Igehirdetések

A butaság gyógyíthatatlan

Bűn és butaság csereszabatos dolgok. Ha hozzávesszük az esztelen mának élést, kész háromság keletkezik – ám ez messze nem az a bizonyos „szent” háromság… Miként viszonyul az ezek jegyében élt emberi élet Isten megfoghatatlan, mégis mindent megváltoztatni tudó jelenvalóságához? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. július 21.

A butaság gyógyíthatatlan

 

Lekció: Bír 19,1-30 Bír 20,31-34

Textus: Mát 10,16

„Legyetek okosak, mint a kígyó, és legyetek tiszták, mint a galambok.”

 

Igehirdetés

Testvérháborúra találva a Bírák könyvében nem örömmel olvasunk ezrek és ezrek haláláról. Izrael népét Isten eredetileg arra választotta ki, hogy papok birodalma, szent nemzet legyen, és így hirdesse a népek közt az ő ismeretét – ehelyett ők éppen egymást kaszabolják…

Jeruzsálemet még javában jebúsziak (régi fordításban jebuzeusok) lakják, ez is a neve, hogy Jebúsz – vagyis félben van a honfoglalás. Máshova kellene a hadierőket összpontosítani, mintsem egymás ellen: három fejezet mégis ezt a polgárháborút részletezi megdöbbentő képekkel, véres harcok részletes leírásával, éppen a Bírák könyve befejezéseképpen. Miért találta a Szentlélek fontosnak, hogy mi háromezer év múltán is magunk előtt lássuk ezeket? „Hogyan ige” mindez – és vehetünk-e belőle egyáltalán üzeneteket lelki előmenetelünkhöz?

Most is, mint valahányszor ilyen ószövetségi szöveget olvasunk, tisztáznunk kell, hogy mi, mai reformátusok már kizárólag újszövetségi hitünk szemén át láthatjuk ezeket a könyveket. Nem tekinthetjük szó szerint értendő, másolandó példának a leírt eseményeket – hiszen mi lenne ma, ha mondjuk egy Békés megyében néhány fő által elkövetett súlyos bűncselekmény miatt büntetéseként kiirtanánk a megye egész lakosságát…? Itt ugyanis ilyesmi történik Benjámin nemzetségével – igaz, hogy az igazságtétel pillanatában valóban akadékoskodtak a konkrét bűnösök kiadatása ügyében.

Mi viszont nem akkor tiszteljük a Bibliát helyesen, és ezt világosan ki kell itt mondanunk, ha a szöveg műfajától függetlenül minden betűjét közvetlen utasításként értelmezzük: ez tudatlanságból folyó szűklátókörű túlbuzgóság, sőt, égbekiáltó igazságtalanság lenne. A „Bibliát védelmezve” könnyen a szószerinti jelentés erőltetéséig lehet jutni: ez pedig bizonyosan tévút – láttuk ezt a fenti „Békés megyei” példában…

A szövegértelmezés mindenkor embert próbáló lelki-szellemi feladat, olyasmi, amiért meg kell dolgozni. Igehirdetői szempontból ez a kötelességtudó készülés, amit a verbalitás, legyen az csiszolt vagy akár flott is, sosem helyettesíthet. Megmaradva valami fajta egyházi „rutinban” önmagunkat fogjuk ismételni, új és érvényes üzenet nélkül. Méltó eredményhez egyrészt tárgyi tudásra, és gondos utánajárásra, másrészt a magyarázó Szentlélek angyali segítsége iránti minden alázatunkra, az ő őszinte segítségül hívására, és valódi elmélyülésre is szükség van – különben elkerülhetetlen a „kaptafák” módszere. „Hinein in die Bibel!” – bele a Bibliába: mármint komoly, odaszánt, tanulmányozó igyekezettel – ezt javasolta E. Stauffer, a nagy német bibliatudós a budapesti teológus hallgatóknak 1970 táján egy akadémiai előadása végén.

Attól pedig különösen is mentsen az ég, hogy műveletlenség és értetlenség következtében mindenestől elutasítsuk az Ószövetséget, s kihagyjuk olvasmányaink közül: reformátori és a Szentírást kanonizáló ó-keresztyén őseink forognának sírjukban e hitbeli rövidzárlattól. Ilyen úton járva ugyanis számtalan építő, lényeges hitbeli üzenettel lennénk szegényebbek – vegyük hát most is sorra, milyen tanulságokkal szolgál e mai, különös lekciónk!

