Aratásért hálaadás idején ünnepi szólamokat keresnek, és kapnak is sokan. Mi egy napi bibliai igében is föllelhetjük az életnek kenyerét. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2018. augusztus 19.
Arany középút?
Lekció: Préd 7,10-15
Textus: Préd 7,16-17
„Ne légy fölöttébb igaz, és ne bölcselkedj fölöslegesen: miért pusztulnál bele? Ne légy fölöttébb gonosz, és ne légy bolond: miért keresnél magadnak veszedelmet?”
Igehirdetés
Az ember egész életében keresi a maga útját. Jó esetben megvan ugyan az „identitásunk” a maga vezérképzeteivel: vagyis tudjuk, hogy magyarok vagyunk, kik a szüleink, mi a foglalkozásunk, némelyek még azt is tudják, hogy keresztyének – ám a mindennapok állandóan kérdeznek, s nekünk esetről-esetre újból vizsgázni kell. Az események olykor szinte újrafogalmazzák, mi mit is jelent számunkra valójában. Nemzeti „azonosságunkat” például gazdasági, tudományos, sport vagy bármi siker esetén büszkeség tölti el; ugyanakkor viszont az utcán szitkozódó, trágárságot ordibálókkal találkozva akaratlanul is szégyenkezünk – hogy történhet ilyesmi a mi országunkban. Hitünk megerősödik becsületes emberekkel beszélgetve, vagy egy tisztes emberi helytállást szemlélve – de a médiában terített hírek (és újabban vélekedések) önkéntelenül is bizonytalanságot keltenek, kérdések sokaságát vetik fel bennünk.
Néha csak egészen halvány érzések tükrözik, ezt vagy amazt milyen színvonalon sikerült megoldanunk a munkában, családban, emberi kapcsolataink terén, a történtek elégedettséget vagy hiányérzetet hagynak maguk után – máskor viszont bizonyos váratlan idők szinte mindent kétségbe vonnak, s ezt kérdezik: ki is vagy te, barátocskám…? Hónapokig nem történik semmi szokatlan, aztán pár perc alatt megfordul a világ, s bámulunk – ez is lehetséges az életben?
A „túl sok élet” általában veszélyessé zsúfolja, néha bizonyos fokig szét is zilálja a lényünket, a „túl kevés” viszont befékez és hibernál. Hol van, miben áll hát a normális, kiegyenlített, egyensúlyban lévő létezés? Ha van, akkor az bizonyára nem egy márványszobor mozdulatlansága, hanem a helyesen élt élet, tehát mozgások, különböző aktív tevékenységek és érzések harmóniája. Nem is elsősorban szabályok rendezik ilyenné, inkább a lélek rendje és békéje – ha megvan…
Ezzel kapcsolatos életbölcsesség szólít bennünket most, amikor azt halljuk: „Ne légy fölöttébb igaz, és ne bölcselkedj fölöslegesen: miért pusztulnál bele? Ne légy fölöttébb bűnös, és ne légy bolond: miért halnál meg idő előtt?”
Pár szóban egész világok találkoznak itt. Az emberi élet szélső helyzetei az igazság és a bűn – és, egyikből sem jó a túl sok! Meglepődünk, hiszen gyermekkorunktól azt halljuk: Ne légy rossz, hanem jó! Megdönthetetlen evidencia – s erkölcsi értelemben nyilván az is. Mégis lehet az ige szerint valaki „fölöttébb igaz”, amikor például pedantériája igézetében minduntalan kijavítgatja embertársai pontatlannak talált szavait, véres kardként körülhordozza a családban a többiek tévedéseit vagy mulasztásait, s általában ítél eleveneket és holtakat. Ide tartozik minden stréberség, vallásilag a telhetetlen vakbuzgóság, és hívő emberektől a jellegzetes „az az igazság, hogy…” – a moralizálás… Minden olyasmi, amiben túlságosan előtérben van a „szerep”, amit valaki visel, de hiányzik belőle az embernyi ember. Nehéz ellene küzdeni, hiszen mindig „igaza van” – ám ebből az igazságból hiányzik a „Krisztus jó illata” (2Kor 2,15), a hitelesítő pecsét és bizonyság.
