Igehirdetések

Életbölcsesség I. – A keserűség idején

Ó-kútból is meríthetünk friss vizet! Ruth könyve bőségesen ontja a ma is érvényes igei üzeneteket – 1. fejezetéről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. augusztus 25.

Életbölcsesség I. – A keserűség idején

 

Lekció: Ruth 1,1-22

Textus: Ruth 1,16-17

„Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. Mert ahova te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled.”

 

Igehirdetés

A könyv egy moábita nő Isten népéhez csatlakozásáról szól, főtémáján kívül azonban foglalkozik a sorscsapások, a házasság, a jog, az érett szívű emberség, a gyermektelenség, valamint a hit és az élet más kérdéseivel is. Valahányszor olvassuk, érinti a lelkünket e különös hangulatú, fordulatos elbeszélés.

Csapásokkal, éhínséggel és kivándorlással indul, majd három családfenntartó férfi halálát beszéli el mindjárt az elején. Az élet olykor tényleg halmozottan hozza a bajt és legtöbbször még csak nem is tudjuk, miért van annyi dráma valahol rövid időn belül. Mondunk valamit, okoljuk a rossz időjárást az éhínségért, a fertőzéseket a halálesetekért, esetleg kutatunk „sorserőket” a háttérben – mindez persze adott esetben a tényleges elszenvedőknek megnyugvást nem jelent, legfeljebb parányi magyarázatot, vagy még azt sem. Az igazi csapásokkal szembesülve elnémulunk, s nem is lehet ez másként.

A hindu vallás szerint ilyesmik mögött az rejlik, hogy az illetőnek „rossz volt a karmája” – ami nagyjából azt jelenti az ő felfogásuk szerint, hogy „régi életeiből” ez következett. Mi keresztyénként nem hisszük, hogy több életünk lenne: számunkra az egy is éppen elég bonyolult és átláthatatlan; szent könyvünk a Biblia pedig (és háromezer éves hitbeli hagyományunk is) azt tanítja, hogy mi egyszer s mindenkorra – „most és mindörökké” élünk. Odáig tartjuk követhetőnek a gondolatot, hogy kora gyermekkorunktól valóban halálunkig hordozzuk az emlékeket, traumákat és bizony, saját erkölcsi döntéseink következményeit; sőt, szüleink lelki örökségeit is harmad-negyedíziglen. Nem csak a magunk tettei jönnek velünk, hanem pár generáción át olykor „atyáinkéi” is. Ha a világ történelmére, vagy éppenséggel a sajátunkra tekintünk, sok igazság rejtőzhet ebben: a modern lélektan sem véletlenül foglalkozik a genogrammal, a „lelki családfák” esetenként ígéretes, máskor terhelő örökségeivel. Azt semmiképpen nem szabad elfelednünk, hogy a vétkek három-négy generáción át hagyhatnak nyomot az ige tanítása szerint, Isten kegyelme viszont ezer íziglen megmutatkozik az őt szeretők, s parancsolatait megtartók leszármazottain! (2Móz 20,4-6)

Van egy köznapibb, olykor mégis romboló változat: amikor azt tekinti valaki „csapásnak”, miért pont az a házastársa, gyereke, főnöke, szomszédja, rokona, aki… Miért kell neki napestig robotolnia, hogy három vagy négy autó legyen a családban, a gyereke pedig külföldi egyetemen tanulhasson – egyáltalán miért van télen hideg, nyáron pedig elviselhetetlenül meleg?

A négynapos ünnep ilyen körülmények közt valóságos katasztrófa, mindenki menekül a családban mindenki elől – semmit örömmel együtt csinálni nem tudnak, a különböző beolvasásokon és családi veszekedéseken kívül… Az illetőt a munkahelyén általában „ki akarják készíteni”, az ismerősei tulajdonképpen mind ellenségek, meghitt beszélgetése évek óta nem volt senkivel, igével nem él, imaélete, ha volt is valamikor, romokban… Amikor aztán jön egy valóságos csapás, tehát komoly betegség, gyász vagy súlyos baleset, akkor – jó esetben, mégis fölébred, s elkezdi megbecsülni napjait. Rájön, hogy élhetné ő örömben és hálában is a saját életét, sőt, tán még imádkozni is újra megtanul.

