Igehirdetések

Taníts minket imádkozni!

Szerencsésebb emberek ágya mellé gyermekkorukban leültek szüleik, amikor féltek az éjszakától, a sötét szobától, vagy a hajladozó faágaktól az ablakban – s összetéve kicsi kezüket, elmondták velük az esti imát, hogy megbékélt lélekkel adhassák át magukat az álomnak. De még az ilyen örökséggel bíróknak is mindig újra kell tanulnia felnőttként, hogyan kell imádkozni. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. július 28.

Taníts minket imádkozni!

 

Lekció: Csel 5,12-16

Textus: Luk 11,1

„Uram, taníts minket imádkozni, amint János is tanította az ő tanítványait!”

 

Igehirdetés

Az imádság messze több mint kérések fölsorolása. Tartalmazza egész irányultságunkat: magába foglalja, miként él bennünk a múlt, hogyan sértették meg lelkünket a különböző körülmények, vagy éppenséggel emberek, s mi maradt mindeközben érzékeny pont, feldolgozatlan bonyodalom vagy veszteség bennünk. De ott van imánkban a most, a jelen lenyomata, és a tervek és remények világa is, a még nem is létező (!) jövendő – hiszen kivetül belőlünk egy „project”, vagy amint azt németül mondják, Entwurf.  Az ember terveiben él leginkább, ott mutatkozik meg valódi énje.

Sok minden rejtezik tehát az egyszerű sóhaj-ima mélyén is, és az igazi nagy kérdés pontosan abban áll, mennyi tudatosul személyesen, világosodik meg ebből az imádkozó lélek számára. Mert, hogy az imádságra nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, embereknek – az elég nyilvánvaló, s ha valaki „profitálhat” belőle, az sem ő, hanem éppen mi magunk.

Mi történik tulajdonképpen az imádságban? A szent pillanatban, amit azért teremtünk lelkünkben (ha meg tudjuk egyáltalán teremteni), mert magunk előtt is világos, életünk nem az igazi – volna jobb… Létezik egy magasabb világ, amiről nem tudunk ugyan mindent, inkább sejtéseink vannak felőle – de nagyon vágyunk rá. Igen, ideális esetben ez történik: újra-rendeződés. Isten közelségével találkozva, s mennyi minden utal őrá a világban – mindenkor megvan az esély a „föld megrendülésére”, a betegek gyógyulására, sőt még arra is, hogy a sánták járjanak és a vakok szeme megnyíljon..!

A találkozás ővele oly sokféle, mint maga az élet. Anna és Simeon egy nyolcnapos kisbabában, Péter egy váratlanul jelentős halfogásban, Zákeus egy ünnepi vacsorán, a jobb lator pedig a végső szenvedésben döbbent rá, miért is született. Csak attól mentsen az ég, hogy úgy menjünk majd el innen az örökkévalóságba, hogy ezt az „önmagunkat”, s vele az igazi megnyugvást soha meg nem találtuk… Az Isten-előtt álló lélek áhítata biztosítja egyedül a védelmet arra, hogy az egyébként sok esélyes belső átrendeződés (amiből önmagában sok minden lehet) valóban konstruktív irányba menjen végbe, s elhozza a megbékélést.

A vallástörténet arról beszél, hogy a „Megfoghatatlannal” igen sokszor közvetítők által találkozunk. Szerzők, igehirdetők, költők, tanítók, néha egy meggyőző közeli, esetleg a történelem olvasókönyvéből való emberi példa révén. Az egyedül Istennek járó tisztelet így aztán észrevétlenül átmehet a közvetítőre – így tisztelték a mindenkori mágusokat, a táltosokat, prófétákat, majd a papságot, s általában a vallási elöljárókat. Utánuk a „közvetítők közvetítői” következtek, de az már az ereklyék és amulettek világa volt – egészen hasonlóan a szerelmesek viselkedéséhez: minden „szent”, amit csak a kedves érintett, írt vagy akár csak látott is, hiszen rá emlékeztet, őt idézi meg.

