Miért van annyi rossz házasság? Vagy ha nem is feltétlenül rossz, miért akad annyi nem elég jó? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. június 30.

Mint az angyalok a mennyben

 

Lekció: Márk 12,18-27

Textus: Márk 12,24-27

„Nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az írásokat, sem Istennek hatalmát? Mert amikor a halálból feltámadnak, sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. A halottakról pedig, hogy feltámadnak, nem olvastátok-e Mózes könyvében a csipkebokornál, hogy miként szólott neki Isten, mondván: „Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene, és Jákob Istene.”  Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene – ti tehát igen tévelyegtek.”

 

Igehirdetés  

A házassági közelség, egy férfi és egy nő életre szóló elkötelezése egymás mellett Isten egyik legnagyobb ajándéka a földi életben, a boldogságot szolgálja – de ugyanakkor legnagyobb próba is. Miért? Mert nem két angyal, hanem két ember köt házasságot. Az emberi szív pedig, akarjuk vagy nem, jó is meg rossz is: Isten Lelkéből való ugyan, de ugyanannyira a föld porából is vétetett…

Az együtt töltött évek és évtizedek rendre igazolják ezt, s ezért a házasság szükségképpen mindig emberségünk mércéje és mutatója is: nincs az a derék és jó ember, akinek néhanap ne lenne szüksége türelemre, vagy éppen elviselésre – a másik részéről… Pedig megvan a jó szándék! Ki ne indulna úgy, hogy szereti a másikat, és mindig szeretni is fogja…?

Aztán jönnek a mindennapok, a lelki terhek, a kötelességek taposómalma, lelki és fizikai fáradtság, feszült, indulatos pillanatok is, boldogtalanság, egymás okolása – s a nagy érzések eltűnnek, sőt előjelet is válthatnak. Egy idő után pedig ott a két csalódott lélek: „Azt hittem, boldog leszek – és ez lett belőle…!”  Borzasztó ez a kifosztottság-érzés, amit aztán emberek újabb és újabb kapcsolatokkal próbálnak orvosolni, ám rendszerint nagyjából ugyanazzal az eredménnyel.

A következő ügy nem lesz jobb, s nem lesz rosszabb sem (legyünk optimisták), csak másképp lesz jó, és másképp lesz rossz – az ember viszont ezek során kénytelen szembesülni gyarlóságaival, maga iránti végtelen elfogultságával, oda nem figyelésével, megalapozatlan vágykép-kergetéseivel, felhőkakukkvár-építéseivel, végeredményben saját félkész mivoltával; s ha egyik találkozásból nem tanul, valószínűleg a második vagy harmadikból sem fog.

Amit tanulnia kellene, az ugyanis így hangzik: „Amint akarjátok, hogy veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek.” (Luk 6,31-35) Ha valamit magadnak nem akarsz, ne tedd másnak sem, ez a cselekvés mindenkori mércéje – de hát ez lelki éberséget, tisztességet és önfegyelmet igénylő követelmény! Ennek jegyében mindig meg kell ugyanis fordítani a helyzetet – mi lenne, ha velem tenne ilyet valaki, s csak azután cselekedni – ez pedig már gyakran elmarad. Kevesen hajlanak magukkal szemben ilyen igényességre. Utólag aztán a felmentése is hibátlanul megvan mindenkinek a kudarcra, bármi zajlott is ténylegesen közöttük: ivott, vert, csalt, hazudott, tekintet nélküli volt a másik – én pedig csak áldozat voltam.

A kör itt be is zárul, hiszen látszólag minden rendben van; ez történt és kész, ilyen az élet – egyet kivéve: hogy az ember a saját sorsából valóban tanuljon. Az kívülről nem jöhet. Másként fogalmazva, hogy a „maga igaza” helyett elkezdje tisztelni, sőt éhezni és szomjúhozni is az igazságot (Mát 5,6) – mondjuk, egészen Weöres szellemében, hogy egy viszonylag friss gondolkodót idézzünk: „A gondolat összetett és kimondható, az igazság egyszerű és kimondhatatlan. Igazságot csak beszéd nélkül tudhatsz meg, tehát csak önmagadtól. Tedd alkalmassá lelkedet arra, hogy megtudd az igazságot!”

