Igehirdetések

Jövel, Szentlélek Isten!

Az első pünkösdkor tűzben, szélzúgásban és különös jelekben jött el a mennyei erő. Most hogyan érkezik? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. június 9.

Jövel, Szentlélek Isten!

 

Lekció: Ján 14,16-18

Textus: Jel 3,14

„…Ezt mondja a hű és igaz bizonyság, Isten teremtésének kezdete…”

 

Igehirdetés

Ezen igehirdetést a bírósági tárgyalások témájával kell kezdeni – tanúkat ugyanis ott szokás meghallgatni. Pedig pünkösd van, mondhatná valaki – ami ünnep. „Pedig”? Ellenkezőleg – éppen emiatt: a valósággal találkozás adja a pünkösdi ünnep méltó tartalmát és komolyságát.

A bibliai időkben ez aratási ünnep volt, húsvét után ötven nappal – a neve is innen ered (pentakoszt görögül: ötven), ami egyben a 7X7 = 49-ikre következő, szabadságot jelentő „kürtölés esztendejének” kiábrázolása is. Az aratás a következmények, a bekövetkezések ideje, vallási értelemben az ítélet szimbóluma: „…ki mit vet, azt is aratja.” (Gal 6,7) A cselekedeteknek megvannak a következményei – ez olyan életfontosságú törvény, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. „Aki szűken vetett, szűken is arat, aki bőven vet, bőven is arat…” (2Kor 9,6-7)

A pünkösdi Szentlélek Jézus szava szerint nem más, mint „…az Igazságnak ama Lelke”– aki által ő majd másodszor, támogatóként eljön övéihez, hogy ne maradjunk magukra. (Ján 14,16-18) Eszünk ágában ne legyen persze, erre hivatkozva az „igazság bajnokai” szerepében tetszelegni – kevés ellenszenvesebb álarc van, mint azoké, akik „Isten ostorainak” képzelik magukat, így élve ki élet-frusztráltságukat, sikertelen mivoltukat, semmihez se értésüket.

Az igazság nem dörgölhető mások orra alá. Ilyen formában ugyanis, ha volna is benne valami, a kimondott szó a levegőben elgörbül, irányát veszti, és valami más lesz belőle. Közönségesség, piszkálódás, vád vagy éppen trágár gyalázkodás, mint újabban (a történelemben példátlan módon) az utcai demonstrációs táblákon – világ szégyenére…

Az igazság nem bunkó, amivel csapkodni lehet, és még kevésbé az önigazolás alkalma.  Az igazság Krisztus, s minél inkább tagadják, historizálják vagy éppen relativizálják őt, annál inkább az. Senki oly közel az Atyához nem volt az asszonytól születettek közül, mint a Fiú, aki a kereszt szenvedésével pecsételte meg fiúságát. Ezért ő tényleg „Hű és igaz bizonyság” – a valóban megbízható Tanú. „Istent soha senki nem látta. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ő jelentette ki.” (Ján 1,18)

S itt kell mindjárt beszélnünk a hazugságról, az ember hazugságáról. Megjelenik majd a bűn embere – mondja az apostol a végidők átláthatatlan sűrűségéről. (2Thessz 2,3) Cseppet sem egyházi malaszt, s végképp nem moralizálás, hanem nagyon is pontos létanalízis: aki az Igazságot elutasítja, annak hazug, kettős énje jön létre. Az egyik ismeri már az igazságot, az meg is érintette őt – ám visszaretten attól, hogy a „maga embere” helyett valóban az Igazságé legyen. Egy ilyen döntés konzekvenciáját ugyanis nem akarja vállalni, inkább kerüli vele a további találkozást. Kiépít hát egy másik ént, amely „kezelésbe veszi” az igazságot, akár Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora, vagy a bibliai Antikrisztus. (1Ján 2,18-19) Atyáskodva megszelídíti, háziasítja, csendben igazít rajta, s fel is számolja.

Ő maga még jónak, igaznak és szentnek is akar látszani persze általa – csakhogy maradhasson az önmaga embere. Nem kíván „…testestől-lelkestől, életében és halálában hűséges Megváltójának, Jézus Krisztusnak tulajdona lenni” (HK 1.) – ez már túl sok lenne számára. Inkább történetileg elemzi, interpretálja, lényegében pedig átértelmezi az Igazságot, mely elől szívósan menekül – s létrehoz egy bonyolult, igazság-pótló hazugságrendszert (tudatipar). Tudja, hogy menekvése kilátástalan, hiszen „a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát” – sőt azt is tudja, hogy valójában sem megigazítani, sem megszentelni nem képes önmagát; mégis ezt választja inkább, mintsem az önátadást.