Érdekes módon ezt a „túl igaz” alapállást rendszerint tetézi még a fölösleges bölcselkedés, vagyis a magyarázatok és ideológiák kidolgozása – amikor valaki tipikusan belelovalja magát egy részigazság abszolutizálásába. Lehet ez eszelős tudományellenesség, a Biblia szent voltára hivatkozással – ahol például az a komoly tévedés, hogy a Szentlélek általi ihletettség korántsem azonos a kizárólag szó szerinti értelmezéssel. Különösen primitív „elhárítási mechanizmus” eretnekséget kiáltani ott, ahol egy bibliai metaforát metaforaként értünk a magyarázatban, hiszen a Szentírás számtalan irodalmi és költői eszközzel él, nem pedig ostoba, rendőrségi szintű jegyzőkönyv. Isten dolgait nem lehet köznapi nyelven megközelíteni: szükségesek a rendkívülire utalások, az „olyan, mint…” számos helyen történő használata, lényegében egy szent “metanyelv” alkalmazása.
Nemzeti Himnuszunkban olvassuk magunk is: „…nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára…” Valóban? A várfalak nyögdécseltek volna…? Érezzük, hogy a szó szerinti értelmezés közönséges butaság lenne, mert a metafora – metafora… Megbotránkoztatásul húzzuk meg most a vonalakat innen egészen a Bibliáig: „Állj meg nap Gibeonban, és hold az Ajalon völgyében!… És megállt a nap, és vesztegelt a hold is, amíg legyőzte a nép ellenségeit…” (Józs 10,12-13) Megkövezést és kiátkozást is vállalva, a magam részéről itt, hitem és fél évszázados Biblia-tanulmányozásom eredménye alapján úgy látom, hogy nem csillagászati abszurdumot kell vakhittel elfogadnunk. A szentíró remekbe szabott irodalmi formáját fedezhetjük föl, s érthetjük meg végre: olyan nagy csoda volt Józsué seregeinek aznapi győzelme Gibeonnál, mintha megállt volna a nap, és kitért volna pályájáról a hold…! Ez az értelmezés nem elvesz a hitünkből, hanem alázatosabbá teszi túl nagyra nőtt „hívő igazságunkat” – ami viszont igénk fényében kifejezetten kívánatos is. S hogy a paradoxont tovább tetőzzük, ezen az úton “jó hívőkből” éppenséggel jobb hívők lettünk… „Ne légy fölöttébb igaz, s ne bölcselkedj fölöslegesen: miért pusztulnál bele…?”
Ez a mondat fölszabadít bennünket az önjelölt mártír-sors alól is. Szenvedő feleségek, akik férjük lehetetlen viselkedését fűnek-fának panaszolják (eszükbe sem véve, hogy miként vétenek ezzel a házastársi hűség lelki kötelezettsége ellen), hipochonder öregurak, akiknek mindig van közölnivalójuk egészségi állapotuk részleteit illetően, meghunyászkodó beosztottak, akik otthon bátran kiengedik a gőzt főnökük gazságait illetően – s akad még egy pár verzió… Ilyenkor eszünkbe juthat a bibliai igazság: “miért pusztulnál bele…?” Biztos-e, hogy az egész világegyetemnek folyton értesülnie kell a te szenvedéseidről? Nem tudnál nemesebb önfegyelemmel hallgatni egy kicsit életed bajairól? Bizony, neked magadnak volna jobb, ha tanulnál valamennyire “befelé élni” – meglásd, erősödne, tisztulna így a lényed!
Egocentrizmusod helyébe tegyél például naponta csupán egyetlen csipetnyi empátiát, mindig megfordítva a dolgokat: magadnak ugyan miként esne, ha állandóan sopánkodást, vagy éppen ítélgetést, mások megszólását kellene hallgatnod…? Persze, a világ nem tökéletes, az emberek még kevésbé – de magad kivétel volnál…? Nem kell „belepusztulnod”! Este vizsgáld csak meg lelkiismereted elalvás előtt a „háromféle vizsgálat” legfontosabbjával: tettem-e ezen a napon legalább egyetlen dolgot szívből valakiért? (Konfuciusz) Mert gyakorolni kell: az ember anélkül elpimaszodik úgy önmagával, mint másokkal szemben, s még csak észre sem veszi, hol tart. „Miért pusztulnál bele..?” Megfontolni való mondat; csak semmi belepusztulás!
