Sok bonyolult helyzet adódik az életben. Nem is mindig tudjuk, mit tegyünk és hogyan – néha azonban elképesztően paradox a jó megoldás. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. szeptember 15.

Csak színvonalasan

 

Lekció: Filem 1-25

Textus: Filem 1,12-18

„Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit nem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. Hiszen talán azért szakadt el egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem. Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel.”

 

Igehirdetés

A rabszolgaság az ókorhoz tartozott, mint modern korhoz a villanyvezeték – egyszerűen része volt a mindennapoknak. Volt, akit szülei, amint cseperedve munkaképes lett, anyagi okokból egyszerűen eladtak dolgozni, esetleg háborúban fogságba esett, vagy saját maga eladósodott és máshogy nem volt képes rendezni felhalmozott adósságát – az ilyen a piacon találta magát, s aztán szolgálhatott élete végéig. A tulajdonost törvények védték, gyakorlatilag bármit megtehetett szolgájával: az így gazdája jóindulatától függött, s kötelességszerűen el kellett végezzen bármi, rá kiszabott munkát. Nem mindenki érezte ezt elviselhetetlennek. Ha jó volt a kapcsolat úr és szolga között, a gazda fel is szabadíthatta őt egy idő után – de bármikor el is adhatta, ha nem volt szüksége rá.

A keresztyénség kezdeti évtizedeiben nagy kérdéssé vált, mi legyen a rabszolgákkal, hiszen Krisztus meghívottjaként, az úrvacsora közösségében az ő testének és vérének szent jegyei körül egy asztalhoz ülhetett a hitre jutott aranygyűrűs gazdag és a kikötői bálahordó, valamint a megtért cégéres bűnös a gyermekkorától szentéletű elkülönülővel (pharisaioi).

Ha a gyülekezet meghatározó egyéniségei, az apostolok a társadalmi és jogi értelmű rabszolga-felszabadítás mellett döntenek, a római államhatalom talán írmagjukat sem hagyja meg – jól kivehető ez a Spartacus-felkelés megtorlásában. Krisztus jelenléte által azonban olyan lelki dimenzió költözött a szívekbe, mely nem csak lehetővé tette, de meg is követelte a témához való vadonatúj emberi közelítést: ennek pompás dokumentuma a Filemonhoz írt levél.

Onézimusz szökött rabszolga volt, akit Pál efézusi fogságában “szült” – azaz vezetett Krisztushoz. Az ilyen szökevényre minden körülmény között kegyetlen büntetés várt: ha elfogták, homlokára tüzes vassal „F” betűt (fugitivus=szökött) égettek, és soha többé nem lehetett fölszabadítani. A sapka vagy fejfedő levételének szokása is ebből az időből ered: az illető megmutatja homlokát annak, akivel találkozik – ő nem szökött el sehonnan. Sőt, az európai „Szervusz” (=szolgád vagyok) baráti köszöntés derűs udvariasságot kifejező alkalmazása is itt gyökerezik.

Amit a levélből megérthetünk, és tanításként magunknak azonnal fölvehetünk, az a sorok magas színvonala. Szív és értelem fonódnak itt egybe olyan szövetté, amit kizárólag az emberi okosság és a Szentlélek áldása együtt hozhatnak létre. Mit ér ugyanis a legodaadóbb keresztyéni igyekezet, ha a butaság rögtön lerontja, s hova vezet a legnagyobb ész is, ha nincs átjárva a Krisztus Lelkével…? A kettő együtt azonban csodát művel. Agysejtjeink milliárdjait az Örökkévalótól kaptuk, hogy működtessük – de Jézust is ugyanő, az örök Atya küldte a világnak, hogy általa mértéket szabjon minden intellektusnak! Dosztojevszkij mutatja be a Karamazov testvérek-ben Iván személyében, milyen az önállósodott, önhatalmú értelem – csak és kizárólag hideg kritikára képes, ítél eleveneket és holtakat – s közben még önnön fensősége felől is meg van győződve.

Akadnak éppen elegen, akik viszont nehéz helyzetekben szinte egyáltalán nem képesek indulataiknak parancsolni, Dimitrij a példája az említett műben: szenvedélyeik és érzelmeik uralkodnak lelkükön. Az ilyenek helyesen teszik, ha gyakrabban támaszkodnak értelmükre – mert belátás és megértés nélkül az ember egyszer csak ott van elszállt élete romjai felett, s azt kell mondja: “Pedig tudhattam volna…!” Igen, tudhatta volna – ha idejében hallgat gondolataira, ha komolyan veszi értelme ajándékát…!

