Akadnak kótyagos emberek, akik megrészegedtek sikertől, alkoholtól, más szertől, vagy egyszerűen önmaguk nagyszerűségétől… Nem jó a közelükben. Van azonban egy egészen más fajta megragadottság, ami inkább hitet ad, és kinyitja szívünket. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. augusztus 4.

Helyes-e, hogy bedugták fülüket?

 

Lekció: Csel 7,1-60

Textus: Csel 7,55-56

„István azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll. Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak; azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték.”

 

Igehirdetés

A minap ért véget az úszó-világbajnokság, ami szép magyar sikereket hozott. Igen örültünk neki. Egyik versenyzőnk, aki maga is ötszörös világbajnok, így értékelte fiatalabb sporttársa ragyogó első helyét az egyik úszószámban: „Ezzel a győzelmével ő hatalmas energiát közölt az egész országgal…!”

Visszhangzik az emberben egy ilyen mondat: az egyéni világsiker valóban mindnyájunk öröme és büszkesége – kicsit olyan, mintha magunk is értékesebbé lettünk volna általa. Mennyi munka, nélkülözés, önfegyelem és áldozat van egy ilyen eredmény mögött, amíg valaki évek munkája, majd egy őrjítő világverseny erőfeszítése után holtfáradtan elmondhatja a magának is hihetetlent: „Én vagyok a legjobb ebben a dologban – mind a hét és félmilliárd ember közül!”

A versenysport azonban csak jelkép, egy szűk kisebbség műveli – viszont élni, helyesen és boldogan, minden ember szeretne. Keressük is hozzá folyamatosan a mintát, figyeljük embertársainkat, olvasunk, gondolkodunk, vágyunk a megvalósítás energiájára – s azt látjuk, némelyeknek sikerül föllelnie, másoknak nem. Vajon mi hová tartozunk? Vannak boldog és rosszkedvű pillanataink, ismerjük a derűt és a szomorúságot is – ám itt nem boldogságról és boldogtalanságról van szó, hanem valami többről.

Mindjárt megértjük, mi ez, ha beleolvasunk pár mondat erejéig a Biblia bármelyik könyvébe. Amennyiben “van fülünk a hallásra”, kihalljuk a szövegből: ez a több az öröklét mámora. Olyasmi, amit a mulandó nem ért, nem fér a fejébe, eleve abszurdumnak is tart. Születtünk és meghalunk, másról nincs szó – állítják, vagy mindenesetre érzik és gondolják sokan. Ugyanakkor tisztában vannak azzal is, hogy pontosan a lényegről marad le, aki az élet valódi intenzitását nem éri el: dolgavégezetlenül, üres kézzel távozik, ha nem lel rá a titokra: hogyan kell izzó, lüktető életet élni úgy, hogy megmaradjon az egészség, a fizikum – ám az elemi kreativitás és lobogó tűz, a szenvedély is…!

A Bibliának még oly különös könyvein is átüt ez a “magasfeszültség” – ahol, mint a Krónikák könyvében, főleg nemzetségtáblázatokat találunk, vagyis számunkra tökéletesen ismeretlen, nehezen kimondható héber nevek sorjáznak, oldalakon és fejezeteken át… Nevek, nevek, nevek – mire jó ez…? Arra, hogy emlékeztessenek: én is egy név vagyok! Ha kimondják valahol, megrezdülök – mert rólam van szó. Ha repülőtéren mondják ki, a hangosan-beszélőben, még inkább. Elkések, lemaradok, háromszázötven utas miattam vár… Egyetlenegy, gyönyörű szép életem szempillantás alatt jelenvaló lesz, mert – a nevemet kimondták. S mi történik majd, vajon mi – ha az Úr mondja ki, sőt kiáltja: „Most indulnod kell, gyermekem…!”

