Kinézünk az ablakon, s azt mondjuk: Ó, leesett a hó…! A pillanat különleges – meglepetés és örökkévalóság, gyermekkor és tisztaság egyszerre. Teremtőnk küld egy ezüst karácsonyi lapot azzal a biztatással, hogy bár a dolog nem mindennapi, megteremthetjük magunkban a szikrázóan fényes viszonyokat mi is, ahol nincsenek már tárgyak, küszködések, meg mindenfajta félreértések – csak hófehér ragyogás és jelenlét. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. december 24.

Hirdetek néktek nagy örömet!

 

Lekció: Luk 2,1-7

Textus: Luk 2,8-11

„Voltak pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszaka nyájuk mellett. És íme, az Úrnak angyala hozzájuk jött s az Úr dicsősége körülvette őket, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz: Megváltó született ma néktek, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”

 

Igehirdetés

Karácsony evangéliuma abban áll, hogy az ember szabad. A hétköznapok elpiszkolják a lelket, ehhez sajnos kétség nem fér. Meg kell küzdeni a boldogságért már a homokozóban is, ahol civakodás támad a kislapátért, s mindenkit fejbe vernek: a közjátékban megjelenik az erőszak és keserves a sírás. Aztán a választott kedves kilép a rózsaszínű ködből, és embernek bizonyul, bizony, csak embernek. Az értelmes munka mögött előbb-utóbb fáradtság és hiábavalóság bujkál – végül pedig sűrű évtizedek után, melyek, mint a percek elsuhannak, ott áll a szív kifosztottan: ennyi volt… Hát ezért jó, ha mégis fehér a karácsony!

Kinézünk az ablakon, s azt mondjuk: Ó, leesett a hó…! A pillanat különleges – meglepetés és örökkévalóság, gyermekkor és tisztaság egyszerre. Teremtőnk küld egy ezüst karácsonyi lapot azzal a biztatással, hogy bár a dolog nem mindennapi, megteremthetjük magunkban a szikrázóan fényes viszonyokat mi is, ahol nincsenek már tárgyak, küszködések, meg mindenfajta félreértések – csak hófehér ragyogás és jelenlét…

Fehér karácsonyban újrakezdődik minden, akár az egyiptomiaknál a koporsóhoz csatolt imádságban – az elszálló lélek a Nap hajójába lépve hozzáfog örök útjához, s így szól: „Most aztán tényleg kilépek a fényre!” Templom, énekszó, orgona, misztérium – ünnepben ma is minden a szív megújulásért van. Sőt még többért: a világ újjászületéséért. Ezt már hinni is alig tudjuk, holott örök Atyánk eleve így gondolta el, s ezért adta számunkra Krisztusban a betlehemi Megváltót.

Szürke hétköznapok, félelemmel átszőve – az élet ilyen Isten nélkül. Ránehezedik ezer megszokás, átfonja valami unalmas és kicsi egyformaság, a „csak ennyi” nyomasztó mivolta. Lehetne jobb, de nem az. Valahol boldogabbak, majd ott…! Folytonos készülődés, ugrásra kész sóvárság – csakhogy megszentelt keretek, az ünnep jöttének bizonyossága nélkül. Vigyázni kell a nyájra, rakni a tüzet egész hajnalig, mert a pusztai farkasok meg hiénák lesben állnak – s ha elragadnak egyet a nyájból, az járandóságunk terhére megy. Keservesen végre reggel van, s kezdődik a pásztorok napja előröl –

Így élni a mindennapokat annyi, mint apró veszélyekkel pótolni a hősi élet dicsőségét, s mesékkel helyettesíteni az eseménytelenséget. Mai változata a tévékultúra – a másodpercenként villódzó semmi. Pedig van rémtörténet most is elég, hiszen tüzet nyitott, robbantott és halálosan megfenyegette – csak éppen megnyílt ég, „kapu” nincs, amely a megszentelt világba, örök szentélybe vezetne. Profán a világ, profán az élet – s keretei közt maradva semmi nem enyhíti esztelen haragját és kegyetlenségét. Igen, a haragot és kegyetlenséget – ami mind emberek által jön be a világba! Másnak már van, nekem miért nincs? Elveszem tőle, ahogy tudom. Koppanó tárgyak, kidobott élelem, műanyagtemetők, csúsztatások és hamis tudósítások – az ember borzadva fordulna el, ha lenne hova…

Karácsonykor azonban történik valami. Elhangzik az angyali szó, ha színpadon is, a misztériumjáték szövegében, a kislányok énekében: „Glória! Glória!” A betlehemesek elmaradhatatlan fordulópontja – a Dicsőség… És megnyílik az ég. Eljön az alkalom, kinyílik a kapu, a szent lehet szólongat: „Hirdetek néktek nagy örömet!”

