoznunk, amint a leprás is kérte gyógyulását Jézustól: „Uram, ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.” Jelentős ebben, hogy tisztességesen elismeri – bűn, betegség és tisztátalanság összefonódva rongálja. Ezek közül egyetlen belátása és elismerése is nagy dolog: hány alkoholistának és kábítószeresnek nincs semmilyen “betegség-belátása”! Majd ő elrendezi, akkor hagyja abba, amikor akarja. Egyébként is csak sört iszik, nem is alkoholista, csak hétvégén iszik, mások még többet isznak, vagy keményebb szereket használnak. A maszatolás, az önmaguknak mondott hazugság és a dolgok felmentést célzó beállítása aztán élethossziglan meghatározza, hova tartozik valaki. Ugyanez történik azonban lelki-hitbeli betegségek kendőzésével is, aminek eredménye hasonló: elmarad a gyógyulás, kilátástalanná válik egyetlen lépésnyi lelki fejlődés is: mert nem csak a testünk, a hitünk is megbetegedhet. (1Kor 11,30) Milyen szomorú. Egyszer élünk, s ez az egy életünk pontosan olyan lesz, ahogyan azt leéljük!
A legfontosabb mellett se menjünk azonban el: a Jézustól gyógyulást kérő beteg hite valójában előlegezett bizalom. Nekem nem megy, ha minden erőmet összeszedem, minden pénzemet erre költöm, minden specialistát felkutatok, akkor sem – neked azonban még ez sem lehetetlen…! Amikor ez elhangzik, érezzük, hogy a saját erőtlenség elismerése és a Krisztus hatalmának meghódolás teljesen egyszerre történik, ahogyan ezek valóban soha nincsenek is meg egymás nélkül. Összetartoznak, hiszen míg magam vagyok önmagam „erős vára”, vagyis ural a gőg és az önhittség – addig kilátástalan az előrelépés. A trónfosztásnak meg kell történni! De nem elég fejünket a falnak verni, hogy miként lehettem ilyen gyarló, én nem érek semmit, a bűnösök közt első vagyok én – mert ennél sokkal fontosabb a folytatás, ami már kimondásra is kerül: „Uram, ha akarod, meg tudsz tisztítani engem!”
Érdekes észrevenni ebben a végtelenül egyszerű és tiszta mondatban a türelmet. Hiányzik belőle a sürgetés, szemrehányás és a magamutogató önsajnálat – egyszerűen annak megállapítása, hogy valóban az Úré minden hatalom mennyen és földön. (Zsolt 113,5-9) Szokás erről elfelejtkezni – holott hitünk lényege! A mondat már keresztelésünkkor elhangzik felettünk, mikor magatehetetlen csecsemőként csupán elfogadói tudunk lenni mindennek. A szülők fogadalmat is tesznek ilyenkor Isten színe előtt, hogy e hitben nevelik majd fel gyermeküket – amit aztán sokszor nem tartanak meg…
Pedig a hit lényege valóban az előlegezett bizalom: én nem tudom magam meggyógyítani, a jövő egészen a te kezedben van – és jó helyen van ott! Ha akarsz, meg is tudsz tisztítani. Egészen odaadom hát kegyelmedbe magamat – hol lenne életem jobb helyen?
Aki ilyet mond, éspedig szívből, az leszámolt a saját megoldásokkal. Elengedte az aggódásokat, és a mindent kézben tartani akaró ember szükségképpeni szorongásait; immár tudomásul vette és elfogadta, hogy egyáltalán semmit nem tart kézben – üdvösségét legkevésbé. Látja már, hogy az mennyivel jobb helyen van Istennél, mint nála magánál. Egyfajta nagylelkűség ez, mindenesetre az önzés, mohóság és kicsinyes kuporgatás szöges ellentéte: „Ajánljuk magunkat… mint semmi nélkül valók, de mindennel bírók…” (2Kor 6,10) Felül kell emelkedni a megszokott elintézés módokon, mert itt egészen más törvények érvényesek. Szabad „beleédesedni” a kegyelem minden értelem feletti mézébe: „Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9) Más helyen pedig: „…Íme áldásul volt nekem a nagy keserűség, mert te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből; hátad mögé vetetted minden bűneimet!” (Ézs 38,17)
Ilyen megszabadult lélekkel már szabad szolgálni is. Nem feltétlenül mások meggyőzésével, főleg, ha cselekedeteinkkel már lejárattuk magunkat előttük – de mindenképpen szép és követésre méltó élettel. Csöndes helytállással, nagyvonalúsággal, türelemmel, tudva, hogy senkitől nem azt fogják majd odaát kérdezni, ki volt a férjed, ki volt a feleséged, hanem azt: te ki voltál.
Amit Jézus mond a gyógyult betegnek, még ennél is egyszerűbb. Hallgass a történtekről, mutasd meg a papnak testedet, és a mózesi törvényben előírt tisztulási áldozatod vidd fel. Alkalmazkodj életed kereteihez, töltsd be azokat maradéktalanul, és ne akarj szerepelni. Milyen nehéz is, csöndben lenni! Hiszen megszoktuk, hogy azonnal mondjuk, amit érzünk és gondolunk! Nem jól van ez így. Jézus csendet kér a megtisztulttól, ő maga pedig elmegy, visszavonul a pusztába és imádkozik…
Van tehát honnan mintát vegyünk. Zajos, ügyeket bonyolító megszokásaink helyébe új mértékek jönnek – tudunk immár figyelni az evangélium konkrét útmutatásaira. Nem csupán sóhaj marad, hogy „milyen szép lenne” – hanem másként is teszem, amit nélküle még úgy tettem volna.
Kezdjük talán a hallgatással. Befelé élni, lelki harcokat végigküzdeni, az eredményt pedig nem azonnal kifecsegni – már egy fontos lépéssel előbb vagyunk! Próbáljuk csak ki, és nagyon megerősödünk általa.
Indultak a dolgok a nyomorúságból – mert ez a dolgok természetes menete. Akinek sok dolga van, azzal küzd, akinek üres az élete és túl sok az ideje, annak az a baja… Némelyeket a kicsattanó egészség visz telhetetlenségbe és bűnbe, mások a betegség és erőtlenség idejét élik – embernek lenni annyi, mint próbatételekkel találkozni. Senki sem ússza meg. Megküzdeni azzal kell, amit életünk éppen elénk hoz.
A nagy kérdés mégis abban rejlik, beleállítjuk-e életpróbánkat az ő kegyelmének terébe. Ahogy itt történik: Jézushoz fordulunk-e vele. Ahol pedig imádság van, ott közel a megtisztulás! És ha a hit előlegezett bizalma is érvényre jut – „Uram, ha akarod, meg tudsz tisztítani engem” – ott már a legfontosabb megtörtént. Utat nyitottak a kegyelem munkálkodásának: s olyasmi is végbe mehet, ami addig egészen lehetetlennek bizonyult.
Ez az evangéliumi történet a tiszta és egyszerű hit diadala. Olyasmi, ami senki elől nincs elzárva. Tény, hogy sokszor a bajok és próbák hozzák elő – de semmi baj, ha így alakul. Csak maradjon is meg azokra az időkre, amikor szalad a kocsi, minden rendben van – mert fontos pillanatokban még nagyon szükség lesz rá! Addig pedig gondozzuk, ápoljuk, nagyon szeressük ezt a hitet magunkban – mint életünk legdrágább kincsét. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Add Uram, hogy olyan őszinte és egyszerű legyen a hitem, mint azé a betegé volt, akit te meggyógyítottál! Ámen.