Szerencsésebb emberek ágya mellé gyermekkorukban leültek szüleik, amikor féltek az éjszakától, a sötét szobától, vagy a hajladozó faágaktól az ablakban – s összetéve kicsi kezüket, elmondták velük az esti imát, hogy megbékélt lélekkel adhassák át magukat az álomnak. De még az ilyen örökséggel bíróknak is mindig újra kell tanulnia felnőttként, hogyan kell imádkozni. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. július 28.

Taníts minket imádkozni!

 

Lekció: Csel 5,12-16

Textus: Luk 11,1

„Uram, taníts minket imádkozni, amint János is tanította az ő tanítványait!”

 

Igehirdetés

Az imádság több mint kérések sora. Hangot és szót is kap, miként él bennünk a múlt, hogyan sértették meg lelkünket a körülmények, vagy éppenséggel emberek, s mi maradt érzékeny pont, feldolgozatlan emlék. De ott van imánkban a jelen aktuális életbonyodalma – és ugyanakkor tervek és remények világa is, a még nem is létező jövendő: kivetül belőlünk egy „project”, vagy amint a német mondja, Entwurf.  Az ember egész lénye jelen van tehát imájában. Öreg szerzetes barátom válaszolta, mikor azt kérdeztem tőle, mi tudja boldogtalanná tenni: “Az, ha rossz az imádságom.”

Sok minden rejtezik az egyszerű sóhaj-ima mélyén is, és a nagy kérdés pontosan az, mennyi tudatosul, “világosodik meg” ebből az imádkozó számára. Mert, hogy az imára nem Istennek van szüksége, hanem nekünk embereknek – az elég nyilvánvaló, s ha valaki „profitálhat” belőle, az sem ő, hanem éppen mi magunk.

Mi történik tulajdonképpen az imádságban? A szent pillanatban, amit azért teremtünk lelkünkben, mert magunk előtt is világos, életünk nem az igazi – volna jobb… Létezik egy magasabb világ, amiről nem tudunk ugyan mindent, inkább csak sejtéseink vannak felőle – de nagyon vágyunk rá. Igen, ideális esetben ez történik: újra-rendeződés. Isten közelségével találkozva, s mennyi minden utal őrá a világban – mindenkor megvan az esély a „föld megrendülésére”, a betegek gyógyulására, sőt arra is, hogy a sánták járjanak és a vakok szeme megnyíljon..!

A találkozás ővele oly sokféle, mint maga az élet. Anna és Simeon egy nyolcnapos kisbabában, Péter egy váratlanul jelentős halfogásban, Zákeus egy ünnepi vacsorán, a jobb lator pedig a végső szenvedésben döbbent rá, miért is született. Csak attól mentsen az ég, hogy úgy menjünk el innen az örökkévalóságba, hogy ezt az „önmagunkat”, s vele az igazi megnyugvást soha meg nem találtuk… Az Isten előtt álló lélek áhítata ad egyedül védelmet, hogy a belső átrendeződés konstruktív irányba menjen végbe, s elhozza a megbékélést.

A vallástörténet arról beszél, hogy a „Megfoghatatlannal” igen sokszor közvetítők által találkozunk. Írók, művészek, igehirdetők, költők, tanítók, néha egy meggyőző közeli, esetleg a történelem olvasókönyvéből való emberi példa révén. Az egyedül Istennek járó tisztelet aztán észrevétlenül átmehet a közvetítőre – így tisztelték a mindenkori mágusokat, táltosokat, prófétákat, majd a papságot, s általában a vallási elöljárókat. Utánuk a „közvetítők közvetítői” következtek, de az már az ereklyék és amulettek világa volt – egészen hasonlóan a szerelmesek viselkedéséhez: minden „szent”, amit csak a kedves érintett, írt vagy akár csak látott is, hiszen rá emlékeztet, őt idézi meg.

