Gondterhelt, aggódó emberek, és azok, akik elvakultan belemerülnek a másokkal való köznapi hadakozásaikba, egyszerűen nem hiszik, milyen kincsek fölött járnak – koldusként, egész életükben… Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. november 3.

Keresztyénnek lenni jó!

 

Lekció: Kol 1,1-8

Textus: Kol 1,4-5

„Hallottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről és arról a szeretetről, amely valamennyi szent iránt él bennetek. Hálát adunk azért a reménységért is, amely készen van számotokra a mennyekben, amelyről már előbb hallottatok az igazság beszédéből, az evangéliumból. Mert ez hozzátok is eljutott, és ahogyan az egész világon gyümölcsöt terem és növekedik – ugyanúgy közöttetek is, attól a naptól fogva, amelyen meghallottátok, és igazán megismertétek az Isten kegyelmét.”

 

Igehirdetés

Az élet néha örömteli, néha pedig nem. Zajlik a maga módján egyszer csöndesen, máskor viharosan – ám állandóan medrei közt, mint a folyók: halad előre és előre, de végül egyetlen irány marad számára – lefelé… Sokan ennyit látnak az emberi létezésből – haladunk valamerre mindnyájan, az idő törvénye szerint tovább és tovább: aztán egyszer csak lehullunk a mélységbe, s elnyel minket a feledés –

Az első újszövetségi, keresztyén írások, mint a Kolosséi levél tudnak egy másik irányról, s ez a – fölfelé. Az emberélet folyama az ég felé is fordulhat! Tisztulhat, emelkedhet: szárnyra kelhet egészen a legmagasabbakig, éspedig úgy, ha valaki a lényegét illetően, a szívében átnemesedik. Az apostolok megtapasztalták, hogy Isten kegyelme aláhajlik az égből, az embert nem hajszolja (mint a modern idők teljesítmény-kényszere), nem is lenyomja az önmagával és a világgal mindenkor elégedetlen lelkek világába (depresszió), mint a telhetetlen erkölcsi követelmények – hanem szeretetével egy magasabb világba, önmagához emeli!

Azért érdemes a Bibliát újra és újra nyitott szívvel olvasni, mert a könyv valójában mindig erről beszél: még ott is, ahol törvényben, krónikában, esetleg ismeretlen nevek sokaságát tartalmazó nemzetség-táblázatokban, vagy éppen különös, és nehezen érthető családi történetekben beszél. Igaza van a gondolkodónak, aki szerint szövegértési tekintetben „Etwas zu wissen, muss man alles wissen.” (Goethe) Ahhoz, hogy a részt értsük, valamennyire az egészet ismernünk kell – pontosan így állunk a Biblia betűjével is. Amint értjük, hogy e könyv a Szentlélektől ihletetten mindenestől Isten kegyelméről szól, úgy ezt valamennyi mondatában feltétlenül meg is fogjuk találni!

Természetesen megesik, hogy az olvasott ige éppenséggel keményen megítél vétkeinkben: legyen érte hála – mert az is a kegyelem hangja! Ha már nem int és nem ítél, akkor magunkra hagyott – s annál nincs is rosszabb. Máskor meg gyöngéden vigasztal „mint férfit az anyja” (Ézs 66,13) – mi más lenne ez is, mint a jóságával tisztogató, lelket újító kegyelem? Mindenkor utat mutat: pontosan megmondja, mit kell másként tennünk – életünkön, szokásainkon, vagy éppenséggel elveinken változtatni. Ez az ige természete.

Ma olvasott részünk csupa buzdítás és erősítés: hitről és szeretetről hallunk, aminek híre kizendült Kolossé  városából az egész környező vidékre. Az ottaniak hittek Krisztusban – s megújult az életük! Nem úgy fogták már fel a világot, mint azelőtt, csupán azokat szeretve, akik számukra rokonszenvesek  voltak, meg akik őket is szerették – hanem immár mindenkire szelíd jósággal tekintettek. Új szemléletük a szabad lélekből származott, amit Megváltójuktól kaptak, s a helyes és jó számukra már nem a rituális törvényi kötelezettség, hanem az ajándékba kapott boldog élet volt!

