Összeomló és megmaradó házak

Az élet bizonyos dolgai nincsenek hatalmunkban. Történelmi kataklizmák, természeti jelenségek, de fontosabb életfordulatok is inkább megesnek velünk, mintsem mi határozzuk meg őket. Mi hát az, ami mégis egészen rajtunk áll? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. július 8. (Szentendrei ref. templom)

Összeomló és megmaradó házak

 

Lekció: Luk 6,47-49

Textus: Luk 6,47-48

„Aki hozzám jön, hallja beszédeimet és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott. Amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve.”

 

Imádság

Jóságos és emberszerető Istenünk, eljöttünk szent házadba, hogy elmondjuk: elhalmoztál bennünket ajándékaiddal, mi pedig hálát adunk neked ezekért. Megköszönjük életünket, egészségünket, ezt a mai napot, és minden jót, amit csak tőled kaptunk. Nem éltünk mindenben akaratod szerint, ezért megvalljuk méltatlanságunkat is. Te türelmes vagy hozzánk, mint a bűnösök barátja, és a betegek irgalmas gyógyítója. Azt kérjük, építsd bennünk újra a hitet, hogy valóban a te gyermekeid lehetünk, akiket nagyon szeretsz, sőt örökre azok is maradunk! Add meg ebben az órában Szentlelkeddel, hogy távol legyen tőlünk minden, ami unalmas és fölösleges, és mindnyájan értsük, és tisztán láthassuk, mi a te akaratod velünk! Ámen.

 

Igehirdetés

A Hegyi Beszéd Jézus tanításainak szíve közepe, a Tízparancsolat magyarázata. Hegyen hangzik el, innen a neve  – egykor Mózes is a Sinai hegyen kapta Istentől a Törvényt. Találunk az evangéliumok szövegében kisebb eltéréseket, mert az evangélisták más-más hagyományokból merítettek, ám a záró mondatok mindben a „kősziklára épült házról” szólnak. Oly erőteljes és szuggesztív a kép, hogy aki csak egyszer hallotta vagy olvasta, nem felejti el.

Kősziklára épült ház az egyik oldalon – összedőlt a másikon: azonnal értjük, hogy itt rólunk van szó, egyetlen egy, gyönyörű szép életünkről. Az élet, mint házépítés: nehéz és fáradtságos dolog. Akár csak embernek lenni. Ha felépül is valami, mert hiszen mind erre törekszünk, sok minden történhet még a későbbiekben. Ömölhet az eső, jöhetnek árvizek, szélviharok – és tényleg kevesen akadnak, akiknek csupa napfény, zavartalan jólét lenne az élete. Jönnek próbatételek, sok minden történik egy ember életében! Olyankor derül ki, milyen alapokon is áll a ház, amit építettünk, amikor ott a betegség, a családi krízis, vagy éppen a gyász.

Az első keresztyének idejében sem volt ez másképp. Akkoriban mindennaposak voltak a járványok, a háborúk, az uralkodók esztelen vérengzései: az evangéliumok első hallgatói nagyon is tudták, mennyire ki vagyunk téve eseményeknek, amik nincsenek hatalmunkban. Jézus sem azt mondja azonban, hogy nincsenek bajok a hívő számára: a mi életünkben is ömlik némelykor az eső, jönnek árvizek, s még a tornádó sem lehetetlen – ilyenkor látjuk, valójában milyen kicsi és tehetetlen az ember.

Van azonban egy terület, ahol a saját döntéseinken múlik minden – ez pedig az, hogy belül, a szívünkben mit tekintünk életünk alapjának. A hit dolga, mert itt erről van szó: egészen személyes ügy! Sem a szüleit, sem a tanítóit, sem a korszellemet nem okolhatja senki – felnőtt emberként már egészen a mi dolgunk, hogy a “magunk házát” fölépítsük. Épülhet aztán nagyon szép épület, irigyelhetik is az emberek – ha nincs eléggé szilárd alapja, elvesztik az áradások, ledöntik a viharok! Bizonyos pillanatokban nagyon fontos, mondja Jézus, miben áll a hitünk, mi annak tartalma – mert az, mint fundamentum hordozza a cselekedeteinket. Olyan szépen mondja ezt a költő:

 

„…Ember figyelj, mivé lesz változásod:

Istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod!”

