Igehirdetés 2019. október 20.

Küzdjetek meg a hitért

 

Lekció: Jud 1,1-24

Textus: Jud 1,3

„Szükségesnek láttam, hogy ezt az intést megírjam: Küzdjetek a hitért!”

 

Igehirdetés

Szokás azt tartani, hogy a hit vagy megvan valakiben s akkor hívő, vagy pedig nincs, akkor pedig hitetlen. E vélekedés így kétfelé osztja a világot s nyilván túlzott egyszerűsítés – kicsit olyan, mint háborús időkben a „barát vagy ellenség” megnevezés: mintha hit dolgában az embervilág csupa könnyen megkülönböztethető, s egymástól szögesen eltérő egyedekből állna.

Lényegesen színesebbek vagyunk ennél: azt is kimondhatjuk, még tulajdon mivoltunk sem tartozik teljes érvényességében egyszer s mindenkorra ide, vagy pedig oda. A legtöbb ember persze besorolja magát valahová, ám a megvalósított, leélt élet ennél sokkal bonyolultabb. Akadnak nemes és komoly áldozataink, talán a szeretetet is gyakoroljuk, olykor átszellemülten és imádságos lélekkel élünk meg bizonyos hozzánk érkező élet-ajándékokat, amiket jó szívvel osztunk meg embertársainkkal is – aztán vannak önző, szánalmasan hitetlen pillanataink, irracionális és igazságtalan emócióktól vezérelten, amik a maguk mértéke szerint rontásokat tesznek bennünk és másokban is – ugyan melyik volnánk ezek közül bizonyossággal „mi”…?

Nehéz egyértelmű választ adni, hiszen mint minden emberi lény élünk, ezért a „lelkünk” is folyamatosan változik. Csak a halottak állandóak – ők már azonosak leélt életük útjával, amit egykor boldogságért remegő szívvel, aggódva és örvendezve, mindenesetre vágyak és remények közt bejártak. Mi viszont egyelőre itt vagyunk – s „egyetlenegy, gyönyörű szép életünk” (Kövendi D.) minden másodperce azt erősíti, hogy rajtunk is múlik, milyen lesz a következő pillanat… A mi dolgunk ezért az, hogy küzdjünk meg a hitért (a Károliban: “tusakodjatok a hitért”).

Induljunk ki most onnan, amikor valakinek az életében – akár születési adottságainál fogva, akár pedig saját szándékából – de alig akad, vagy egyáltalán nincsen is küzdelem. A békességet, nagyon beteg lelkeket leszámítva tulajdonképpen mindenki szereti. Jó dolog hazamenni olyan otthonba, ahol nem fogadják földhöz vágott tányérokkal az érkezőt, s minden tárgy: olló, tű, szerszámok és ruhák használhatóan a maguk helyén, szépen rendben várják, mikor veszik őket igénybe. Ugyanilyen érték a belső rend és béke is – ellenséges érzések, harag és felindulás nélkül élni valóban igazi ajándék!

Ám a túl nagy béke egy idő után eseménytelenséggé válhat, s akkor a csordogáló egyformaság elveszi az értékét még jó dolgoknak is. Ahol hiányzik a szükséges változás, s az egészséges, küzdő élet „vadon örömeit” a megszokás rendre levadássza, ott nem marad más, mint a dolgok halmaza, amiben fokozatosan minden elveszti jelentőségét, s az ember egyszer arra riad, csak egyetlen fontos témája maradt: saját maga. Az ő frusztrációi, testi érzetei, fájó lelki sérelmei, rosszkedve, leginkább pedig fóbiái – miközben észrevétlenül másodlagossá válik, mit is tesz ő hozzá ehhez a világhoz, ahol vendégeskedik, s miért is van itt egyáltalán. Pedig az élet legfontosabb kiváltsága éppen ez utóbbiak mindig „újra tárgyalása”, tehát életünkhöz történő éber hozzáigazítása!

