Igehirdetések

Életbölcsesség II. – Harc a boldogságért

Egy férfi és nő életre szóló kapcsolata, ha azonnal rokonszenvvel indulna is, fokozatosan bontakozik ki. Tisztába kell jönni egymással, és hagyni kell a dolgokat lélektanilag megtörténni. Ahol a tisztesség és emberség jelei is mutatkoznak, ott előbb-utóbb az áldás sem marad el – azonban van még egy fontos tényező. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. szeptember 1.

Életbölcsesség II. – Harc a boldogságért

 

Lekció: Ruth 2,1-3,18

Textus: Ruth 2,10-12

„Ruth arcra borult, a földig hajolt, és ezt mondta Boáznak: Hogyan nyerhettem el jóindulatodat, hogy pártfogásodba vettél, holott én idegen vagyok? Boáz így válaszolt neki: Apróra elbeszélték nekem mindazt, amit anyósoddal tettél férjed halála után: hogyan hagytad el apádat, anyádat, szülőföldedet, és hogyan jöttél egy olyan nép közé, amelyet azelőtt nem is ismertél. Fizessen meg tetteidért az Úr, legyen bőséges a jutalmad az Úrtól Izrael Istenétől, akinek a szárnyai alá jöttél oltalmat keresni.”

 

Igehirdetés

Ruth könyvének középső hányada csaknem többet beszél Boázról, az előkelő, tehetős emberről, aki majd feleségül veszi őt, mint róla magáról. Figyeljünk elsőként az ő tetteire és szavaira – nemes gesztusok tanúi lehetünk.

Neve beszélő név – Boáz annyit jelent, hogy „Az Úr az, akiben erő van”. Salamon templomának udvarán, a szentély csarnoka előtt két hatalmas, közel tíz méter magas bronzoszlop állt, rajtuk egy-egy két és fél méter átmérőjű bronz gömbbel, amit hálós recézet és gránátalmasorok díszítettek, a tetején pedig még egy méteres liliomdíszítés is volt. Nevet is kaptak az oszlopok: a jobb oldali Jákin (Az Úr az, aki alapít) – a baloldalié pedig Boáz lett. Személynévként ezek Izraelben használatosak voltak – ami jelen esetben olyasmi, mintha egy mai építkezésen Gyurinak és Pistának neveznének hasonló díszes, erőt és méltóságot jelképező oszlopokat…

Egy nagy és döntő különbség azért mégis van: a bibliai nevek gyakorlatilag mindig tartalmaztak az Úrra történő utalást. Akkoriban még tudták ugyanis, hogy az emberi egyéniség nem önmagában az, ami: legdöntőbb meghatározója élete során mindenkinek pontosan Istennel való személyes kapcsolata – vele párbeszédben válik el, mivé lesz az ember. Hozza születésekor tulajdonságai jó részét, ez igaz – de előbb főleg neveltetésén, majd egyre inkább saját magán áll, mit hoz ki adottságaiból, egyszóval mit erősít meg, s mit épít le közülük a maga lényében. Születésüket követően mindenesetre jókívánságként, imádságos szülői áldásként (nem pedig érdekes hangzás, vagy divat szerint) kapták nevüket a gyerekek.

Boáz nevének tartalma például arra utal, hogy szülei szerették volna, ne legyen belőle akarnok, nyughatatlan, vitatkozni szerető, magát állandóan bizonyító ember, hanem aki tudatában van: Istennél az erő és hatalom! Ezért kapta éppen a Boáz elnevezést, mely tehát csak kisebbik jelentése szerint férfinév, pontos fordításában határozott hitvallás: „Az Úr az, akiben erő van!”

