Igehirdetések

Csak színvonalasan

Sok bonyolult helyzet adódik az életben. Mi emberek, nem is mindig tudjuk, mit tegyünk és hogyan – néha azonban elképesztően paradox a jó megoldás. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. szeptember 15.

Csak színvonalasan

 

Lekció: Filem 1-25

Textus: Filem 12-18

„Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit nem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. Hiszen talán azért szakadt el egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem. Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel.”

 

Igehirdetés

A rabszolgaság az ókorhoz tartozott, mint modern korhoz a villanyvezeték – egyszerűen része volt a mindennapoknak. Volt, akit szülei, amint cseperedve munkaképes lett, eladtak dolgozni, esetleg háborúban fogságba esett, vagy saját maga eladósodott, és máshogy nem volt képes rendezni felhalmozott adósságát – az ilyen a piacon találta magát, s aztán szolgálhatott élete végéig. A tulajdonost törvények védték, gyakorlatilag bármit megtehetett szolgájával: az így gazdája jóindulatától függött, s kötelességszerűen el kellett végezzen bármi lehetséges, rá kiszabott munkát. Nem mindenki érezte ezt elviselhetetlennek. Ha jó volt a kapcsolat úr és szolga között, a gazda fel is szabadíthatta őt egy idő után, de bármikor el is adhatta másnak, ha nem volt szüksége rá.

A keresztyénség első évtizedeiben nagy kérdéssé vált, mi legyen a rabszolgákkal, hiszen Krisztus meghívottjaként, az úrvacsora közösségében az ő testének és vérének szent jegyei körül egy asztalhoz ülhetett a hitre jutott aranygyűrűs gazdag és a kikötői bálahordó, valamint a megtért cégéres bűnös a gyermekkorától szentéletű elkülönülővel (pharisaioi).

Ha a gyülekezet meghatározó egyéniségei a társadalmi és jogi értelmű rabszolga-felszabadítás mellett döntenek akkoriban, a római államhatalom talán az írmagjukat sem hagyja meg – jól kivehető ez a Spartacus-felkelés megtorlásának esetében. Krisztus által azonban olyan lelki dimenzió költözött a szívekbe, amely nem csak lehetővé tette, de meg is követelte a témához való vadonatúj emberi közelítést: ennek pompás dokumentuma a Filemonhoz írt levél.

Onézimusz szökött rabszolga volt, akit Pál efézusi „fogságában szült” – azaz vezetett Krisztushoz. Az ilyen szökevényre minden körülmény között kegyetlen büntetés várt: ha elfogták, homlokára tüzes vassal „F” betűt (fugitivus=szökött) égettek, és soha többé nem lehetett fölszabadítani. A sapka vagy fejfedő levételének szokása is ebből az időből ered, hogy az illető megmutatja homlokát annak, akivel találkozik – ő nem szökött el sehonnan… sőt, az európai „Szervusz” (=szolgád vagyok) köszöntés baráti körben való, megelőző udvariasságot kifejező alkalmazása is itt gyökerezik.

Amit a filemoni levélből megérthetünk, és tanításként magunknak azonnal fölvehetünk, az a sorok magas színvonala. Szív és értelem fonódnak itt egybe olyan szövetté, amit kizárólag az okosság és a Szentlélek pillanatot átjáró áldása együtt hozhatnak létre. Mit ér ugyanis a legodaadóbb keresztyéni igyekezet, ha a butaság azt rögtön lerontja, s hova vezet a legnagyobb ész is, ha nincs átjárva a Krisztus Lelkével..? A kettő együtt azonban csodákat művel. Agysejtjeink milliárdjait az Örökkévalótól kaptuk, hogy működtessük azokat – de Jézust is ő, az örök Atya küldte e világnak, hogy általa mértéket szabjon minden intellektusnak! Dosztojevszkij mutatja be a Karamazov testvérek-ben Iván személyében, milyen az önállósodott, önhatalmú értelem – csak és kizárólag hideg kritikára képes, ítél eleveneket és holtakat – s közben még önnön fensősége felől is meg van győződve…

Akadnak éppen elegen, akik viszont nehéz helyzetekben szinte egyáltalán nem képesek érzéseiknek és indulataiknak parancsolni (ez Dimitrij az előbbi műben) – azok ugyanis egyszerűen uralkodnak lelkük felett. Az ilyen lelkek helyesen teszik, ha gyakrabban és határozottabban támaszkodnak értelmükre. Felismerés, belátás és megértés nélkül az ember egyszer csak ott van elszállt élete romjai felett, s azt kell mondja: Pedig tudhattam volna… Igen, tudhatta volna – ha idejében hallgat gondolataira, ha komolyan veszi értelme ajándékait!

