Nézem az ipari kamerák fölvételeit a híd összeomlása pillanatáról. Esik az eső, rohannak az autók, amikben emberek ülnek, minden olyan hétköznapi – s tudom, hogy ők ott pár másodperc múlva már nem fognak élni… Erről (is) szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2018. augusztus 26.

MÉG LEHET

 

Lekció: Luk 13,1-5

Textus: Luk 13,6-9

„Azután ezt a példázatot mondta: Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Azt mondta erre a vincellérnek: Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába. De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki.”

 

Igehirdetés

Alig egy hete, hogy az olaszországi Genovában összeomlott egy autópálya-híd, s 43 ember meghalt a katasztrófában. Jómagam évekkel ezelőtt négyszer haladtam át ugyanezen a hídon, s most napok óta hatása alatt állok az engem ért kegyelemnek: nem akkor történt… Nézem az ipari kamerák fölvételeit a híd összeomlása pillanatáról. Esik az eső, rohannak az autók, amikben emberek ülnek, minden olyan hétköznapi – s tudom, hogy ők ott pár másodperc múlva már nem fognak élni…

Akaratlanul fölsorolom magamban, hány helyen zajlottak már később borzalmas események, ahol megfordultam életemben. Városok, helyek, amik terrortámadás, vagy robbantás színhelyei voltak – szinte hihetetlen lista. World Trade Centre New Yorkban, Marakesh-i piactér, Bangalore belvárosa, Kairó Múzeum, londoni Westminster híd, Kobe városa (ott súlyos földrengés volt), Tokió-i metró, brüsszeli repülőtér, Isztambul Kék-mecset tere, barcelonai sétáló-utca, hurgadai tengerpart – s én itt vagyok, ma is sértetlenül, egészségesen… Nem lehet az embernek nem elgondolkodnia. Nyilván vannak nálam kevésbé világjáró lelkek, akik mégis hasonló történéseket tudnának fölsorolni: ha valaki odafigyel életére, talál ilyesmit, talán nem is egyet – megmenekvéseket.

Jézus példázatai irodalmi szempontból mesterművek. Nem lehet túltenni rajtuk, ami tömörségüket, láttató erejüket és pengeéles üzenetüket illeti – noha minket természetesen abból a szempontból érdekelnek, hogy mit mondanak a helyesen élt életről, főleg pedig Isten országáról. Mai példázatunk elhangzásának történeti előzménye egy (pontosabban két) súlyos esemény: Siloám tornya rádőlt tizennyolc emberre, s nagyjából ugyanakkor Pilátus katonáival „vallási lázadás” címén áldozatukat bemutató, istentiszteleten imádkozó embereket öletett meg Galileában, Jézus szűkebb pátriájában. E vérengzés hírét hozták meg tanítványai országjárása közben, mire ő a terméketlen fügefa példázatával válaszolt.

Nem voltak bűnösebbek másoknál! – szögezi le Urunk hallgatói számára. Emberek voltak, mint bárki más: ültek autójukban, siettek útjukon az esőben, hallgatták a rádiót, tennénk hozzá mi… Utaztak éppen egy konferenciára, nyaraltak, dolgoztak, mentek családjukat meglátogatni, ki milyen helyzetben járta éppen élete útját – de olyanok voltak, mint mi! Egy görög sírfelirat is erről szól nemes egyszerűséggel:

 

„Ha élne, olyan lenne, mint közülünk egy.”

 

Ám Jézus szavai nem maradnak meg az együttérzés és a sajnálkozás körében. „Ha meg nem tértek, hasonlóan elvesztek” – mondja ki az igazságot. Embernek lenni ugyanis annyi, mint haladni ilyen (vagy bármi más) körülmények közti testi megsemmisülésünk felé: az pedig már, hogy „ágyban, párnák közt”, vagy éppen csatamezőn  történik – ebből a szempontból részletkérdés.

