Igehirdetések

Életbölcsesség III. – Kisimult vonások

Naómi öregségére kisimult vonásai az életbölcsesség lényegét mutatják fel. Feloldódnak a régi és jogos panaszok a hálaadó, áldásokat számon tartó szívben – s megértjük, hogy Isten másként boldogít. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. szeptember 8.

Életbölcsesség III. – Kisimult vonások

 

Lekció: Ruth 4,1-22

Textus: Ruth 4,13-17

„Elvette tehát Boáz Ruthot, és az felesége lett. Bement az asszonyhoz, és az Úr megadta neki, hogy teherbe essen; s fiút szült. Akkor ezt mondták az asszonyok Naóminak: Áldott az Úr, aki nem hagyott most téged rokoni támasz nélkül! Legyen híres a neve Izraelben! Legyen ő életed megújítója, és gondviselőd öreg korodban! Hiszen menyed szülte őt, aki szeret téged, és többet ér neked hét fiúnál. Naómi pedig fogta a gyermeket, ölébe vette és dajkálgatta. A szomszédasszonyok nevet adtak neki, és azt mondták: Fia született Naóminak! És elnevezték őt Óbédnak. Ez volt Dávid apjának, Isainak az apja.”

 

Igehirdetés

Naómi Betlehembe visszatérése után nem ment újra férjhez. A határra érve még megállt a három özvegy – ott sírtak és búcsúzásul megölelték egymást. A két fiatal moábita nő elkísérte férje édesanyját odáig, ahol hazájuk útjai már elfogytak – senki sem követelhette volna tőlük, hogy ennél többet is tegyenek.

Mégis indulnának tovább, hogy támogatásul vele maradjanak – Naómi azonban kéri őket, térjenek vissza népükhöz, és menjenek férjhez. Megrendült lélekkel azt mondja nekik, ő már túlhaladta az életkort, amikor áldott állapot asszonyi életben még egyáltalán eljöhet, a gyermekszülés az ő esetében már valószínűtlen. Legyenek reálisak, kezdjenek új életet saját népük körében: „….Én már öreg vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek. Ha azt mondanám is, hogy van reménységem, és ma este férjhez mennék, várhatnátok-e a fiaimra? Térjetek vissza, leányaim…!”

Orpa hallgat rá, Ruth azonban mellette marad, s így ketten érkeznek vissza Betlehembe. Odahaza új nevet választ magának, Naómiból (kedvesség) Mára, azaz „keserűség” lesz – de az elbeszélésnek még nincs vége! Nagyon is lényeges mondandók maradtak, s éppen a nevekkel kapcsolatban.

Most boldogtalanság a része, az egyet leszámítva, hogy ismét sajátjai között él – de ahogy ma mondanák „egy csőd az élete.” Emberi értelemben nem sikerült számára semmi. Kétszer kényszerült lakóhelyét elhagyva máshová települni, háromszor új otthonteremtésre. Asszonyi kötelességgel ismételten konyhát berendezni tűzhellyel, edényekkel, eszközökkel; házában törülközőket, ingeket, ágyneműt elővarázsolni, az éhhalált elkerülni, ahol lehet, konyhakertet ültetni, a kamrát télire valami ehetővel megtölteni… Idegenben mindehhez eltemette férjét és két meglett fiát, így kellett ennek az asszonynak megöregednie – ha van hányattatott, szomorú sors, az övé egészen ilyen volt.

A legnehezebb talán mégis, hogy soha nem lehetett újra gyermeke. Akiket szült, fiatalon és utód nélkül meghaltak, a női lélek örök álma pedig immár magára hagyta, gyermekáldás reménye nélkül szálltak évtizedei. Nem jött már a titokzatos csoda, a szülés misztériuma, a szoptatás, az első mosoly, a csupa jövő puha kis test, amint parányi lábaival bizonytalanul, segítségre szorulóan az életnek indul….