Hallatlanul rombolók például az indulati fogantatású szavak, amik pár perc alatt tönkreteszik személyek közt évtizedek lelki építkezéseit is – milyen kár ezekért a rontásokért! Magyarok lévén különösen is veszélyeztetettek vagyunk a „kirobbanásokkal” kapcsolatban, hiszen általában az őszinteség és egyenesség körébe soroljuk ezeket – holott legtöbbször csak meggondolatlanság áll mögöttük. Felszaporodott „mínuszainkat” egyetlen tételben kiöntve valakire szinte mindig magunkra is destruktív erőket szabadítunk – hisz ilyenkor zajlanak azok a veszekedések, amik végeredményben kilátástalan „átnevelési kísérletként” embereket inkább elidegenítenek, mintsem közel hoznak egymáshoz.

A túl „jó szív” uralma viszont egészen más típusú bajokhoz vezet, azáltal ugyanis az ellenkezője történik: másokat kényeztetünk el – vagyis embertársainknak adósságokat segítünk fölhalmozni. Valamilyen megfontolásból (nem ritkán éppen számításból), hasznosnak véljük a kedvezést – aztán egyszer mégis csak elég lesz belőle, és nincs tovább… A felduzzasztott „előleg” ilyenkor pusztító áradatként zúdul alá, nem kímél senkit – természetesen azt sem, aki pedig már annyit engedett… Bizony, ez sem kellemes dolog.

A Filemonhoz küldött páli levél nagysága abban áll, hogy emberileg okosan, ugyanakkor Szentlélektől áthatott, emberséges szívvel íródott. Nem azzal kezdődik, hogy emlékezteti a címzettet, mi mindent köszönhet az ő apostoli tevékenységének: ez távol van olyan szintű lélektől, mint amilyen ő. Imádkozik érte, hogy a „…hitünkben való közösség eljuttasson téged mindannak a jónak megismerésére, amely Krisztusért van bennünk.” (Filem 6)

Milyen jó ilyesmit még olvasni is! Krisztusért valami jó van bennünk. Pedig a világ mást sugall, mi magunk sem vagyunk elragadtatva tulajdonságainktól – hát mi ez a jó, ami Krisztusért van bennünk? Igen, ő tényleg egészen új kezdetet hozott a világnak – de ezt a „jót”, az áldott lehetőséget, fel kell magunkban ismerni, aztán megerősíteni, végül pedig az erkölcsi döntések révén még napvilágra is hozni. A döntések ugyanis ránk várnak. Van egy „szürke zóna” az ember lelkében, ahol még semmi nem bizonyos, indulhat a lélek le vagy fölfelé – itt a szabadság dominál. Még pontosabban: itt dől el, ki mire használja a kegyelemből neki adatott szabadságot. A Faust drámája végén a lélek, a szerző instrukciója szerint a színpad közepén lebeg, még nem dőlt el, üdvözül vagy elkárhozik: fölfelé vagy lefelé fog távozni az életből. Aztán imádkoznak érte, többszörösen is megható jóindulat övezi – s örök sorsára nézve végül is ez bizonyul döntőnek.

Pál tehát imádkozik Filemonért, hogy az eljusson mindannak a jónak megismerésére, ami keresztyénként Krisztusért van ott benne. Úgy is lehetne ezt mondani, hogy vegye birtokba legjobb lehetőségeit, hiszen az emberi lélekben ott rejlik minden, jó és rossz egyaránt – s rajtunk áll, miből mennyit valósítunk meg… Ezt joggal nevezik építkezésnek, ami kifejezetten nehéz és hosszadalmas munka a fizikai világban is, még inkább lelki-szellemi értelemben. „Épületes”, „épülni” – ezek a fogalmak nem véletlenül honosodtak meg – bibliai nyomokon, az európai keresztyén gondolkodásban. Pál ezért, nagyon is értelmes megfontolással, kinyitja az utat Filemon előtt: rabszolgájának elszökése, amennyiben ő Krisztus követője, nem csak anyagi veszteség és bosszúság lehet számára, hanem – lelki növekedés is!

Ez olyan tudás, ami a legfontosabbak közé tartozik. Jót hozni ki a rosszból – van-e ennél hasznosabb bölcsesség? Ha pedig azt is meggondoljuk, hogy Jézus egyáltalán nem „új vallást” hozott, hanem a lehető legszilárdabban ősei alapvetésén állt (Mát 5,17) – akkor mindjárt azt is megértjük, hogy az ő követése nem „vallásosság”, hanem egyetemes emberi igazság cselekvése, más szóval a nekünk adott legjobbak fölismerése és megvalósítása!