Nem kiégett, gondterhelt és agyonfáradt bensővel tekintettek a világra, nem is kapzsi szemekkel, mit lehet még szerezni – hanem Szentlélektől mámoros szívvel, a Krisztusban való élet ujjongó örömével. A kívülállók csúfolódva, ám valójában irigykedve mutogattak rájuk: „Édes bortól részegedtek meg ezek…!” (Csel 2,13)

Mai igénk egyetlen fontos mondandója is ebben áll, bár nem az irigység hangján, hanem a tényt leszögezve: Keresztyénnek lenni jó!  Nem kell a hívőnek összerogynia a felelősség súlya alatt; nem kell az ítélet lángjától rettegnie, ami előbb-utóbb eljön hozzá, sem pedig bűnei következményeiben Laokoón-módra vergődnie – mert hallotta az igazság beszédéből, ami az evangélium, hogy olyasmi van számára öröktől elkészítve, ami való, biztos és igaz, s mint ilyen, reményt fakaszt minden lélekben: így is lehet élni!

Ha csak az eddig hallottakat összegezzük is: szeretet, igazság, remény – már látjuk, mekkora töltés rejlik e sorokban! Erőt adó pozitívumok, amik ugyan magasan fölöttünk szállnak, mint az égen ünnepélyesen vonuló zászlók, ideális jók  – ám az igében napi táplálékaink, amikkel élünk és töltekezünk. Mi kell több? Aki ízlelte, s az ügynek lélekben “foglyává is lett” (2Kor 10,5) – annak nincs szüksége más mámorra. Sem a teljesítmény, sem hatalom vagy birtoklás nem igézi: a Szentlélek édes borától részeg –  ezért sugárzik lényéből a mindennél erősebb üzenet: keresztyénnek lenni jó!

Ami e tapasztalás konkrét, belső tartalmát illeti – itt az ég és föld kapcsolódnak egymással! Mi a földön élünk, porból vétettünk, testünk gyarló és romlandó – ám Isten a maga számára teremtett, s embernek lenni elképzelhetetlen kiváltság. Hány millió tonna anyag száguld vakon a világegyetemben, egyetlen idegsejt nélkül – nekünk pedig tízmilliárdot ajándékozott a bőkezűen teremtő Szeretet!

Vajon mit kezdünk vele: panaszkodunk, fanyalgunk, magunkat sajnálgatjuk, egymást vádoljuk – vagy pedig fölfogjuk a dolog jelentőségét? Egyáltalán nem mindegy, mire jutunk e megajándékozottsággal! Egyetlen életünk van, se több, se kevesebb – az megy pocsékba, ha föl sem fedezzük éveink múltán, hogy szeretet, igazság és remény jár nekünk: az a dolgunk, hogy fölleljük ezeket a kincseket – hisz mi vagyunk azok, akiknek dolga van magával az Örökkévalóval is…!

Vele, igen: aki a semmi helyett inkább akarta a valamit, aki az élettelenből elő tudta hozni az élőt, a tompán és vakon létezőből az érző, gondolkodó, szabadon akaró emberi lényt! Nem tűnt-e még föl, hogy mind megrendítő tételek, amik pontosan azért vannak, hogy csodájukkal lehetővé tegyék a mi Isten-gyermekségünket…? Ha hitványan élünk, akkor persze nem jutunk ezekhez – mert még egyszer, s újra meg újra: nem kevesebbről, mint az ég és a föld összekapcsolódásáról van szó!