Ó, mennyire lefokozottan élünk, szürkén és kopottan a nagy és valóban fontos mozzanatokhoz: születéshez, élethez, elmúláshoz! Az ige szabta bibliai mércéhez mindenesetre érdektelenül és silányan, az öröklét szempontjából pedig említésre sem méltóan – holott ügyek és cselszövések az egész vonalon vannak, nagyon is, hírek és ármányok is akadnak, fortyog és bugyborékol  a fűszeres, halálos élet…

Valamikor tudott az ember maga is „nevet adni” a dolgoknak (1Móz 2,19-20) – mielőtt súlyosan alámerült volna – ez a képességünk azonban régen elveszett. Ma csak tapogatunk, “keresünk”, átlagolunk, valószínűséget számítunk, osztályozunk, majd átértékelünk és igen, folyton maszatolunk, mert – nincs biztos tudás. Elveszett a közép: mérték pedig sehol. Ha valahol mégis nyoma maradt volna, azonnal gyanússá teszik és érvénytelenítik. A világkorszak is ilyen, ez kétségtelen – mint mondani szokás, „Ma egyetlen biztos dolog van, a bizonytalanság” – ám e körülmény soha semmit nem von le abból a tényből, hogy közben magunk személyesen miként éljük élünk, mit valósítunk meg a kristálytiszta ragyogásból. (Dán 12,3  Fil 2,15) Mert a lélek Istenből való láng: s az is marad minden modern és posztmodern degradálás dacára. Mert a lélek az nem “dolog”, mint egy bicikli vagy egy luxusautó….

A Biblia újra és újra ide vezet vissza: Isten teremtő szeretete testesül meg benned, ember..! Nem az vagy, amit fejlett élet-technikáddal szereztél, sem az, „amivé” lettél az emberek között: össze ne tévesszed magadat ezekkel – örökkévaló lélek vagy, aki végleg kiléphet a homályból a – nappali fényre! Aki a Szentírást jól olvassa, minden lapján erre lel:  ez a félreérthetetlen, nagy megragadottság üt át a sorokon. A Biblia emberei olyan „bolondok” (1Kor 1,18-21) nem lehet rá megfelelőbb szót találni: hogy az öröklét mámorában élnek.

Öröklét, de egyáltalán nem a naptárilag végtelenített biológiai működés értelmében, hanem azt felismerve, hogy e délutáni vagy éppen reggeli perc itt, amit élek tökéletes része az örökkévalóságnak, Isten elidegeníthetetlen, örök tulajdona – sőt, még azok a pillanatok is, amikről egyáltalán nem tudom ezt elképzelni… mind, kivétel nélkül: életem teljes ideje…!

István diakónus ennek eljegyzettje volt: „részesült az energiából” amit Jézus hozott. Elfogták, mint a köznyugalom háborítóját, s vallatták hitéről. Védőbeszédében népe történetét mutatta föl azzal a konklúzióval, hogy saját generációja sehol sincs a legjobb régiek helytállásához, sőt, tunyasága és lelki alvása révén a „körülmetéletlen szívűek” (Jer 9,25-26) tagadásig jutott, el a Szentléleknek való ellenállásig! (Csel 7,51) Népe életében többször előfordult már, éspedig súlyos következményekkel. Visszafordultak Egyiptom felé a pusztában, keménynyakúnak és hitetlennek bizonyultak, az „ég seregeit” imádták már az ígéret földjén, üres bálványoknak áldozva a halmokon, a prófétákat pedig üldözték és megölték…

Ilyen beszédeket hallva két lehetőség nyílik: az ember önvizsgálatot tart és megjobbítja életét, egyszóval megtér – vagy pedig bedugva fülét, rárohan az illetőre és megkövezi. István ügyében az utóbbi történt – kiiktatták, mint zavaró tényezőt. Azt a lelki-szellemi valóságot azonban, amelynek “mámorában” egyetlen kimondott szó is erősebb, mint egy szekér dinamit, nem lehetett kiiktatni. Halálát nem tudták úgy megszervezni, hogy István imádságai fönn ne maradjanak: a hitvédő tanúbizonyságok ruháikat ugyanis épp egy – Saulus nevű, akkor még szívvel-lélekkel keresztyén-ellenes aktivista ifjú lábához tették le… (Csel 7,58)

