Igehirdetések

Ami átsegít a bajokon

Életem egy nehéz, kételyekkel teli pillanatában azt mondta valaki: „Kicsi kezdetekből nagyon jó dolgok jöhetnek ki.” Fogalma sem volt arról, hogy egyszerű biztatása sorsfordító gondolattá válik számomra – pedig így lett. Erről szól ez az igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. június 2.

Ami átsegít a bajokon

 

Lekció: Márk 4,30-32

Textus: Márk 4,33-34

„…Még sok hasonló példázatban hirdette nekik az igét úgy, amint megérthették. Példázat nélkül nem is szólt hozzájuk, maguk közt azonban tanítványainak megmagyarázott mindent.”

 

Igehirdetés

Életem egy nehéz, kételyekkel teli pillanatában azt mondta valaki: „Kicsi kezdetekből nagyon jó dolgok jöhetnek ki.” Fogalma sem volt arról, hogy egyszerű biztatása sorsfordító gondolattá válik számomra – pedig így lett. Amikor pedig személyesen is „igévé” vált bennem a mustármagról szóló jézusi példázat (ami egyébként mai lekciónk) – akkor megértettem, hogy Isten királyi uralma sem feltétlenül azonnali, világraszóló diadalokkal veszi kezdetét az ember életében.

Először jön talán egy sejtés – nem is több mint adott állapotunk akaratlan, őszinte összegzése. „Így ez nem jó, valahogy másként kellene…” Az érzés természetesen legyőzhető, kivethető a lélekből – ám ha megalapozott és mélyről származik, akkor erjesztő hatást fejt ki. Idő múltán kipattan belőle egy gondolat, esetleg egy fontos archoz tartozó emberi példa is felvillan – bár még mindig nem változik semmi, csak kavarognak az erőhatások: hol ez van fölül, hol meg amaz. Végül megszületik az elszánás. „Ezt pedig én így és így fogom tenni…!” – mondja az ember magának, s következik, ami a világon mindenkor a legnehezebb: a megvalósítás. Hosszú és keserves munka, ami egy komoly szellemi-erkölcsi szembenézés során az élet alapjainak átrendezésével kezdődik, s annak minden lényeges tényezőjére ki is terjed. A kemény belső igyekezet vezérfonalát az előzmények adják (amennyiben saját bőrén tényleg tanult az ember) – ám a „tettekre váltást” senki nem ellenőrzi a lelkiismeret memóriáján kívül, így hát az eredeti szándék bármikor enyhíthető, megváltoztatható, sőt, ellenkezőjébe is fordítható…

Ezért van aztán annyi zavaros élet és meghasonlott emberi személy a világon – az úton ugyanis végig kell menni, ha egyszer belekezdtünk. Aki pedig egyszerre többféle úton jár, mondjuk a szeretetén meg a kíméletlen önzésén is, annak élete szükségképpen szétesik és zűrzavarossá lesz – nem maradnak meg benne az értékek. Bármilyen szomorú: szétmállik lényében minden, ami csak szép és jelentős volt benne… Elvész a szeretet, meghal a szolidaritás, ellenségeskedéssé válik a támogatás; marad a sérelem, megfelelő pillanatban jó hangosan föl kell persze emlegetni; s ami, ha lehet még rosszabb, gyakorlattá lesz az agresszivitás és a leckéztetés.

A családi vagy munkahelyi veszekedésekről tudjuk, hogy mindig átnevelési kísérletek, természetesen eleve kudarcra ítélve, hiszen csak rontanak két lélek kapcsolatán – ám a félálomban élő ember tökéletesen meg van győződve, hogy neki, és csak neki lehet igaza az egész világegyetemben. A védekezésbe szoruló (s ezért támadó) fél észre sem veszi, hogy Isten előtt, vagyis valóban őszintén szemlélve a dolgokat, a maga részéről már réges-rég a megátalkodottság bűnébe csúszott, amit ráadásul még hibátlan és jogos igazságnak is vél.

Az így előállott téboly tisztázásához, hogy kinek van, kinek lehet itt igaza, minden léleknek Isten igéjére volna szüksége. Súlyos esetekben ugyanis, és melyik nem az – senki nem tud saját erejéből kimenekülni az indulatok sodró, sötét áradatából, amiben már csak egyetlen kapaszkodója maradt: „Az biztos, hogy nem én, hanem a másik a hibás…” – Szomorú, és csaknem kilátástalan helyzet!

Ezért fontos olvasmány a mustármag példázata. Egyszerű képe bárkinek erőt és hitet ad ahhoz, hogy ami jó Isten kegyelméből egyáltalán elindult már őbenne, az végbe is menjen, szépen ki tudjon teljesedni. Az ige ugyanis egy „szent okokból élni akaró” életdarabot képez, ami ha egyszer magként eljutott a jó földbe, a neki megfelelő televénybe, akkor idők során ellenállhatatlanul kifejlődik, s tényleg fa lesz belőle.