Összességében azt mondhatjuk, hogy a történet lényegi problémája Isten jelenvalósága szent népe körében. Ez a jelenlét nem tűr meg nyilvánvaló bűnt, védtelenek kihasználását és az aljas erőszakot – ami pedig Gibeában, Benjámin törzsének városában halmazati formában jelenik meg egyetlen éjszaka történésében. Isten népe egyszerűen alkalmatlan világméretű feladata betöltésére, ha nem tisztítja meg magát a nyilvánvaló lezüllés jeleitől – ő ilyenkor megvonja jelenlétét, eltávozik, és sorsára hagyja népét. Gyilkosokat nem szabad futni hagyni – de még mentegetni sem. A bűnpártolás köznapi értelemben is körülírt jogi kategória – hát még szellemi-erkölcsi síkon, Isten népe körében! Vigyázzunk, hogy bele ne csússzunk megfontolatlan ítéleteinkkel, hirtelenkedő beszédünkkel, előítéleteinknek engedve.

Ezért kell egyébként, most már egészen lelki síkon értelmezve a helyzetet – magunknak is imádkoznunk minden ránk váró komoly feladat előtt: ami csupán Isten nélkül való vágyainkból, egyéniségünkből, esetleg szokásainkból és „tehetségünkből” következik, az önmagában teljességgel alkalmatlan az ő hiteles szolgálatára!

Tegyük hozzá, hogy lekciónk narratívája legalább három különböző verzióban jelenik meg az Ószövetségben: Sodoma férfijainak gonoszsága a Lóthoz érkezett két angyal iránt az egész város teljes pusztulásához vezet, Dina megszeplősítése pedig Sikem férfijainak előbb körülmetélését, majd a seblázban gyengélkedők maradéktalan lekaszabolását eredményezi…

Ezek a történetek tartalmilag, a részleteket illetően más-más motívumokat vonultatnak föl, abban a radikális mondanivalóban azonban nagyon is egyeznek, hogy néhány, vagy akár egyetlen magános elkövető vétkét az egész közösségének meg kell szenvednie. Olyan egyetemes emberi probléma ez, amit a Szentírás többször is körüljár – tudatában kell lennünk az egyén és közösség kölcsönös felelősségének. Senki nem élhet úgy, mintha maga lenne a városban, s a város is „felel” minden egyes tagja tetteiért!

A gibeoni történet ennek viszont egészen sajátos vetületét mutatja föl, ami nem csupán általános emberi probléma, hanem annak minősített esete: a szent nép körében ugyanis hatványozottan érvényes az örök, isteni törvény. Elismerik vagy nem, kimondják vagy elfelejtik – az mégis működik, és meghatározza a történések végső kimenetelét. Az embert kötelezi születése, hiszen nem véletlen, milyen körben él: föl kell nőnie rangjához – vagy pedig elvész. Gibea városa nem gondoskodott lakói erkölcseiről, ezért kellett a többi tizenegy törzsnek megtenni ezt helyette.

A szörnyű és véres képek az ügy komolyságát érzékeltetik, ám számunkra már nem azzal az üzenettel, hogy fizikailag irtsuk ki a gonoszt, hanem azzal, hogy miféle komolysággal kell leszámolnunk a „saját tagjainkban vitézkedő” (Róm 7,5-6) ellenséggel…! Aki ezt egyszer rendesen megértette, annak nem kell minduntalan újra elmagyarázni az újszövetségi gondolkodás és annak gyökere közti különbséget. Szeretni fogja az Ószövetség kimeríthetetlen, építő példatárát – feltéve persze, ha tényleg óhajt lelkileg fejlődni, s nem csak szép ágakat és leveleket, hanem még termést is kíván hozni.

Történetünk szerint egy lévita utána megy hűtlen másodfeleségének, hogy lelkére beszéljen, s visszavegye magához – már együtt hazafele tartva az úton, Gibeában egy öregember befogadja őket otthonába. A város férfijai közül elvetemült emberek prédának tekintik a jövevényt – a mózesi törvény viszont nagyon is egyértelmű ebben a tekintetben. (3Móz 20,13)

Csak másodfeleségével erőszakoskodhatnak hajnalig, aki azonban belehal gonosztettükbe. A lévita késsel tizenkét darabra vágja az asszony holttestét, s szétküldi Izrael minden részére. Hadba szállnak ezért a törzsek, hogy rendbe hozzák a szörnyűséget, kitisztítsák a gonoszt népük köréből (5Móz 22,24) – de a benjáminiták nem akarják kiadni az elvetemült gibeai tetteseket.

