Igehirdetések

Aki tudott valamit

Senki nem szereti különösebben, ha megintik. Bizonyos sportokban mínusz-pontokkal is jár a „megintés”, ami a vereséghez visz közelebb. A Biblia egésze szerint viszont a javunkra szolgálhat, ha ráébreszt valami fontosra. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. szeptember 22.

Aki tudott valamit

 

Lekció: Ám 4,4-13

Textus: Ám 3,2

„Csak titeket választottalak a föld minden nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket.”

 

Igehirdetés

A négy nagy próféta (Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel) mellett tizenkét un. „kis prófétát” is találunk az Ószövetségben – az utóbbi elnevezés azonban csak a könyvek hosszát illeti, nem pedig jelentőségüket vagy üzenetük érvényességét. Ámós könyve is mindössze néhány fejezetből áll, mely próféciákat egy Tekoa-beli, tehát a déli, júdeai országrészből származó laikus – egyébként nyájtulajdonos és fügetermesztő – mondott el az északi Izrael városaiban és főleg annak kultuszhelyén, Béthelben.

Igehirdetései a Kr.e. 722-es pusztulás előtti, nagyon fontos történelmi időkben hangzottak el – minden bizonnyal ezért is őrizte meg az utólagos emlékezet, mint jogos, megtérésre hívó figyelmeztetéseket. Az északi országrész sajnálatos módon nem hallgatta meg ezeket. El is pusztult pontosan úgy, amint azt a próféta előre látta, s mindenképpen szerette volna megelőzni.

Nem használt tehát a feddés, holott idejében szólt – mélyen elgondolkodtató az ilyesmi, hisz biztosan hagytunk már figyelmen kívül magunk is intéseket. Ha pedig az embervilágra, mint egészre (s annak mai helyzetére) tekintünk, évezredek óta rendelkezésre áll a Szentírás mind az ezerötszáz oldala – találni lapjain éppen elég ébresztő üzenetet…

A feddés rendszerint nem túl kellemes pontokat érint az emberben – s Ámos könyvének első nyolc és fél fejezetében valóban ez, és nem más szól. A Kr.e. 586-ig sértetlenül megmaradt déli országrészben őrizgethették írásba foglalva, feltehetőleg azzal a tudattal, hogy mi itt Jeruzsálemben nem járhatunk úgy – bennünket a Sion miatt őriz a Seregek Ura. Az sem lehetetlen, hogy okulásként tartották meg – vigyázzunk, nehogy mi is úgy járjunk, mint az északiak; mindenesetre kevés ily gazdag kortörténeti információ áll rendelkezésünkre a korabeli izráeli viszonyokról, mint Ámós igehirdetéseiben.

A könyv tulajdonképpen egymástól független prédikációk sorozata, szerkesztése viszont kifejezetten tudatos. Indul a környező, rokon népek vétkeitől s azok ítéletes következményeitől; folytatja ezt mintegy befelé haladva Izrael, majd Júda feddésével és várható romlásának próféciájával – legvégül pedig (a záró fejezet utolsó hányada) a nép boldog, üdvösséges jövőjének ígéretét tartalmazza:

„Azon a napon fölállítom Dávid összedőlt sátorát, kijavítom réseit, helyreállítom romjait, fölépítem, és olyan lesz, mint hajdan. Birtokba veszik Edom maradékát és mindazokat a népeket, amelyeket majd róla neveznek el. Eljön az idő – így szól az Úr – amikor nyomon követi a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt. Must csorog a hegyekről, és ömlik a halmokról. Jóra fordítom népemnek, Izraelnek sorsát. Az elpusztult városokat fölépítik, és laknak bennük. Ültetnek szőlőket, és isszák azok borát, kerteket művelnek, és eszik azok gyümölcsét. Elültetem őket földjükbe, és többé nem tépik ki őket földjükből, amelyet nekik adtam. Ezt mondja az Úr, a te Istened.” (Ám 9,11-15)

E szerint viszont nagyon is múlt idő már, azaz történelmi tapasztalat, amikor elpusztult városokat fel kell újra építeni, s igenis „kitépték őket földjükből” amelyet nekik Isten adott… Az északi országrész 722-es asszír lerombolása, népének deportálása a rengeteg vérontással együtt ekkorra már fájdalmas tudás. De mi lesz a déli Júdával s kivált fővárosával, Jeruzsálemmel, ahol az „Úr lakik”…?