Ne feledjük, hogy a jézusi példázatban magáról Isten királyi uralmáról van szó, vagyis az elképzelhető legnagyobb dologról az ember életében! Ennek legközvetlenebb vetülete bennünk a katarzis: a harmonikus, boldog földi létezést ugyanis egyes-egyedül az tudja megteremni. A jézusi magyarázatából tudjuk, hogy a mag az ige (Márk 4,14-20) – a szívet elérő isteni szó, ami életet tud létrehozni; létet alapít ott, ahol nélküle szétesés, lebomlás, végül pedig a semmi venné át a helyet. Megtisztuló szív nélkül azonban igét sem képes befogadni senki.

Nincs olyan, aki boldog, harmonikus létre ne vágyakozna, s ugyancsak nincs emberfia, aki azt maradéktalanul magáénak is mondhatná. Miért? Mert Istentől mindannyian elszakadtunk, a magunk önkényes útjaira tértünk – s ha valaki ezt a tényt nem hajlandó elismerni saját lényével kapcsolatban, annak számára bizonyára újra kellene írni a Biblia 1500 oldalát is – hátha más fogalmazásban mégis megérti. Hány további „esettanulmányra” volna szüksége ahhoz, hogy legalább néhanap, mégis, valami belátáshoz jusson…?

A legtöbben, még házasságon belül is, egyszerűen nem értik, hogy a másik embert nem legyőzni, hanem szeretni kell, s ha ez megvan, akkor minden megvan. (Most nem az érzelmekről beszélünk – azok mindig csupán döntéseink passzív következményei a másik emberben.) Ha pedig nincs szeretet, tudatos és áldozatra képes megbocsátás, az elakadt testvér jótékony továbbsegítése – akkor nem marad más, mint hogy emberek folyamatosan és állhatatosan rongálják úgy a saját, mint környezetük sorsát. Ó, Istenem…! Micsoda győzelme a gonosznak, mikor sikeresen elhiteti, hogy „csak egyházi tan” a példa által átöröklődő, eredendő bűn…

De térjünk vissza az igéhez. A mustármag apró, s ennek üzenete itt kifejezetten fontos. Istentől érkezik egy érintés, ami leheletnyi finom: talán annyira jelentéktelen, hogy észre sem veszik. Lesöpörhető az asztalról, akár az ellenlábas véleménye. Szól a harang, ott a Biblia a polcon, egy ismerős arca váratlanul tiszta és derűs, a gyerek kérdezett valami fontosat: „hát ilyen az élet…” mondják – s napirendre is térnek elfogadhatatlan mértékvesztésük és ordító igazságtalanságuk felett, hiszen „mások sem jobbak…”

Azonban nem így áll a dolog: az élet telis-tele van jelekkel, amikből igenis okulhatna bárki. Mustármagnyi üzenetek, amiket a mindennapok sodrában jelentéktelennek lehet tekinteni, holott megtorpanhatna bármelyik rohanó, s megkérdezhetné magától: Ugyan miért ez történt, s miért éppen most…?

De nem kell az ég kinyújtott keze – félreütik, akadályozna… Hát zajlik tovább a tankönyvi példák rendje szerint minden. Ádám és Éva csak engedetlenek, fiaik már gyilkosok, Lámekh pedig hetvenhétszeres bosszút esküszik arra az esetre, ha megsebezik, vagy akár csak meg is ütik… (1Móz 4,23-24) A bűn eszkalációja történelmi tény, és naponta látjuk, halljuk a hírekben; ráadásul ugyanúgy zajlik le az országok között, mint családban, emberi kapcsolatokban. A rombolás erői erősebbnek bizonyulnak az előmozdító, konstruktív erőknél – s mire kiteljesednek hatásaik, már jóvátehetetlen pusztítást hagytak maguk után.

Ezért van sokszorosan védett helyzetben, aki naponta előveszi a Szentírást, ragaszkodik az ige tanításához, és – magára is alkalmazza.  Kilép a köznapiság „magától értetődő” rendjéből, és fölnyitja szívét az égi szó előtt – ennél több pedig nem is történhet a világon. Kompetens igemagyarázat (nem pedig illatos, semmitmondó „szent” beszéd) mindenkor szükséges: „Példázat nélkül nem is szólt hozzájuk – maguk közt azonban tanítványainak megmagyarázott mindent…” (Márk 4,33-34)

Elgondolkodtató, hogy a materialista az élet keletkezésének titkát úgy magyarázza: üstökösök hozták az aminosavakat, a fehérje-kezdeményeket a földre a világűr távoli sarkaiból. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet, legyen mindenkinek a hite szerint – de a forma azért figyelemre méltó: „Élet, ami máshonnan jön…” Anyagelvű alapon nyilván kizárólag testi értelemben fontos egy ilyen tétel; amint az angyalokat is „eltörölték” (mint a múltat) – s helyükbe rögtön ronda, hatszemű, zöld ufó-lényeket rajzoltak… hát ilyen a kor, amiben élünk.