Mi tanácsolható a túlságosan egyforma napokat élő embernek? Az, hogy csináljon magának lelki-szellemi programot. Tévé és internet helyett olvasson, mégpedig értékes irodalmat. Önmaga sajnálgatása és depressziójában való elmerülés helyett látogassa meg atyafiságát, szomszédokkal és kollégákkal való terméketlen zsörtölődés helyett figyelje az emberi reakciók lelki árnyalatait: és főleg gondolkozzon mindezek felett, vonjon le megfelelő következtetéseket – önmaga építésére és megjobbítására. E nélkül sodródó hajóvá válik, amit elhagyott a kormányosa s bármi megtörténhet vele – hiszen teljességgel ki van szolgáltatva testi és lelki állapotai irracionális, kiszámíthatatlan változásainak.

Közepes műveltségű embernek már valódi óceán-áthajózás egy remekmű egyszerű elolvasása is: sajnálatosan kevesen akadnak, akik efféle irodalmi vállalkozásokba egyáltalán belefognának… Nincs idő, nem köt le eléggé, este már fáradt az ember – hát persze, ha hitem és kedvem sincs hozzá. Pedig micsoda kincsekre lelni! Ilyen „projektek” akár személyiség-szintű előmenetelt, erkölcsi szint váltását is munkálhatják, amikor egy-egy olvasott és jól megértett mondat hetekre-hónapokra meghatározza gondolkodásunkat, ítélet-alkotásunkat – önmaga körüli pörgés helyett fogjon az ember lelki-szellemi „földrajzi felfedezésekbe”!

Jártam ott, ahonnan Cook kapitány, meg ott is, ahonnan Kolumbusz Kristóf kihajózott. Bátorság és kockáztató hit kellett, hogy tőlük telhetően fölszerelve hajóikat nekivágjanak a végtelen, ismeretlen tengernek – de megtették. Igen, leginkább ehhez fogható, amikor beleveti magát az ember egy régóta vágyott, nagyobb irodalmi remekműbe – mintha óceánjárás lenne… Azzal a különbséggel, hogy a kalandorok és felfedezők (mind a kettőről szó van) fizikailag valóban odaveszhettek volna, egyszer s mindenkorra – mi pedig csak nyerhetünk ilyesmik kockáztatásával.

Személyes szóval hadd erősítsem: magam elképesztően fontos belátásokhoz, szemlélet-formáló értékekhez jutottam, valahányszor afféle komolyabb irodalmi vállalkozásokba fogtam, mint Az ember tragédiája, az Isteni színjáték, az Odisszea, a Faust vagy a Háború és béke olvasása. Másoknak persze egészen más restanciái akadhatnak: régen olvasott, vagy eddig soha el nem ért alapművek – s ez teljesen rendjén is van.

Nekünk, reformátusoknak mindenekfelett kánonunk a Biblia, ami ne is legyen másként – hiszen Isten igéjeként olvassuk a Szentírást. Mégis, semmi szentségtörés nem rejlik abban, hogy férjen oda mindennapjainkba más szintű olvasmány is – ismét hadd használjuk ezt a szót, tudatosan vállalt „projektként” értékes, világi irodalom is! Belső életünk szempontjai, a rendelkezésünkre álló alternatívák gazdagodnak általa.

Azonban nem csupán szellemi, hanem hitbeli téren sem ígéretes állapot az állóvíz. A valódi hit legalább annyira „történik”, amennyire a szív kincses-ládájában rejtőzik: kaland, harc és folyamatos építkezés egyszerre. Komoly ellenhatások ébrednek, amint csak hozzáfog az ember valamihez, mert a sötét erők cseppet sem alszanak. Lehet a Gonoszt felvilágosult voltunkra hivatkozva tagadni, ám sok példa mutatja, a hetvenkedők előbb-utóbb véres homlokkal fogják megtapasztalni, mi micsoda a világban. A romboló erők igenis valóságosak, s „…e világnak fiai eszesebbek a világosság fiainál a maguk nemében.” (Luk 16,8) Időlegesen akár még világbirodalmakat is bitorolhatnak – amíg gonoszságuk mértéke be nem telik. (Dán 11,36  Luk 21,24  Jel 20,7-10) A Gonosz mindenkor hazugságra és áltatásra épít, erői gyűlöletből való, destruktív erők, s ezért hitbeli téren nem kevesebb, mint életünk múlik rajta, miként küzdünk meg erőivel. (Ján 8,44)

„Józanok legyetek: vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresve, kit nyelhet el – akinek álljatok ellen, hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazon szenvedések telnek be testvéreiteken e világban!” (1Pét 5,8-9) Itt elsősorban a keresztyénüldözésekről van szó, melyek kezdeti hullámai Krisztus után két-három évtizeddel már megérkeztek, ám sokkal inkább szó van az örök és csendes belső harcról – amit a hívő folytat tunyasága, erőtlensége és főleg hiúsága ellen. Ez legalább ennyire komoly és súlyos küzdelem!