Az első keresztyének idején is ilyenformán működött mindez. A döntő történés Jézus megjelenése és áldozata volt, aztán azonban jöttek a tanítványok, akik róla beszéltek, őt hirdették, s ezért nagyon tisztelték őket – végül már a betegeket is kivitték az utcára, hogy Péternek legalább az árnyéka rájuk vetődjön, hátha meggyógyulnak… A „nagy történésre” vártak a szomjazó lelkek, mint a világ kezdete óta mindig, ami majd mindent megváltoztat – s ezt kívülről hitték érkezőnek.

Keresztyén hitünk azonban arra tanít, ha segíthet is külső hatás, a lényegi átalakulás, az igazi újra-rendeződés kizárólag a lélek architektúrájában, vagyis belül mehet végbe. Ha egy házasság feszült, mert nem teljes a megértés és a másik elfogadása, ott nem a bútorokat kell arrébb tologatni a lakásban (a közös utazás pedig kifejezett próbatétel!) – hanem lélekben azt visszaidézni, amikor még nagyon szerették egymást. Oda kell visszamenni, és abból lehet majd erőt meríteni. Így ami az első helyen volt (ez általában az „én”, az ego), képes egészségesen visszahúzódni és integrálódni, úgyhogy nincs már annyira tolakodóan és nárcisztikusan az előtérben. Nyilvánvaló sebei az isteni (és emberi!) szeretet által ugyanis gyógyulhatnak, s akkor kezdődik egy reintegráció: az eget verő tervek reálisabbakká, a megvalósítások pedig nagyságrendekkel sikeresebbé és pozitívabbakká válnak. Az élet „teltebbé” lesz, nem hiányokból tevődik össze immár – mert töltekezni kezd a plerómából, az isteni jelenvalóságból. (1Kor 13,10  Ef 3,19) Telik belőle jóságra és türelemre: egymás nevelgetése helyett azon vannak, miben tudják segíteni a másikat. Az „elvi üdv” a pillanatban itt és most felcsillan úgy, hogy arányosan teret képes engedni azért jövőnek és reménységnek is – vulgárisan szólva minden szépen a helyére kerül. Elmaradnak a tragikus vádolások, az örök szemrehányások, a „megbocsáthatatlan” eltörpül, elmosódik a szó vizuális és sorsszerű értelmében egyaránt – s eljön a megengesztelődés, az aranykor a maga napfényes, idilli harmóniájával, üdv-ízeivel és jó illatával.

A belső gyógyulás és imádság tehát egyazon dolgok, hiszen Isten színe előtt még kérni sem lehet akármit: megszűri vágyainkat az ő neve! Így kell értenünk, hogy „…amit az én nevemben kértek, mindaz meglesz nektek.” (Ján 14,13-14) Megváltó Jézusunk színe előtt állva valóban nem óhajthatunk akármit. Az igazságtételt például mindenestől őrá kell hagynunk, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön (Mát 28,18) – s aki „…lészen eljövendő, ítélni eleveneket és holtakat”. De ugyancsak méltatlan mások megváltozásáért imádkozni: ezt is magunkon kell kezdeni…

Egy régi kínai bölcstől kérdezte tanítványa, hogy eljutva immár maga is a bölcsességre, hozzákezdjen-e a herceg megváltoztatásához, akinek birodalmában külső és belső háborúság uralkodott, az államkincstár kiürült, és a hitvány emberek száma megnőtt. Teljességgel kilátástalan, hangzott a válasz. Ez még a szenteknek sem sikerült, neked még kevésbé fog. Aki önmagával még nincs rendben, ne gondolja, hogy van ideje mások megjavítására.