Ebbe az irányba tanácsolja az apostol Filemont is: legyél most, ebben a különös helyzetben igazán ember, és fogadd vissza szökött rabszolgádat minden büntetés nélkül. Gazdagabb leszel általa. Őbenne nem csak egy munkaerőt kapsz vissza – „…Hiszen talán azért szakadt el egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem.”

Filemon, ha volt lelkében az örökkévaló igazságra hangoltság, s valahol mindenkiben van, egy elindult keresztyénben pedig napvilágra is jött már bizonyos fokig – ilyen sorok olvastán azt kellett mondja: „Tényleg… Engem valójában egyáltalán nem érdekel az elmaradt pénzbeli haszon, sem az, hogy a rabszolgám szökésekor mit vitt magával tulajdonaim közül. Azért volt érdemes megszületnem, hogy életemben egyszer ilyen levelet is kapjak – amúgy lehet, kétezer év múlva is milliók napi olvasmánya lesz…”

Ezek a (Filemon szájába adott) szavak nyilván nem hangzottak el a valóságban – de nem járunk messze a valóságtól, ha ilyen, vagy hasonló érzéseket tételezünk fel vele kapcsolatban, amint a levelet olvassa. Tegyük hozzá, ezeket a sorokat ráadásul maga Onézimusz adta a kezébe – akinek már puszta megjelenése is harsonaszó lehetett arról, hogy itt rendkívüli dolgok történnek…

Mikor volt utoljára efféle átértékelődés életünkben? Láttunk-e igei érintésre élethelyzetet már egész más színben – ilyen, és hasonló kérdések szólongatnak itt mindnyájunkat! A sok „odakozmált élet”, mely ismétli szokott gyarlóságait, s unja az önmaga teremtette szűk közeget jellegzetes problémáival együtt, vajon fölkapja-e fejét a filemoni levél olvastán: Igen, így is lehet nehéz, sőt súlyos problémát elintézni!

Vegyük észre, hogy negatívum mindig negatívumot hív elő – akit például leteremtenek, az ritkán szokott boldog lenni attól… Pál rendkívüli nagylelkűsége viszont, hogy bár magánál tarthatta volna fogságában a megtért, szolgálatkész Onézimuszt, mégis visszaküldi gazdájához, méltán válthatott ki a levél címzettjéből megrendültséget. Mert mindenki szeretne nemesen érezni.

A bosszúállás és harag tempójával szemben itt az ajándékozó típusú kapcsolatok kultúrája áll. Aki olvasta Flavius Josephus könyvét a Zsidó háborúról – az elborzadva kellett konstatálja, hogy a Jézus születésének évszázadában milyen természetes volt a birodalomban a politikai gyilkosság, mint hatalomszerzési technika: alig volt helytartó, uralkodó vagy akár csak provincia-szintű elöljáró is, aki akkoriban természetes halállal halt volna meg.

Erre érkezett, Istentől adott kegyelemként – az erőszak elvetésének világtörténelmileg egészen új alternatívája. Nincs egy mondat az Újszövetségben, ami arra biztatna, vagy helyénvalónak tekintené – és még a magánéletben is lám, kezdődnek szeretetben intéződni a dolgok, ahogy Pál és Filemon esetében azt egyértelműen látjuk.

Emberek tehetetlenségükben sajnos sokszor nem látnak más lehetőséget, mint agresszív stratégiák kiépítését, amiknek lényege a másik ember kényszerítése – egyébként ettől hangos a dicső legújabb kor is. Fóka-bébik megmentéséért tüntetéseket szerveznek, miközben kormányaik idegen országok lakosságát gátlástalanul bombázzák és polgárháborúkat szítva fegyvert adnak el mindkét, nem ritkán mindhárom oldalnak, amikből odahaza kitűnő szociális ellátást működtetnek…