Az evangéliumok nem kerülik ki a házasság nehéz témáját: mind a három „szinoptikus” evangélium hozza is a Jézusnak szegezett próbatételes kérdést. (Ján 8,1-11 még sokkal messzebb megy erkölcsi tekintetben.) Az első három evangéliumban látszólag a halál utáni sorsunkat illető kíváncsiskodásról van szó: a sadduceusi próba azonban valójában az élet vaskos bonyodalmát érinti, s úgy van fogalmazva, hogy eleve csak rossz választ lehessen rá adni.

Mózes törvénye a családi folytonosság fenntartása céljából valóban előírta a „sógorházasságot”: ha egy férj gyermektelenül halt meg, fivére el kellett vegye az özvegyet, hogy utódot támasszon testvérének. S ha ez hétszer ismétlődött volna, ugyan kié lesz az asszony a feltámadás után, hiszen mind a hétnek felesége volt – így a tagadók… A kérdésben persze nem is rejtetten önigazolásuk szól: szerintük feltámadás biztosan nincs, az abszurd példa is mutatja – hát mit mond erre a Mester…?

Jézus válasza meglepő: „Nem ismeritek sem az írásokat, sem Isten hatalmát!” Kezdjük az utóbbival, mint súlyosabb diagnózissal. Valójában azt jelenti, hogy nem akarjátok magatokat Isten királyi uralma alá rendelni. Lehettek vallásosak vagy vallástalanok, elkülönülő fogadalmasok, vagy a papi arisztokrácia „mindent tudó” tagjai, konzervatívok vagy liberálisok – az égvilágon semmit nem jelent. A kérdés az, miként álltok Isten országával, de nem elvileg ám, mert nyilatkozgatni könnyű – hanem életeteket, a gyakorlati döntéseiteket, leginkább pedig szívetek állapotát tekintve!

Itt már messze nem csak az értelem, hanem az „akarat megkereszteléséről” is szó van: a kettő kizárólag együtt képes az elfogultságok, a homályos, zsigeri motivációk és törzsi ösztönök uralmának korlátozására, éspedig még ezek is csupán közvetlen, folyamatos isteni felügyelet alatt.

Pozitívan fogalmazva: Isten országa minden tiszta öröm, lelki növekedés és biztos igazság egyetlen garanciája az ember életében. Uralma alatt mi is megpillanthatjuk a Gonoszt aláhullani az égből, amint a villámlás lehull; a mi arcunk is elváltozhat, és ruhánk fehérebb lesz, mint a hó; sőt, férfi és női mivoltunk dörömbölő impulzusainak és hagyományos szerepeinek is fölébe emelkedve, olyanok leszünk emberi kapcsolatainkban, mint az angyalok az égben! Ez Jézus első válasza arra a kínzó kérdésre: „Kié a nő…?”

Arra a kérdésre tehát, mely annyi szenvedést, hűtlenséget és megaláztatást hozott már a világban, s hoz ma is – mert a férfiak harci lehetőséget és diadalt, a nők pedig általában érzelmi boldogságot, jólétet és presztízst sejtenek benne, s ez valósággal mind benne is rejlik. A férfi szeret birtokolni és uralkodni, a nő szereti, ha birtokolják, vagy egy régi mondás szerint „A férfi jutalma a nő, a nő jutalma, hogy jutalom lehet”  – csak éppen arra nem gondolnak, mikor ezek varázsának engednek, hogy mihelyt valamit birtokba veszek, az is birtokolni kezd engem, s mihelyt hatalmam lesz valamin, az is azonnal uralkodni kezd rajtam…

Nézzük meg az egykori „tanácsadókat” – amint már nem azok (ilyen vagy okból másokat választanak helyükbe a hatalmasságok), kevés, nagyon kevés kivétellel mind sértődött ember és ellenség lesz, pedig egykor támogató hívek, megbízható segítők voltak egy ügy szolgálatában. Voltak…  Megrontotta őket, amit megszereztek: a pénz, a pozíció, a befolyás, az irigyelt méltóság – és nem képesek elfogadni, ha mégis eljön, márpedig eljön, hogy ennek vége, immár más következik a helyemen. Nem tudják elfogadni, hogy elvesztették „amijük volt” – ami egyébként, ha nem lett volna, ma boldogabbak.