Sokan azonban nem erre indulnak. Menekülnek a teljesítménybe, gyűjtésbe, túlevésbe, pohár után vagy gyógyszerekhez nyúlnak. Még a munkamánia látszik a legkonstruktívabb változatnak, ami viszont a folyamatos feszültség és boldogtalanság mellett szervi bajokhoz, önemésztő testi-lelki betegséghez vezethet – s mindez egy elvesztegetett, örömtelen élet zátonyán…

Ruth könyvében nem ilyen „csapások” sorjáznak. Emberek ott tényleg az éhhalál szélére jutottak, aztán ették az emigráció keserű kegyelem-kenyerét, végül pedig eltemették a családfőt két felnőtt, házas fiával együtt – mi jöhet még rosszabb ezeknél? Szégyenkezünk, mikor ilyesmit olvasva rádöbbenünk, jólétünkben milyen semmiségek tönkre tudják tenni a lelkünket: mások figyelmetlensége, rossz szavai, apró szeretetlenségek, tulajdonképpen az, hogy mindenki kíméletlenül a saját életét éli, s általában nem figyel a kapcsolataira, amikre nincs már közvetlenül szüksége…

A három asszony idegenben való megözvegyülése kapcsán azon is el lehet gondolkodni, néha tényleg mennyire nem tudjuk egy konkrét helyzetben megsejteni (nem hogy hitben evidenciának tartani), hogy a „nagy rosszból” Isten akarata szerint milyen jók jöhetnek ki. Egyszerűen csak türelem kellene, nyugodtabb és tágabb távlatok, a hit gyermeki biztonsága, a helyzet fölé emelkedés képessége – de egyikből sincs legtöbbször szinte semmi.

Ruth könyvében a mesélő mindjárt az elején tudatja velünk, hogy Elkána és családja a júdeai Betlehemből vándorolt ki Moáb vidékére, de csak az elbeszélés végén értjük meg, mi ennek a jelentősége. Bizonyos magyarázók szerint ez a vonatkozás a szövegben későbbi betoldás, de jó tisztázni, ha ez így volna is, az üzenet hitbeli értékéhez semmi köze. Messze fontosabb a történetiségnél maga a tartalom, hogy akadt Isten népe körében nem csupán szentíró, akinek az alapszöveget köszönhetjük, hanem esetleg későbbi szerkesztő, másoló stb. is, aki pontosan így, és nem másként értette a tekercset. Az ő hite, látása – a Szentlélek ihlető munkája szempontjából, tökéletesen egyenértékű a szöveg esetlegesen korábbi részeivel, arról nem is szólva, hogy nyugodtan fellelhetett olyan hagyományt, ami az „első szerző” előtt még ismeretlen volt.

Arról a városról van ugyanis szó, ahol (pár generációval később) Ruth leszármazottjaként Dávid, a legendás hírű, legnagyszerűbb király születik, s ahol a fiatalon megözvegyült moábita leány, a maga szeretetteljes ragaszkodása révén – ezer év múltával – a világ Megváltójának, magának Jézusnak is ősanyjává lesz..! (Mát 1,5)

Ezeket senki nem tudhatta előre. Ruth jóságában, támogató ragaszkodásában mégis ott rejlett a titkos ígéret: aki így tud érezni, gondoskodni és cselekedni, az idegen létére alkalmas akár a legmagasabb méltóságra is.

Hektikusan rohanó, érzelmi értelemben „kiborulós” mindennapjainkban állítson meg e nagyszerű beszámoló: bizony, tudnánk mi is türelmesebben reagálni túlfeszített, kulcsfontosságú pillanatokban. Főleg, hogy nekünk késői utódoknak „Isai törzsökéből”  immár Krisztus is megadatott, s benne élve vehetjük mi is a Szentlélek ajándékát (Csel2,38) – az „erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét”! (2Tim 1,7) Vajon mi a többletünk, nekünk keresztyéneknek – ha ez nem? S általában, miért mondanák rólunk a kívülállók, hogy „ők sem jobbak, mint mások”…?

Előttünk már nyitott könyv a történelem: láthatjuk, mi miért is történt akkoriban. Gyászon, nyomorúságon, szörnyű megpróbáltatásokon át titokban készült a világ megváltása, jövendő nemzedékek, és az egész emberiség üdvössége. Miért káromolnák emberek a szép nevet, amelyről mi keresztyénnek neveztetünk? (Csel 11,26  Jak 2,7  Tit 2,5) A mi türelmünk vagy éppen türelmetlenségünk is évtizedek, jövendő évszázadok tetteit készíti elő, hiszen leszármazottaink azt viszik tovább, amit tőlünk ellestek. A moábita leány nem ismerhette a majdani nemzetség-táblákat, amikben ő is szerepel majd; fejlődés- és analitikus-lélektanról, valamint imprinting-ről sem lehetett túl sok fogalma – ő egyszerűen jó volt anyósához… Neve íme, mégis ott szerepel Krisztusunk ősei között!