„Dávid összedőlt sátorának fölállítása” költői képpel utal annak erkölcsi helyreállítására, amennyiben eszünkbe juttatja Dávid fiának, Absolonnak lázadását – aki apja elűzése után a jeruzsálemi királyi palota tetőteraszán fölállított sátrak alatt ment be, a nép szeme láttára, annak ágyasaihoz… „Dávid sátrai” valóban összedőltek tehát egy időre, amíg Isten bocsánata és kegyelmes helyreállítása el nem jött hozzá, s visszafoglalhatta trónját. Királysága nem szűnt meg, sőt – mint életét megjobbító ember, a megtérés archetípusává vált a bibliai irodalomban. A morális megújulás lehet a déli országrész egyetlen reménye is – ez a hit tükröződik Ámós könyvének utolsó soraiban.

Ők sem hallgattak azonban a prófétai szóra, s Kr. e. 586-ban Jeruzsálem is elpusztult – immár babiloni hadak kegyetlenkedései közepette. A „megtérés” számukra csak hetven esztendő száműzetése után, 516 táján jött el, amikor Kűrosz perzsa uralkodó döntésére egyrészt fizikailag visszatérhettek a „babiloni vizektől” hazájukba – másrészt alázattal hozzákezdhettek városuk, templomuk, önmaguk újraépítéséhez…

Mit tanulhatunk mi ebből – csaknem háromezer év múltán? Nézzük meg a könyv témáit, igen tanulságos.

Jó tudni elöljáróban, hogy Ámós nem származott királyi családból, mint Ézsaiásról vélhető, sem papi családból, mint Jeremiásról tudjuk. Jószágait őrizve és fügét termelve egyszerű, szabad életet élt Tekoában, ahogy ott és akkor a legtöbben. Az északi országrész II. Jeroboám királysága alatt éppen virágzott, úgy gazdasági, mint politikai téren – látszólag minden rendben volt. Sokan mentek Béthelbe, a szent helyre az évenkénti ünnepekre – ezek alkalmával mondta el ott Ámós, Isten indítására, a maga hosszabb-rövidebb igehirdetéseit. Senki sem kérte őt erre, amolyan bajkeverőnek tartották. Ő maga viszont hitte, hogy „…semmit nem cselekszik az én Uram, az Úr, amíg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak. Ordít az oroszlán, ki ne rettegne? Az én Uram, az Úr szólt – ki ne prófétálna…?” (Ám 3,7-8)

Laikus igehirdetései a legérzékenyebb ponton érintették Izraelt: a régi törzsi egyenlőség helyébe ugyanis a királyság idejére a gazdagodás és annak uralma lépett. Némelyek dőzsöltek, elefántcsont-berakásos damaszkuszi pamlagokon heverve, s közben nem csak hagyták elszegényedni a többieket, ami a szent nép körében önmagában is szövetség-ellenes bűn volt (2Móz 16,18  2Kor 8,15) – hanem egy saru árának tartozása fejében már rabszolgaságra adták el a becsületes szegényt (Ám 2,6) – annyira az anyagiakról szólt minden.

Ámóstól származik a szófordulat: „Három bűnéért, sőt négyért…” – amit úgy kell érteni, háromszoros vétkük volt már – de tetézték egy negyedikkel, ráadásul az első három semmiség az égbekiáltó negyedikhez. Ezeket sorolja, mint láthattuk, kezdve a szomszéd népek testvérietlen magatartásán és lezüllött állapotán, amiből csupán egy álljon most itt: „Így szól az Úr: Három bűne miatt Ammon fiainak, sőt négy miatt, nem fordítom el (a közelgő csapást) – mert széthasogatták Gileád terhes asszonyait, hogy kiszélesíthessék az ő határaikat!” (Ám 1,13)