Az embernek valójában törvénytelen a pénz és a hatalom után nyúlnia; emlékezzünk, például sem Saul, sem Dávid nem maga akart király lenni. Sámuel próféta kente őket fel, mégpedig Isten kifejezett akarata és közvetlen útmutatása szerint egy hallatlanul nehéz, emberileg nem is teljesíthető feladatra. (1Sám 9,17  1Sám 16,1) Ez volt ugyanis királynak, a nép első emberének lenni – nem pedig egy hatalomért áhítozó lélek triumfáló beérkezése. Meg kell nézni az illusztrált Rembrandt-Biblia ide vonatkozó képét, miként látta a pillanatot a kivételes festői géniusz lelki szemeivel, amint harmincéves korában Dávid király lett (2Sám 5,4) – és mindent megért az ember. A teher alatt csaknem összetörő koronadíszes férfi, kezében lantjával megrendülten réved maga elé, arcán kétely, lelkében irgalomért esedezés –

Küldetésüket ők is kizárólag akkor tudták teljesíteni, amikor az Úr vezetése alatt éltek – amint viszont csak önmagukra figyeltek, vétkeik mértéke szerint Isten ellenségeik kezébe adta őket. Sault örökre és véglegesen, mivel ő egészen belekeményedett istentelenségébe, Dávidot pedig – aki hajlandó volt vétkét belátni és útjait megjobbítani – csak egy időre és korlátozottan. (2Sám 12,10-13)

Ez pontosan így van ma is minden hívő ember életében: amint nem figyelünk őrá, mert nem szeretjük Istent teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, és teljes erőnkkel (5Móz 6,4-5), kiszolgáltatjuk magunkat előbb a saját tulajdonságainknak, fokozatosan pedig a Gonosz hazug és életellenes erőinek is (Ján 8,44) – amik rombolása aztán előbb-utóbb meglátszik úgy a munkában, mint a családi és emberi kapcsolatainkon.

Boáz, a Betlehemben élő férfiú tisztes vagyonnal bírt. Ruth-hoz intézett nemes szavai mutatják, hogy sem szüleitől valamikor kapott szép neve, sem a szent néphez tartozása nem csupán külső máz és látszat volt.

Derék emberre vall mindjárt az, hogy megpillantva az aratói után szedegető Ruthot parancsot ad, hogy ne zavarják el őt, sőt ivóvizüket is használhassa. Nem él vissza a helyzetéből következő előnyökkel semmilyen tekintetben – tartását egyébként a következőkben is látjuk még. Apróra kikérdezi embereit, ki ez a moábita nő, s amint megtudja, hogy elhalt férje édesanyját gyámolítva, de saját döntése alapján hagyta el szülőföldjét, s „Izrael Istenének szárnyai alatt keresett menedéket” – áldó szóval köszönti, majd eledellel is bőségesen ellátja.

Mielőtt azonban Boáz lelkesült szavaiban fölfedeznénk a Zsoltárok egy részét is szerző jeruzsálemi léviták (Jézus által is idézett) költői metaforáját (Zsolt 61,5  Mát 23,37), amivel alább tartalmilag bővebben is foglalkozunk – térjünk csak vissza ahhoz a földközeli témához, hogy Ruthnak, mint magános fiatal özvegynek kívánatos lett volna támaszt, közelebbről férjet találnia.

Anyósa, Naómi ebben a tekintetben tanácsaival kifejezetten és nagyon is sikeresen segíti őt – amiről nem csak az juthat eszünkbe, mint valamely 19. századi regényírónknak efféle ügyek kapcsán, hogy „minden asszony született kerítőnő” – hanem az is, hogy a házasság bibliai megítélés szerint egyáltalán nem pusztán anyagiak, ugyanakkor viszont nem is csupán szerelem dolga.

Minden időben megvolt mindkettő kultusza. Jól férjhez menni, azaz megfelelő „partit” találni érthetően fontos ügy volt, amíg a nők kizárólag humán reprodukciós (vagy ami sokkal alantasabb, csupán társadalmi dekorációs) szerepet tölthettek be. De a „szívedre hallgass leányom”, vagyis az érzelmi lángolás romantikus kultusza is sokszor és sokféleképpen bemutatta már, adott esetben a szerelem önmagában mennyire elégtelen iránytű a megfelelő házastárs megválasztásához.

