Igehirdetések

Gyanakvás és jóhiszeműség

Az élet sokkal összetettebb és bonyolultabb annál, mintsem könnyen adná jelentését. Sokszor nagyon is ránk bízza, adjunk értelmet egyes jelenségeinek. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. augusztus 11.

Gyanakvás és jóhiszeműség

 

Lekció: 1Krón 19,1-19

Textus: Fil 2,3

„…semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál.”

 

Igehirdetés

A polgári társadalmakban a fegyveres hajdúk helyett megjelent a „hivatal”, mint a hatalomgyakorlás közvetlen eszköze, amit némelyek szerint azért találtak ki, hogy az ember a fogát csikorgassa. Ebben sok igazság van. Vele párhuzamosan természetesen megjelent a hivatalnok, kényelmes és jól fizetett „állásával” – s a szó pontosan jelzi is, nem éppen az illető dinamizmusára építettek üzembe helyezésével. Olyan társadalmi réteg alakult ki, amely egzisztenciális helyzeténél fogva nem tehetett mást, fölfelé hunyász, lefelé pedig többnyire lelketlen volt, s azért fizették, hogy ilyen is legyen.

Ez a helyzet méltán hívta ki a bánásmódra érzékeny gondolkodók kritikáját, akik (anakronisztikusan ugyan), de haraggal kérték számon a világon a régi lovagi erényeket: az egyén önálló helytállását, a harcosok bátorságát és személyes áldozatkészségét. Ítéletükből filozófiát építve, némelyek célpontjukká tették aztán az általuk pontosan nem is értett keresztyén alapállást, s vele szemben a derék, bajtársias, katonai hősiességet énekelték. Némelyek odáig mentek, hogy „szolgaerkölcsnek” titulálva, a létezés megrontójának, s kultúránk végromlása okozóját látták az alázatban.

A keresztyén alázat meg a hunyász (esetleg éppenséggel rabszolgai) viselkedés azonban oly messze van egymástól, mint ég a földtől. Egyik tisztázott szellemi-erkölcsi felfogás, embertársainkért hitből meghozott, bizonyos szempontból arisztokratikus áldozat, másik pedig nyilvánvaló anyagi függés következtében felvett, kényszerű álca. Ez a szabadság, az pedig az érdek jegyében áll – összemosásuk több mint felületesség. Nem ugyanarról van szó.

S akkor a mögöttes lelki mozgatórugókat még nem is érintettük. Aki magát legbelül gyengének érzi, önbecsülése alacsony, az nem mer kockáztatni. Többre becsüli a kicsiny, ám biztos eredményt, amilyen a puszta megélhetés is – és nem fektet nagyobb erőfeszítéseket önmaga képzésébe, mellőzi a hosszabb távú célokat. Azt is tudjuk, hogy a kíméletlen, s hozzá érzékeny periódusokban kapott gyermekkori büntetés a felnőtt lélekben később tényleg bizonytalanságot, gyanakvást, nem ritkán pedig üldöztetéses téveszméket eredményezhet.

„Engem kérem sugároznak” – foglalja össze a kiszólás az egyébként cseppet sem derűs valóságot, és valóban: ha van mérgező tényező családban, munkahelyen és általában a közösségi életben, akkor a másokról rosszat feltételezés biztosan az. Tegyük hozzá, nem csak túl sok büntetés eredményezhet „gyanakvó” lelkületet. Összetett helyzetekben felnőtt embertől elvárható a körültekintés, minden eshetőség számbavétele – önmagában ez még nem paranoid viszonyulás. Ha viszont, pl. királyi tanácsadóként önérdek is rejtőzik egy külső körülmény súlyos megítélése mögött, akkor már nehezebb világosan látni, mik is a tényleges mozgatórugók.

Az, hogy Ammón lekciónkban szereplő ifjú királyának milyen lelki motívumai voltak döntésében, amikor Dávid követeit meggyalázva küldte vissza, utólag csak mozaikszerűen rakható össze. A Krónikák leírásából annyit tudunk, apja halála után Dávid kondoleáló, vigasztaló küldöttséget indított hozzá, ő viszont tanácsadóira hallgatva kémeknek tekintette azokat; szakállukat lenyíratta, ruhájuk felét fenekükig levágatta – s így zavarta vissza őket. Ezután csak háború következhetett. Ammón uralkodója ugyan még az arámi seregeket is segítségül hívta, Dávidtól azonban együttesen is súlyos vereséget szenvedtek. Önhittségre, valamint gyanakvó és ellenséges alapállásra (milyen érdekes elegy) következő katasztrófát látunk tehát – érdemes felette elgondolkodni!

