Mit kívánjunk egymásnak és magunknak esztendő első vasárnapján? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. január 6.

Év első vasárnapján

 

Lekció: Zsolt 89,25

Textus: Ján 1,17

„A törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.”

 

Igehirdetés

Nem hasonlíthatjuk egy naptári év indulását ahhoz, ami az emberiség életében Megváltónk megjelenésével kezdetét vette. Azért, mert az „új esztendő” profán ünnep, amit valamikor gazdasági célból és állami ünnepek egységes megtartásának okából naptárilag kijelöltek, s az emberek tömegei ma is általában krisztustalan szívvel, dáridózva ünnepelnek világszerte. Julius Caesar vezette be a 365 napos évet Kr.e. 45-ben, amit a császár nevéről utólag “Julián-naptárnak” hívnak, s az ortodox egyházakban máig használják az egyházi ünnepek, karácsony, húsvét stb. idejének meghatározására. Az egyiptomi, eredetileg 10 hónapos év egyik hónapját utóbb júliusnak nevezték el erről császárról, majd egy másik hónapot Augustus császárnak szenteltek – így lett az október (ami eredetileg „nyolcadikat” jelent) a tizedik benne, s a tizediket jelentő december pedig tizenkettedik…  Csillagászati pontatlansága miatt (128 évente egy nap csúszás) később reformálásra szorult, ui. az évszázadok alatt nagyon felgyűltek az eltolódások.  Kr.u. 1582-ben került sor az un. Gergely-naptár bevezetésére, mely kiküszöböli az eltolódásokat – s ma is ezt használjuk.

Egy év alatt kerüli meg a föld a napot, ami az élet és a vegetáció ritmusában valóban meghatározó, de nem kapcsolódik hozzá semmilyen üdvtörténeti esemény. Emberi létezésünk feltételeiért mindig hálás szívvel emlékezünk meg naptári újévkor Teremtőnk bölcsességéről, hogy pont így alkotta meg az Univerzumot, benne a Naprendszert, ahol magunk is élünk a Földön – a négy évszak váltakozásával, s bolygónk 24 órás tengelye körüli forgásával, ami folyamatosan nappalt és éjszakát hoz számunkra.

Ám a Krisztusban kapott „lelki új” már nem a természeti adottságokról, hanem az ő általa s benne újjászülető lélekről szól, mi ezért kizárólag a Jézussal összefüggő alkalmakat nevezzük üdvtörténeti ünnepeknek. Ezek – számunkra, fölé emelkednek a csillagászati és mezőgazdasági szempontból nevezetes időpontoknak, bármily fontosak legyenek azok önmagukban.

Megváltó Krisztusunk új világkorszakot hozott: az istengyermekség máshoz nem hasonlítható újdonságát! Akik benne hisznek, bármely nemzet fiai – fölhatalmazta őket, hogy Isten gyermekei legyenek. (Ján 1,12-13) Elhozta a világnak azt a világosságot, ami újra értelmet és rendet teremt a bűn okozta káoszban, s megvilágosítja kétes, sötét földi bolyongásunkat. Benne élve értjük meg, hogy terve van velünk akkor is, amikor éppen rossz dolgok, betegségek, veszteségek, csalódások érnek – sőt, még maga a halál sem végső rossz – mert ő már legyőzte azt!

Újév első vasárnapján lezártan áll már mögöttünk egy elmúlt év, s hétnapos ritmusával kezdetét veszi az új: vajon lesz-e benne “logosz”, értelmet adó ige? Lesz-e benne felülről való világosság – vagy csupán az önmagát szüntelen ismétlő természeti körforgás következő periódusa, csillagászati és naptári újdonság következik? Ez a kérdés, mikor János evangéliumának gondolatait követve indulunk a 2019. év új vasárnapjainak.