Az igazán életre szóló szövetség ugyanis sokkal több mindkettőnél. E történet például nem tagadja „gazdasági vállalkozás” jellegét – egy magános nő hosszabb távon akkoriban önfenntartását sem tudta biztosítani, egyszerűen egzisztenciális szükséglet volt férjhez mennie. Nem tagadja viszont az elbeszélés, sőt külön kiemeli a hitbeli harmónia szükségességét: ez éppen egyik legfontosabb mondandója. Legalább annyira kapocs a közös hit két küzdő ember között, mint az előbbi kettő – ha nem még inkább! Állandó lelki többlet, súlyos krízisek idején pedig végső segítség, ha ugyanazon Úr előtt tud fejet hajtani férj és feleség. Mennyi vita, zűrzavar és felesleges feszültség szűnik meg ott nagyon is hamar, ahol ketten is imádkoznak ezért – ráadásul ugyanahhoz…! Nagyon becsüljük meg, ahol ez a szál is megvan két lélek között.

Ruth is előbb szíve szerint elfogadta Betlehem népének Istenét, bár eredetileg talán csak háromszoros gyászba süllyedt, összetört szívű anyósát kívánta a női szolidaritás jegyében gyámolítani. Tény, hogy úgy döntött, támaszul mellette marad, s ezt annyira komolyan veszi, hogy Naómi hitére is tér. Boáz mindenesetre már meleg szavakkal mond neki köszönetet Izrael népének megbecsüléséért, és bőséges áldást is kér életére elhatározásáért – holott házasságról még szó sincs közöttük.

A könyv üzenete szerint férfinak és nőnek nagyon is tanácsos egymás konkrét életkörülményeinek, lelki mozgatórugóinak alaposabb megismerése, sőt, még a „jogi megalapozottság” sem véletlenül hangsúlyos elem az elbeszélésben. Akkoriban, Istennek hála, nem csak az egyén korlátlan szabadsága volt minden dolgok mércéje, hanem például az is, hogy a nép körében egyetlen „név” se haljon ki a nemzetségek közül. Ruth története ezzel a témával kiemelten foglalkozik (a családneveket földtulajdonukkal együtt tartották nyilván) – s a dicsőséges nagy király, Dávid dédunokaként való betlehemi megszületése sem mellékesen kerül említésre a könyv végén. Igazolás és megerősítés mindez arra nézve, milyen áldás kíséri az Istentől való törvény hittel, s őszinte szívvel való megtartását.

S akkor még nem szóltunk a „szedegetésről.” A parancsolat kötelezővé tette Izraelben, hogy özvegyek, árvák és jövevények kalászokat gyűjthessenek az aratók után, szüretkor összeszedhessék az otthagyott fürtöket – amely az ókori világ egyik legemberségesebb rendszabálya volt. Így gondoskodott a nép közössége azokról a tagjairól, akiket vallási törvény híján nyugodtan félrelöktek volna önző és kapzsi emberek. (3Móz 19,9-10)

Naómi nem csak hozzájárul, hogy Ruth ezzel a kifejezetten szerény „özvegyi nyugdíjjal” próbálkozzon az első nyáron, amelyet Betlehemben, új hazájában tölt, hanem bátorítja is erre. Amint viszont megtudja, hogy menye Boáz mezején szedegetett, s a tekintélyes, ő nemzetségükből való férfiú meg is ajándékozta – akkor személyes közeledésre biztatja Ruth-ot. Ha ráadásul legközelebbi férfirokon volna, akkor még házasságkötési és gyermeknemzési kötelezettsége is van, hogy elhalt rokonának „neve meg ne szűnjön” – ebből akár jó házasság is lehet..! (5Móz 25,5-6  Márk 12,19) Nosza, asszonyi tanácsot ad: Ruth mosakodjék meg, kenje meg magát illatos kenetekkel, s bújjon éjszaka a mezőn az előkelő férfiú takarója alá – lábtól – a kévéket őrző, alvó Boázhoz.