Isten országa ott kezdődik, hogy áldottak a semmi nélkül valók, a szegények, amennyiben Isten Szentlelkére figyelve mondtak le a birtoklásról (Mát 5,3) – mert a királyság, Isten uralma csak így lehet övék. Ez az ország egy másik, vertikális irányból érkezik hozzánk, nem pedig a pénz és a befolyás, meg a vér és a képzelet pezsdülésének síkján. A történelem egyáltalán nem is tud mit kezdeni ezzel a „tengellyel”, s még a pszichológiának is csak különleges ágai tudják egyáltalán számba venni (bizonyos, nagyon korlátozott összefüggéseit, úgy, ahogy) – éspedig azért, mert itt nem érdekekről, teljesülő számításokról és „boldogságról” van szó, még csak nem is pszichés „bevételről” – hanem pontosan arról, ami ezeket mind transzcendálja, azaz meghaladja. Milyen haszna volt egy Jézus nevű názáreti ácsnak abból, hogy imádkozott odaszögezőiért? Kapott érte legalább egy negyedes fejedelemséget…? Elhagyták, megtagadták, leköpdösték, s azt mondták neki: „Szállj le a keresztről, akkor majd hiszünk neked!”

Ott a Golgotán mégis a „történelem feletti” szólt bele az eseményekbe, mint ahogyan beleszólhat minden házas és egyedülálló egyén sorsába is – az ember ugyanis a teremtett mindenségben az egyetlen lény, amely, isteni megszólításra ugyan, de képes önmaga fölé emelkedni. S meg is teszi olykor – bár igaz, hogy rendszer-szinten, azaz jellem és mindennapi gyakorlat síkján lényegesen ritkábban.  Miért? Mert sokan vannak, akik „meghívást kaptak”, ám csak kevesen, akik valóban részt is vesznek közülük a királyi lakomán. (Luk 14,22-24) Mennyivel több az összevont szemöldökű, ellenséges és fogát csikorgató lélek, mint a boldog, elégedett, örömben és szeretetben élő, aki rálelt Isten jelenvalóságára a valóságban, s tudja, hogy a napnyugtakor távozó fény is az Ajándékozót köszönti, hát még a hajnali madárdalos, az érkező…!

Azokat hívjuk keresztyéneknek, akik döntéseiket, cselekedeteiket, sőt érzületüket is naponta a „világ Világossága” Krisztuséhoz igazítják – nem pedig azokat, akiket „für alle Fälle” megkereszteltettek a szüleik, ők maguk azonban életüket Megváltójuk szeretete nélkül élik le.

Hogyan történik ez a „hozzá igazítás”? A K.Barth-féle svájci „ige teológiájának” egy tévedése biztosan van: azt hangsúlyozta, éspedig a végletekig, hogy „kein Anknüpfungspunkt”, azaz nincs kapcsolópont Isten és a megromlott ember között. Egy olyan szellemi közegben, ahol Európa azzal áltatta magát (mily modernek voltunk már akkor is), hogy „az ember jó, a technika fejlődik, a tudomány pedig minden kérdésre rövidesen választ ad” – tényleg ezt kellett ébresztésül mondani, s az üzenet mindenestől biblikus is volt!

Tudjuk, hogy a világháborúk azonban egészen más fényben mutattak meg minket magunknak, mint azt a naiv 19. századi európai tudományos fejlődés-hit sugallta: napvilágra került az ember bestialitása, és „történelem-formáló erőkről” is (legalább részben), a látók számára, lehullt a lepel. Igen, szükség volt az illúziók idején az ébresztésre, ahogy ma és mindig szükség van rá – mert nem csak az „önmagunkon túllépésre”, de bizony az eltunyulásra és lelki-szellemi alvásra is pontosan annyira hajlunk mindahányan… (Dán 12,2   1Kor 11,30-31) Nem „belefejlődünk” szépen, fokozatosan Isten világába, hanem az ő igéje fölráz minket halálos alvásunkból – vagy pedig elveszünk mindahányan.