Csaták következnek, amiben Izrael egymás után kétszer is vereséget szenved Benjámin huszonhatezer-hétszáz kipróbált harcosától. Akkor a többi tizenegy törzs tagjai az (egyébként a hunoknak, avaroknak és magyaroknak is bevált) ősi keleti hadicselt alkalmazzák: megfutamodást színlelnek – előbb azonban titkos csapatokkal mögéjük kerülnek, és fölgyújtják városukat. A lelkileg így szétzilált, mintegy sokkos állapotba kerülő ellenfél köréből levágnak huszonötezer kardforgatót, a törpe maradék pedig, néhány száz férfi elmenekül messze Rif pusztájába, és ott barlanglakó lesz.

Később a tizenegy törzs tagjai nagyon bánkódnak a történteken. (Bír 21,2-4) Gondoskodnak is Benjámin törzsének helyreállításáról (Bír 21,17) – azok a „megmaradt kevesek” a pusztából így újra visszaköltözhetnek és megépíthetik városaikat, hogy „ne legyen rés Izrael törzsein.” (Bír 21,15) Ezzel a gyógyulással, a nép egészének restaurációjával ér véget a Bírák könyve – példázva, hogy Isten igazi szándéka nem a büntetés és főleg nem a pusztítás, hanem a szolgáló szent közösség helyreállítása, „teltsége” – egyszóval boldog és feladatra kész mivolta. Sopánkodó keresztyének, akiknek mindig panaszra áll a szája, megfontolhatják ezt a nagyszerű képet.

Állapítsuk viszont meg, hogy a bűn természetéhez tartozik, benne élve és abban elhelyezkedve az ember egy idő után képtelen reálisan megítélni saját állapotát. Gibea férfijai sem tudták, milyen mélyre süllyedtek már. Ez pedig, ha lehet, még nagyobb romlás, mint maga a bűn – ezt kellene legelőször orvosolni. (Ez 13,9-10) Nem „mázolni” kell a falakat (Mát 23,29) – ebben általában versenyképesek vagyunk, hanem igazat szólni felőlük! Látjuk, Benjámin törzse föl sem fogja, hova jutott, hiszen nem akarják kiadni a vétkes gibeaiakat, inkább háborúznak „igazukért”… Elgondolkodtató mélység!

Aztán ott a kiszolgáltatottak kegyetlen kihasználása. Ilyen volt a mindenkori jövevény, jelen esetben az úton lévő lévita, s még inkább (az egyébként vétkes, bár megtérő) másodfelesége – akit a gibeaiak őrjöngő vágyaik közönséges tárgyának tekintettek, s aki bele is halt gaztettükbe. Mennyi vétek megelőzhető lenne a világon, ha emberek nem tárgynak tekintenék a másikat, hanem léleknek, s rászoruló mivoltát fölfedezve, inkább tisztelnék abban az állapotában! Családi háborúságok garmadája beszél arról, hogy észreveszik egymás vétkeit, ó hogyne, nagyon is – de annak már nem gondolnak komolyabban utána, milyen okok állnak egy esetleg tényleg rosszul sikerült gesztus mögött…

Ami a Bírák könyve mondanivalóját illeti: valóban Isten jelenvalósága a legfőbb üzenete, ami mellett a részletek hierarchikusan jelentéktelenebbek, s nem szabad őket ugyanazon a szinten “üzenettel” felruházottnak tekinteni.