Mi emberek valójában minden egyes percünket ajándékba kapjuk: ezért az életünk lényege az, hogy most még – lehet…! A híd és torony nem omlott össze alattunk, fekete álarcos terroristák sem nyitottak ránk géppisztoly-sorozatot, szabadon és egészségben járhatjuk utunkat. Semmi akadálya, hogy megjobbítsuk életünket – még lehet. Akik alatt Genovában megnyílt a híd, s autójukkal hatvan métert zuhanva maguk alá temette őket ezernyi tonna vasbeton-roncs, azoknak már nem lehet.

Szó sincs róla, hogy Jézus azt akarná, rettegésben éljünk. Egyáltalán nem azért mondta ezt a példázatot. A pillanat megbecsülését ajánlja figyelmünkbe: „Emlékezzél meg Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelem napjai el nem jönnek; és míg el nem jönnek az esztendők, melyekről azt mondod: Nem szeretem ezeket.” (Préd 12,3) Kiváltságunk, hogy emberek lévén, egyáltalán tudunk Istenre gondolni – méghozzá már ifjúságunk idején! Aztán persze életünk derekán, mikor oly igen elfoglal a család, munka, vagyon, karrier, s általában a tennivalók… Végül hihetetlen gyorsasággal eljön a nyugdíj, s indulva hazafelé azt vesszük észre, hogy már „…megemésztettük az életet, mint a beszédet…”  (Zsolt 90,9)

Aki viszont Istenre gondol, ha csak nem áll vele perben, ami abszurdum – az nem tud a kegyelemre nem gondolni. Döntő e különbség hívő s hitetlen ember között. Vehetjük persze a magunk „funkcionálisan hitetlen” üzemmódját is, mikor életünk dolgait magukban, tőle elszigetelten nézzük és intézzük – olyankor természetesen nem sokban különbözünk a közömbösöktől és a tagadóktól. Viszont vannak áldott pillanatok, mikor kinyílik egy ablak, s a hűsítő eső után jó szertenézni a kertben. Az ember csodálja, pár óra alatt mennyire felüdültek a növények, minden frissen zöldell megint. Ilyen a lélek visszatalálása Istenhez: újból él, mozog, törekszik céljai felé, s spekulációk helyett tisztességgel hozzáfog feladataihoz! „Szürke minden elmélet barátom, csak az élet aranyfája zöld” – mondja Goethe az emelkedettebb létezésről.

Mert, hogy van silány létezés is, az biztos. Eszünkbe juthat Juhász Gyula baljóslatú verse a számunkra vesztes I. világháború utolsó évében: a kisemmizettek gyermekei mehettek még a frontra meghalni, a kiváltságosok pedig élvezték tétlen jólétüket:

 

„Pipacsot éget a kövér határra
A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.

A Tisza szinte forr, mint néma katlan,
Mit izzó part ölelget lankadatlan.

Selyem felhői sápadt türkiz égnek,
Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.

S a végtelen mezőkön szőke fényben
Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.

Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár,
Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.

Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha?

Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?”

                                              (Juhász Gyula: Magyar nyár 1918)

 

Tudjuk, hogy a forradalmak soha nem oldottak meg semmit, legfeljebb elsöpörtek egy adott uralmi rendszert, hogy utána esetleg még gonoszabbat hozzanak – ám mindig voltak előjelek, amikből lehetett volna érteni, s a szükséges változtatásokat idejében meghozni. Juhász Gyula versére akkoriban mindenesetre füle botját sem mozdította (az egyébként összeomlóban lévő) hivatalos Magyarország. Az éberség követelménye egyformán érvényes egész társadalmakra, és személyes, legközvetlenebb egyéni életünkre. Ha Pilátus kegyetlenkedik, vagy éppenséggel leomlik a torony Siloámban, akkor nem a fejünket kell csóválni és szörnyülködni, hanem életünket megjobbítani. Még az sem segítség, ha azon elmélkedünk, bűnös emberek lehettek, akik odavesztek: ezt a témát ugyanis nem másokkal kapcsolatban, hanem magunkra nézve tanácsos körbejárni.