Hallatlanul rombolók az indulati fogantatású szavak: pár perc alatt tönkreteszik emberek évtizedes lelki építkezéseit – milyen kár ezekért a rontásokért! Magyarok lévén, különösen veszélyeztetettek vagyunk a „kirobbanásokkal” kapcsolatban, hisz általában az őszinteség és egyenesség körébe soroljuk ezeket – holott legtöbbször csupán meggondolatlanság van mögöttük. Felszaporodott mínuszainkat egyetlen tételben kiöntve szinte mindig destruktív erőket szabadítunk magunkra – ilyenkor zajlanak azok a veszekedések, amik kilátástalan „átnevelési kísérletként” embereket inkább elidegenítenek, mintsem közel hoznának egymáshoz.

A “túl jó szív” uralma megint más típusú bajokhoz vezet – azáltal az ellenkezője történik: másokat kényeztetünk el, vagyis segítünk embertársainknak adósságokat fölhalmozni… Valamilyen megfontolásból, nem ritkán éppen számításból, hasznosnak véljük a kedvezést – aztán egyszer mégis elég lesz belőle, s akkor nincs tovább… A felduzzasztott sok-sok „előleg” ilyenkor pusztító áradatként zúdul alá, nem kímél senkit – természetesen azt sem, aki pedig már annyit engedett. Bizony, ez sem konstruktív dolog!

A Filemonhoz küldött páli levél nagysága abban áll, hogy emberileg okosan, ugyanakkor azonban Szentlélektől áthatottan, emberséges szívvel íródott. Nem azzal kezdődik, hogy emlékezteti a címzettet, mi mindent köszönhet apostoli tevékenységének: ez távol van olyan szintű lélektől, mint amilyen ő. Imádkozik viszont érte, s Pált ismerve nem csak kegyes fordulat, hogy a „…hitünkben való közösség eljuttasson téged mindannak a jónak megismerésére, amely Krisztusért van bennünk.” (Filem 1,6)

Milyen jó ezt még olvasni is – Krisztusért “jó van bennünk!” Pedig a világ mást sugall, sőt magunk sem vagyunk elragadtatva minden tulajdonságunktól – mi az a jó, ami Krisztusért van bennünk…? Az, hogy ő egészen új kezdetet hozott a világnak – ám e „jót”, az áldott lehetőséget – fel kell magunkban ismerni, aztán megerősíteni, végül pedig az erkölcsi döntések révén még napvilágra is kell hozni! A döntések ránk várnak. Van egy „szürke zóna” az ember lelkében, ahol még semmi nem bizonyos, indulhat a lélek le vagy fölfelé – itt a szabadság dominál. Még pontosabban: itt dől el, ki mire használja a kegyelemből neki adatott szabadságot. A Faust II. drámája végén a lélek, a szerző instrukciója szerint a színpad közepén lebeg: még nem dőlt el üdvözül vagy elkárhozik – fölfelé vagy lefelé fog távozni az életből. Aztán imádkoznak érte, többszörösen is megható jóindulat övezi – s örök sorsára nézve ez bizonyul döntőnek…

Pál is imádkozik Filemonért, hogy eljusson mindannak a “jónak” megismerésére, ami keresztyénként Krisztusért – ott van benne! Úgy is lehetne mondani, hogy vegye birtokba legjobb lehetőségeit, hisz az emberi lélekben ott rejlik minden, jó és rossz egyaránt – s rajtunk áll, miből mennyit valósítunk meg! Ezt joggal nevezik “építkezésnek”, ami a fizikai világban kifejezetten nehéz és hosszadalmas munka – még inkább az pedig lelki-szellemi értelemben. „Épületes” egy dolog, vagy „épülni” valami módon – ezek a fogalmak nem véletlenül honosodtak meg, bibliai nyomokon, az európai keresztyén gondolkodásban. Pál, nagyon értelmes megfontolással, kinyitja az utat Filemon előtt: rabszolgájának szökése, amennyiben ő Krisztus követője, nem csak anyagi veszteség és bosszúság lehet számára, hanem – lelki növekedés is…!

Ez olyasféle tudás, ami a legfontosabbak közé tartozik. Jót hozni ki a rosszból: van-e hasznosabb bölcsesség…? Ha pedig még azt is meggondoljuk, hogy Jézus egyáltalán nem „új vallást” hozott, hanem a lehető legszilárdabban ősei alapvetésén állt (Mát 5,17) – akkor mindjárt azt is megértjük, hogy követése sem „vallásosság”  csupán, bármily magasztos is az, hanem egyetemes emberi igazság cselekvése, más szóval: a nekünk adott legjobbak fölismerése és megvalósítása!