                    (Angelus Silesius: Harminc párvers, ford. Szabó Lőrinc)

 

Az élet azonban túlságosan összetett és bonyolult ahhoz, hogy könnyedén átlássuk: ezért van szükség friss megértésre és különböztetésre. Különböztetni és különböztetni! Ha eljutottunk is oda, amiért nagyon legyünk hálásak Istennek – hogy nem lehet más alapot vetni, nincs más sziklafundamentum, mint Krisztus (1Kor 3,11) – akkor is naponként, sőt óránként újra és újra különböztetni, és különböztetni kell! Sokan ismerik az egyszerű szavakból álló, mégis életünk legfontosabb ügyeit érintő imádságot: “Istenem segíts, hogy amit meg kell változtatnom életemben, azt képes legyek megváltoztatni; segíts, hogy amin nincs hatalmam, azt el tudjam fogadni – és segíts, hogy ezeket egymástól meg tudjam különböztetni. Ámen.”

Modern idők egyik fura terméke a patologikus vallásosság. Emberek élnek különböztetések és megértések nélkül, betokozódott lélekkel. Mondjuk például, nekik ellenség az összes többi ember; vagy ők nem jók semmire, nem szabad semmilyen komolyabb felelősséget vállalni, mert az úgysem sikerülhet, esetleg éppen ellenkezőleg, ők mindenre képesek – és még akad pár verzió. Aztán váltanak egyet, s onnét kezdve vallásosan élnek, de ugyanúgy betokozódva, friss különböztetések nélkül. Hadd idézzek fel ehhez a témához egy világi módszert, a „Hat gondolkodó kalap” elméletét.

Különböző tréningeken, képzésekben, személyes támogató programokban használják. Az a lényege, hogy az embernek jó megtanulnia: ugyanahhoz a dologhoz legkevesebb hatféle módon lehet viszonyulnia. Ezt színek jelképezik, és mindegyiket legitim használni – de az illető legyen tisztában azzal, ha beszél, neki éppen „milyen kalap” van a fején.

A FEHÉR a tények tiszteletének színe. Amikor „fehér kalap” van rajtunk (persze csak jelképesen), akkor nincsenek vélemények, elfogultságok, mert a jelszó: maradjunk a tényeknél és az adatoknál. A PIROS az érzelmek, a szubjektivitás kalapja, ezt „viselve” nyugodtan uralkodhatnak az emóciók, vagyis szabad mindent kifejezni – csak tudjunk is róla, hogy most ilyen üzemmódban vagyunk, nem másban; kizárólag rólunk van szó, az elfogultságainkról. A FEKETE a harc és a háború, sőt a halál színe: ez a lelkiállapot az, amikor le akarjuk győzni a másikat, neki ne legyen igaza – csak ez a fontos, semmi más. Rombolni, s lehetőleg eltávolítani, aki utunkat állja. A SÁRGA a napfelkelte, az ébredő hajnal színe – a jövő és a reménység, a bizakodás „kalapja”. A ZÖLD a kreativitás, a felmerülő új ötletek és lehetőségek területe (itt aztán minden “zöldség” megengedett, ez az ötletbörze világa). Végül a KÉK az óceán és az égbolt színeként azt jelképezi, ami körülvesz, nagyobb nálunk – tehát életünk keretét, a rajtunk túlit, a transzcendenciát.

Mindegyik legitim, megengedhető állapot: csak az a fontos, hogy tudjuk, mikor “melyik kalappal köszönünk”, s van még legalább huszonöt másik (lila, ibolya, barna, bézs, narancs, citrom, rózsaszín, arany, ezüst, bronz, mályva, a szürke számos változata, stb), amit ugyanazzal az erővel viselhetnénk. Hasznos módszer, kisegít az egyoldalúságaiból; rugalmasságra tanít, és főleg tágítja az önismeretet!

Amit Jézus mond igéjében, az rádöbbent: mi múlik rajtunk, amit meg tudunk és meg is kell változtatnunk – s mi az, amit alázattal és türelemmel el kell fogadnunk. A “kősziklára épített ház” képe azt mondja: életünk alapjának megválasztása egyes-egyedül a mi dolgunk…!

Ez a megválasztás azonban nem csak egy titokzatos belső döntés, hanem abból áll, s ezt megint Urunk mondja, hogy halljuk az igét s aszerint is cselekszünk. Halljuk az igét – persze, már ez is fontos, sőt behajtott ajtajú belső szobánkban naponként is jó olvasni – de a legfontosabb mégis az igében kapottak megvalósítása.

„Aki hozzám jön, hallja beszédeimet és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott. Amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve.”

Szomorú, amikor fejben megvannak tudások, talán hitbeli döntések is születtek már, de a megvalósítás nincs sehol. Lustaságból, rosszkedvből, sértettségből – élni a régi törvények szerint… Nekem jár a boldogság, mondja valaki, és lelkiismeret-furdalás nélkül átgázol más életén, amikor elveszi tőle a párját. Ha nem adok számlát, jól jár ön is, én is, mondja a vállalkozó – az utakat, iskolákat, kórházakat pedig tartsák karban a bérből és fizetésből élők a tőlük szigorúan levont havi járulékokból… S folytathatnánk a sort. Amíg templomos emberek élete is híjával van a megvalósításnak, addig ők is csak az összeomlás eljegyzettjei: csak idő kérdése, mikor jön a legközelebbi árvíz, ami aztán mindent megmutat. Hiába kőszikla elvileg Krisztus, ha mi csak hallgatjuk az ő igéit, de semmibe vesszük, mert nem azok szerint cselekszünk.