Oda kell azonban tegyük e tanítás mellé Tertullianus (Kr. u. 160-220) gondolatát is: „Anima naturaliter Christiana” – az emberi lélek természeténél fogva keresztyén! Nem is tudunk másként boldogok lenni, mondja az egyházatya, csak örök Atyánk iránti gyermeki odaadásban, egymás iránt pedig testvéri szeretetben – ez a mélyebb és igazi természetünk. Sőt, az ember lényénél fogva nyitott Isten megismerésére! A keresztyénség e valódi értelmében nem is egy a vallások közül, hanem a mindenkor helyes, örök emberi alapállás – s valamilyen, jobb vagy kevésbé jó formában, a többi is lényegében ilyesmire utal.

Ha összevetjük e két közelítést, azt mondhatjuk: formailag bármennyire is ellentétesek, kizárólag együtt érvényesek! Nem a tantételek igazságával, hanem a ki nem mondható, belső igazság erejénél fogva. Az ember bűnös, elszakadt Istentől – igaz. Az ember lényénél fogva a jóra irányul – igaz! (Hasznos lenne végre ezek elismerésével tekinteni magunkra, és egymásra is.) Nekünk azonban nem tételekre, hanem valódi életre és szívünk békéjére van szükségünk: amit Isten ad meg Krisztusban – ez viszont a legigazabb…!

Mit mond mármost ez a fajta hit számunkra, ha a legközvetlenebb emberi kapcsolatainkról, házasságról, családról, egymásra utaltságról van szó? Pontosan ezt fejti ki a jézusi ige. „A feltámadás után” – mondja ő: s itt lehetetlen nem gondolnunk valódi Istenhez-fordulásunkra, mint első „feltámadásra” (olvassuk csak el Tolsztoj ilyen című regényét) – és majd csak utána jut eszünkbe a második, ami a halál után vár bennünket… A „két feltámadás” oly szorosan összetartozik, hogy egyik sincs meg a másik nélkül. Amilyen az egyik, olyan lesz a másik. Dániel előbb idézett igéiben is nehéz megállapítani, tulajdonképpen melyikről is van szó a kettő közül, amikor a „por között alvók némelyike örök életre, mások gyalázatra és örökkévaló utálatosságra” feltámadnak – valószínűleg mind a kettőről. Maradjunk azonban alázatban, s ismerjük el, e kérdésben egyedül Isten Szentlelke tud világos választ adni – akire akkor is szükségünk van, amikor nagyon magabiztosnak érezzük magunkat, sőt, akkor leginkább…!

Ami biztos: a „feltámadás után” már nem örökölt és szerzett tulajdonságaink uralkodnak felettünk (micsoda ígéret!), nem is a nehezen megkerülhető, alapvető emberi szükségletek  – hanem olyanok leszünk, mint az angyalok a mennyben. Ez szinte hihetetlen, pedig – igaz. Máskülönben Jézus nem mondaná. Érkezik egy mennyei impulzus: egy ige, egy értelmet hordozó, látomásos kép – és valaki a lényében tényleg átalakul. Dacosan zárt vonásai megenyhülnek, megtanul mosolyogni (a szelkfik színvonalán túl), saját és mások gyarlóságai felett is derülni  – mert lelkébe fény és békesség költözött. Ez valóban olyan átütő újdonság, mint maga a „halál utáni.” Nem is hiszi az ember, nem is hiheti – a legkönnyebb tényleg azt mondani felőle, ilyen nincs is… És valóban nincs: amíg régi énünknek meg nem haltunk, és Krisztusunknak utat nem nyitottunk, semmiképpen. Addig nincs.

Viszont az ő követésében megtapasztaljuk, hogy „Aki Krisztusban van, az új teremtés; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17  Ézs 43,19) Általa és benne mindaz lehetséges, ami magunktól soha nem ment volna – ez a feltámadás e földi vetülete! Akik ezen átmentek, amit megtérésnek hívunk, ha csak el nem játszották ott megtalált kincsüket „becsesebb feltámadásban részesülnek” – vagyis rangjuk változik. Nem a hadseregben való előléptetés mintájára (egy hőstett – egy érdemrend), hanem a régi keleti házigazdák lakomás szokásai szerint: „Ülj az én jobbom felől!” (Zsolt 110,1) E megtisztelés mindig személyesen, valóban a lénynek szólt: de csak az arra méltónak.