Ebbe az irányba tanácsolja az apostol tehát Filemont: legyél most, e különös helyzetben igazán ember, és fogadd vissza szökött rabszolgádat minden büntetés nélkül! Gazdagabb leszel így. Nem csak munkaerőt kapsz vissza őbenne – „…hiszen, talán azért szakadt el egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred! Ha tehát engem társadnak tartasz: fogadd őt úgy, mint engem!”

Filemon, ha volt lelkében az örök igazságra hangoltság, s az mindenkiben van – egy elindult keresztyénben bizonyos mértékig pedig már napvilágra is jött  – ilyen sorok olvastán azt kellett mondja: „Tényleg…! Engem valójában egyáltalán nem érdekel az elmaradt pénzbeli haszon, sem az, hogy a rabszolgám szökésekor mit vitt magával tulajdonaim közül. Azért volt érdemes megszületnem, hogy életemben egyszer ilyen levelet is kapjak – amúgy lehet, kétezer év múlva is milliók napi olvasmánya lesz Pálnak ez a levele…”

Ezek a (mi általunk Filemon szájába adott) szavak nyilván nem hangzottak el – de nem járunk messze a valóságtól, ha ilyen érzéseket tételezünk fel vele kapcsolatban, amint tanítója levelét olvassa. Tegyük hozzá, e sorokat ráadásul maga Onézimusz adta a kezébe – akinek puszta megjelenése is egyfajta harsonaszó lehetett arról, hogy itt rendkívüli dolgok történnek…

Mikor volt efféle átértékelődés életünkben, láttunk-e már, igei érintésre élethelyzetet egész más színben? – ilyen, s hasonló kérdések szólongatnak itt. A sok „odakozmált élet”, mely ismétli szokott gyarlóságait, s unja az önmaga teremtette szűk közeget jellegzetes problémáival együtt, vajon fölkapja-e fejét a filemoni levél olvastán: Igen, így is lehet nehéz, sőt, nagyon is súlyos problémát elintézni!

Vegyük észre, hogy negatívum mindig negatívumot hív elő. Akit leteremtenek, az ritkán szokott boldog lenni attól. Pál rendkívülisége, hogy bár magánál tarthatta volna fogságában a megtért, szolgálatkész Onézimuszt, mégis visszaküldi gazdájához, méltán válthatott ki a levél címzettjéből megrendülést. Mert mindenki szeretne nemesen érezni.

A bosszúállás és harag tempójával szemben az ajándékozó típusú kapcsolatok példája áll. Aki olvasta Flavius Josephus könyvét a Zsidó háborúról, elborzadva kellett konstatálja, hogy a Jézus születésének évszázadában milyen természetes volt a birodalomban a politikai gyilkosság, mint hatalomszerzési technika: alig volt helytartó, területi uralkodó vagy akár csak provincia-elöljáró is, aki természetes halállal halt volna meg!

Erre érkezett, Istentől adott kegyelemként – az erőszak elvetésének világtörténelmileg egészen új, keresztyén gyakorlata. Nincs egyetlen mondat az Újszövetségben, ami arra biztatna, vagy helyénvalónak tekintené – s még a magánéletben is lám, kezdődnek szeretetben intéződni a dolgok – ahogy Pál és Filemon esetében azt egyértelműen látjuk.

Emberek tehetetlenségükben sokszor nem látnak más lehetőséget, mint agresszív stratégiák kiépítését, amiknek lényege a másik ember kényszerítése – egyébként ettől hangos a dicső “legújabb kor” is. Fóka-bébik megmentéséért tüntetéseket szerveznek, miközben kormányaik idegen országok lakosságát gátlástalanul bombázzák és polgárháborúkat szítva fegyvert adnak el mindkét, nem ritkán mindhárom oldalnak, amikből odahaza kitűnő szociális ellátást működtetnek…