Hallgassuk csak: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.  A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében; akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. Az Ige testté lett, köztünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal…  A törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.” (Ján 1,9-18)

Evangéliumi alapon mi így gondolkodunk arról, mi számít valóban „új esztendőnek”, új kezdetnek: csakis az, hogy valaki mennyei világosságot kap, s elindul Jézus követésében! Ez nem naptári tekintetben jelent új heteket-hónapokat, lelki értelmű megújulás – a különbséget pedig szükségtelen hosszasan magyarázni. A Szentírás az utóbbiról szól, éspedig első lapjától az utolsóig.

A Biblia tanulmányozásában kevesen jártak el oly alapossággal, mint egyik tanárunk a budapesti Református Teológián: még ösztöndíjas diákként külföldi egyetemen töltött esztendeje alatt végigolvasta héberül az egész Ószövetséget, s kiírta minden egyes szavát magának magyar jelentésével együtt. (dr. Pákozdy László Márton) Ez az óriási bibliai szószedet meggyőzte őt arról, mik a Szentírás legfontosabb szavai – mely fogalmak teszik e hatalmas, nehezen áttekinthető szent könyv szellemi gerincét.

Megállapítása szerint a következők: heszed, cödáká, mispát – magyarul: hűség, igazság és jogszerűség. Azért lett fontos számomra is e tömör összefoglalás, mert a Biblia nagy „műfaja” egyébként a történet, az elbeszélés: leginkább családi, országos és világtörténeti eseményekbe burkolva tartalmazza a mondandót – a „szerző” pedig gyakran ránk bízza, miként értelmezzük a leírtakat. A sok-sok évszázad alatt keletkezett nagy irodalmi anyagban rengeteg a történet, s ha nem vigyázunk, könnyen elakadhatunk azok külső, másodlagos tényezőinél anélkül, hogy igazi magvukhoz eljutnánk.

Évtizedek óta tanulmányozva a Szentírást magam is arra jutottam, hogy nem csupán az Ószövetség, de az evangéliumok és apostoli levelek is szellemi középpontjuknak tekintik a hűség, igazság és jogszerűség fogalmait. Mai lekciónk a Zsoltárokból való: „Igazság és jogosság a te királyi székednek alapja; kegyelem és hűség jár a te orcád előtt.” (Zsolt 89,25) – viszont alapigénket már János evangéliumából vettük: „A törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” (Ján 1,17)

Miért fontos, hogy ezekről az elvontnak tűnő fogalmakról gondolkodjunk? Azért, mert – megérdemlik. Az emberi sors az “élet tengerén” való bolyongás olykor verőfényes, máskor viharzó körülmények, vagy éppen halálos szélcsend közepette, ám ennek az egyetlen-szerű, nagyon különös „utazásnak” valódi irányt a szívünkbe fogadott ideák adnak. Aki elhatározta, hogy nem lesz áruló, és nem lehet majd semmi módon megvásárolni, az nem lesz áruló és nem fogják tudni megvásárolni semmivel. De csak akkor, ha előzőleg valóban szívébe fogadta az igazság és a hűség dolgát egy általa megpillantott, meggyőző kép révén! Annak sugárzó ereje évtizedeken át vezérli az embert, amit szerencsés esetben, szülei példája jelent.

Kilépve az otthon kapuján azonban más lehetőségek és ellenpéldák is bőségesen megigézhetik, úgyhogy végül mindenkinek személyes feladat marad világának immár tapasztalati alapokra támaszkodó, önálló kiépítése. Ez valóban az „élet tengere”, ahol aztán áttekintést – a „rendszer nagyszámú eleme” következtében, csak érvényes vezérképzetek, ideák, valódi szellemi erőcentrumok teremthetnek – akár egy elvadult, gyomos kertben a tulajdonos koncepciója: mit is szeretne abból a dzsungelból kihozni…

Olyan fogalmakra van tehát szükség, amik kiállják az idők próbáját, s működőképes, elégedett, teljes életet tudnak teremteni. Önmagukban, megvalósítás nélkül persze mitsem érnek a mégoly szép ideák is – ám ha valakinek „fogalma sincs” arról, mit is akar ő az élettől, akkor neki bizony még nagyobb a hátraléka.