Az igazán szaftos hazugságok különösen is igazságszagúak próbálnak lenni – ezért hát ő is kenetes, kitűnően „egyházias”, ha kell; feltétlenül bölcs, megfontolt, jó szándékú, támogató – mindenesetre felette humanista és emberbarát, aki védi a szerencsétleneket, a kisemmizetteket. (Kiváló eszköz, ez mindig hat.) Ó, igen: nagyon is a szenvedők oldalán áll. E maszkkal, véli – kivonhatja magát a „Hű és igaz bizonyság” hatalma alól – így lesz belőle aztán élő szerep. Egy olyan lárva, aki folyton az „igazságra” hivatkozik, miközben egyebet sem tesz, csak magát igazolja. Jótékonykodik, ha van miből, filantróp a javából, el egészen gondosan őrzött vagyona (kamatainak) másfél százalékáig. Ha pénze nincs, akkor meg természetesen vannak szép szavai, hatásos előadmányai: feltétlenül tud beszélni, zsongítóan és nagy empátiával. Oly fájdalmasan sok a világban a szenvedő, segítsünk rajtuk!

S itt jön a legsúlyosabb: mi ennek a világméretű hazugság-rendszernek egyfelől áldozatai és elszenvedői, másfelől azonban magunk is tevőleges részesei vagyunk. Ki sajátíthatná ki magának az igazságot büntetlenül? A hazugság emberei miként akarnánk magunkat, élet-mohó mivoltukkal, éppen az „igazság jótékony bajnokainak” álcázni? Pedig nem másról van szó.

Miért is vesszük mi oly halálos komolyan magunkat, miközben pontosan tudjuk, hogy egyes egyedül Krisztust volna szabad komolyan vennünk, s bármi egyéb csak az ő pótléka lehet?

Az Igazság egyáltalán nem az, aminek naphosszat hamisítani próbáljuk. Fontoskodó, humortalan és sértődékeny arcunk is csak karikatúrája az Igazságnak. Sosem léphetünk az ő helyébe. Ő ma is az, aki mindig volt: a „Hű és igaz Tanú.” A Biblia szövegében a mártüsz szó szerepel ezen a helyen, amiből a mártír, vértanú szó is ered, valamennyi európai nyelvben így is használják. Az Igazság ugyanis nem elvek és vitatkozás kérdése, hanem élettel bizonyított, áldozatos hűség, úgy munkában, hivatásban, mint emberi kapcsolatokban. Ezen nem lehet változtatni: Igazság marad, mégpedig a bűn hatékony, jól tervezett csúcsteljesítményeivel szemben is – nem hagyja abba, nem adja fel. Ő a „hű és igaz Tanú.”

Pünkösdkor a Szentlélekért imádkozunk: Jövel, Szentlélek Isten! Kicsoda ő, a tűzben és szélzúgásban érkező, aki „holtból tesz élőt”, s megváltoztatva a szív mozdulásait „szabadon hajtja ide, s tova”? Nem több, ám nem is kevesebb, mint a jelenlévő Krisztus. Mást nem hoz, mint ő – számunkra élővé teszi az Igét. Belsővé lesz, ami eddig kívül maradt, és megvalósul, ami csak elérhetetlen cél volt.

Az Igazság Lelke ugyanis szabaddá tesz bennünket. Leveszi rólunk bilincseinket, s erőt ad a helytállásban – ő az Úrnak Lelke! Eszünkbe juttatja, amit Jézus mondott nekünk (Ján 14,26) – ó, hány és hány üzenet vár erre! A megelevenített igék impulzusa által aztán világosság támad a homályban, és lesz erő a jó véghezviteléhez is. Felvonul a „Világ fejedelme” sötét erőivel, de nem tud támaszpontot találni a Szentlélekkel telt szívben (Ján 14,30) – Jézusról tanúskodó emberrel találkozik, akiben az Igazság Lelke van, s az legyőzi őt! (Ján 15,26  1Ján 5,4)

Pünkösdkor hát egyetlen tennivalónk van, Szentlélekért imádkozni. Aki azt kéri: „Jövel, Szentlélek Isten” valójában már győzött is, hiszen megtörtént a legfontosabb – az első helyet átadta neki. Itt már ő cselekedhet, szabadon és teljhatalommal. Én sem a „magam embere” vagyok többé, hanem az övé. Így válik lehetővé a lehetetlen: „A pusztában víz fakad… tóvá lesz a délibáb” – a vakok szemei látnak, a süket fülek megnyílnak… (Ézs 35,5-7) Mi kell ennél több?

Aki ilyenkor megszólal bennünk, nem más, mint „…Isten teremtésének kezdete” – vagyis az örök erő és szeretet, a világ Megtervezője és Fenntartója! Ő olyan tartalommal ajándékozza meg az embert, amelyről mi még csak nem is hallottunk: önmagát közli velünk! Amint egykor a semmiből Világegyetemet alkotott, úgy a mi leromlott, kiüresedett létezésünkből is egyszer csak Paradicsomot teremt, mert megismerjük őt. Ennél pedig nincs nagyobb, és nincs fontosabb egy ember életében: ezért születtünk.