Akinek ez nem kell, maradhat köznapiságában  az okos trükkök, a szerzés és a „fejlett élettechnika” világában: ám nem ezekre születtünk. Szentírásunk minden lapja egy magasabb életről tanít Ábrahámtól a Jelenésekig, és mindenekfölött: Ádámtól Krisztusig…! „Nem azért vagyok itt, hogy valamivé legyek, hanem hogy okuljak” – mondja Hölderlin. Tényleg csak egy álmodozó költő programja lehet ilyesmi? Nem tisztább-e a kéz, ha egészen üres, és nem nagyobb-e a lélek, ha annak örül, hogy adhat és adhat – hisz ő is mindent úgy kapott, leginkább pedig a legdrágábbat, új életét Krisztusban! Itt látjuk, e köznapinál valóban minden tekintetben aranylóbb állapot realitásában, hogy mennyire igaz: Keresztyénnek lenni jó!

Felhívja igénk a figyelmet azonban arra is, hogy életünk valódi iránypontja nem csupán fölöttünk, hanem legalább annyira előttünk is van. A holnap, a jövő életünk lényegi darabja – holott még nincs is itt. Ám attól, mondja az apostol, nagyon is létezik és –  hat ránk!

Így olvassuk: „Hálát adunk azért a reménységért is, amely készen van számotokra a mennyekben.” (Kol 1,5) Ez a jövő csillagként vezet az éjszakában, ám mégsem csupán a halál utánira mutat, mint sokszor félremagyarázták – hanem nagyon is a földi élet, az itt és most fölragyogására utal! Körülöttünk hamisság, áltatás és önzés, magunk sem vagyunk makulátlanok, ami a gyarlóságokat illeti – ám szívünkben mégis készül a jövendő: készen vár minden napon, sőt minden egyes percben, ami boldoggá és áldott életűvé tesz! Ez a remény egészen kézzelfogható, és bárkinek elérhető. Nem kell hozzá fizikailag meghalni – már itt a miénk Krisztusban! Amikor valaki messze útról érkezik otthonába, s ha közel jár, hazaszól telefonján: „Itt vagyok, már a szomszédban…!” Így int felénk Isten mennyei magasából is a számunkra elkészített jövendő: ki van munkálva, mindenkinek külön és egyénileg, ami jót az Úr felőle elgondolt – a mi dolgunk csupán elfogadni azt! Nem kell aggódnunk, sötét és hideg ismeretlentől félnünk – Isten szeretete mindent, valóban mindent elrendezett számunkra! (Luk 14,17)

Visszautasíthatjuk persze, semmibe is vehetjük e reménységet – de kit zárunk ki a jóból? Bizony magunkat. Milyen kár, amikor ott a királyi vendégség, minden elkészítve: ám valakinek többet ér frissen vásárolt öt pár ökre, újonnan szerzett szántóföldje, családi ügyei – inkább azokkal foglalkozik… Meg sem kóstolja a nagy elfoglaltságában a fenséges lakomát –

Az „igazság beszéde”, az evangélium hív – s ez a legközelebbi jövőre, egészen pontosan a nap valamennyi hátralévő percére szól!  Mennyei invitálás, kétségtelen: mégis azonnal beváltható. Előttünk van, Isten kegyelme már csak ilyen – a mindenkori most megtöltésére szolgál!

Ezért abszurdum a keserű, vagy éppen fogcsikorgató keresztyén – hiszen érvényes belépője van a mennyek országába, Isten királyi uralma alá! Ugyan mit szeretne még? Sem hatalom, sem nagyobb nyugdíj nem tenné boldogabbá, az bizonyos. Örülhet az élet ajándékainak, ha adatnak számára – végül azonban minden üres és hiábavalóvá lesz, ha a “királyi meghívást” semmibe veszi – ezt tudjuk és látjuk. Az élet így van berendezve. Ami pedig a próbákat illeti, legtöbbször jobb hallgatnunk, főleg, ha mások életéről van szó. „Íme, én parányi vagyok, mit feleljek neked? Kezemet a szájamra teszem. Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé…” (Jób 39,37-38)