Az első keresztyének idején is ilyenformán működött mindez. A döntő történés Jézus megjelenése és áldozata volt, aztán azonban jöttek a tanítványok, akik róla beszéltek, őt hirdették, s ezért nagyon tisztelték őket – végül már a betegeket is kivitték az utcára, hogy Péternek legalább az árnyéka rájuk vetődjön, hátha meggyógyulnak… A „nagy történésre” vártak a szomjazó lelkek, mint a világ kezdete óta mindig, ami majd mindent megváltoztat – s ezt kívülről hitték érkezőnek…

Keresztyén hitünk azonban arra tanít, ha segíthet is külső hatás, a lényegi átalakulás, az igazi újrarendeződés kizárólag a lélek architektúrájában, vagyis belül mehet végbe. Ha egy házasság feszült, mert nem teljes a megértés és a másik elfogadása, ott nem a bútorokat kell arrébb tologatni a lakásban – hanem lélekben azt visszaidézni, amikor még nagyon szerették egymást. Oda kell visszamenni, és abból lehet majd erőt meríteni. Így ami az első helyen volt (ez általában az „én”, az ego), képes egészségesen visszahúzódni és integrálódni, úgyhogy nincs már annyira tolakodóan és nárcisztikusan az előtérben. Nyilvánvaló sebei az isteni és emberi szeretet által ugyanis gyógyulhatnak, s akkor kezdődik a reintegráció: az eget verő tervek reálisabbakká, a megvalósítások pedig sikeresebbé és pozitívabbakká válnak. Az élet „teltebbé” lesz, nem hiányokból tevődik össze immár – töltekezni kezd a plerómából, az isteni jelenvalóságból. (1Kor 13,10  Ef 3,19)

Telik belőle  most már jóságra és türelemre: egymás nevelgetése helyett azon vannak, miben tudják segíteni a másikat. Az „elvi” üdv a mindenkori pillanatban, itt és most felcsillan úgy, hogy arányosan teret képes engedni azért jövőnek és reménységnek is – vulgárisan szólva minden szépen a helyére kerül. Elmaradnak a tragikus vádolások, és főleg az önvádolások – az örök szemrehányások, a „megbocsáthatatlan” eltörpül, elmosódik a szó vizuális és sorsszerű értelmében egyaránt – s eljön a megengesztelődés, az aranykor a maga napfényes, idilli harmóniájával, üdv-ízeivel és jó illatával.

A belső gyógyulás és imádság tehát egyazon dolgok, hisz Isten színe előtt még kérni sem lehet akármit: megszűri vágyainkat az ő neve! Így kell értenünk, hogy „…amit az én nevemben kértek, mindaz meglesz nektek.” (Ján 14,13-14) Megváltó Jézusunk színe előtt állva valóban nem óhajthatunk akármit. Az igazságtételt például mindenestől őrá kell hagynunk, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön (Mát 28,18) – s aki „…lészen eljövendő, ítélni eleveneket és holtakat.” De ugyancsak méltatlan mások megváltozásáért imádkozni: ezt is magunkon kell kezdeni.

Egy régi kínai bölcstől kérdezte tanítványa, hogy eljutva immár maga is a bölcsességre, hozzákezdjen-e a herceg megváltoztatásához, akinek birodalmában külső és belső háborúság uralkodott, az államkincstár kiürült, és a hitvány emberek száma megnőtt. Teljességgel kilátástalan, hangzott a válasz. Ez még a szenteknek sem sikerült, neked még kevésbé fog. Aki önmagával nincs rendben, ne gondolja, hogy van ideje mások megjavítására.

A baj ott lehet nálunk is, hogy talán nincs  bátorságunk valóban, őszintén és igazán az Úr elé állva kitenni magunkat az ő Szentlelke formáló erejének – inkább maradunk a valamelyes „biztonságot” jelentő régi énünk struktúráinál…

Használatos kifejezések például a lelki dolgokkal foglalkozók körében olykor a fehér és fekete mágia kifejezések – általában anélkül, hogy a beszélő pontosan tudná, miről is van szó. Mágia eredetileg azt jelenti, a szó szanszkrit gyökere (mahu) alapján, hogy „nagy, nagynak lenni”, jelentőssé tenni valamit vagy valakit – „fekete mágia” pedig annyi, mint bármi szellemi erőt önző okokból negatív célra, rombolásra használni. Ide tartozik mindenekelőtt az átok, de minden megalapozatlan, gyanakvásból származó vád, s főleg a befeketítés és megbélyegzés, akár közönséges pletyka, akár pedig jól fizetett kirekesztő közéleti kommunikáció formájában. Ezeknek egyetlen ellenszere van: a helyes cselekedet és igaz élet. (1Pét 2,15)