Szükséges itt is hangsúlyozni Kálvin nagyszerűségét: a Biblia egészére kiterjedő lectio continua, vagyis a Szentírás teljes szövegét naponta, folyamatosan olvasó kegyességi gyakorlat teszi lehetővé egyedül, hogy az ige ilyen „eldugott sarkaiban” megbúvó üzenetek se kerüljék el figyelmünket. Ez a tragikomikus történet, a benne rejlő mondandóval együtt csak azokhoz jut el, akik készek elolvasni a 1 Krónikák 19. fejezetét – máshoz nem. S ha elolvassa is valaki, elmélyült meditációt igényel, miféle érintés keresi itt lelkünket. Vágjunk hát bele.

Ammón földje a Jordán keleti partján lévő terület, sémi eredetű lakói valamikor háborúztak a honfoglaló Izraellel. Későbbi királyuk és Dávid jó kapcsolatba kerültek egymással – az uralkodó fia azonban már ellenséges lelkületű tanácsadóira hallgat, mikor uralomra jut, s meggyalázva küldi vissza Dávid követeit.

Az első, amit ebből tanulhatunk, hogy a tudatlanság veszélyes dolog, s egyáltalán nem mentegethető. Jogilag is így áll: „Ignorantia iuris neminem excusat” – a törvény nem tudása senkit nem mentesít. Emberileg azonban még inkább így van. Ha egy ifjú király teljességgel semmibe veszi apja uralkodói hagyatékát, s azt hiszi, a világ vele kezdődik, ám lássa a következményeket. Átvett egy gondosan kialakított, jó diplomáciai kapcsolatot a szomszéd országgal, s első dolga, hogy háborúba kezd azzal…

Miért? Mert tanácsadói, majd rájuk hallgatva ő maga is kizárólag rossz szándékot képes feltételezni Dávidról és annak követeiről. Ha nincs ellensége valakinek, ahol sejti őket, hát majd csinál ott magának – ez mindennapi igazság… Amilyen arccal a világra nézünk, az olyan arccal néz vissza ránk. Az ifjú király nem jár gondosan utána, apja vajon miért rendezte kapcsolatait Dáviddal s annak országával. Nem érdekli, nem tartja fontosnak. „Most én következek” mondja talán magának, „egy uralkodó azt csinál, amit akar” – s két csatában összességében negyvenhétezer harcost veszítve kényszerül megalázó békekötésre és ellenfele szolgálatára…

A tudatlanságnak azonban csak egy része az információ hiánya. Sokkal fontosabb komponens az igazság tagadása, vagy ami tökéletesen ugyanaz, a valóság semmibe vétele. Az már egyáltalán nem csak hatalmi-politikai, vagy diplomáciai kérdés: az igaz Isten egyszer ugyanis csak megmutatkozik. Nem tudjuk mikor és hogyan, miért pont akkor és úgy – de megmutatkozik. Az ifjú ammóni királynak ezt kellett volna megértenie. Igenis, fogjunk hozzá a tanuláshoz – legyünk jobbak és többek naponta! Járjunk utána alapvető, és fontos részletkérdéseknek, tájékozódjunk tisztességesen, legyen fontos a valóság megbízható ismerete. E nélkül megszokásaink, előítéleteink, vagy éppenséggel tanácsadóink foglyai maradunk.

Aki rutinjában bízik, meghalt: így bocsátotta útra ifjú nyelv-tanár növendékeit az egyetemről egy valódi nevelő. Azt is hozzátette, ez élethossziglan naponta új és friss óravázlat írását jelenti, minden egyes osztály tanulói számára! Ammón fiatal uralkodójának, azt látjuk, már az első sem volt meg ezek közül – őt láthatólag nem foglalkoztatta közel ötvenezer ember lehetséges halála…

Rajtunk, Istennek hála, nem múlik ennyi élet. Felelősségünk kisebb és más, talán szemmel szinte egyáltalán nem is látható ilyen összehasonlításban. Emberi kapcsolatok, életpélda – és összesen maroknyi lény, akikre közvetlenül kisugárzik egy-egy döntésünk a bennünk rejlő hitbeli színvonallal, ahova eljutottunk. De mindenképpen ott vagyunk mások életében, a Biblia szinte minden betűje ezt erősíti! Családunk tagjai, ismerősök, sőt távolabbiak is olykor meglepően számon tartják, mi van velünk. Fölemelünk vagy lehúzunk lelkeket, ezt sok példa mutatja, földi életünk lezárulása után, emlékünk erejével is. Hát még, amíg itt vagyunk! Rosszkedvünk, elutasításunk, szeretetlenségeink taszítanak olyanokon, akik egyébként is gyenge lábon állnak, s mélyebbre jutnak – viszont minden derűs, okos gesztusunk, s feltétlenül valamennyi helytállás és minőségi megoldás lelkesít és emel embereket.