A héber, s általában az ókori költészet kedvelt formája az ellentétpáros továbbfejlesztés. Nem csoda, hogy igénk második fele így szól: „Ne légy fölöttébb gonosz, és ne légy bolond: miért keresnél magadnak veszedelmet…?” Csodálkozunk ezen is, hiszen ugyan ki akarna „fölöttébb gonosz” lenni? Pedig III. Richárd pontosan ezt mondja:
„And therefore, since I cannot prove a lover
To entertain these fair well-spoken days,
I am determined to prove a villain
And hate the idle pleasures of these days.”
(W. Shakespeare: The Tragedy of King Richard III., I.1.)
“…Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt –
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét.”
(ford: Vass I.)
Figyeljük meg, milyen pontos itt a költő! III. Richárd király „savanyú a szőlő” okokból választja a gonoszságot: nem tud boldog lenni – hát elveszi mások boldogságát is. Ősi motolla ez, a világ sötét mozgatója. Nézzük csak meg a hataloméhes embereket, akik képtelenek egy vágyott pozíciót megszerezni (pl. hogy ők rázhassák a csengőt) – milyen igazságtalanul tudnak gyalázkodni azokkal szemben, akiknek ez sikerült! Naponként becsületükbe gázolnak, tények helyett minősítések tömegével élnek, gátlástalan támadó szellemben vádolnak, hátha ragad belőle valami az emberek fejében – s csak a jobb szemű, a valóságnak részleteiben is szívesen utánajáró kívülálló képes megállapítani, valójában merről fúj a szél.
Keserűségében, állandó kisemmizettségtől rettegve az ember ellenfelet keres, és boldog, ha talál is valakit, aki hajlandó vele huzakodni – ő akkor már tulajdonképpen nyert! Mennyi hasonló silányságot találni a közéletben – nemes, valódi áldozathozatal helyett irigység, tényleges hozzáértés és rátermettség helyett fontoskodás és főleg rosszindulat: „Elhatároztam, hogy gazember leszek…” – ki tudja őket megvigasztalni? Alighanem senki, s talán nem is érdemlik meg. Föl kellene ébredniük, és meghallani ezt: „Ne légy fölöttébb gonosz, és ne légy eszelős sem…” Másképp szólva: magadat se bolondítsd azzal, hogy neked oly nagyon igazad lenne, hiszen csak hatalmat akarsz és pénzt, sok pénzt – de legalább másoktól se várd, hogy tapsoljanak mutatványodhoz, s ne lássanak át a szitádon…
Mindez persze messze nem csupán a közéletben érhető tetten: ott a családban, a társas kapcsolatokban, munkahelyen – mindenhol. Úgy mondják a sport-kifejezést kölcsönözve, hogy „betartanak egymásnak” – vagyis a normális, sportszerű küzdelemhez tartozó ütközés kapcsán „ott felejti” valaki a lábát, hogy a másik ne csak a labdát veszítse el, hanem el is essék…
Van a belső, lelki életnek egy sajátos jelensége. Valaki úgy érzi, neki igaza van, és mivel nem mindenki ért ezzel egyet (esetleg pont az nem, akire az „igazság” vonatkozik) – hát egyre jobban belehergeli magát egy küszködésbe, el egészen az eszelősségig. Kezdi minden bajok okozójának az ellenlábasát tekinteni – ha ő egyszer megváltozna…! De erre rendszerint semmi kilátás. S folytatódik a hergelődés – pedig akár föl is oldódhatna egy megértő mosolyban, egy alaposabb utánagondolásban, egyszóval valami olyasmiben, aminek köze van a belátáshoz.