Itt azonban nem ez történik. Kedves Onézimusz – mintha ezt mondaná Pál – ha te tényleg megtértél Krisztushoz, kérlek, menj vissza gazdádhoz, vidd el neki ezt a levelemet: nézd, fel is olvasom előtted… Kérj tőle bocsánatot, vedd fel a napi munkádat, és imádkozz őérte szorgalmasan – a többit pedig bízd nyugodtan Megváltó Jézusodra, nem fog téged cserben hagyni! Szolgálhatod Filemont úgy is, hogy benne már örökkévaló testvért látsz, s igen, Krisztusban ő is lehet majd úgy a te gazdád, hogy megbocsát és nem fog naponként gyötörni, hanem mindig javadat keresi. Én mindenesetre, hallottad, erre kérem őt ebben a levélben. Most fog kiderülni, ki mennyiben keresztyén. Neked is hitből kell hozzá visszaindulni. Hogy megvert téged? Igen, lehet. Nem ritka az ilyesmi. Megtérése előtt talán megtette. De most ne róla beszéljünk, hanem terólad. Ha már elszórtad a tőle lopott pénzt, akkor dolgozd le nála, s még én is kipótolom, hogy hamarabb túl legyél adósságodon. Lehet, hogy a kényelmes házi munka helyett egy időre jó pénzért a kikötőbe, építkezésre, vagy földmunkára fog kikölcsönözni – nem baj, ez neked is jót tesz majd, erősödsz testileg, valamint helytállásodban és önfegyelmedben is. Úgy küldelek vissza hozzá, mint az én szívemet: hallottad, felolvastam az előbb. Egy időre elszakadtál tőle, persze ő is tőled, lélekben talán nagyon is – de most, íme, mint örökkévaló testvéreket nyerhetitek vissza egymást…

Ne gondoljuk, hogy ez a páli felfogás csupán egyéni kapcsolatokat emelhet egészen más szintre onnan, mint az előbbiekben az önzés és egymás kényszerítésének gyakorlata volt. Itt valóban egyetemes alapelvekről van szó. Róma hatalmas katonai birodalom lévén, az erőszak és hódítás mellett kifejlesztette eszközei között a jogot is, mint az intézményes közélet védőpajzsát – ám a szeretet előtt mégis mindenestől meg kellett hajoljon… Tegyük mi is ezt, s meg fogjuk tapasztalni, hogy valóban nincs semmi, ami nagyobb nála.

A szeretet forrása Pál életében az a Krisztus volt, aki imádkozott a kereszten odaszegezőiért – s a mi életünkben is egyedül ő tud igazán erőt adni a nemes helytálláshoz. Forduljunk csak hozzá, ha fogytán az erőnk, s könyörögjünk Lelkéért: nem fogja visszautasítani!

Onézimusz csodálatos útja Filemonhoz tulajdonképpen a lopott „holmi” visszaszolgáltatása volt – ez megkerülhetetlen kiindulás és alap. Amit magunk rontottunk el, azt csak magunk tehetjük jóvá. Mások megváltoztatása nincs hatalmunkban, tegyünk is le róla – saját természetünk fegyelmezése és jóra nevelése viszont élethosszig lehetőségünk. Helyettünk e műveleteket senki más el nem végezheti. Onézimusz és Filemon kaptak ugyan egy időre támaszt Pál kivételes személyében, ám a lényegi munka a továbbiakban már őrájuk várt.

Nyugodtan helyezzük csak el magunkat e történetben, hol vagyunk mi itt – javunkra lesz! Még a skandalumok is, lám, a “reparálhatatlan” rossz, mint ami egy rabszolga szökése (talán lopással is kombinálva) – végül előmenetelére válik mindenkinek – ha és amennyiben a résztvevők Krisztusban megjobbítják életüket.

Mi kellett ehhez? Értelem és szív, mennyei Lélektől áthatottan – mely a bonyolult és nagyon érzékeny helyzetet a legszínvonalasabban kezeli. Ezt egy harmadik személy, a segítő Pál hozza közel és jeleníti meg, mintegy közvetítőként számukra. Kapjunk kedvet újragondolni életünk megoldhatatlannak tűnő helyzeteit mi is, s azt is, ugyan miképpen is veszünk részt magunk mások életében!

Aztán kellett empátia, mely a másik emberben már akkor is látja a jót, amikor az egy kényes ügy kapcsán ott legfeljebb, ha zsenge csíra lehetett. Végül pedig a hit merészsége, ami a Lélektől vezetett ember felülről kapott ajándéka: Menj csak vissza gazdádhoz, Onézimusz – nem fog visszaélni önmagad megalázásával, éppen ellenkezőleg! Mind a ketten nagyot fogtok előrelépni a belső úton, mely sokszorosan fontosabb mindennél, ami csak kívül történhet az emberrel.

Így épült tehát Isten királyi uralma kétezer éve ott Efézus környékén, s minden bizonnyal így épül ma is – mindenhol a világon… Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

„Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!”

                                                                        (229. dics. 3.v.)