Az ő hangját hallani a legnagyobb megtiszteltetés – s ezt a hangot a Szentlélek hozza el nekünk. Mikor mi őt segítségül hívjuk, valójában magunkat készítjük fel örök szava meghallására. Ez a szó belülről hat, úgy alakítja életünket. Emberekkel találkozva is rendszerint van a mondottaknak utótörténete: mintegy „lehallgatjuk” magunkban a beszélgetés zöngéit, visszhangjait. Mennyivel inkább kell tennünk ezt, amikor Isten igéjéről van szó! Tetteink és cselekedeteink világosan megmondják, mit és hogyan hallottunk meg Isten örök Igéjéből.

Szentlélekért imádkozva alázatra jut az ember. Ledőlnek hiúságának bálványai, csak parányisága marad – ám kincsét már senki és semmi el nem veheti tőle. Immár tudja, s hittel vallja is, hogy élete nem a magáé. Milyen is vagyok? Erős, erőtlen…? Nem tudom. De a tied vagyok, Uram…! (D. Bonhoeffer)

Szentlélekért imádkozva mintegy magától eljön a bizonyosság. Hiába keresem azt tudásban, pénzben, karrierben, más emberekben, történelmi eseményekben – nincsen ott… Keresem műalkotásokban, de csak utalásokat találok. Kutatom a régmúltban is – nyomok vannak, meghökkentően erős vonatkozásokkal is, de a bizonyosság egyedül magától a Szentlélektől adatik.

Egy hívő gondolkodó, neves teológus úgy fogalmazott: a Szentlélek olyan bizonyos, mint maga a halál. Igaza van! Születtünk, és testi értelemben valamennyien mulandók is vagyunk – ez megváltoztathatatlan. Baj? Csak akkor, ha nincs közünk a Szentlélekhez – igaz, akkor nagy…

Benne élve viszont a földi út számtalan érdekfeszítő tapasztalat, sőt élvezetes szemlélődés lesz: megtaláljuk legrégebbi gyökereinket, s meghalljuk a legmélyebb, és legtávolabbi hangokat is… Életünk kerete teremtettségünknél fogva elegendő a legnagyobbra, Isten megsejtésére és szeretetére – a többi pedig már másodlagos. Élni persze mindenkor kell, semmit lebecsülni nem helyénvaló – csak éppen tanácsos mindent a maga helyi értékén kezelni. Aki már hallja a „Hű és igaz Tanú” szavát, annak semmi több nem kell az élettől – személyes szóval hadd erősítsem ezt. Ő Szentlelkével mindent helyrehoz, elsimít és teljességre is juttat, egyszóval megigazít és megszentel: ami pedig ezen túl van, az nem is igazán szükséges.

Onnan indultunk, hogy mi önmagunkban a „bűn emberei” vagyunk, mely mindenkor a hazugságra épít. Szomorú vagy nem – de ez így van. Beleépül az életbe a hamisság mint önáltatás, szépítés, és főleg mint önigazolás. Meghallhatjuk viszont utunkon bármikor a „Hű és igaz bizonyság” hangját, Krisztusét. Ez a szó megtisztít, és magát Istent közli velünk. Életünk átalakul, tartalmát megtalálva, és ami a legfontosabb, meg is nyugszik. Harmóniáját nem magában, nem is a világban keresi immár, mert Krisztusban meglelte. (Ján 14,27) Mindehhez pedig a könyörgés egyszerű útja vezette el: „Kérjetek és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek!” (Mát 7,7)

Pünkösdkor az imádság eszköz és cél egyszerre. Fohászkodjunk szívünkből Urunkhoz, és bizonyosak lehetünk, ő mindenképpen hallja is szavunkat. Teljesíti-e? Ez már az ő titka. Lehet, hogy mást, sőt az is megeshet, jobbat ad. Szentlélekért való könyörgésünket mindenesetre azelőtt hallja, hogy kimondanánk – s ő maga segít minket ebben a legjobban. (Róm 8,26) Ez az egyetlen imádság, amit az Atya soha, semmilyen körülmények közt vissza nem utasít, hanem bizonyosan teljesít! (Luk 11,11-13) Meg ne restelljük tehát így imádkozni: „Jövel, Szentlélek Isten…!” Ámen, Ámen!

 

 

Fohász

 

Szentlélek, imádunk mi téged,

Valljuk istenséged!

Hisszük, hogy az új ember szíve

Saját kezed műve.

Te vagy a hitnek mind szerzője,

Mind elvégezője:

Te gyújtasz szívünkben világot,

Forró buzgóságot!

 

Szakaszd el hát most is szívünket,

Minden érzésünket,

A sok hiábavalóságtól,

E csalárd világtól!

Hogy az Igének hallgatói

Légyünk megtartói;

Mely szívünkben gyökeret verjen,

Gyümölcsöt teremjen!”  Ámen.

                                                   (377. dics. 2-3. v.)