A megtérés mindig ma, és elsősorban a mi életünkben kell történjen. Mehet-e tovább sötétedés idején egy erdei úton, aki rájött, hogy abba az irányba csak távolodik céljától? S ami még fontosabb: a megfordulás nem külső elvárások miatt szükséges – aki még itt tartana, annak be kell hoznia pár évet vagy évtizedet elvesztegetett életéből…

A bennünk megszólaló isteni hangnak kell engedni, mely a szív legmélyebb és legtisztább beszéde – ige! S nem baj, ha egy próféta, vagy evangélista hallotta már azokat a szavakat, s ezredévekkel ezelőtt le is írta – annál igazabb! Az ilyen belülről megszólító hangot követve eljuthatunk egészen odáig: „Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak lelke szól bennetek.” (Mát 10,20)

Miben segít rajtunk az élő Isten igéje? A hiábavalóságok kiküszöbölésében. Mert az élet egy részét egészen üres és értelmetlen dolgok töltik be, amiktől hasznos volna mihamarabb megszabadulni. Gondolatok, tervek, sőt félelmek is. A terméketlen fügefáról kérdi a gazda: „Miért foglalja a helyet hiába?” És valóban, egy sereg dolog hiába van a szívben, a mindennapokban – csak a helyet foglalja! Lehetne ott értékesebb, igazabb, önzetlenebb tartalom is. Amikor egy szobát telezsúfolnak bútorokkal, amiket sosem használnak, ott nem bosszankodni kell, ejnye, már megint útban van – hanem gondolkodni: tényleg kell ez nekem? Rossz megszokásoktól is lehet megválnia valakinek, ha évtizedes, megkeményedett tulajdonságokról is volna szó – emlékezzünk: Jézus közelében még a vakon született is látni kezdett! Ugyan miért ne tudnék megválni túlságos harcosságomtól, igazság-osztásomtól, vagy éppen érzékeny sértődékenységemtől? Megváltóm nem volna úr ezeken…?

Egy biztos: valamennyien a „kegyelem évét” éljük! A gazda joggal mondaná: miért foglalja a helyet is hiába – de a vincellér közbenjár: „Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre – ha pedig nem, akkor vágd ki!” Ilyen köznapi hasonlattal él Megváltó Krisztusunk… Mi azonban pontosan tudjuk, hogy rólunk van szó, a mi egyetlenegy, gyönyörű szép életünkről.

S az sem véletlen, ha jártunk már Genovában, vagy a marakeshi piactéren… Urunk nem véletlenül vezetett minket pontosan azokon az utakon, amiket életünk során bejártunk! Nem vak szerencséből kaptuk szüleinket, testvéreinket, párunkat, gyermekeinket sem – neki mindezekkel valami célja volt! S ha csak egy homályos sejtés erejéig, de közelebb kerülök e cél felfogásához, mint tegnap voltam, már nem éltem hiába.

Fölfedezhetem magamat, mélyebben és becsületesebben, mint eddig tettem. Fölfedezhetem a másik embert, aki mosolyog, pedig belül nagyon is fázik, vagy éppenséggel nagyon is rosszkedvű, mert nem tudja szeretni a világot, a többieket, és önmagát. Fölfedezhetem, hogy amikor iránta szelíd és megértő vagyok, magamnak is jót teszek. S kínálkozik még pár kötelező kaland, „Absolut Muss” – hiszen igazán kár volna soha nem termő fügefákkal megzsúfolni életünket…

Hát teremjen az a kert: a gazda adott rá egy újabb évet! A kegyelem méltó válasz-gyümölcseit pedig mind pontosan tudjuk és ismerjük: hát hozzuk is őket minél gazdagabban, minél szebb számban! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Istenem, amikor más családokban súlyos a gyász és visszahozhatatlan a veszteség, segíts, hogy magam ne tékozoljam kegyelmed perceit! Ámen.