Itt azonban nem ez történik. “Kedves Onézimusz” – mintha ezt mondaná Pál – “ha te tényleg megtértél Krisztushoz, kérlek, menj vissza gazdádhoz, vidd el neki ezt a levelemet: nézd, fel is olvasom előtted… Kérj tőle bocsánatot, vedd fel a napi munkádat, és imádkozz őérte szorgalmasan – a többit pedig bízd nyugodtan Megváltó Jézusodra, nem fog téged cserben hagyni! Szolgálhatod Filemont úgy is, hogy benne már örökkévaló testvért látsz, s igen, Krisztusban ő is lehet majd úgy a te gazdád, hogy megbocsát és nem fog naponként gyötörni, hanem mindig javadat keresi. Én mindenesetre, hallottad, erre kérem őt ebben a levélben. Most fog kiderülni, ki mennyiben keresztyén. Neked is hitből kell hozzá visszaindulni. Hogy megvert téged? Igen, lehet. Nem ritka az ilyesmi. Megtérése előtt talán megtette. De most ne róla beszéljünk, hanem terólad. Ha már elszórtad a tőle lopott pénzt, akkor dolgozd azt le nála, s még én is kipótolom, hogy hamarabb túl legyél adósságodon! Lehet, hogy a kényelmes házi munka helyett egy időre jó pénzért a kikötőbe, építkezésre, vagy földmunkára fog kikölcsönözni – nem baj, ez neked is jót tesz majd. Erősödsz testileg, valamint helytállásodban és önfegyelmedben is stabilabbá válsz. Úgy küldelek vissza hozzá, mint az én szívemet: hallottad, felolvastam az előbb! Egy időre elszakadtál tőle, persze ő is tőled, lélekben talán nagyon is – de most, íme, mint örökkévaló testvéreket, visszanyerhetitek egymást!”

Ne gondoljuk azonban, hogy a páli felfogás csupán egyéni kapcsolatokat emelhet más szintre onnan, mint az önzés és egymás kényszerítésének gyakorlata volt! Itt egyetemes alapelvekről van szó. Róma hatalmas katonai birodalom lévén, az erőszak és hódítás mellett kifejlesztette eszközei között a jogot is, mint az intézményes közélet védőpajzsát – ám a szeretet előtt mégis mindenestől meg kellett hajoljon. Tegyük mi is ezt – s meg fogjuk tapasztalni, hogy valóban nincs semmi, ami nagyobb!

A szeretet forrása Pál életében Krisztus volt, aki imádkozott a kereszten odaszegezőiért: a mi életünkben is ő tud erőt adni nemes helytálláshoz. Forduljunk őhozzá, ha fogytán az erőnk, s könyörögjünk Lelkéért: nem fogja visszautasítani…!

Onézimusz útja Filemonhoz tulajdonképpen a “lopott holmi” visszaszolgáltatása volt – a megkerülhetetlen kiindulás és alap. Amit magunk rontottunk el, azt csak magunk tehetjük jóvá! Mások megváltoztatása nincs hatalmunkban, tegyünk is le róla – saját természetünk fegyelmezése és jóra nevelése azonban élethosszig lehetőségünk. Helyettünk e műveleteket senki el nem végezheti. Onézimusz és Filemon kaptak egy időre támaszt Pál kivételes személyében, ám a lényegi munka a továbbiakban már őrájuk várt.

Nyugodtan helyezzük el magunkat a történetben, hol vagyunk mi itt – javunkra lesz! Még a skandalumok is, lám: a “reparálhatatlan” rossz, egy rabszolga szökése talán lopással is kombinálva – végül előmenetelére válik mindenkinek – ha és amennyiben a résztvevők Krisztusban megjobbítják életüket!

Mi kellett ehhez? Értelem és szív mennyei Lélektől áthatva – mely a bonyolult és érzékeny helyzetet a legszínvonalasabban kezeli. Ezt egy harmadik személy, a segítő Pál hozza közel, mintegy közvetítőként számukra. Kapjunk kedvet újragondolni “megoldhatatlannak” tűnő helyzeteket: s elmélkedjünk azon is, miképpen is veszünk részt magunk – mások életében…!

Kellett itt empátia bőven, mely a másik emberben már akkor látja a jót, mikor az egy kényes ügy kapcsán ott legfeljebb zsenge csíra lehetett. Végül kellett a hit merészsége is, ami a Lélektől vezetett szív felülről kapott ajándéka. Menj csak vissza gazdádhoz, Onézimusz: nem fog visszaélni magad megalázásával – éppen ellenkezőleg. Mind a ketten nagyot fogtok előrelépni a belső úton – s ez sokszorosan fontosabb mindennél, ami csak történhet az emberrel!

Így épült hát Isten királyi uralma kétezer éve, valahol a kisázsiai Efézus környékén – s minden bizonnyal így épül ma is, mindenhol a világon. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

„Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!”

                                                                        (229. dics. 3.v.)