Így olvassuk a történteket: „István Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll. Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak; azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték… Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Aztán térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt. ”

Ezek hallatán érezni, hogy István erősebb, mint megkövezői; s azt is azonnal felfogja mindenki, ha van hozzá ereje és kristályos hite, adott esetben magának is pontosan így kellene imádkoznia…! Ahol valaki meghal, ott mindig valami fontos történik – s ez is itt messze több, mint irodalom. Világkorszak nyílik, melyben mindenki felel tetteiért, életének érdemi (nem pedig kényelmi) színvonaláért, sőt, adott esetben még az örök élet felelőtlen eljátszásáért is. Nem okolhatja feljebbvalóit, egyházát, közössége elöljáróit, a szokásokat: egyedül és kizárólag meg nem szelídített, egyéni természetét – mert szabadnak nyilvánították őt egyszer s mindenkorra!  Az ő dolga immár, mit kezd  életével, mire használja szabadságát.

Természetesen ezt is ki lehet siklatni. A koncentrált, izzó pillanat helyén terem a közönséges életéhség, a lefokozott jelenből keletkezik az önző, felelőtlenül habzsoló szenvedély – s mindez esetleg még hasonlít is az öröklét mámorára, persze nagyjából úgy, amennyire egy felfújt léggömb-hasonmás az élő személyre… Nem az, egyetlen, túlhangsúlyozott karikatúra-vonás kivételével, cseppet sem az…! Valóság-show-s, virtuális dominanciájú világunkban egy a fontos: mit mond az internet – ott pedig a gúny és a megbélyegzés a fegyver. Ki tud vastagabbat mondani, újabban és modernebbül trágárkodni, másokat bűnözői kategóriába szorítani – ez a hiábavaló csetepaté helyettesíti ma István diakónus megragadottságát,  ha úgy tetszik, Isten-bolondságát… Nincs jobb, ez kétségtelen, el kell viselni világkorszakunkat – s alkalmasint alantasabbra sem kell túl sokat várni.

Nézzük mégis inkább pozitív oldalról a történteket! István „többlete” megkövezőivel szemben:  látja a megnyílt eget, azaz van élő Isten-kapcsolata. Ez mással nem pótolható, emberi lény esetében döntő kérdés. Hiába van tudása, az csak versengést szül, a versengésből pedig viszály lesz. Hiába van sikere, a sikerből gőg lesz, a gőgből pedig mások megalázása. Bármiből többet halmoz össze valaki, mint ami azokból neki jár, a dolog visszarúg, ha egyébbel nem azzal, hogy egyszerűen cserben hagyja az illetőt. (Luk 12,19-20) Akadnak e világi mértékek is, amik mind jók valamire – ám az egyetlen valódi mérce mégis az Isten-kapcsolat, a megnyílt ég. Ahol ez hiányzik, ott marad a földi élet szokásos tébolya: hadakozás a hadakozásért, vagy kényelem és tunyaság a kényelemért és tunyaságért – egyik kárhozatosabb, mint a másik…

István „megnyílt ege” nem magánügy, nem is egyéni tulajdonság és főleg nem egy “furcsa ember” hóbortja, hanem egyetemes igény életfolytatásunkkal szemben. Aki keresi, megtalálja (Mát 7,7-8) – de aki az üdv iránt egyetlen lépésre sem hajlandó, annak nem kell csodálkoznia, hogy semmit nem lel föl belőle. Azok az emberek, akik a Szentlélek által „édes bortól részegedtek meg” (Csel 2,13) igazából józanabbak voltak, mint a rájuk ujjal mutogatók! Az isteni valóság mámora nélkül bárki lehet szatócs, rendőr vagy milliárdos – de valódi ember nem lehet. Ezt mondja ki István vértanúsága!