Az említett bibliai szavak különös módon egyaránt vonatkoznak a Szentírásban magára Istenre, mintegy ezek az ő fölismert alaptulajdonosságai a szentség mellett – ám követelményként érvényesek az általa, szeretetéből és helytartójaként (!) létrehozott emberre is. (1Móz 1,26) A legfontosabb alapszavak e kettős érvényessége kizár minden divatos érték-relativizálást, ami megkérdőjelezi a teremtésben Isten által elhelyezett törvényes rendet, s az ember egyéni önkényét teszi meg abszolút mércének – látjuk, miféle eredménnyel. Két világháború, százmillió emberkéztől meghalt ember, korcs és életellenes moralitás diadalmenete, szándékoltan megtévesztő, ideologikus valóság-koncepció, erőszak és hazugság, anyagi kiszipolyozás a végső határokig – soroljuk korunk további  ismérveit…?

Amikor a Biblia nekünk, embereknek a hűség, igazság és jogszerűség követelményeit jelöli ki értelmet és rendet adó, felülről származó isteni minőségül, akkor nem a legmagasabb, hanem a minimális mércét alkalmazza. Ezek részünkről csupán belépőjegyek Isten országába, nélkülük senki emberfia nem élhet az ő királyi uralma alatt! (Jel 21,27)

Hűség: valakinek önmagával, előző döntéseivel való folytonossága, ha úgy tetszik ” identitása.” Aki folyton változtatja pozícióját – ma igen haladó alapállás – ahhoz hasonlatos, aki állandóan lebontja házát, hogy máshol megint fölépítse. Nem a változással van baj, hanem a hűtlenséggel, a lakhatatlanná tett otthonnal, a tönkretett emberi kapcsolatokkal, a cserbenhagyással: szégyenkeznünk nagy modernségünkben leginkább azon kell, hogy az Örökkévaló közben folyamatosan hűséges önmagához… (2Tim 2,13) Ha nem így lenne, szeszélyesen váltakoznának a földön az egy órás, és százezer éves nappalok, s mi vagy leröpülnénk róla a túl gyors forgás következtében, elszállván a világűrbe, vagy pedig megégnénk a nap gyilkos sugarainak özönétől… ! De nem így történik, mert ő – hűséges teremtési rendjéhez! (Sir 3,23  Zsolt 36,6) Amikor a magyar Bibliában a „kegyelem” vagy „szeretet” kifejezését találjuk egy-egy igében, ott az eredeti héber szövegben legtöbbször a heszed (hűség) szó szerepel, melynek magyar megfelelője bizonyos összefüggésekben akár a  megbízhatóság is lehetne – ennyire gazdag e gyök jelentéstartalma!

Igazság: ez a bibliai fogalom kifejezetten a megbízható valóságot, erkölcsileg pedig a hazugságmentes életet jelenti. Nagy szó, hisz mi emberek nem csupán egymást, de magunkat is tudjuk áltatni, sőt bizonyos gondolkodók szerint sokszorosan többet hazudunk magunknak, mint másoknak…  Isten léte az egyetlen kétségbevonhatatlan valóság – minden máshoz már emberi értelmezések és elméletek, magyarázatok és ideológiák tapadnak. Ezért kell lelkiismeretünk érzékeny patikamérlegét is, amin mázsás súlyokat mérünk, újra s újra hozzávinni hitelesítésre, s ezért nincs meg hívő élet valódi igével élés és bensőséges, őszinte imádság nélkül. Egyedül a Páratlan mondhatta el magáról, hogy „Én vagyok az igazság” (Ján 14,6) – közülünk azonban mindenkinek csupán annyi igazsága van, amennyit tőle nyert magának. (1Kor 2,9-12  Ef 1,9-11)

Végül a jogszerűség. A héber szó eredetije azt jelenti, hogy valaki a helyét nem hagyta el, teljesíti kötelezettségét. Ha apa, fölneveli gyermekeit, ha király, akkor gondoskodik népéről. Mindenkinek vannak “állapotbeli kötelezettségei”, amiknek meg kell felelnie – elhanyagolásuk pedig éppúgy törvényszegés, mint bármely jogi vagy kereskedelmi szerződés megtörése. Az írásos törvények előírják, kinek mikor, mit kell tennie – ám maguk a döntések, helytállások már teljesen az egyén személyes körébe tartoznak. Itt van az a “játéktér”, amit szabadságnak hívunk – s amivel szokás messzemenően visszaélni.