Gondoljuk meg, a mi esetünkben a „házigazda” maga az Örökkévaló, a vendégek pedig a hívását halló lelkek… Nem lenne jobb életünk hátralévő részét tényleg így, lélekben „az Úr jobbján” tölteni? (Ef 2,6) Ünnepi örömben, hálában – hiszen az ő vendégei vagyunk: ő gondoskodik róla, hogy oly szép életünk legyen. Csak hálásak lehetünk a családunkért, munkánkért, a “betevőért”…!

Olyan emberek egyébként mindnyájunk életében vannak, akiket szívünk szerint mi is ebben a kitüntetésben részeltetnénk egy ünnepi asztalnál – miért ne lennénk magunk is pontosan ilyenekké? „Érdemeld ki embertársaid szeretetét!” – mondta Albert Schweitzer. S a cselekvő szeretet, amit megvalósított, évszázadokra világító példával mutatja, mit jelent valójában keresztyénnek és európainak lenni. Ő átvette Oslo-ban a Nobel-békedíjat a vele járó 9 millió svéd koronával együtt (305 millió HUF), bár az inkább azoknak volt kitüntetés, akik átadhatták – de vitte is mindjárt Lambarene-be, az afrikai betegeknek vásárolt kötszerek, gyógyszerek és orvosi felszerelések formájában. Ez az ember nem jótékonykodott, hanem egyszerűen jó volt. Már életében olyan, mint az angyalok a mennyben. Nagy cselekedetekre persze nem mindenki méltó, ezt tudjuk – de ő az volt: és betöltötte méltó tartalommal az Istentől neki adott kereteket.

Becsüljük magunkat mi is többre, mint eddig, s a saját léptékeink között tűzzünk ki elérendő célokat: emelkedni fog általa életünk! Ha még az imádság áldott, titokzatos áhítata is kíséri, a fénye sokszorosan ragyog majd, mint a magunk egyéni erőfeszítései világítanak. (Mát 13,43)

„Az írásokat sem ismeritek” – mondja Jézus. Pedig az volna a gyógyszer, s ezen a hiányosságon nem is olyan nehéz segíteni: „Aki keres, talál…” (Mát 7,7) Itt is van persze bőven növekedni valónk, ez világos. Személyes szóval hadd erősítsem: legyek elkeseredett, üres, feldúlt – a Szentírás néhány mondata pár perc alatt rendbe teszi lelkemet, ez napi tapasztalatom. Ismerni, egyre jobban ismerni az Írásokat, észrevenni az összefüggéseket, ebben mindenkor előrehaladni – mert azok az Írások hitünk növekedésére írattak meg, hogy életünk legyen a Krisztus nevében! (Ján 20,31)

Onnét indultunk, miért van annyi rossz házasság. Vagy, ha nem is feltétlenül rossz, miért akad annyi nem elég jó. Azért, mert emberi tulajdonságaink önmagukban csak ennyi boldogságot tesznek lehetővé. De a „feltámadás után” mindenki olyan lehet immár, mint az angyalok a mennyben – mert Isten nem a halottak, hanem az élők Istene. Nem csak „odaát” akar ő minket boldogítani – hanem itt és most! Tény, hogy ehhez meg kell halni – nem fizikailag, annál súlyosabb formában: ó-emberünknek. Ha viszont az tényleg végbement, tehát valaki valóban megfordult, a többi már a Feltámadott erejéből történik – s ezt hívjuk keresztyén életnek. Akkor már nem a birtoklás, nem hatalmi harcok, nem is férfi-nő ügyek uralják életünket, elégedettséggel vagy éppen vádakkal átszőtten – nem egymástól várjuk a boldogságot, mert elnyertük azt Krisztustól: olyanok leszünk, „mint az angyalok a mennyben.” S bizonyára egymásnak is sokkal több jót fogunk így jelenteni. Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

 „Ó, könyörgést meghallgató

Édesatya, Mindenható,

Ha lelkem hozzád emelkedik,

És a buzgóság szárnyain,

Ajakim óhajtásain,

Elődbe érvén reménykedik:

Érzem, hogy az örök élet

Már e földön az enyém lett…!” Ámen.

                                                            (480. dics. 1.v.)