De nem így lesz – s miért is? Mert Isten valódi jelenléte hiányzik. Ő nincs ott, akinek ki-ki csak önmagában és önkéntesen adhat teret, másra őt senki, semmi körülmények közt nem kényszerítheti. Istennek már csak ilyen a természete: hiszen a szabadság Ura, aki az erőszaknak végképp nem enged. Szent népe is így ismerte meg őt: a Szabadító! Tud keleti szelet rendelni a Vörös-tengeren a döntő pillanatban, hogy a vizek (jobbról és balról ott maradván, „kőfalként”, nem pedig függőlegesen állva) megvédjék őket a vasalt, nehéz egyiptomi harci kocsik átkaroló, bekerítő mozdulataitól. Jézus héber-arám nevében, az újszövetségi Jöhósuá-ban pedig kivált lángbetűkkel van írva a Szentírás központi mondandója: „Az Úré a Szabadítás…!”
Ő hiányzik mindenütt, ahol “felette gonoszak” – de ott is, ahol túlságosan „igazak” az emberek…
Akaratlanul arra gondolunk, hogy akkor hát itt az aurea mediocritas, az arany középút Hotatius-i elvéről van szó. Igaz, csakhogy nem a számtani átlag, s még kevésbé a középszer értelmében: ez a mennyei út, az Úr jelenvalóságának aranyból való útja! A Jelenések könyvének Mennyei Jeruzsálemében a város utcái oly tiszta színaranyból vannak, mint az átlátszó üveg! (Jel 21,21) Ahol Isten előtt hódolnak, neki engednek, nehéz helyzetekben különösen is őrá figyelnek, igéjét mindenkor hallják és meg is cselekszik – ott ezen az „aranyból való úton” járnak! Már nem csak a templom homlokzatára van kiírva, hogy “Ego sum via, veritas et vita”, vagyis „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – hanem eszerint élnek a mindennapokban, hiszen tudják: „…senki sem mehet az Atyához, csak én általam.” (Ján 14,6)
Az „útkereső embertől” indultunk, akik magunk mindnyájan vagyunk is. Tisztázottnak tűnő életünket minduntalan felbolygatják az események, újak és meglepőek – s mi nem tehetünk mást, mint újból és újból értelmezzük önnön magunkat. Jól van ez így: amíg csak erre kényszerülünk, emlékeztessenek a változások, hogy még – élünk…! Minden egyes nap nagyon is ajándék, becsüljük meg óráinkat ennek mértéke szerint. Töltsük meg őket a legnemesebb tartalommal – amint a kertészeti szakkönyvek is arra buzdítanak, ültessünk minél értékesebb fákat „kertjeinket művelve”…
Amit igénkből épülhetünk, az mindig a legfontosabb – mert a Szentlélek bizonyosan az élet oldalán áll. Már azzal is, hogy biztat, szülessenek csak meg a második, sőt harmadik gyermekek is a családokban: Isten nem teremtett volna életet, ha nem szeretné azt! Aratásért és új kenyérért való hálaadás idején különösen is gondolkodjunk felette, vajon rendjén van-e a (házas)páronként ma hazánkban születő 1.3 gyermek statisztikája, vagy alapvető lelki megújulásra volna szükség? Ha nincs élet, ugyan mit áldjon meg Isten, mit értünk mi magyarok a Himnusz kezdő mondatán…?
De ma még ezen túli megfontolni valóink is akadtak: ha már élünk, éljük a legméltóbb tartalommal! „Ne légy fölöttébb igaz, és ne bölcselkedj fölöslegesen: miért pusztulnál bele? Ne légy fölöttébb gonosz, és ne légy bolond: miért keresnél magadnak veszedelmet?” Ha pedig itt azt kérdezné valaki, ugyan mi az a „legméltóbb”, tényleg aranyból való út – hát látjuk mi azt Krisztusunkban. Aki őt nem látja, az „látván, nem lát” – s föl kellene végre ébrednie, hogy lásson… Boldog, aki már nem csak szemléli, hanem valósággal követi is őt! Rá már az érvényes, amit Jézus maga mond így: „Én vagyok az életnek kenyere – ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, hogy aki eszik ebből, meg ne haljon! …Én vagyok az élő kenyér: ha valaki eszik ebből a kenyérből, az él örökké!” (Ján 6,48-51) Így legyen! Ámen.
Fohász
Uram, add nekem e kenyeret Jézusban, a földi kenyérért hálaadás ünnepén, hogy éljek örökké magam is! Ámen.