Itt érkezünk azonban az elbeszélés egyik legfontosabb mondandójához: Isten másként boldogít. Nem teljesül minden vágyunk az életben, ezt nyugodtan kimondhatjuk. Még azok is így vannak ezzel, akik sok mindent elértek, szándékaik döntő részét sikerült megvalósítaniuk. Amennyiben azonban utunkra visszatekintve igazságosak és tisztességesek akarunk maradni, azt kell mondanunk, hogy amit Istentől kaptunk, azzal sokkal gazdagabbak lettünk, mint amit magunk valaha is elgondoltunk, vagy ahogyan azt szerettük volna. Mást kaptunk és másként, ez igaz, sőt, sokszor egyáltalán nem azt adta Isten, amit szerettünk volna – de nekünk pontosan ez volt az utunk. Ő másként boldogít: úgy adta sorsunkat, ahogyan az inkább előmenetelünkre volt! Ennek belátása a hitben „érett kor” ízes és jó gyümölcse – Ruth könyvének mindenesetre lényegi tanítása.

Az idős asszony a maga élete során gyakorlatilag minden fontosat elveszített, összesen egy idegen nő maradt támasza öregségére – ám eljött a pillanat, amikor boldogítóbb lett számára, ami az egykoriak helyébe lépett. „Fia született Naóminak!” – mondták mosolyogva a szomszédok, s menyére, Ruth-ra utalva hozzátették: „Nem többet ér ő neked hét fiúnál…? Lám fiút szült – olyat, aki segít majd rajtad a megélhetésben, amikor igazán élemedett leszel!” (Obed neve: „Aki szolgál.”)

A könyv rejtettebb üzenetei közé tartozik az áldás témája. Naómi hazatérésekor úgy fogalmazott: „Megalázott az Úr, bajba döntött a Mindenható…” (Ruth 1,21) Isten megpróbáló csapásait sokan számon tartják, gyakran föl is emlegetik – nem ritkán elfelejtkezve azokról, amijük mégis van, s aminek nagyon is örülhetnének. A hálátlanságot egyszerre bűnnek és büntetésnek is tekinthetjük: aki mindenáron boldogtalan akar lenni, annak Isten megengedi – tessék, legyél boldogtalan. S az illető az is – hiszen az életben semmi nem elég, ami van.

A telhetetlenséget általában ott látjuk leghamarabb, amint csak földről, házról, vagyonról van szó: pont annyi nem elég, ami volna… Osztozkodáskor mindenkinek megjön az étvágya, hiszen pénz áll a házhoz. Követelőzni kell kezdeni – miért nem több? Újságokból tudjuk, hogy ez valójában az ősi, elemi erejű mohóság: hiszen még a bűnözők is, ha nem érné utol őket a rendőrség, hát egymást kivégzik, mert nekik több jár a zsákmányból! „Elszámolási vita” – mondják a híradások, a valóságban azonban nem más, mint kielégíthetetlen szerzési vágy és közveszélyes telhetetlenség. Volt sok pénz, túl sok is – de nem volt rajta áldás, mert kizárólag a mennyisége érdekelt mindenkit, nem pedig az, milyen pénz is az.

Az ige itt is hamar eligazít: „Az Úré a föld és annak teljessége” (Zsolt 24,1) – vagyis tulajdonképpen sem az egyes ember, sem pedig a közösség nem állhat elő semmivel arra nézve, ami „neki jár.” A tulajdonjog törvényesen egyes-egyedül az Úré, minden azután következik: öröklés, szerzett előjog, közösségi érdek, államosítás, privatizálás, „magántulajdon szentsége” vagy történelmi igazságtétel, társadalom-mérnöki tulajdonkorrekció… Hívő ember kizárólag innen indulhat el: az Úré a föld, és annak teljessége.

Ezért először is Isten iránti hálával meg kell köszönnie, ha van éppen valamije; aztán sürgősen ki kell gyógyítania magát minden telhetetlenségéből, hogy a további gyarapodás volna számára az egyetlen elfogadható életcél (ha már e tévedés erőt vett volna rajta), s megtanulnia jóra használni tulajdonát, nem pedig önmaga hizlalására. Végül pedig eszébe juthatnak esetleg azok is, akiknek egyáltalán nincs semmije, és nagyon kevés is komoly segítség lenne számukra. Mindezt pedig nem „jótékonykodhatnék” alapon, nagydobra vert „filantrópiával”, hanem szívében az Isten előtt álló ember tisztességével.