Ahol pedig ez tényleg zajlik, vagyis nem történt önkéntes és végleges fegyverletétel a lehúzó erőkkel szemben, ott még van remény. Ha akadnak „projektek”, s hozzá nem csak irodalmi, hanem hitbeli téren is, ott még valami pislákol. Egészen kicsi parázsból, a hit maradékából aztán lehet melegítő, messze világló tűz – ahol a Szentlélek szele fúj!

Tegyünk hát le önmagunk őrizgetéséről, a változatlanságot vágyó lelki igénytelenségről, s irigyeljük meg Mózest, akinek szívében oly csodálatos tűz termett, mely „…ég, de el nem ég”. (2Móz 3,2) Tovább fog vinni új világokba, hittel és feladattal lát el – amint csak újra megleltük ezt a tüzet! Ne féljünk odaadó szívvel így imádkozni: „Jövel, Szentlélek Isten…!”  Vagy szép énekünk szavaival:

 

„Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le rám!

Égi lángod járja át szívem és a szám!

Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel:

Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le rám!”

                                                                   (463. dics. 1. v.)

 

Ennyit a küzdelem nélküli, úgy lehet, már romlásnak is indult állóvíz odahagyásának módjáról.

Szót kell ejtenünk itt arról is, amikor akad ugyan küzdelem, de a valódi, igazán fontos szabályok ismerete és a végső, isteni törvény semmibevétele miatt csak értelmetlen csapkodásról, vagy (ami éppen olyan üres és hiábavaló), mulandó diadal kiharcolásáról van szó. (2Kor 4,18) Mondjuk „fejlett élettechnikával” valaki a maratoni futáson az utolsó kilométereken kapcsolódik be, mert van magához való esze. S győz, persze. Mostanában vették el valaki aranyérmét ilyen összefüggésben Amerikában – sajnos nem mindig lepleződik le idejében a „maga nemében okos”, ezt is tudjuk. (2Tim 2,5) Marad olyankor a türelem, elviselni amit látunk, vagy mindenesetre érzünk, és amivel nem értünk egyet – ha megváltoztatni egyszer nem tudjuk. (Zsolt 37,1-20)

Akad aztán bőven olyan harc is, amibe belebocsátkozni sem helyes (1Tim 6,4-5) – mert valóban csak hiúságok küzdenek egymással. Az ige tanítása szerint igazi „korona” sosem pozíció-harcbeli győzelemért jár, hanem ama nemes harcban való helytállásért. (2Tim 4,8  Jak 1,12 Jel 2,10) A világ fiait ilyesmi persze egyáltalán nem érdekli – keresztyénként viszont még csak elindultak sem vagyunk, amíg a „vér és arany” (Ady) igézetéből meg nem szabadultunk. Lehet küzdeni hiúsági célokért, ám előbb-utóbb kiderül, amikor eljönnek a bajok, hogy – kár volt. Ennyit a valódi és örök törvényekre nem figyelő  harcokról.

Egy valami van, amiért minden körülmények közt érdemes küzdeni: a belső nemesedésért. Pontosan az tehát, amit a Biblia így mond: „Küzdjetek a hitért!” (Jud 1,3) Az ember megszületik, felnő, s közben általában megtanulja, hogy az életből annyi az övé, amennyit kiharap belőle magának – ezért lesz aztán szinte kivétel nélkül mindenkiből pár évtized alatt képzett és kíméletlen egoista… A túlnyomó többség nem ismeri az örök törvényt, amit pedig Jézus újra és újra a kezünkbe ad: „Aki meg akarja tartani az ő életét elveszti, aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtalálja azt.” (Mát 16,25)

Ha létezik „nemes harc” – hát ennek az igazságnak jegyében küzdeni bizonyosan ilyen. Megváltónk életét adta a világért – mi pedig, Krisztus mai követői, naponta tanulhatjuk az igéből: mit jelent elveszíteni életünket úgy, hogy ezáltal találjuk meg azt.