Ma nagy divatja van a „vérvonal” kutatásának, amit DNS-vizsgálatokkal is megtámogatnak – itt azonban pontosan azt mondja ki az ige, hogy Isten népéhez nem a vérségi, hanem a lelki minőség kapcsolhat valakit. Ruth könyvének üzenete szemben áll Ezsdrás és Nehémiás idejének felfogásával, mely faji alapon kizárta az idegenekkel házasodást, utóbbi irat név szerint külön megemlíti ezek közt a moábitákat. (Neh 13,23-25) Tény, hogy mind a két felfogás (a kizárólagos és a befogadó) valóban szerepel az Ószövetségben – az Újszövetség szerint viszont a nép lelki hagyománya mindenképpen magasabb kategória a nemzetség vonalánál, s fontosabb összefüggés a vérségi kapcsolódásnál. Ruth könyve is az utóbbit ábrázolja ki: Isten jósága a világon mindenkire kiáradhat!

Milyen megindító, amint a három özvegy, Naómi és fiatal menyei a határhoz érve hangosan sírnak, és búcsúzásként megölelik egymást. Az idősebb asszony áldást mond, és próbálja visszaterelgetni őket a realitáshoz: „Ha volna is reménységem, s ma éjszaka férjhez mennék, várhatnátok-e fiaimra, hogy felnőjenek..? Térjetek vissza népetekhez, s találjatok magatoknak férjet ott.” Orpa így is tesz, Ruth azonban ragaszkodik elhalt férje édesanyjához.

Semmi magyarázatot nem kapunk a szövegből arra nézve, miért dönt így. Nevezetes szavai esküvőkön ma is gyakran elhangzanak (Ruth 1,16-17) – de máig nem tudjuk, valójában miért is mondta ezt. Egy bizonyos: ha Naómi házsártos, erőszakos, önző, csak a maga lelki állapotaira figyelő „anyós” lett volna, nem mondja neki ezt. Ruth nyilatkozata jelzi, hogy szerethető, belátó, türelmes emberi  lélek lehetett.

Kettőjük lelki odafordulása egymáshoz előrevetít egy sokkal későbbi történést: Mária és Erzsébet találkozását, akik ezer év múlva Keresztelő Jánost és Jézust hordták szívük alatt. (Luk 1,41-45) Az elbeszélések közös motívumai mindenesetre generációk sora felett is azt mutatják, hogy két asszony közt nem csak a civódás, hanem az Istenben való élet is lehet kapocs.

És mennyivel áldottabb is az utóbbi! Miért ne oszthatnák meg örömeiket, gondjaikat asszonyi módon, de – hitük fényében? Miért ne közölhetnének egymással megértett igéket, lelki ajándékokat? Miért ne imádkozhatnának egymásért, látva és belátva azt, amivel a másik éppen küzd? Egészen rossz dolgokból nagy jók jöhetnek ki, ahol ilyen lélekkel fordulnak egymáshoz az asszonyok!

Végül még egy fontos mozzanat: Naómi azt kéri hazatérésük után a betlehemiektől, hogy nevezzék őt a továbbiakban „Márá”-nak (keserűség), hiszen családjával együtt ment el, és kifosztottan ért haza… „Megalázott és bajba döntött engem a Mindenható” mondja magáról (Ruth 1,21) – mert még nem tudja, hogy Istennél egészen más a neve, mint amit ő adott magának!

Mily gyakori tévedés, hogy komolyabban vesszük saját érzéseinket és állapotainkat, mint azt, hogy az Örökkévaló előtt kik vagyunk! Ez utóbbit persze kizárólag igére figyelésben és imádságban lehet megtudni – magunktól egyáltalán nem ismerjük! Az részletkérdés, hogy éppen nagy önbizalommal döngetünk-e az élet országútján, vagy sötét és túlságosan negatív a képünk önmagunkról, mert bármelyik lehet téves. Egyáltalán nem állja meg a helyét, hogy „több önbizalom, és minden rendben” – de önmagában az sem, hogy minél bűnösebb vagy, annál jobb… Egyik a női magazinok tanácsa, másik pedig a keresztyénség félreértett, egyoldalú olvasata – viszont az ige ezt mondja: „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.” (2Kor 5,17) Még világosabban és részletesebben: „Aki győz, annak enni adok az elrejtett mannából; és adok annak fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja.” (Jel 2,17)

Nagyok az életem gondjai, igen – de enni kapok az „elrejtett mannából”, s ezért lesz erőm az okos és szeretetteli megoldásokhoz! Nem az a nevem, hogy keserűség, még akkor sem, ha minden okom megvolna rá – mert kaptam Jézustól egy fehér kövecskét (ami az élet jelképe a sorsvetések régi gyakorlatában) – s ezen új, írott név van, amit csak én tudok, aki kaptam, senki más..!