Mindennapjainkat állandóan tisztogatnunk kell a negatív, lehúzó erők kísértésétől, amelyek kétség kívül mindenkor jelen vannak, s ólálkodva, lesből támadnak. Észrevétlenül szivárognak be gondolkodásunkba, szóhasználatunkba és végül elhatározásainkba és cselekedeteinkbe is. (1Pét 5,8) Imádság nélkül előbb-utóbb két külön világban él a keresztyén: egy templomi, kegyes közegben, valamint egy köznapi, „kegyetlen” és haszonelvű világban. Előbbi az ünnepi maszk, amilyenek elvileg “volnánk” – utóbbi pedig a szomorú valóság, az alantasabb vágyak, irigységek, bosszúk és rontások, esetleg önsorsrontások kiélésének terepe. Az imádság ilyen körülmények között tényleg az egyetlen hely, ahol az „ego” Isten előtt megtisztulhat, újra integrálódhat, meggyógyul a lélek rongáltsága – és helyreáll eredeti, isteni rendje.

Ezt a típusú imádságot azonban mindig újra tanulnunk kell. Nem véletlen, hogy a tizenkettő is ezt kéri Jézustól: „Uram, taníts minket imádkozni, amint János is tanította az ő tanítványait!” A Miatyánk ilyen tekintetben örök minta, ám a Bibliában találunk más nagyszerű könyörgéseket is. (Csel 4,23-31 Luk 1,46-56  Luk 1,67-76 Ján 17,1-26) Ezek számbavételével azonban egy sor tanulnivalónk akad!

Elsőként mindjárt az, hogy az ember legyen tudatában a múltnak. Ne éljen annyira a jelenben, hogy nem emlékszik a legfontosabb dolgokra. Emlékezete legyen igazságos, vagyis a teremtéssel kezdje: „Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van…” (Csel 4,24) Olyan kiinduló pont ez, aminek mellőzésével kizárólag téves eredményekhez juthatunk. Az ember egyik oldalon elpimaszodik, arcátlanul követelőzővé válik, mert „neki jár” mindig magasabb és magasabb kényelmi színvonal – a másik oldalon viszont rettegni kezd aszteroidáktól és éghajlat-változástól, fertőző tigris-szúnyogoktól, vagy bármi mástól, amit csak belé szuggerálnak…

Nem is lehet ez másként: önállósította magát és immár elhitte, ő a világ közepe – s ha neki egyszer fáj a bütyke, akkor leszakad az ég. Szó sincs róla, nem szakad le; egyszerűen agyrémei uralkodtak el fölötte. A Teremtőt tagadva, a világot gazdátlan, elszabadult gépnek tekintve a keletkezett vákuumba benyomulnak a kimérák – s egy idő után tényleg nem hagyják nyugodni a lelket – ennyi történik.

Az imádkozó ember nem kerüli meg a Teremtőt. „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében” – ha nem innen indulunk, ne csodálkozzunk, hogy eltorzulnak az arányok, s maradnak a rémlátomások nagy távlatokban, a kicsiket illetően pedig a megvetés és gyűlölködés. A teremtett mindenség nem lelketlen mechanizmus, még abban az értelemben sem, hogy „évmilliókig elforog tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell” (Madách: Az ember tragédiája) – hanem több, mert „az Úrnak Lelke lebegett a vizek felett” (1Móz 1,2)  amikor a semmi helyén a valamit Isten létrehozta! Az Univerzum minden jelensége utal alkotójára: egyenként is valamennyi talányos persze, ám a Világegyetem egésze végképp nem értelmezhető önmagából.