A baj ott lehet nálunk is, hogy talán nincs erőnk és bátorságunk valóban, őszintén és igazán az Úr elé állva kitenni magunkat az ő Szentlelke formáló erejének – inkább maradunk a valamelyes „biztonságot” jelentő régi énünk struktúráinál…

Használatos kifejezések például a lelki dolgokkal foglalkozók körében olykor a fehér és fekete mágia kifejezések – általában anélkül, hogy a beszélő pontosan tudná, miről is van szó. Mágia eredetileg azt jelenti, a szó szanszkrit gyökere (mahu) alapján, hogy „nagy, nagynak lenni”, jelentőssé tenni valamit vagy valakit – „fekete mágia” pedig annyi, mint bármi szellemi erőt negatív célra, rombolásra használni. Ide tartozik mindenekelőtt az átok, de minden megalapozatlan, gyanakvásból származó vád, s főleg a befeketítés és megbélyegzés, akár közönséges pletyka, akár pedig jól fizetett kirekesztő közéleti kommunikáció formájában. Ezeknek egyetlen ellenszere van: a helyes cselekedet és igaz élet. (1Pét 2,15)

Mindennapjainkat állandóan tisztogatnunk kell a negatív, lehúzó erők kísértésétől, amelyek kétség kívül mindenkor jelen vannak, s ólálkodva, lesből támadnak – mert észrevétlenül szivárognak be gondolkodásunkba, szóhasználatunkba és végül elhatározásainkba és cselekedeteinkbe is. (1Pét 5,8) Imádság nélkül előbb-utóbb két külön világban él a keresztyén: egy templomi, illatos és „kegyes” közegben, valamint egy köznapi, „kegyetlen” és haszonelvű világban. Előbbi az ünnepi maszk, amilyenek „elvileg volnánk”, utóbbi pedig a szomorú valóság, az alantasabb vágyak, irigységek, bosszúk és rontások kiélésének terepe… Az imádság ilyen körülmények között tényleg az egyetlen hely, ahol az „ego” elemei Isten előtt megtisztulhatnak, újra integrálódhatnak, meggyógyul a lélek rongáltsága és helyreáll eredeti, isteni rendje.

Ezt a típusú imádságot azonban mindig újra tanulnunk kell. Nem véletlen, hogy a tizenkettő is ezt kéri Jézustól: „Uram, taníts minket imádkozni, amint János is tanította az ő tanítványait!” A Miatyánk ilyen tekintetben örök minta, ám a Bibliában találunk más nagyszerű könyörgéseket is. (Csel 4,23-31 Luk 1,46-56  Luk 1,67-76 Ján 17,1-26) Ezek számbavételével azonban egy sor tanulnivalónk akad!

Elsőként mindjárt az, hogy az ember legyen tudatában a múltnak. Ne éljen annyira a jelenben, hogy nem emlékszik a legfontosabb dolgokra. Emlékezete legyen igazságos, vagyis a teremtéssel kezdje: „Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van…” (Csel 4,24) Olyan kiinduló pont ez, aminek mellőzésével kizárólag téves eredményekhez juthatunk. Az ember egyik oldalon elpimaszodik, arcátlanul követelőzővé válik, mert „neki jár” mindig magasabb és magasabb kényelmi színvonal, a másik oldalon viszont rettegni kezd aszteroidáktól és éghajlat-változástól, fertőző tigris-szúnyogoktól, vagy bármi mástól, amit csak belé szuggerálnak. Nem is lehet ez másként, önállósította magát és immár elhitte, ő a világ közepe – s ha neki egyszer fáj a bütyke, akkor leszakad az ég. Szó sincs róla, nem szakad le; egyszerűen agyrémei uralkodtak el fölötte. A Teremtőt tagadva, a világot gazdátlan, elszabadult gépnek tekintve a keletkezett vákuumba benyomulnak a kimérák – s egy idő után tényleg nem hagyják nyugodni a lelket – ennyi történik.

Az imádkozó ember nem kerüli meg a Teremtőt. „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében” – ha nem innen indulunk, ne csodálkozzunk, hogy eltorzulnak az arányok, s maradnak a rémlátomások nagy távlatokban, a kicsiket illetően pedig a megvetés és gyűlölködés. A teremtett mindenség nem lelketlen mechanizmus, még abban az értelemben sem, hogy „évmilliókig elforog tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell” (Madách) – hanem több, mert „az Úrnak Lelke lebegett a vizek felett” (1Móz 1,2) – amikor a semmi helyén a valamit Isten egyáltalán létrehozta. Az Univerzum minden jelensége utal alkotójára: egyenként is valamennyi talányos, ám a Világegyetem egésze végképp nem értelmezhető önmagából.