Mi újat hozott Krisztus e jelenleg nagyon is “egyéniesedő” a világ számára? „A törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” Mind az igazság, mind pedig a jogszerűség alá van vetve a törvénynek. Ha nincs törvény, ezek sem működnek – hisz a valóság is, meg a tisztesség is csak a törvénnyel összefüggésben, mintegy “azzal együtt” létezik. Mózes által adatott a Tízparancsolat nagy hitbeli törvénye, ám egy sereg jogi, családi, kultuszi és közegészségügyi rendelkezés is, amik mintegy ezer éven át formálták Isten ószövetségi népének életét. Ha nincs e Törvény, Megváltónk sem jöhetett volna el – ám éppen személyesen őáltala telt meg valódi, elveszett tartalmával: “Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy eltöröljem a Törvényt vagy a prófétákat: nem eltörlésükért jöttem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Mát 5,17) Az apostoli összefoglalás szerint pedig: „A törvény betöltése a szeretet.” (Róm 13,10)

Jézusban a hűség és igazság együtt jelent meg – s személye nagyobbnak és erősebbnek bizonyult még a törvény kemény, “végleges” szavánál is! Új világkorszak kezdődött: Isten királyi uralmának az a fejezete, melyben a Szentséges teljesen és tökéletesen tiszteletben tartja az ember egyéni döntéseit, ugyanakkor pedig számot tart arra, hogy éppen azok által “dicsőüljön meg!” (Ján 12,28) Mint valamennyi isteni igazság, ez is paradoxon, azaz meghaladja értelmünket – ettől azonban változatlanul érvényes, örök és isteni rend.

Mit kívánjunk hát egymásnak s magunknak esztendő első vasárnapján? Nem kevesebbet, mint hogy a Krisztusunkban megjelent „kegyelem és igazság”  – másképpen hűség és megbízhatóság, megint másként szeretet és áltatás-mentes valóság gyógyítson testi-lelki-szellemi bajainkból! Vezessen arra a tudásra, világosságra, hogy az ő jósága a legvégső törvény, azon túl már valóban nincsen semmi. De nem is jól mondjuk, hiszen a Jelenések látnoka így beszél:  „És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely.” (Jel 20,11) Miért „tűnik el” a trónon ülő elől a föld és ég, s mit jelent az, hogy „nem maradt számukra hely”…? Azt, hogy Isten “betölt mindent mindenekkel!” (Ef 1,23) Nincs semmi, ami útját állhatná uralmának: sem a föld, sem az ég – ő nagyobb ezeknél! Ahogyan nagyobb az életnél, s nagyobb a halálnál is, hiszen általa még a Halál és a Pokol is belevettetnek a tűznek tavába. (Jel 20,14)

Akinek ilyen hite van, annak már nem kell félnie 2019 megpróbáltatásaitól – hisz tudja, minden baj és küszködés közepette is, hogy „…az Úr uralkodik örökkön örökké!” (2Móz 15,18) Kezét fogva nem fogunk eltévedni, rá figyelve nem fogunk verembe esni – akik benne hisznek, azokat ő valóban felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé váljanak! Így is legyen. Ámen! Ámen!

 

Fohász

„Csak vezess Uram végig, és fogd kezem,

Míg boldogan a célhoz elérkezem,

Mert nélküled az én erőm oly kevés,

De hol te jársz előttem, nincs rettegés.

 

Ha gyarlóságom meg nem is érzené:

A vak homályból te mutatsz ég felé;

Csak vezess, Uram, végig és fogd kezem,

Míg boldogan a célhoz elérkezem!”   Ámen.

                                                                         (462. dics. 1, 3. v.)