Erről annyit mondhatunk, az élethez bizonyos bátorságra és kockázat-vállalásra is szükség van, mivel minden elsülhet akár fordítva is. De itt messze nem csak merészségről vagy éppen vakmerőségről van szó. Ruth hitbeli döntést hozott Isten és az ő népe mellett, talán elhalt férje jó példája nyomán, nem tudjuk – s ezért a folytatáson, a továbbiakon is áldás lehet. Isten csak megáldható dolgokat áld meg, ez biztos – azokat viszont akár ezer íziglen is megáldhatja!

Ebben az itt, végeredményben többszörösen is hitből létrejövő családban születik majd a nagy király, Dávid, de a világ Megváltója, Jézus is; és tegyük hozzá a lényeget, Ruth könyvének minden mozzanata szerint – nem véletlenül. Valamennyi helyes tettünknek, elszánásunknak, döntésünknek, különösen pedig igaz hitből fakadó elhatározásunknak folytatása van, úgy lehet, harminc vagy százhúsz nemzedék múltán. Ruth könyve ezen „következmények” legpozitívabb változatát énekli meg, s a hozzáfűzött nemzetségtábla tanúsága szerint nagyon is tudatosan.

Mit tanulhatunk hát mindebből „életbölcsesség” dolgában? Először is azt, hogy a lelki-hitbeli döntések valóban messze jelentősebbek az összes lehetséges emberi elhatározásnál. Ott születik a jövő az emberben, amire pedig legmesszebbmenően pontosan az hat ki, mi lakozik a szívben. Ezért érdemes igével élnünk, mind az olvasható és hirdetett, mind a testté lett és az úrvacsora jegyeiben magunkhoz vehető igével – mert amilyen az ember „vallása” (pontosabban a hite), olyan lesz aztán az élete is.

Személyes mindennapjainkban a vallás dolga nem ilyen vagy olyan hiányok pótlása, nem is „egy kis lelki megnyugvás” vagy társas élet, netán a “valamivé lenni” találására való hely: egyes-egyedül a központi életvezérlő szerep illetheti. Az tényleg méltó hozzá.  Másfajta megfogalmazásban: „Ami hitből nincs, bűn az” – így olvassuk a Szentírás igéjében. (Róm 14,23)

„Izrael Istenének szárnyai alatt kerestél menedéket” fogalmaz Boáz – ami tartalmilag pontosan ugyanezt mondja ki. A szövetség ládájának tetején, a színaranyból formázott kerubok kiterjesztett szárnyai alatt volt a legszentségesebb hely: ott lakozott a shekina, Isten jelenvalósága. Ezeknek a szárnyaknak „oltalmazó árnyékára” utal a későbbiekben annyi zsoltár (Zsolt 17,8  Zsolt 57,2  Zsolt 61,5) – s ennek az isteni szeretetnek védelmező erejét kínálta fel Jézus is Jeruzsálem népe számára – mely siratni való módon elutasította azt. (Mát 23,37)

Magam vajon igénybe veszem-e? Számít-e egyáltalán indulataim, haragom vagy félelmeim megfékezésében, hogy hitem is volna..? Kívülállók gyakran kárörvendve emlegetik fel, szerintük semmi jelentősége életünkben a vallásunknak – de ha így volna, maradjon-e is így..? Nem hozhatnánk mi fontos döntéseinket tényleg „coram Deo”, Isten jelenvalóságában, őt – imádságban – konkrétan megkérdezve? Védtelenségünk, a körülményeknek való szánalmas kiszolgáltatottságunk mögött nem az húzódik-e  éppen meg, hogy mindig egyedül hozzuk elhatározásainkat, lélekben távol a „shekiná”-tól – saját magunk körül pörögve..? Ruth könyvéből bárki megtanulhatja: ahol keresik az Urat, s ahol az ő jelenléte az igazi oltalom, ott elképesztő áldások áradnak ki Istentől – minden tekintetben!