Az evangélium szó ezt jelenti. Leírták kétezer éve, rejtették könyvégetések idején, megtanulták betűről-betűre, hogy mentsék az utókornak. És itt van minden európai lakásban, világégések után is: szófordulatai a közbeszédben, történetei ünnepi szószékeken, emlékei a karácsonyi dallamokban…

Miért olyan kegyetlen akkor hát az élet? Mert az ember tényleg szabad. Egyetlen a világegyetemben, aki eljátszhatja a kegyelem pillanatait, bezárkózhat a megnyílt ég láttán is. Megkapta a páratlan lehetőséget, hogy maga döntsön sorsáról – senkit sem hibáztathat. Egyéniség akarsz lenni? Tessék, élj kedved szerint – ilyen nagy úr az eleve Elrendelő!

Erre a végtelen nyitottságra emlékeztet a karácsony minden fénye és ragyogása. Ember, ha pusztai pásztorkodás volna életed, s egész napod fáradtan és kedvetlen telne is, a dicsőség dolgában mégsem lehetsz taplószívű! Neked címezték, hozzád érkezik öröktől szent éjszakai órán – legalább most döbbenj rá, az ünnep különös, máshoz nem fogható perceiben, hogy mekkora a méltóságod!

Nincs senki, aki erről már valaha tudomást ne szerzett volna. Akkor hol a hiba? Egyszerűen a feledékenységben. A lapos köznapi gondolkodásban, a megélhetésben, a kisszerűségben – és mind, a hiúság többi kérdéseiben, amiket nem kiiktatni, hanem fölemelni és átnemesíteni kell. Dolgokban, amik természetük szerint elfedik a lényeget. Ez változott az angyali énekszóban: a pásztorok maradtak ugyan, akik voltak, juhok őrzői – csak éppen hírvivők, az evangélium továbbadói lettek: Megváltó született! Ők már tudták a nagy újságot, amit elvenni aztán életük árán se lehetett tőlük – mert az több volt az életnél. Megtalálták, amiért érdemes volt születni. Meglelték a középpontot, a hűséges távlatot, mely nem hagy cserben a halálban sem. Ürességük eltűnt, elpárolgott, ünneppé változott – megtanultak isteni életet élni. (2Pét 1,4)

Ha Megváltó született, akkor nem én magam, az én ilyen vagy olyan életem van többé a középen, hanem az övé – ez a döntő különbség. Lehet immár elfeledkezni minden hiábavalóságról, elmúlásról is, sőt kétségbeesés és könny sincs többé, mert „Tudom, hogy az én Megváltóm él!” (Jób 19,26) Jézus nélkül a karácsony fogyasztói tobzódás, nem mennyei öröm. Ő adja jelenlétével azt a többletet, ami a templomot templommá, a szent estét pedig valóban szentté teszi. Benne nyílik ki a létezés örök titka: nem vagyunk jövevények, idegenek, didergő nyomorultak a világban (1Krón 29,15) – otthonnal, mennyei várossal bírunk már itt, a földi küzdelmek életében! (Zsid 11,16)

A bensőséges, lelki hazatalálást az teszi konkrét, megfogható és valóban érett gyümölccsé, hogy nem marad ok félelemre: a szív megbékél. „Ne féljetek!” – a hang mindenkor angyali. A világ elvetemültsége éppenséggel démoni rettentéssel akarja ma uralmát terjeszteni: minden terror és verbális fenyegetés arra való, hogy a lelkek görcsbe rándulva szüntelen szorongjanak, hiszen úgy kitettebbek és sebezhetőbbek. Megvezethetők, bárhova terelhetők, mert – aggódnak.