Aztán azonban kérlelhetetlenül folytatja, immár saját népére nézve is: „Így szól az Úr: Három bűne miatt Júdának, sőt négy miatt, nem fordítom el – mert megvetették az Úr törvényét, és nem tartották meg rendeléseit. Eltévelyítették őket hazugságaik, amelyeket atyáik is követtek!” (Ám 2,4)

Az elhízott gazdag asszonyoknak ezt mondja: „Halljátok meg e beszédet Básán tehenei, akik Samária hegyein laktok; akik nyomorgatjátok a szegényeket, és bántalmazzátok a szegényeket, akik ezt mondjátok férjeiteknek: Hozzatok, hadd igyunk! Megesküdött az Úr Isten az ő szentségére, hogy napok jönnek rátok, amikor szigonnyal visznek el benneteket, maradékaitokat halászó horoggal!” (Ám 4,1-2) Korabeli ábrázolásokon látni, amint a babiloniak az egyébként luxusnak számító orrkarikákba fűzött kötélen vonszolják fogságra rabszolgákul Izrael asszonyait…

Fölemlítésre kerül még igehirdetéseiben, hogy a szent helyre vitt, s ott áldozatként kehelyből elfogyasztott bor rekvirálásból, közelebbről adósság-behajtásból származik, s még a területet sújtó földrengés pusztítása után sem jobbították meg útjaikat – gátlástalanul folyt tovább minden úgy, mint azelőtt…  „Ezért így szól az Úr, az én Uram: Ellenség veszi körül az országot, megfosztanak hatalmadtól, kirabolják palotáidat!… Összedöntöm a téli házat a nyári házzal együtt, elpusztulnak az elefántcsonttal kirakott házak, vége lesz a sokféle háznak – így szól az Úr!” (Ám 3,11  Ám 3,15)

Emlékeztet pedig az aszályra, az éhínségre, a vízhiányra, amikor támolyogva mentek szomszéd városokba egy korty után, a kertek, szőlők, fügefák és olajfák tömegét megsemmisítő sáskajárásra, az undorító dögvész bűzére – és elborzadva, refrénként ismétli: „…de mégsem tértek meg!” Ezt a prédikátori fordulatot egyébként a Jelenések könyvében látjuk majd viszont, a végidőkre vonatkozóan. (Jel 16,9-11) Így értjük meg tulajdonképpeni tartalmát is: „végidő” ott van, ahol régóta megtérhetnének, bőven van okuk is, amin elgondolkodhatnának – mégsem teszik…!

A legsúlyosabb vétkek közt említi a próféta: „Hallgat az okos, mert gonosz idő ez” (Ám 5,13) – vagyis önmaguk igazolására olyan légkört teremtenek, amiben még kimondani sem szabad bizonyos dolgokat. A fogadalmas názírokat borral itatják, a prófétákat pedig elhallgattatják – „méreggé tették a törvény hirdetését, az igaz szót pedig ürömmé!” (Ám  6,12)

Végül a siratóének jellegzetes ritmusában már az is elhangzik: „Elesett, nem kel fel többé Izrael szüze..!” (Ám 5,2)

Ennyi nehéz és terhelő ítélet után hol találni valami reménykeltőt? Mindenekelőtt ott, hogy sosem késő megjobbítani életünket. „Keressétek az Urat, és éltek – keressétek a jót, és ne a gonoszt, és akkor veletek lesz az Úr, a Seregek Istene!” (Ám 5,6  Ám 5,14) Amíg élünk, remélhetünk – de tény, hogy bizonyos fontos dolgokat ránk bízott a kegyelem Ura. Ő kinyitja előttünk az élet kapuját, bemenni azonban nekünk kell azon! (Mát 7,13-14) Amikor nagyon elromlanak a viszonyok, zordra változik az idő, elfogy az egészség, az erő, az élet derűje – akkor is arra kell figyelni, hol van itt lehetőség, mit nem vont még meg tőlünk az, aki mindeneket ad!