Ezért nem szabad elfelejtkeznünk teremtő Atyánkról. Ha mégis azt tennénk, ám meglássuk: „Hová jutunk, ketten Uram Isten…!” – őt tagadva…

Az emberek közti háborúskodás gyökerei is mindenkor hitbeliek. Nem felekezeti értelemben, ez túlságosan könnyű kiút lenne önmagunk igazolására – hanem abban a tekintetben, hogy a lelkek közti harcot mindig Isten-felejtés okozza.  Ezért az imádság legyen mindenkor koncentrált emlékezés. Hangokra, dallamokra, harmóniákra, hívó szóra, biztatásra, ébresztő váll-megrázásra, szabadulásokra – de legelőször mindenképpen magára a teremtésre!

Aztán az imádság legyen a valósággal szembenézés helye. Igenis, van romlás és gonosz a világban, és van még saját magunkban is: egyiket sem helyes eltagadni. Elvétettünk, s olykor elvétünk dolgokat, egészen fontosakat is – ezen nincs mit szépíteni. Mentegethetjük a helyzetet, hivatkozunk másokra, akik nálunk sokkal mélyebbre jutottak, s van még pár módszer, amivel kiutat keresünk – holott csak megtérni kellene.

Amíg nagy tételben folyik az efféle kozmetikázás, addig persze marad minden a régiben – sok emberszívben pontosan ezért, ebből az okból és ezzel a céllal hallgat a valódi imádság…

„Miért zúdultak fel a pogányok, és a nemzetek miért terveznek hiábavalóságot? Fölkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen, és az ő Felkentje ellen. Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban, a pogányokkal és Izrael népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod eleve elrendelte, hogy megtörténjen. Most pedig Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet, te pedig nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te Szolgád, Jézus neve által…!” (Csel 4,25-30)

Ahol így imádkoznak, ott már nem csak egészségért, boldogságért óhajtoznak maguknak és szeretteiknek (pedig ez is nagyon fontos), hanem a világ üdvét, a sok testi-lelki betegség és megkötözöttség gyógyulását szeretnék, s mindenekfölött azt, hogy a Jézus neve helyreállító és örvendeztető erővel sugározzon ki ezekre! Miért fontos az ilyen típusú imádság? Mert az ő szolgálatában áldást kapunk igyekezeteinkre, és egyszerre csak kinövünk régi önzésünkből. Nélküle marad az egyéni boldogság utáni loholás, holott annál még a rovarok is magasabb “társadalmi” szintre jutottak – nézzük csak meg a hangyákat vagy a méheket…

A magasabb élet mindig imádságban születik – vagy pedig sehogy. „Imádság” alatt itt Istenünk tetteire való koncentrált emlékezést, a valóság mindenkor tisztes és őszinte elismerését, valamint a magunkon túllátó szeretet, a közösségi érzés újraéledését értve. Az ige ezekre emlékeztet s biztat még ott is, ahol az apostolok árnyékának (!) mágikusan gyógyító erőt tulajdonítottak –  ennyi közük volt csupán a csodához, hogy a földön bárki lehetne Isten gyermeke és Krisztus követője… Mi ennél már tovább járunk. Bátran fohászkodhatunk magunk is így: „Uram, taníts minket imádkozni, amint János is tanította az ő tanítványait…”  – és ő meg fogja hallani kérésünket!

Hiszen beragyogta már szívünket az égi fény, ami Krisztus jóságából árad, s ezért, s ennek jegyében tesszük ki magunkat újra és újra igéje éltető erejének is! Nem is fog ő cserben hagyni minket sem egészségünkben, sem betegségünkben, sem boldog, sem boldogtalan állapotunkban! Csak tanuljunk, tanuljunk imádkozni Jézusunktól – aki úgy szeretett, hogy értünk adta magát a kereszten. Aki őbenne marad, az terem sok, jó, és ízes gyümölcsöt. (Ján 15,4-5) Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

Hálát adunk neked Urunk, mindenható Isten, aki vagy és aki voltál, hogy nem ejtettél ki bennünket kezeidből. Erősíts meg a jóban, ami az igaz hit – s mi újra képesek leszünk a szeretetre. Gyújtsd fel a remény lángját szívünkben, hogy világítson botorkáló lábaink előtt! Ámen.