Isten gyermekei azonban nem félnek. Nem vakmerőséget, hanem belső biztonságot öltöztek magukra, így bármilyen helyzetben megőrizik nyugalmukat. Erőt adnak ezzel még a gyengébbeknek is – azoknak, akik jelenleg csupán sejtik, hogy lehet valahol ilyesforma élet, ám még nem vették azt birtokukba. Ez a pozitív kisugárzás semmivel nem pótolható, hiszen „életnek beszéde” – aminek csillagfénye irányt ad és megment. (Fil 2,14-16)

Egy régi fénykép őrzi egy évtizedekkel ezelőtti gyermek-karácsony képét a szentendrei templomból. Az úrasztala előtt betlehemes, gyermekek játsszák. A padokban szülők, nagyszülők, egészen pici gyerekek – köztük egy távoli rokon, ő egy keresztszülő a fővárosból. Nem templomos, sőt magát hitetlennek vallja – s ami akkoriban igen ritka még, komolyan meggazdagodott, anyagilag tehetős valaki. A fénykép szerint arcát kezébe temetve zokog. Csak pár pillanat lehetett, amit a fénykép éppen elkapott – a kijárati búcsúzásnál már mosolygósan szorítottunk kezet. A családtól később megtudom: pár hónapot élt még, s váratlan, korai halállal meghalt. Ez a karácsony volt élete katarzisa – a 7-8 évesek tiszta gyermeki szava mosta meg szívét a nagy út előtt – Isten mindenkihez elküldi angyalait… „És íme, az Úrnak angyala hozzájuk jött, és az Úr dicsősége körülvette őket.”

Az igazi nagy biztatás azonban a tartalom: „Megváltó született ma néktek – ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” A lehet és a szabad, a „te sem vagy kizárva belőle” itt kiegészül a szent nép ősi hagyományával: ott születik a Megváltó, ahol ezredévek óta tudnak a végleges, nem hevenyészett, Istentől való életformáról – ahogyan mindenkinek, mindenhol és mindig élnie kellene… Dávid és királyi házának „örök trónja” erről szól! (Ézs 9,7) Nem egyházi szóbeszéd, nem is csupán szent hagyomány, hanem mennyei fogantatású, örök és végleges emberi alapállás. Élet, amiről egyszerre igaz, hogy Emberfiáé és Isten Fiáé – az, ahogyan minden asszonytól születettnek léteznie érdemes! Aki e csodából kimarad, az nyomorult és vak koldusként távozik testi valójából. (Jel 3,17-18)

Emberek sokszor elvesztik illúzióikat, és keservesen kiábrándulnak a valóságból. Költő nagybátyám fakadt ki túl hatvanon: „Csalódtam a magyar népben! Azt hittem, tőle kell várjam a jót…”  Tizenéves fejjel hallgattam, s azóta újra és újra gondolkodom felette. De egyszerűbb lelkek is elvesztik hitüket az emberi minőségben, s legyintenek, ha a többiekről van szó – nem várhatunk nemes, még tisztességes megnyilvánulásokat sem soha, senkitől…

Karácsony mást üzen. Az Ige testté lett: Isten örök szeretet-gondolata egy asszonytól született által megérintette a világot. Igenis, van remény: az ember nem csak szüntelen gonosz! Példázza most egy megtörtént pillanat, hogy a jó drága lehetősége kezdettől ott rejlik mindnyájunkban:

Anyukája hozza haza kicsi unokánkat az óvodából. Kapunyitásukkal bemegy velük a házba egy idős néni is, aki sorra felnyitja a kukák fedelét. A kisfiú kérdi édesanyját a lépcsőházban, ki ez ott, és mit csinál. Egy nagyon szegény néni, aki azért nézi át a kukákat, hátha talál benne valami számára hasznosat. Aztán eszébe jut anyukának, hogy maradt délelőttről egy túrós batyu, amit nem evett meg a kisebbik a játszótéren. Ez fiának is kedvenc csemegéje. Megkérdezi a rosszcsontot kéri-e, vagy adják oda a néninek – az habozás nélkül az utóbbit választja. Pedig a túrós batyu az túrós batyu…

A másodikról visszafordulva az utcán érik utol a nénit, aki nagyon örül a vacsoralehetőségnek, és szépen megköszöni. Aztán megint hazaindulva  kérdezi a gyermek anyukáját, hol lakik a néni, és hogy hívják. Nem tudom, feleli, de valahol a közelben lakhat. „Nem baj – mondja a négyéves – legközelebb megkérdezzük tőle, és ő is a barátom lesz!” (27. sz. Med.)

 

Ó, Istenem! Kár felnőni, ha egyszer angyalok is lehetünk…

 

 

„Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem:

Hogy szívem mélyén tégedet hordozhatlak, remélem,

És bölcsőd, szállásod leszek,

Jövel hát, tölts el engemet

Magaddal: nagy örömmel!”

                                                       (329. dics. 5.v..)

Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, te elvetted a világ bűneit – adj nekünk is boldog, új találkozást mindeneket gyógyító szereteteddel! Ámen.