Nekünk ezért nem szabad elfelejtkeznünk teremtő Atyánkról. Ha mégis azt tennénk, ám meglássuk „Hová jutunk, ketten Uram!” – őt tagadva…

Az emberek közti háborúskodás gyökerei is mindenkor hitbeliek. Nem felekezeti értelemben, ez túlságosan könnyű kiút lenne önmagunk igazolására – hanem abban a tekintetben, hogy a lelkek közti harcot mindig Isten-felejtés okozza.  Ezért az imádság legyen mindenkor koncentrált emlékezés. Hangokra, dallamokra, harmóniákra, hívó szóra, biztatásra, ébresztő váll-megrázásra, szabadulásokra – de legelőször mindenképpen magára a teremtésre!

Aztán az imádság legyen a valósággal való szembenézés helye. Igenis van gonosz a világban, és van saját magunkban is: egyiket sem helyes eltagadni. Elvétettünk, s olykor elvétünk dolgokat, még egészen fontosakat is – ezen nincs mit szépíteni. Mentegethetjük ezt a helyzetet, hivatkozunk másokra, akik nálunk sokkal mélyebbre jutottak, s van még pár módszer, amivel kiutat keresünk – holott csak megtérni kellene.

Amíg nagy tételben folyik az efféle kozmetikázás, addig persze marad minden a régiben – sok emberszívben pontosan ezért, ebből az okból és ezzel a céllal hallgat az imádság.

„Miért zúdultak fel a pogányok, és a nemzetek miért terveznek hiábavalóságot? Fölkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen, és az ő Felkentje ellen. Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban, a pogányokkal és Izrael népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod eleve elrendelte, hogy megtörténjen. Most pedig Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet, te pedig nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te Szolgád, Jézus neve által!” (Csel 4,25-30)

Ahol így imádkoznak, ott már nem csak egészségért, boldogságért óhajtoznak maguknak és szeretteiknek (pedig ez is fontos), hanem a világ üdvét, a sok-sok testi-lelki betegség és megkötözöttség gyógyulását szeretnék, s mindenekfölött azt, hogy a Jézus neve helyreállító és örvendeztető erővel sugározzon ki mindezekre! Miért fontos ez a típusú imádság? Mert az ő szolgálatában áldást kapunk igyekezeteinkre, és egyszerre csak kinövünk közmondásos önzésünkből. Nélküle marad az egyéni boldogság utáni loholás, holott annál még a rovarok is magasabb társadalmi szintre jutottak – nézzük csak meg a hangyákat vagy a méheket…

Bennünk a magasabb élet mindig imádságban születik, vagy pedig sehogy. „Imádság” alatt pedig itt Istenünk tetteire való koncentrált emlékezést, a valóság mindenkor tisztes és őszinte elismerését, valamint a magunkon túllátó szeretet, a közösségi érzés újraéledését értve. Az ige ezekre emlékeztet s biztat még ott is, ahol az apostolok árnyékának (!) mágikusan gyógyító erőt tulajdonítottak – csupán „ennyi közük” volt még a csodához, hogy a földön bárki lehet Isten gyermeke és Krisztus követője… Mi ennél már tovább járhatunk. Bátran fohászkodhatunk magunk is így: „Uram, taníts minket imádkozni, amint János is tanította az ő tanítványait…!” És ő meg fogja hallani kérésünket.

Hiszen beragyogta már szívünket az égi fény, ami Krisztus jóságából árad, s ezért, s ennek jegyében tesszük ki magunkat újra és újra igéje éltető erejének – nem is fog ő cserben hagyni minket sem életünkben, sem halálunkban! Így is legyen. Ámen.

 

 

Fohász

„Hálát adunk neked Urunk, mindenható Isten, aki vagy, és aki voltál, hogy kezedbe vetted nagy hatalmadat, és uralkodsz!”   (Jel 11,17)