Egy apróságra figyeljünk itt föl. Jó, hogy nem egyetlen evangélium őrizte meg a Hegyi Beszédet, mert a köztük található finom eltérések is hordoznak üzeneteket. Ma a Lukács szerinti változatból olvastunk, ahol a kősziklára építő, vagyis a Jézus követelményeit meg is valósító emberről így halljuk: ő mélyre ásott, hogy eljusson a szikláig! Ugyanezen a helyen Máténál azt olvassuk, hogy az illető okos ember volt, szemben a bolonddal, aki homokra építette a házát. Apró különbség, azonban nyilvánvaló, hogy a két szövegváltozat egymást magyarázza. Okosnak lenni annyi, mondja tehát az evangélium, mint „mélyre ásni” – azaz nem maradni felszínesnek. Nem engedni a látszatoknak, a pillanatok elsodró erejének, a hirtelen feltoluló érzelmeknek és indulatoknak, hanem komolyabban elgondolkodni, s a dolgok mélyére hatolni.

Tisztába jönni például saját motívumainkkal: mi is mozgat bennünket valójában! Legtöbbször érzelmeink és indulataink szerint döntünk, mi magyar emberek különösen is – és utólag derül ki, amikor már késő, hogy milyen ostobák is voltunk.

Ha van modern időinknek általános népbetegsége, akkor az éppen a felszínesség. Élni a sodrásban, mintát venni abból, ahogy oly sokan csinálják, s nem leásni az alapokig… Aki szokott földdel dolgozni, karbantart legalább egy kicsi kertet, az pontosan tudja, hogy lustálkodással és tunyasággal csak elgazosodik a terület; ásni pedig kifejezetten a legnehezebb testi munkák közé tartozik. Mégis azt látjuk, néha könnyebb az egész kertet fölásni, mint elgondolkodni életünk dolgai fölött, s szembenézni önmagunkkal! Ritka ember, aki tényleg hajlandó újragondolni az életét – pedig e nélkül szükségképpen maradunk a felszíneknél.

Az újragondolásban mindig az ige segít a legjobban, mert a Szentlélek által pillanatok alatt lelepleződik bennünk hamisság, önáltatás és magunk igazolása. Milyen kár leélni egy életet úgy, hogy az ember a közelében van az igazi értékeknek, hall minden vasárnap még igehirdetést is, igazából azonban sosem ás a mélyre, nem halad tovább önmagában sem – ezért aztán meg sem találja az értékeket, amikre oly nagy szüksége lenne.

Egy régi keleti mese szól a koldusról, aki egész életében a városkapu közelében ülve kéregetett. Amikor meghalt, ott temették el, s akkor derült ki, hogy a helyen, ahol ő egész életében koldult, egy mesés kincs volt elásva… Közel, és mégis távol – milyen kár, ha így zajlik le egy élet! „Majdnem keresztyénnek” lenni olyan, mint amikor valaki „majdnem” elér egy repülőgépet. Csekély vigasz, ha visszatekintve azt kell mondjuk magunk felől, amit a költő is mond:

 

„…pedig,

élhettem volna gyönyörűen….”

                                                 (Ladányi Mihály)

 

Végül lássuk a legfontosabbat: vannak nem csak leomló, de újjáépülő házak is! Ha a Szentírás egészét tekintjük, ez a legszebb üzenete. Kigyomláltalak, igen – vétkeidért tettem. De újra be foglak plántálni! – mondja az Úr a babiloni fogságban népének. (Jer 24,6) Ingyen vittek el, egy rabszolga árát sem adták meg érted…? Én is ingyen foglak visszahozni benneteket! (Ézs 52,3) Igen, tényleg vannak árvizek, és vannak szélviharok, ledőlő házak is vannak, mert nem voltak jól megalapozva – de láthatunk újjáépülő életeket is! Jézus sok-sok gyógyítása is erről szól: minél nagyobb a mélység, annál nagyobb a kegyelem, ami abból kiszabadít!