Az ifjú király tanácsadói a legrosszabbat tételezték fel Dávidról, s az eredmény még annál is rosszabb lett, mint amit valaha elgondoltak… mert azzal is hatunk a világra, amit gondolunk és érzünk! Ők nem csak szavaikban és tanácsaikban voltak negatívak, hanem a lényükben – s ezért nem tudtak jobb tanácsot adni.

Istenünk igéje, a Szentírás első lapján már erről beszél. Mi emberek meg tudunk romlani, és észre sem vesszük. Egyszer csak ott a férfi és a nő a paradicsomon kívül, szégyenben és dideregve – s akkor kezdenek ráeszmélni, valamit nem jól csináltak. Nem csupán a kezükkel, lábukkal – hanem a szívükkel, életük Isten felé forduló részével. Ez a lényünk megromlása. Nem adjuk neki a jövőt, még kevésbé a jelent, majd mi megformáljuk azt – s az eredmény olyan, ahogy nélküle alakulhat…

Ammón fiai és Dávid itt ezt világosan kiábrázolják: mit jelent a magunk feje után, és mit valóban Isten népeként, őrá figyelve élni. Megint a Biblia-olvasásra kell utalni: az egyik előző fejezetben olvashattuk, hogy Dávid két konkrét katonai akció előtt is „megkérdezi az Urat”, hadakozzon-e a filiszteusok ellen, vagy pedig veszteg maradjon. (1Krón 14,10-17) Egyik esetben azt a választ kapta, vonulj fel ellenük, kezedbe adtam őket – a másikban viszont azt, hogy ne vonulj fel ellenük, csak később, amikor már „előtted megyek.” Így haladhatott ő győzelemről-győzelemre. Amikor viszont nem figyelt Istenre, annak az ő esetében is súlyos következményei voltak. (1Krón 21,1-17)

Egy „belülről kifelé meghatározott” valóság képe bontakozik tehát ki előttünk, amiben központi szerepe van az élő Istennel való személyes kapcsolatnak. Ő tanácsol, figyelmeztet, és megóv, amennyiben éberek vagyunk, vezetése megment a szükségtelen vagy éppen veszélyt hozó ütközetektől, sőt „előttünk megy”, ahol az ő győzelmének helyt adunk. (Bír 7,2) Magunkra maradva viszont kiszolgáltatottak leszünk hiúságunknak, versengő hajlamainknak, és a többi hasonló emberi tulajdonságunknak. Különösen veszélyes ezek között az elszabadult gyanakvás, hogy másokról csak ellenségességet tételezünk fel – mert az tényleg kihívja belőlük a rosszat.

Mit tanácsol ezzel szemben az ige? „…semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást magatoknál különbeknek tartván ti magatoknál.” Szögezzük le, hogy ez tanítványi norma, ami csak a Mester erejével valósítható meg. Jézusunk ugyan elment az Atya jobbjára, de állandó jelenlétére ígéretünk van – így csak az a kérdés, ezt igénybe vesszük-e.

Az ő jelenléte először is megszabadít a fölösleges félelmektől. Ha Ammón királyának tanácsadói istenfélő emberek lettek volna, nem rettegnek és gyanakodnak olyan felette, hanem értelmesen kipuhatolják Dávid szándékait. De uralkodott szívükben a negatív feltételezés, amivel valóban rosszat zúdítottak népükre. A keresztyén hit „belépő jegye” az a bizonyosság, hogy Isten nem rosszat akar nekünk, hanem üdvöt: ez fejeződik ki Jézus „Abbá, Atya” imádságában. Nekünk ő jóságos Édesatyánk! Aki nem innen indul ki, hanem önmagából, az gyakran valóban máshová érkezik, mint szeretne…

Jelenléte ugyanis meg is tisztogat. Nem fér össze az ő Szentlelkével – aki az Atyával és a Fiúval egyenlőképpen örök Isten – a hamisság, bosszúvágy, és az önzés. Még a szavaink sem lesznek lehúzóak, vagy éppen rothasztóak (Ef 4,29), hanem „hasznosak a szükséges építésre, és áldásosak a hallgatóknak.” Döntéseink nem fognak ártani másoknak, hiszen nem úgy születnek, mintha magunk lennénk a világ közepe és egyetlen fontos pontja… Sokan elgondolkodhatnának ezen, mikor életük egy-egy pokollá lett helyzetén töprengenek!