A mustármag jézusi példázatát, s általában magát az evangéliumot kétezer éve nem tudták kiiktatni – merítsünk magunk is újra erőt belőle! A magocska nem csupán parányi, de isteni életet is hordoz: milliméternyi gömbjében ott rejtőzik a sudár fa, amin bátran fészkelhetnek majd az égi madarak…!

Micsoda kép! Az élet hallatlanul erős, igazi természetét vázolja fel, mely minden lényben az Örökkévaló megnyilvánulása, egészen pontosan: teremtménye. Azért kötnek Japánban díszes kötelet az évszázados tölgyfa derekára, hogy kifejezzék, üzenetté tegyék: az élet szent, tekintsd a fát szentélynek inkább, mintsem prédának – ha már értelmezed…!

Számunkra természetesen inkább az evangéliumok a „templomok”, azokból szól hozzánk világosan az új, mennyből való élet híre. Az apró, ám isteni életet hordozó mustármag példázatát is azért szeretjük, mert visszaadja és megerősíti hitünket: van életújulás! A magasabb világ szól hozzánk, amikor felnyitjuk a Szentírást; s minden ember élete és örök sorsa pontosan azon múlik, hány lépést képes megtenni Isten királyi uralma felé, földi évtizedei alatt…!

Végül még egy fontos igazság a mustármag által: évek és évtizedek szükségesek ahhoz, hogy a magocskából pompás fa növekedjék…! Türelem kell fejlődését kivárni. Emberi létezésünk időben zajlik: elmúlt dolgain már semmit nem változtathatunk; jövőbeli része pedig még nincs itt – így hát számunkra mindig a jelen reális igazán. Ennek ellenére, tanulnunk kell a már megtörténtekből, és „szent lehet”-nek kell tartsuk a jövőt – hogy aztán azzá is lehessen. Nincs is nagyobb bűn, mint amit gyerekek ellen követnek el, akár fizikai, akár szellemi-erkölcsi értelemben – mert ezen vétkek következményeit soha nem lehet többé korrigálni.

A jelen megbecsülése a világon a legfontosabb dolog: ebben készül a holnap. Rajtunk áll, kizárólag rajtunk, hogy mivel töltjük meg a mostani pillanatot: silánysággal, erőszakkal és békétlenséggel, vagy szeretettel és egymás jótékony támogatásával. Amikor a jövő konkrétan kialakul a most-ból, mert már fává nőtt, akkor az ne legyen sérült, nyomorult, féloldalas vagy éppen satnya. Bontakozzék ki egész szépségében, minden erejében, s hirdethesse lényével azt, aki akarta, hogy ő ilyen nagyszerű legyen – Istent!

Baj nélkül lehetetlen végigjárni egy életet. Amilyen próbákat azonban az évek és évtizedek alatt magunkhoz vonzottunk, azok felett legalábbis el kellene gondolkozzunk, mert bizony – ránk vallanak. Az elmúltak higgadt elemzése, igével átvilágítása ebben a tekintetben nélkülözhetetlen. Kár lenne úgy meghalni, hogy igazi lényünknek még meg sem születtünk. Vegyük észre a legfeltűnőbbet: Isten apró, mustármagnyi érintéseit mily sokszor mellőztük, az ige pedig ezerszer is maradhatott “pusztába kiáltott szó” – oly biztosak voltunk a magunk igazában…

Pedig a valódi élet tényleg egy magasabb világból jön hozzánk, ha nem is üstökösök szárnyain. Mózes, Ézsaiás, a próféták mind, Dávid zsoltárai, leginkább pedig az evangélisták mustármagjai az örök Igét, Krisztust közvetítik számunkra. Nélküle csak test vagyunk, legfeljebb psziché… Az embernek azonban öröktől Isten országa az otthona, ez nem is lehet másként: “A maga számára teremtett minket, s nyugtalan a lelkünk mindhalálig, míg el nem pihen őbenne…” (Augustinus) Hát növekedjen bennünk az ő élete! A boldog, a végleges, a határtalanul ragyogó isteni élet!

Parányi kezdetekből indul – minden élet természete ilyen. A megértett és elfogadott ige is általában csupán egy kép, egy mondat, talán egyetlen szó… Nem baj. Kifejléséhez idő kell – erre viszont ott az egész életünk! Tartsuk számon a megszólításokat, amiket az ég küldött, nem véletlenül kaptuk őket. Sudár, szép fa nőhet belőlük, ami más életek bázisául is szolgál: „Fészket raknak rajta az égi madarak…” Ha ennek örömét már megtaláltuk, nem éltünk hiába. Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

 

„Sok bajban, küzdelemben,

Meghajszolt megvetett,

De szent megújulásért,

És békéért eped,

Míg látomása egykor

Dicsőn beteljesül,

S a győzedelmes egyház

Urával egyesül.

 

A három-egy Istennel

Már itt a földön egy,

S az üdvözült sereggel

Egy nép és egy sereg.

Ó mily áldott reménység:

Ha itt időnk lejár,

Te boldog szenteiddel

Fenn nálad béke vár!”

                              (392. dics. 4-5. v.)