Végül még egy vonás, ami a kolossébeli keresztyének életéről kiderül. Olyasmi történik ott, ami „…az egész világon gyümölcsöt terem és növekedik… attól a naptól fogva, amelyen meghallottátok, és igazán megismertétek az Isten kegyelmét.” (Kol 1,5)

Pál és a többi apostol jól látta, hogy itt az emberiség életének új fejezete indul: megjelenik a történelemben a „Homo Christianus” – aki gyarlóságaival együtt is mindenkor ott hordja magában a drága lehetőséget: követni Krisztust! Az majd rajta áll, így is tesz-e – de a lehetősége ott van! És a kép is világos, amit a Szenvedő Igazról lát azóta minden idők embere, sőt feledni sem engedi számára azt a történtet: ő a kereszten imádkozott értünk…

Ennek gyümölcsei kezdtek megjelenni, mikor a macedón hegyi pásztorok nagy szegénységük ellenére, mindent megtettek, hogy a jeruzsálemi keresztyén testvéreik számára adakozhassanak az éhínség idején, s gyűjtésük eredményét számukra elküldhessék! (2Kor 8,1-5) Ilyen „gyümölcs” volt az is, amikor Pált tudatta egy megtért szívű rokona, hogy negyvennél több férfi összeesküdött ellene – s addig nem esznek, amíg őt meg nem ölik… (Csel 23,12-16) Aki egy ilyen hírt meg mert vinni az apostolnak, maga is az életével játszott. És sorolhatnánk a Kornéliusz százados, meg Lévi és Zákeus-féle emberek sorát: az evangélium csodálatos módon „teremni kezdett!” Kiderült, hogy itt tényleg arról van szó, ami már megérdemli ezt a nevet: élet! (Ján 17,3)

Ahol ennek jegyében járnak, ott mindenkor gyümölcsök teremnek, úgymint: „Szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség és mértékletesség”! (Gal 5,22) Ezek ízét bárki ízlelheti, mégpedig a következő percben, amint hozzáfog, hogy maga is Homo Christianus legyen. Vigasztalást kap fájdalmában, megtisztulást, ha nehéz a szíve – és mindenekfölött olyan életet, amit még a halál sem vehet el tőle! Erről szól hát a Kolossé levél első pár sora.

Összegezve mindezt: irányulhat emberélet fölfelé, az ég irányába is! Nem csak szokott medrei közt a tenger ismeretlen, végtelen mélye felé folydogálhat, hanem átnemesedhet, fölragyoghat, akár az arany – e napfényből való elem! Megtörténhet az is, hogy a mennyben öröktől nekünk készített reménység itt és most, a mindennapok perceiben a miénkké válik!  Miért és hogyan? Valaki megnyitotta szívét a Krisztus Lelke előtt – ilyen egyszerű! Végül pedig azt is láttuk, hogy a jó hír erejénél fogva mindig „kizendül” (Róm 1,8  1Thess 1,8) – egyetlen krisztusi tett is gyümölcsöket hoz elő másokból! Így tudhatják meg azok is, akik eddig még nem hitték, nem tapasztalták: „Keresztyénnek lenni pedig jó!”  Így is legyen mindenkor. Ámen.

 

Fohász

„Jöjj, mondjunk hálaszót hű szájjal és hű szívvel,

Mert rajtunk itt az Úr nagy csodadolgot művel:

Már anyaölben is volt mindig gondja ránk,

A sok jót mellyel áld, ki sem mondhatja szánk!

 

Dús kincséből az Úr jó békességet adjon,

Hogy szívünkben a kedv víg és derűs maradjon;

Ne hagyja híveit bú-bajban sohasem,

A rossztól óvja meg itt, s túl ez életen!

 

Az Atyát és Fiút, és a Szentlelket áldom:

A menny Urát, kiben szent Egybe forrt e három!

Aki úgy szól ma is, ahogy régente szólt,

Nem változik, az Ő, és az lesz, Aki volt!”  Ámen.

                                                          (167. dics. 1-3. v.)