Az első, amit látnunk kell, hogy imádság nélkül nem megy. Emberi erőink végesek, és nem csak a jó és helyes megvalósítását nem leljük, de magukat az értelmes célokat sem. Úgy kell imádságban elkérni távlatainkat mindig újra az Úrtól, aki öröktől fogva szeret, s jobban ismer bennünket, mint mi önnön magunkat – énünk uralma ugyanis folyton bezárja horizontjainkat!

Ahol hallgat az imádság, ott csendben készülődnek a Gonosz erői. Aztán egyszer csak előjönnek a mélységből, mint a Jelenések könyvének ártó sáska-skorpiói (Jel 9,6-10) – s a három közül ez még csak az első „jaj”… Azoknak okoznak gyötrelmes szenvedést, akiknek homlokán nincs ott az Istennek pecsétje, vagyis akik a maguk nevének, egyéniségének hatalma alól nem szabadultak meg Isten fiainak szabadságára.

Akik viszont keresik az ő királyi uralmát, azok meg tudnak küzdeni a teljesítmény, a hiúság, és a birtoklás csábításaival is. Jézus három megkísértése írja le ezt nagy pontossággal. (Mát 4,1-11) Kiderül, hogy az imádkozó, igével élő embernek igenis hatalma van a Gonosz ártó erői felett – el tudja küldeni azokat magától, mint hívatlan vendégeket: Távozzatok..! Azok pedig nem tehetnek mást, elmennek. Az ilyen helytálló lélek azt is megtapasztalja, hogy Isten angyalai jönnek hozzá, s szolgálnak neki…! (Mát 4,11)

Világosabb beszéd kevés akad a Bibliában. Így kell megküzdeni a hitért: kérni Isten segítségét alázattal és rendületlenül az imádságban, a magunk részéről pedig egyértelműen ellenállni a Gonosznak, ha mindjárt a saját szívünkből bújnának is elő a mélységnek azok az erői.

E küzdelmet már valóban érdemes megharcolni. (1Tim 6,12) Nem látványos dolog, élet-valőröket tekintve cseppet sem „hasznos”, sőt, a világ sem tapsol hozzá, hisz koronája mennyei korona (Jel 2,10) – ám Isten békessége valóban minden értelmet felülhalad!

Láttuk tehát a harc nélküli állapotot; nem túl ígéretes dolog, amennyiben tétlenség a lényege. Az állóvizek könnyen romlanak! Aztán a méltatlan küzdelmek következtek: a fölösleges, lényegében önmagukért való viták, továbbá az örök törvényt nem kereső, hiúsági és pozíció-harcok: ezek előbb-utóbb elveszik jutalmukat (Mát 6,5) – éspedig konkrét kimenetelüktől függetlenül. Ne bocsátkozzon szükségtelen harcokba a keresztyén, sőt vegye ki a szívéből, ha ilyenekbe tévedt volna. Akad bőven mindenki életében – szabaduljunk meg tőlük! Végül a „nemes harcot” is láttuk, amit már méltó küzdeni – ennek jutalma nem több, ám nem is kevesebb, mint az igaz, helyesen élt élet. “Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett…” (480. dics. 1. v.)

Pontosan úgy, amint az apostol is szól, már hazafelé tartva: „Az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amit megad nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró; de nem csak nekem, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,6-8)

Jó így várni a hazahívó szót – az Úr megjelenésére, a színről-színre látásra készülve. Miért ne lehetnénk azonban bármikor ilyen derűsek és nyugodtak? Micsoda Isten országa, ha nem éppen ez…? Legyünk tiszták és komolyak: Isten iránt alázattal, egymás iránt pedig megfelelő tisztelettel, sőt méltányossággal, egyszóval legyünk – emberek. S örvendezzünk, amikor az ige ilyen egyszerű szóval tanít: „Küzdjetek meg a hitért!” Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

„Siess keresztyén, lelki jót hallani,

Régi törvényből harcolni tanulni:

az igaz hit mellett mint kell bajt vívni,

Krisztusban bízni!

 

Jól tudja földön ezt minden keresztyén:

Nem csak fegyverrel oltalmaz az Isten.

Ezt minden népnek tudására hozom:

Istenünk vagyon…!” Ámen.

                                         161. dics.1, 3. v. (Tinódi Lantos Sebestyén, 1556)