Ruth könyvében hét alkalommal áldják az Urat, vagy kérik áldását személyesen valakire – emberek pontosan tudják ugyanis, hogy anélkül hiába van sok, vagy temérdek is, egyáltalán semmit nem ér! Érdemes a könyvet kifejezetten ebből a szempontból végigolvasni, hány helyen és milyen körülmények között jelenik meg benne az áldás ügye – vagyis kerülnek az élet dolgai vissza eredeti helyükre, Istennel való összefüggésükbe. Ahol ez a viszonylat elvész, s csupán ember áll szembe emberrel, ott tényleg csak az „elszámolási viták” maradnak – azokon pedig ritkán nyugszik meg az Úr áldása. A nekem jár és a még többet telhetetlensége ugyanis egyáltalán nem tartoznak a megáldható dolgok közé.

Amikor Naómi ölébe veszi és dajkálgatja Ruth kisfiát, Obed-et, annak örül, akit benne Istentől kapott, s már nem azzal foglalkozik, amije végleg elveszett. Ez a fókuszálása messzire világító példa, ami sokaknak üzenet lehet: az elégedettség, mint a boldogság legfőbb tartalma nem a körülményekben, hanem a szívben születik! Láttam olyat, aki negyven év után is házastársa egykori „majdnem botlását” emlegette föl, mint élete gyógyíthatatlan sérelmét – holott akkor régen egyszer már megbocsátott neki. Egészséges, tehetséges, nagyszerű gyermekeik lettek, majd hét vagy nyolc szép unokájuk. Többszintes házukban jól menő vállalkozásból élték le életüket, s öregségükre az maradt egyetlen gondjuk, mire költsék, amijük bőségesen van – de ő fenntartotta, hogy évtizedeik múltán is panaszkodhasson élete párjára… „Boldogtalan akarsz lenni? Hát tessék, lehetsz!”

Mi segítette át Naómit az ilyesfajta hálátlanságon? Egyértelműen a hite. Maradhatott volna Márá a neve – de „az Úr megépítette Elimélek családját, nem hagyta megszűnni nevét a kapukban” – ez lett az ő öröme. A kis Obed hancúrozása láttán nem az jutott eszébe, hogy milyen nyomorult özvegy is ő, sok gyászával és hánykódásaival a háta mögött – hanem Isten hűsége, amellyel népéről gondot visel! (Ruth 2,20  Ruth 4,10)

Itt látjuk ismét, hogy Istenünk igéje a helyes emberi alapállásról nem csak törvénybe, zsoltárba, próféciába vagy éppen krónikába lehet „csomagolva” – hanem még népbe is. Érthetjük ugyanis a bibliai Isten-népét etnikumként, akkor egy a többi közül – de érthetjük univerzális szellemi-erkölcsi kötelezvényként is: Ruth könyvének pedig minden mozzanata az utóbbira utal. Emberek egymáshoz itt nem csupán jók, tisztességesek, pedig már az is milyen nagy szó – de szavaikból minduntalan előbukkan az áldás iránti mélységes tisztelet, és megnyilvánul az imádkozó, Istent kereső, hívő lélek. Tudjuk, maga az „Izrael” név is azt jelenti: Küzdtél Istenért, …. s nem adtad fel, megharcoltál érte! (1Móz 32,28) Ebben, igen ebben a közegben, ebben a hitbeli örökségben születhetett meg Boáz dédunokájaként Dávid király – s majd ezer év múlva a világ Megváltója is!

Naómi megbékélése is itt jött el, ebben a hitben élve. Kisimult vonásainak egyetlen lényegi titka volt: Isten előtt álló lelkének önnön életével való csöndes megelégedése.

Az ember Ruth könyvét olvasva azonban még arra a meggyőződésre is el kell jusson, hogy kötelesség és boldogság nem kizárják, hanem éppenséggel föltételezik egymást. Miért lenne előbbi mindenképpen azonos a fogcsikorgatással, utóbbi pedig a fogyasztással, mint korunkban?