Egy ház újraépülése azonban nem egyetlen pillanat dolga. Vegyük a példát egészen közelről. Azok kedvéért, akik nemrég kapcsolódtak be gyülekezetünk életébe, hadd idézzem fel, hogy hét évvel ezelőtt, 2011-ben statikailag meg kellett erősítenünk a templomot, ahol most istentiszteletet tartunk, szentendrei reformátusok. Délvidékről ide menekült ortodox szerbek építették valamikor. A föld itt kövér agyagból áll, ami a talajmechanikai vizsgálatok szerint 15 % mértékben kitágul, amikor vizet kap, ha pedig szárazság következik, a 15 %-ot elveszítve ismét összehúzódik. Ennek a nagy mozgásnak eredményeként, és mert az 1748-as építés után egy évtizeddel, ahogy az egyházközség tehetősebbé vált, még a famennyezetet is ezekre a most is itt lévő, szép és nehéz kő-boltívekre cserélték, a nagy súlytól is – a falakon állandóan repedések keletkeztek.

A szerbek, akik templomunkat egykor építették, visszahúzódtak a Délvidékre, és egy évszázadig senki nem törődött az épülettel. A református egyház megvette a romos épületet 1913-ban a budai szerb püspökségtől, de a templom olyan állapotban volt, hogy a macskák bejártak a falak repedésein, s itt a közepén bokrok nőttek… Akkor szépen kitatarozták, de később a repedések újra jelentkeztek és olyan csúnyák voltak, hogy két-három évenként mindig belső tatarozást igényeltek. Nem volt mit tenni, a sok bajlódás után végül statikai megerősítésre kellett sor kerüljön.

Ez abból állt, hogy először is a templom alapjaira kívül, körös-körül egy jókora vasbeton övet kellett építeni. Nem látszik, mert a föld alatt van. Kívül az ablakok fölött, szintén körös-körül egy falba vésett vascsőben acélsodrony került elhelyezésre, ami 9 tonna feszítőerővel van meghúzva, és a torony oldalánál összekötve. Ez sem látszik, mert le van vakolva. Végül a templom körül, 3 méter távolságra egy 180 cm mély árok került, az oldalán geo-textillel, hogy az oldalról érkező rétegvizeket lezárja. Az árok alján dréncső vezeti el ezeket a vizeket, mellette egy külön zárt csőben haladnak a csapadékvizek a tetőről, éspedig a fenyőfák mögött ásott hatalmas szikkasztó aknába… Mindez, ismételjük-e, szintén nem látszik, mert minden a föld alatt van. S ezek csupán azok a munkálatok, amik most nem is látszanak! Ilyen az igazi megújulás is: nem a külvilágnak szól.

Amikor mi az evangéliumokban megtisztuló, meggyógyuló, sőt “feltámadó” emberekről hallunk, akkor jusson csak eszünkbe a sok munka, amit egy épületnek nem az újjáépítése, csupán a megerősítése is jelent! Történések, amik nem is láthatók – mégis fontosak. És igen, ma is vannak újjáépülő életek: itt közöttünk is, és szerte a világban mindenhol, ahol az evangéliumot hallgatják, és aszerint is élnek. Milyen jó, hogy így van!

Mi a titka? Nagyon egyszerű. El kell fogadjuk, hogy a hívő emberek életében is vannak nehéz idők. Nem mi akartuk, mégis eljönnek. Romboló erők, amik nem kímélnek semmit. Ha nem hinnénk, nézzük csak meg akármelyik tévé-híradót, minden nap látunk katasztrófákat: ezek lelki megpróbáltatásaink kiábrázolói lehetnek. Jusson csak róluk eszünkbe, hogy a mi életünkben is jöhetnek, nem feltétlenül sárlavina formájában, hanem más alakban, a kritikus idők. Megváltónk éppen ezekre akar minket fölkészíteni – ezért ma megkérdezte tőlünk, mi csak nevezzük őt fundamentumnak, aki “Alfa és Omega, Kezdet és Vég” – vagy pedig beszédeihez is szabjuk magunkat?

Sziklára épített ház csak ott van, ahol őt hallgatják, és – aszerint is cselekednek! Ehhez a részünkről friss megértés, és állandó különböztetés tartozik – nehogy megmaradjunk magától működő, betokosodott, önigazoló gondolatainkban! Friss élmény és friss elhatározás, állandó igére figyelés, Szentlelkes készenlét, és mindenek fölött megvalósítás – ezt jelenti “életesen” élni! Az ilyen házat aztán nem döntik romba a megpróbáltatások, mert Krisztusban jól van megalapozva. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, te megvizsgálsz mindent. Megismersz bennünket: állunk vagy megyünk, mind tudod, amit művelünk! Még ki sem mondjuk szavainkat, már hallod azokat. És mert ilyen közel vagy hozzánk, egészen neked adhatunk mindent, s a legnehezebb időkben is a tiéid maradhatunk – ebben segíts mindnyájunkat! Ámen.