Mi a legfeltűnőbb e különös, „emeltebb szintű” emberségben? A teljesen irracionális, felfoghatatlan jóság és szeretet, ami következik belőle. Egyrészt készen áll a maga életét visszaadni jogos tulajdonosának (csillagászati magasság már ez is) – tisztában van vele, hogy itt egyáltalán semmi nem a tulajdona.  Megszabadult mindnyájunk görcsös ragaszkodásától, a véglegesnek gondolt életösztöntől; tudja már, hogy ha van is valamije, beleértve a tulajdon életét, azt is megőrzésre, gazdálkodásra, kamatoztatásra, régi szóval “sáfárságra” kapta. „Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”   Imája szerint István a rablott holmit visszajuttatta: az égbekiáltó törvénytelenséget, hogy Isten ajándékát maga bitorolja, fölszámolta. Ide elérkezve képes aztán a következő, ugyanilyen lényeges lépésre is: szívében Isten békességével tud önmagán, annak minden vágyán és hiúságán túllépni. “Térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!”  Ő így halt meg…!

A kettő összetartozik: Istennek való odaadás, és emberi jóság. Nincsenek egymás nélkül, csak együtt állnak meg. Ahol az egyik csökevényes és satnya, a másikkal is baj van – teremtő Atyánk egyszerűen így alkotta meg létezésünket. Szükségünk van mindenkor az igaz hitre, ez alapfeltétel, hiszen mi más tisztogatná meg szívünket – ám szükségünk van az odaadó szeretet folyamatos gyakorlására is, hiszen magunk is abból élünk. A szeretet mértéke pedig ez, és nem kevesebb: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt…” Ami ennél kevesebb, az hiányos, töredékes szeretet, és restaurációra is szorul.

Miért? Mert az ember „megnyílt ég” és “feltétlen szeretet” nélkül akkor is koldus, ha egyébként mindene megvan – ezt a világ kezdete óta pontosan tudjuk. Élni csak úgy érdemes, hogy a hit “kristályformáin” az öröklét fényei felragyognak.

Végül talán a legfontosabb: István elítélésének és megkövezésének oka látomása volt. Ő nem csak úgy általánosságban látta a „megnyílt eget”, hanem olyan tartalommal, amit a korabeli vezetők elfogadhatatlannak bélyegeztek. „Látta Isten dicsőségét és Jézust, amint Isten jobbja felől áll. Így szólt: Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.”

Mi volt ebben oly súlyos? Egyrészt azonosította a végidőkre vonatkozó dánieli várakozás „Emberfia” képét Jézussal – vagyis beteljesedve látta azt. (Dán 7,13-14) Az evangélisták ugyanezen a nyomon haladtak. (Márk 14,61-62) Idáig még tekinthető volna az ügy egy zsidó szekta magánügyének is, bár valójában már ez is sokkal több annál. Viszont őt Isten jobbján látni már annyi, mint a “Dávid királyságát” és a neki adott „örökkévaló uralom” beteljesítőjét is Krisztusban érteni (Zsolt 110,1  Mát 22,44) – s ezt a korabeli papság konkrét politikai-hatalmi igénybejelentésként értelmezte. A félreértés nyilvánvaló, hiszen Jézus ennél messze egyetemesebb „királyságot” alapított – ám az ő keresztre adásának, s István vértanúságának is „hitnyomozói” szempontból azonos volt az oka. Aki Isten jobbján áll, az egyenlő ővele, s rábízatott a főhatalom – a világ népei őt tisztelik: ezt a méltóságot a jeruzsálemi papság pedig magának kívánta fenntartani.

Lelki-szellemi tekintetben ez az evangéliumi felfogás ráadásul minden Krisztus-követőt teljesen azonos minőségben Isten gyermekének fogad el, beleértve a pogányokból lett keresztyéneket is, akik Izraellel egyenlőképpen a feltámadás és az örök élet eljegyzettjei – ez volt az igazi nagy skandalum. Ebből lett az elkerülhetetlen szakadás zsinagóga és egyház között, ugyanakkor viszont így jutott el Isten ismeretének evangéliuma a „népek világosságául a föld szélső határáig.” (Ézs 49,6) A keletkezett seb ma is gyógyulásra vár, amikor a „két nemzetségnek” csupán legjobbjai látnak még egymásban idősebb és fiatalabb testvért – ám az apostoli látomás szerint „Ha az ő elesésük a világ gazdagságává lett, veszteségük pedig a pogányok gazdagságává – mennyivel inkább az lesz, ha ők is elérik a teljességet…!” (Róm 11,12)