A házigazda a keleten kötelező vendégbarátság értelmében védte a lévitát, aki ráadásul szent ember is volt, az elképesztő gaztettől. Férfinak nőn tett erőszaka is szörnyű bűn, de a fajtalanság még inkább égbekiáltó – talán valahogy így gondolkodhatott. Ez a részlet is mutatja egyébként, hogy az Újszövetség felől nézve nem szabad az elbeszélés minden egyes mozzanatát szó szerinti utasításként, “modellként” értelmezni az OT-ban, még ha a “jó oldalon” álló részéről történik is. Az idős ember próbálta a kisebb rosszat tenni a sok rossz lehetőség közül – ha nem ezt teszi, rájuk gyújtják a házat, s még többen halnak meg. Feministák persze rárepülnek a történetre: “Lám, micsoda szörnyű patriárkális könyv a Biblia, ki vele…!” Mi azonban a valóság elborzasztó, sötét mélységét pillanthatjuk meg itt, ami megrettent, s életünk megjobbítása iránti szent komolyságára int.

Folytatódik azonban, s tovább mélyül mindez a rossz a megátalkodottságban, itt a vétkesek egymás iránti „betyár-becsületében” – Benjámin törzse nem az igazsággal, hanem a nemzetségen belüliekkel vállal szolidaritást! Sokfelé látni ezt a világban ma is: ha a „mieinket” bántják, a helyzet konkrét és igazságos megítélése helyett szinte automatikusan a hozzánk közelebbi mellé állunk, a másik pedig ellenségünkké lesz. Pedig az erkölcsi lezüllés legbiztosabb jele, amikor már jobb a háborúság is (sőt, esetleg keresett és kívánatos!), mint az igazság alázatos elismerése…

Hát ezekre következik aztán, hogy az Úr megvonja tőlük jelenlétét, magukra hagyja őket – és kiszolgáltatva a többi tizenegy törzs haragjának, Benjámin törzse fizikailag szinte meg is semmisül.

A csúcspont ebben az erkölcsi tabula rasa-ban mégsem az igazság korlátlan tobzódása, hanem az értelem győzelme. Ezt két ponton is hangsúlyos üzenetként mondja el a Bírák könyve. Először egymás utáni vereségeket is elszenved Izrael tizenegy törzse, amíg végre elkezdik használni az eszüket: megfutamodást színlelnek, de gondoskodnak a csata mögötti Gibea fölgyújtásáról. Használ a taktikájuk – mert az antik közmondás szerint is úgy áll a helyzet: „Akit az istenek meg akarnak büntetni, annak elveszik az eszét…” Itt is ennyi történik, nem több – Isten elveszi a gibeaiak józanságát, engedik magukon elhatalmasodni a pillanat varázsát, s ellenfeleik egyszerűen túl tudnak járni az eszükön.

Elérkezünk azonban ezzel történetünk igazi újszövetségi üzenetéhez is: „Legyetek okosak, mint a kígyók, és tiszták, mint a galambok!” (Mát 10,16) Jézus ritkán idézett, és kevéssé értett útmutatása ez – holott üzenete a keresztyén hit központi tartalmát illeti. Nem gondolati rendszerrel, esetleg valami fajta rafinériával, nem is egyházképlettel, vagy nagynevű tanítóval kell persze azonosulnunk – hanem állandó éberségben mindig frissen megvizsgálni, mégpedig önigazultság és merevség nélkül, derűsen és szeretettel, hogy adott helyzetben mi az igazság, és akkor mi a teendő. Ezt a lelki érzékenységet nem lehet semmi mással kiváltani, mert ez gondolkodásunk folyamatos, és lankadatlan hozzáigazítása a valósághoz.

Hiába teszünk a helyébe felekezetet, vagy felekezet-ellenességet, egyesületet vagy egyesület-nélküliséget, hiába lobogtatjuk a keresztyénség zászlaját, emlegetjük fel őseink erényeit vagy mások őseinek bűneit – azonnal és helyesen reagálni tudó módon okosnak kell lennünk. (A galamb módján „szelíd” sajnos évszázadok óta téves fordítás – a görög akeraios szó egyértelműen „agyagmentest”, tisztát, azaz folttalant jelent!)