Ráadásul mi már azt is tudjuk, hogy nem is csak a „megmaradt kicsi” a miénk. Mint hívő emberek örökösei vagyunk az ígéretnek: „Csak titeket választottalak a föld minden nemzetségei közül, ezért kérem számon rajtatok minden vétketeket.” (Ám 3,2) A legnehezebb időkben is számon tart Urunk, választottságunkra épül minden, ami fontos – próbatételeink nem önmagukban állnak! Mondanivalójuk, jelentésük van, amit nekünk kell megfejteni, s úgy magunkra alkalmazni, hogy azok előmenetelünkre, sőt üdvünkre lehessenek!

Pontosan ez a hívő ember többlete: mások egyedül vannak a világ lehúzó erőivel és a saját békétlenségükkel szemben – nekünk viszont megadatott, hogy Istenünk megváltó szeretetében élhessünk! Nem csak lelki és testi bajainkban fordulhatunk hozzá, hanem Jób szerint az „utolsó ellenség”, a halál dolgában is: „Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testemből látom meg Istent, akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg, nem más!” (Jób 19,25-27)

Ennek a prófétai igehirdetés szerint egyetlen feltétele van: „Áradjon a törvényesség, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” (Ám 5,24) Cselekedje a jót az ember, amit egyszer annak ismert meg – a többit pedig bízza Isten szeretetére: ilyen egyszerű az élet sok-ismeretlenes egyenlete! S valóban, mennyi mindenről kiderül, hogy fölösleges, és még többről, hogy meg lehet lenni nélküle… mert összesen egy a szükséges dolog. (Luk 10,42) Azt pedig senki, és semmi el nem veheti tőlünk – mert örök és igaz, való és biztos.

Ő mér meg bennünket igazán, mint a próféta látomásában a meredek fal tetején mérőónnal a kezében látott Úr. Mi Krisztus által azonban azt is tudjuk, hogy megemlékezik rólunk, akik porból lettünk…! (Jób 10,8-9  Jer 18,2-6  Zsolt 115,11-12) Életünk megvigasztalt élet, házunk pedig sziklára épült ház! (Mát 7,24-25)

Ámós próféta hirdetései megrendítenek, amint olvassuk őket – de éppen komolyságukkal erőt adnak az új kezdethez. Ha Istenünk úgy két és félezer éve ilyen tisztán látó kecskepásztor-fügetermesztőket küldött szeretett övéihez, ugyan miért ne gondoskodna rólunk is, igéje és Szentlelke által – mai gyermekeiről? Legsúlyosabb üzenetei is javunkat szolgálják: „Csak titeket választottalak a föld minden nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket…”

Ennek bizonyosságában megnyugszik a szív: Isten szeret bennünket. A bűn ettől persze még bűn, a vétek pedig vétek – amiket, ha eltakarunk, magyarázunk és kisebbítünk, minden csak súlyosodik – ezer dolog mutatja. Bűn az, amiből az embernek meg kell térnie. Ámós próféciái e felől kétséget nem hagynak. S ha a könyv arányai az ítélet irányába hajlanának is, amint ezt mennyiségileg valóban meg is állapíthatjuk, ne feledjük a záró sorait: „Eljön az idő – így szól az Úr – amikor nyomon követi a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt. Must csorog a hegyekről, és ömlik a halmokról. Jóra fordítom népemnek, Izraelnek sorsát. Az elpusztult városokat fölépítik, és laknak bennük. Ültetnek szőlőket, és isszák azok borát, kerteket művelnek, és eszik azok gyümölcsét. Elültetem őket földjükbe, és többé nem tépik ki őket földjükből, amelyet nekik adtam. Ezt mondja az Úr, a te Istened.” (Ám 9,13-15) Így is legyen, testi-lelki értelemben egyaránt! Ámen.

 

 

Fohász

 

„Lelkem, teljes üdv a részed, hagyd a bút s a gondot el;

Légy vidám, ha meg-megérzed, tenni kell még, s tűrni kell,

Gondold el, ki Lelke éltet, milyen Atya mosolya;

Megváltód meghalt teérted: mit bánkódnál, menny-fia?

 

Kegyelemből dicsőségbe szállj, hited majd szárnyat ad,

S az örök menny fénykörébe bévezet majd szent Urad.

Véget ér itt küldetésed, elszáll vándor-életed,

Üdvösséggé lesz reményed, égi látássá hited!” Ámen.

                                                                           (462. dics. 3-4. v.)