Végül szólnunk kell arról is, hogy az ő hatalmában élő ember képes úrrá lenni mohóságán, gerjedelmein, a gyors haszonszerzés és a pillanat egyébként korlátlannak tűnő uralmán. Ruth nem ront ajtóstól a házba, pedig eljön a pillanat, amikor egyszerűen megkéri Boázt, hogy vegye őt feleségül. A férfi pedig – Ruth tisztességét védve – napkelte előtt hazaküldi őt a mezőről anélkül, hogy érintette volna, mert van „közelebbi rokon”, akivel előbb tisztázni kell, nem tart-e igényt a családi örökségre. Később a kapuban a vének előtt aztán kiderül, az illető élne ugyan a föld elővásárlási jogával, de Ruth feleségként való eltartását, annak költségei miatt, már nem vállalja…

A legközelebbi rokon elnevezése a „Kiváltó” volt, aki a törvény szerint anyagi áldozattal is kellett segítse eladósodott családtagját, hogy az visszanyerje elzálogosított családi örökségét, sőt, ha testvére özvegyéről volt szó, házassággal és utód támasztásával is kellett azon segítsen. (5Móz 25,7-10) Számunkra a Megváltó, mi keresztyének már így hívjuk, nem más, mint Krisztus – aki minden lelki és anyagi áldozatot meghozott érettünk. Kifizette vérével adósságainkat, gondoskodott nevünk örök fennmaradásáról is, amennyiben őt valóban követjük (Ján 10,27-28) – csak hitünk szívbéli igenjét várja e nagy jókra. Mi immár általa járulunk Isten „szárnyainak oltalmáért”, s előtte borulunk arcra, hajlunk meg a földig! Megváltóként őt hívjuk segítségül úgy a hála, mint a próbák és a kísértések idején. Halálunk óráján is az ő kezeibe tesszük le lelkünket – mert úgy szeretett minket, hogy a kereszten mindenét odaadta az embervilágért. Ő a mi Megváltónk!

A vele való személyes kapcsolat életünk legfontosabb ügye: minden érték, ami csak azt erősíti! Tegyük meg mi is a magunkét – méghozzá nem fél kézzel, nem is fél igyekezettel, hanem teljes szívünkből, teljes lelkünkből, és teljes erőnkből! Az áldások kiáradását majd ő intézi – bízzuk rá nyugodtan. Ruth könyvének záró fejezetével pedig, ahol ezekről van szó, hiszen eljön Naómi vigasztalása és lelki gyógyulása is, majd egy harmadik, befejező igehirdetésben foglalkozunk.

Életem tapasztalatai alapján személyes szóval megvallhatom: ő mindig többet adott, mint amit kértem tőle, s messze többet, mint amit érdemeltem. Nemzedékről-nemzedékre jött áldása, s velünk van ma is – hűsége nem változik, nem rendül meg semmiképp! (Zsolt 33,11  Zsolt 79,13  Zsolt 90,1)  „Mert jó az Úr, s kegyelme megmarad örökre.” (És 41,6) Így is legyen, mindenek javára! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus Krisztus, nagy jóságodért vágyunk mi is megosztani veled kincseinket. Fogadd értelmünket, érzéseinket, akaratunkat, egyszóval mindenünket, amink van – és tedd azt, hogy naponta növekedhessünk szeretetedben. Imádkozunk hozzád a tanévkezdésért, különösen azokért a gyermekekért, akik most mennek iskolába először. Áldd meg őket testi-lelki egészséggel, derűvel, tudásban való előmenetellel, és segíts nekik, hogy téged magadat is megismerhessenek! Ámen.