A kettő pedig kizárólag együtt érvényes: okosan, azaz lelkileg érzékenyen és megszólíthatóan, ugyanakkor pedig nem a furfang és ravaszság, hanem a legmagasabb célhoz méltó tisztasággal élt erkölcs jegyében, tehát folttalanul. A feladat egyértelmű: folyamatosan használni kell eszünket, tudásunkat, intellektusunkat – de attól még maradjunk meg becsületes és kötelességtudó embereknek. „Legyetek okosak, mint a kígyó” – ebben a felszólításban nem a számításra, haszonlesésre buzdítás hangja szólal meg, hanem az értelmes, józan, maga és mások boldogságára egyenlő mértékben törekvő jóakarat tiszta, építő igyekezete. Ez a fajta „okosság” tehát egyenlő a tisztasággal – amint viszont a lezüllött lélekben is mindenkor édestestvér a bűn és az ostobaság… Ostobaság pedig azért, mert nem számol azzal, hogy előbb, vagy utóbb minden kiderül és lelepleződik, még ezen a világon is: aki pedig itt félálomban, valami kába káprázatban élte le életét, azt odaát is ugyanaz fogja majd fogadni…

Megítélésem szerint azért különösen is szép a Bírák könyvének záró fejezete, mert a tizenegy törzs bánkódik Benjámin vesztén. Győztek, de mégsem örülnek, hogy vesztett a bűnös – gyógyulását szeretnék! (1Tim 2,4) Itt mutatkozik meg másodszor is az „értelem” (logosz, ige) hatalma a butaság, az ostoba mának élés felett ebben a történetben, éspedig immár magasabb, isteni gondolat formájában. Nem csak hadicselek telnek a néptől, ha ő jelen van, mint az előbbiekben történt (azt se vessük azért meg), hanem számolnak immár Isten világtervező, eleve elrendelő akaratával. Neki a nép egészével van szándéka – s ami itt még csak egyetlen etnikai egységet, Izrael népét illető privilégium, az Újszövetségben az már az egész emberiségre egyetemesen érvényes üdvakarat.

„Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat” – foglaljuk össze hitvallásunkban erre vonatkozó bizonyosságunkat: és helyes tisztázni, hogy itt nem az „egyházban” való hitünknek adunk hangot. Nem azt mondjuk, hogy hiszek az “egyházban”, hanem azt, hogy “hiszem az ….egyházat” – ami nem véletlenül került így, s nem másként megfogalmazásra! Az Apostoli Hitvallás eme szavai azt fejezik ki a Szentlélekről, s az ő munkájáról szóló „bekezdésben”, hogy Isten jelenvalósága, Lelke létre tudja hozni az egész embervilág hiánytalan üdvét! Ez teljesen más, mint a klérusba vetett hit. Szép és gyermeki erény a bizalom, tartozunk is vele egyházi szolgáinknak, amíg az ige mértéke szerint hűségesek és helytállnak – ám egyetemes hitként valójában egyedül magát az Atya, Fiú, Szentlélek Istent illeti meg, s valóban „csalatkozhatatlannak” is csupán őt tekinthetjük.

Nem élhet senki „magánosan” – tettei kihatnak a közösségre, ahová tartozik: ez volt első üzenete ennek a gibeai történetnek. Összefonódik, ezért egymásra állandóan kihat egyén és közösség erkölcse – ennek jegyében tudnunk kell, minden egyéni mozdulatunkkal építjük vagy romboljuk az egész világ életét és üdvét! Még azzal is, hogy reggel miként fűzzük be a cipőnket, és azzal, milyen érzéseket tűrünk meg napközben magunkban – mikor mindenünk megvan…!  Isten jelenvalósága múlik ezeken. Aztán azt is láttuk, hogy a tobzódó „mának élés” egyszerű ostobaság, s mint ilyen, nem gyógyítható – meg kell halnia. Az értelem magasabb rendű, s előbb-utóbb legyőzi azt, akár okos hadicsel, akár fölülemelkedő nagylelkűség formájában. Ne legyek az ostobaság embere, mert azzal a magam vesztébe futok!

Végül pedig Isten szeretetének és üdvakaratának „minden értelmet felülhaladó” (Fil 4,7) győzelmét is láttuk: ő igenis, meg tudja őrizni szíveinket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban, egy Bírák könyvéből való történet tanulságai által is! Ez a széles ölelésű hitbeli távlat tesz minket valóban keresztyénekké – s amíg mi őbenne, Megváltónkban maradunk (Ján 15,4) – addig nem is érhet minket valódi baj: ő is közöttünk, sőt bennünk marad. Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

„Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet,

sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok,

sem jelenvalók sem következendők,

sem magasság, sem mélység,

sem semmi más teremtmény

nem szakíthat el minket Isten szerelemétől,

amely vagyon a mi Urunk, Jézus Krisztusban!” Ámen.

(Róm 8,38)