Ugye, milyen más így nézni életünk gondjaira! „Régi nevünket” (ez az ó-ember megnevezése), amit talán éppen magunk adtunk önmagunknak, lehet elfeledni, s naponta újra olvasgatni, ami a kapott fehér kövecskén van – ez a „belső emberben” való megerősödés! (Ef 3,16-19) Lényemet, tulajdonságaimat egyre inkább az határozza meg, aki szeretett engem, és imádkozott értem a kereszten (Luk 23,34) – s eljuthatok ezen az úton egészen odáig: “Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)

Ami azonban ezek szerint nem kevesebbet jelent, mint megválást bizonyos állapotoktól: kedvenc kesergéseinktől, egymással hadakozásainktól, vádtól, önsajnálkozástól, talán éppen „sors-szerűen” hozzánk nőtt tulajdonságainktól! Lehet az sietség vagy tunyaság, túl sok beszéd vagy éppenséggel túl sok titkolózás, még egyszer hadd mondjuk: ezek részletkérdések. Mindenki pontosan tudja, vele nagyjából hol a baj. Csak az egymásra hárításból, a körülmények elmarasztalásából (!) nőnénk már ki – mert pontosan ezek azok, amik sehová nem vezetnek!

Teremtőnket végképp ne hibáztassuk: ő igenis ártatlanságban és jóságban alkotott meg bennünket. Hogy mivé lett kezünkön az élet drága ajándéka, az persze meglátszik; ha máshol nem, hát az esti csöndben „hűvös alkonyatkor” – a tükörbe tekintés váratlan, megindító pillanataiban… (1Móz 3,8-10)

Milyen jó, hogy Ruth könyve is rácáfol Naómi maga választotta nevére! A történet pozitív kimenetele szépen kiábrázolja, mennyivel fontosabb az Úrtól való „nevünk”, mint leghitelesebbnek vélt szubjektív érzéseink. Ennek kell bennünk erősödnie, szívünkben elmélyülnie, amiért egyébként magunk tehetünk a legtöbbet – különben el is veszünk. Hány helyen találja a visszatérő gonosz lélek „kisöpörve és felékesítve” a házat, de üresen, isteni üzenet nélkül – s utóbb nagyobb lesz annak a háznak romlása, mint azelőtt volt… (Mát 12,43-45)

Vegyük tehát komolyan, hogy jó túllátni az adott körülményeken, bármilyen nehéz volna is – mert mint hívő embereknek, pontosan ez a dolgunk. Nem könnyű fölébe emelkedni egy komisz helyzetnek, ez igaz – mégis ezt kell tennünk. Kapunk hozzá erőt az „elrejtett mannából”! Naómi sem látta megalázottságában, mit jelent Betlehemből származni, holott Isten már elkészítette számára, amiket „szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem gondolt.” (1Kor 2,9)

Tette pedig számára mindezt a lelki rokonság és hitbeli „vonal” erejével, ami történetünkben magasabb kategóriának bizonyul a származásnál. Sőt, a szubjektív érzéseknél, a mindenható emócióknál is!  Nem ér véget a történés ott, hogy Naómi átnevezi magát ”Márának”, azaz Keserűségnek. Milyen jó, hogy így van! Az ige Istentől való nevünket előbbre tartja minden magunk választotta névnél – s ezt egyedül mi ismerhetjük, akik kaptuk! Ebben az új névben, azaz új emberünkben erősödni a Krisztusban való élet lényege. Ha ez nincs, akkor semmi nincs.

Őbenne viszont olyan megdönthetetlen falak is leomlanak, mint a „vérvonal” dolga: „Ti… levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt. Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.” (Kol 3,9-11)

Az árpa-aratással, ami a megélhetés egyszerű, mégis gyönyörű szimbóluma, új fejezet kezdődik Naómi és Ruth életében – erről azonban bővebben majd legközelebb. Addig forgassuk csak elménkben, ami fontossá lett számunkra az elbeszélésben – sokat épülhetünk általa. Így legyen! Ámen.

 

Fohász

„Isten Báránya, jövel, mutasd szelídséged,

Uram, fölemelt fővel várom idvességed.

Igazság napja, támadj, adj világosságot,

Magamnak nincs: reám adj

Örök igazságot!

 

Dávid gyökere s ága, fényes hajnalcsillag,

Pogányok világossága, megígért áldott mag;

Isai törzsökéből származott vesszőszál:

Nékem Atyád kedvéből

Erős torony s kőszál!

 

Bennem az Úr temploma általad készüljön,

Vesszen a bűnnek nyoma, Lelked újjászüljön!

Méltóztass személyedre, e gyarló világon,

Dicső jelenlétedre

Dűljön le a Dágon!

 

Tégy szívedre pecsétül, bélyegül karodra:

Így lelked erejétől élek csak számodra.

Mindvégig velem maradj, mennyei erővel,

Holtom óráján ne hagyj,

Jövel, Ámen! Jövel!”

                                          304. dics. 6-9. v. (Szőnyi Benjámin, 1717-1794)