István vértanúhalált halt, és imádsága a döntő pillanatban ez volt: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” Így volt ez méltó Krisztus követőjéhez, s idő múltával tanúsága magvetéssé is vált. A keresztyénség így terjed: Jézus követőinek Mesterükhöz illő cselekedetei révén. Minden más önigazolás, hiúság és terméketlen erőfeszítés. Ahol azonban szeretet van, ott lesznek pogányokból keresztyének ma is – és nem is kell a világ végére utaznunk hozzá…

Erők, energiák „közlésétől” indultunk, ám azt láttuk, a Biblia lapjain többről van szó, mint pszichés lelkesültségről. Azt lakodalmas rock-kal is el lehet érni. Aki viszont meg tud halni Krisztusáért, kizárólag az öröklét mámorában képes ekkora áldozatra. István imáiból halljuk, hogy egyetlen percig sem bánta, hogy erre az útra lépett. Milyen jó, hogy nekünk már nem csak meghalni, de élni is lehet Jézusért…!   „Ti énbennem, és én tibennetek…” és „Aki énbennem marad, én pedig őbenne – az terem sok gyümölcsöt!” (Ján 15,5 Ján 14,20) Mit kellene, de egyáltalán, mit  lehetne ennél többet mondani?

Ma két nagyon ízes “gyümölccsel” foglalkoztunk: a megnyílt éggel, és a feltétlen szeretettel. Előbbi szívbéli hangoltság, amit mindig újra vissza kell állítani magunkban – emberi állapotaink ugyanis elhangolnak minket, mégpedig egészen más irányokba. Éberség kérdése, fontos-e még a megnyílt ég, a vertikális irányultság, s ha igen, milyen áldozatra vagyunk képesek érte. István tanúsága szerint a legnagyobbért sem kár.

A feltétlen szeretet ugyanis ennek következménye – önmagától nem terem meg. Előbb a fa – aztán a termés! A megnyílt ég üzenetét csak azok fogják fel, akik megtagadták önistenítésüket – e belépő nélkül nincs „igei érintés.” A feltétlen szeretet erejéhez azonban még ez is kevés. Kell hozzá az Isten jobbján álló Emberfia, a názáreti Jézus. Neki adatott minden hatalom mennyen, és földön: hát hogyne tenne ő képessé bárkit emberségre, megbocsátásra, és szelíd jóságra, aki csak kéri azt tőle…?

Vele együtt lehetséges a lehetetlen: ahol ő megérkezik, ott a halottak is föltámadnak. (Mát 14,28-29 Luk 7,14-16) Nekünk ilyen hitünk, sőt ilyen tudásunk van, s tapasztalataink is összhangzanak ezzel. Már azt is tudjuk, hogy az ő királyságának nem lesz vége, Krisztus uralkodik véglegesen, örökkön örökké! (Luk 1,32-33) E hitben járva mindenki más életet él már, mint önmagában tenné. Így is legyen, mégpedig mindenek üdvére. Ámen.

 

 

 

Fohász

 

„Áll a Krisztus szent keresztje,

Elmúlás és rom felett:

Krisztusban beteljesedve

Látom üdvösségemet!

 

Bánt a sok gond, űz a bánat,

Tört remény, vagy félelem:

Ő nem hágy el, biztatást ad,

Békesség van én velem.

 

Boldogságnak napja süt rám;

Jóság, fény jár utamon:

A keresztfa ragyogásán

Fényesebb lesz szép napom.

 

Áldássá lesz ott az átok,

Megbékéltet a kereszt:

El nem múló boldogságod,

Békességed ott keresd!

 

Áll a Krisztus szent keresztje

Elmúlás és rom felett,

Krisztusban beteljesedve

Látom üdvösségemet!” Ámen.

                                        (230. dics. 1-5.v.)