A legszebb talán mégis ez a „lehetetlenség”, amiről így olvasunk: „…egymást magatoknál különbeknek tartván.” (Fil 2,3) Ilyenre tényleg csak az képes, aki látja Krisztus fénylő dicsőségét, és el tud felejtkezni a maga üres sikervágyáról – egyszóval különbnek tudja tartani magánál azokat, akikre haragudni akart… Itt ugyan jó hozzátenni, ez elsősorban gyülekezeti, kifejezetten a megtért keresztyének közti norma, s nem vonatkozik a világ minden bűnözőjének dédelgetésére. Akiket testvéreknek tartunk, azokra kötelességünk jó szemmel nézni, feltenni róluk a jó szándékot. Itt azonban még többről van szó: keressük meg bennük a jót!

A lélektan szerint már egy parányi ellenszenv is „átüt” az emberi kapcsolatokon, rögtön megérzik az emberek egymáson – milyen jó, hogy azt is azonnal felfogja mindenki, ha valahol a jót akarják benne fölfedezni! Nem a fogyatkozásait listázzák, nem a hiányosságaitól szenvednek, hanem azt akarják látni, ami őbenne pozitívum. Krisztusban élve még azt is fölfedezhetjük, hogy embertársainkban több a csodálatra méltó, mint a megvetni való… Ez már tényleg a „belső ember” tudása, a bennünk épülő életbölcsesség – azon belül is a Szentlélek egyik legízesebb gyümölcse, a jóhiszeműség. (Gal 5,22  1Kor 13,4) Nem összetévesztendő természetesen az ostobasággal, ami intellektuális hanyagság és lusta, gondatlan lélektartás – hanem olyasmi, amiről így olvasunk: „…a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal…” (1Kor 13,6)

Érték az alázatra való képesség, vagy pedig megvetendő bűn? Ezt nem mi, hanem a 19. század kérdezte így. Ma már látjuk, hogy hol tart az akkori dilemma: az emberek arra büszkék, amit szégyellni kellene, s a legkíméletlenebb törtetőt jutalmazzák, hogy sikeresen átgázolt ellenfelein… Ez azonban, ha jobban meggondoljuk, lényegében mindig is így volt. Isten népének körében viszont nem díjakra, meg sokak elismerésére törekszünk, hanem értékes és igazi életre. Azt szeretnénk, hogy belül legyünk szépek. Ammón fiatal királya tanácsadói tetszését kereste, akik pontosan hiúságára és hatalomvágyára játszottak – az eredmény pedig reparálhatatlan romlás lett. Dávid viszont figyelt az élő Úr vezetésére, s amikor ebben az engedelmességben volt, nem is szenvedett vereséget.

Isten jelenléte ugyanis megtisztít a bűntől, s a vele járó és belőle következő rosszhiszeműségtől. Elveszi szükségtelen rettegéseinket, és képessé tesz még arra is, hogy másokat magunknál „különbeknek tekintsünk” – vagyis a jót vegyük észre bennük… Ez pedig nem csak a lelki békét hozza el, hanem Krisztusban azt a magasabb életet is, ami nélkül mind koldusok maradnánk. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

„Hálát adunk neked, szentséges Atyánk, hogy szívünket a te szent neved lakóhelyévé tetted, és hálát adunk a tudásért, hitért, és az öröklétért, amit Jézus, a te Fiad által ismertettél meg velünk. Legyen dicsőség neked örökkön örökké! Te alkottál minden létezőt a te nevedért, eleséget és italt készítettél az embereknek örömükre, akik hálásak neked ezért; de te készítettél számunkra lelki enni és innivalót is, valamint örökkévaló világosságot Fiad által. Őérte adunk hálát leginkább, akiben hatalmad lakozik: tied legyen a dicsőség örökre! Emlékezz Urunk egyházadra, mentsd ki a kísértésekből, s tedd tökéletessé a szeretetedben; gyűjtsd egybe országodba a négy szelek felől teljes hibátlanságban, melyet számára készítettél. Tiéd a hatalom és dicsőség örökkön örökké! Kegyelmed jöjjék, e világ pedig múljon el! Hozsánna a Dávid Fiának! Aki szent, legyen szent ezután is, aki pedig nem az, tartson bűnbánatot és térjen meg. Marana tha! Uram, jövel! Ámen.”

                                                                                                                                     (Didaché-beli imádság, Kr. u. 2. sz.)