Boáz nem lett volna köteles megvásárolni Naómi földjét, hogy legyen annak öregségére „nyugdíja” (megélhetése) – de szeretetből megtette. Házasságot sem a törvény kényszerénél fogva kötött, hanem emberi rokonszenv alapján. Nem rákényszerült, hogy adjon, hanem örült, hogy szeretetből adhat – micsoda különbség! Amit tehát nála látunk, az nem a túlontúl ismert „kötelesség-szűkítés”, hanem éppenséggel önkéntes, hitből és szeretetből vállalt kötelesség-bővítés.  Ilyen is van, mondja a Ruth könyve…

Kötelessége a legközelebbi rokonnak lett volna, mégpedig a mózesi törvény szerint nem teljesítés esetén sajátos következményekkel: „…De ha annak a férfinak nincs kedve elvenni a sógornőjét, akkor a sógornője menjen el a vénekhez a kapuba, és mondja ezt: A sógorom nem akarja fenntartani a testvére nevét Izraelben, nem akar engem elvenni. A város vénei hívják oda a férfit, és beszéljenek vele. És ha állhatatosan azt mondja, hogy nincs kedve elvenni, akkor lépjen oda hozzá a sógornője, a vének szeme láttára, húzza le a sarut a férfi lábáról, köpje szembe, és ezt mondja: Így kell bánni azzal az emberrel, aki nem akarja építeni testvére háza népét! És nevezzék őt és háza népét Izraelben sarutlannak.” (5Móz 25,7-10)

Boázt nem fenyegette mindez, hiszen nem volt közvetlen sógor, sem pedig legközelebbi rokon – ő egyszerűen csak Elimélek atyafisága, azaz nemzetsége körébe tartozott. Ebben a vonatkozásban, tehát „testvére háza népe megépítésében” hitből többet cselekedett, mint amire a törvény kényszerítette volna. Tetteiben csodásan összefonódott a (kibővített) kötelesség és a boldogság: hívő emberek életében ez egyébként cseppet sem ritka. Vágyak és álmok helyén lehet elégedettség, telhetetlenség helyén pedig szeretetből való helytállás és áldozat – amiken aztán Isten áldása is megnyugodhat.

Naómi öregségében kisimult vonásai az életbölcsesség lényegét mutatják fel. Feloldódnak a régi és jogos panaszok a hálaadó, áldásokat számon tartó szívben – s megértjük, hogy Isten másként boldogít. Megtanuljuk becsülni a mát, a jelen pillanat terheivel és ajándékaival együtt, túlemelkedve határt nem ismerő telhetetlenségeinken, hiszen „…az Úr minden útja kegyelem és hűség azoknak, akik szövetségét és bizonyságait megtartják.” (Zsolt 25,10) Nem a szerzés és gyarapodás fontos már, nem is a külső körülmények, hanem az áldás – mert minden dolog visszakerült eredeti helyére, Istennel való viszonylatába. Nem is maradnak szigetek semmilyen tekintetben – átjár mindent az ő jelenvalósága és egyetemes üdvözítő akarata.

Ruth könyvének szerzői ennek tudatában és bizonyosságában őrizték meg egy moábita nő házasságának apró részleteit, s ebben a hitben közölték késői nemzedékekkel Dávid király felmenőinek sorsfordulatait is. Áldott legyen az Úr, hogy így tették – s áldott legyen az ő szent neve, hogy mi ma is épülhetünk belőle! Így legyen. Ámen.

 

 

Fohász

„Áldjad őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett!

Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett.

Nagy irgalmát naponként tölti ki rád:

Áldását mindenben érzed.

 

Áldjad őt, mert csodaképpen megalkotott téged,

Elkísér utadon, tőle van testi épséged.

Sok baj között erőd volt és örömöd,

Szárnyával takarva védett.

 

Áldjad őt, mert az Úr megáldja minden munkádat,

Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad;

Lásd, mit tehet jóságos Lelke veled:

És hited tőle mit várhat! Ámen.

                                            (264. dics. 2-4.v.)