Református köszöntésünk az élet két fontos fundamentumát mondja ki. Ezekről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. június 23.

Áldás, békesség!

 

Lekció: 5Móz 33,1-29

Textus: 5Móz 33,1-3

„Ezzel az áldással áldotta meg Izrael fiait Mózes, Isten embere, mielőtt meghalt. Ezt mondta:

A Sionról jött az Úr,

a Szeirről ragyogott rájuk, a Párán hegyéről tündökölt.

Megérkezett szent seregével, jobbján lángoló tűzzel!

Mennyire szereti a népét! Szentjei kezedben vannak,

Lábaidhoz telepednek, befogadják beszédedet…”

 

Igehirdetés

A templomban elhangzó tanítás kétféle lehet. Egyik a prédikáció, amely a bibliai alapigéből kiindulva egy témát bont ki és önálló fejtegetést tartalmaz, másik pedig a bibliai szöveg lépésről lépésre magyarázata. Az előbbi inkább szónoki teljesítmény és szabad asszociáció, utóbbi a Szentírás szövegének konkrét értelmezése. Mindkettőnek megvan a helye és jogosultsága – a mostani igehirdetés itt bibliamagyarázat.

Aki a Szentírást a Református Bibliaolvasó Kalauz szerint naponta olvassa (sok lelki haszonnal jár) – az tudja, hogy minden napra jut egy ószövetségi és egy újszövetségi olvasnivaló. Néhány év leforgása alatt az egész Bibliát, annak valamennyi ismeretlen, eldugott szegletével együtt bejárjuk. Találunk benne idegen földrajzi és személyneveket, utalásokat és vonatkozásokat, amiket nem értünk – hasonlóan az emberi lélek mélyebb szintjeihez és rejtett mozgatórugóihoz, csapóhídjaihoz és titkos átjáróihoz – amikhez egyébként a Biblia minden betűje címezve is van.

Tudjuk, hogy lelkünk átvilágítása nélkül (K. Jaspers) megszállnak a saját tulajdonságaink, esetleg démonaink, öröklöttek és szerzettek: amik aztán „sorsként” meg is határozzák életutunkat. Mindenki tesz kísérletet a maga homályainak fölszámolására, főleg utólag, ha már zsákutcába vagy bajba került miattuk – ám csöppet sem mindegy, melyik „gyógyszert”, milyen rendet és mértéket alkalmaz a tisztulni vágyó életének helyreállításához. Mai vasárnapunkon az Ószövetségből Mózes 5. könyve 33-ik fejezetét olvassuk, ami a távozó Mózes törzsenkénti áldásait tartalmazza – jelen igehirdetésünk azonban az ünnepélyes látomás  csupán bevezető, első három versszakával foglalkozik.

A szentírók gyógyszernek szánták e bibliai könyvet, ám  nem csupán egyéni értelemben (messzemenően abban is), hanem Izrael egészének megszentelődését célozva. Fontos reformációs időszakban keletkezett: Jósiás király Kr. e. 622 táján leromboltatta a vidéki oltárokat, melyek közt bőséggel akadtak pogány, kánaáni mágiákat gyakorló helyek, és a továbbiakban kizárólag a jeruzsálemi szentélyben engedte az Úrnak való áldozat bemutatását.  Elrendelte, hogy a nép felnőtt férfi tagjai évente háromszor zarándokoljanak oda, ahol a nagy ünnepeken találkozhatnak egymással, megélhetik népként összetartozásukat. Ezért “érkezik az Úr” a Mózes áldása szöveg bevezetésében éppen a Sionról.

Az ország akkoriban már csak a déli részekből állt (Juda törzse a beleolvadt Simeonnal, valamint Benjámin és Dán vidékeinek néhány városa) – a többit Kr. e. 722-ben elpusztították az asszírok. Az egyenrangú törzsek baráti szövetsége helyett Jeruzsálem székhellyel immár központosított, monarchikus királyság működött, akár a környező népeknél. Nem volt mit tenni, a papságot és a kultuszt is ehhez a helyzethez kellett igazítani, sok mindent újragondolva. Éppen az jelentette a nép lelki-hitbeli életképességét, hogy az ősi mózesi törvénynek és alapigazságoknak születhetett egy korszerű, „modern” változata – s ez Mózes 5. könyve.

Formája szerint emelkedett, ünnepélyes igehirdetés az egész irat, amely egyes szám második személyben szólítja meg a népet, és Istennel szövetsége kötelességeire emlékezteti. Sorai már az Újszövetség felé mutatnak, ahol számos idézetével, továbbfűzött szavaival és gondolatával találkozunk majd. (Mát 4,4-7  Csel 2,39  Róm 10,8  Gal 3,10) Friss következtetések levonásával újrafogalmazza a pusztai bolyongás egész történetét, az egyes konkrét, aprólékos törvényeket is mind Mózes szájába adva. A szövetségkötés, ami a könyv főtémája, nem a Sinai hegynél történik, hanem az ígéret földje kapujában. Olyasmi ez irodalmi tekintetben, mintha az Ómagyar Mária-siralomnak, vagy a Halotti beszédnek sikerülne egy mai és modern elmondása a tartalom hű megőrzésével: nagyjából ezer évvel Mózes után ismét ő prédikál – tanítja népét Isten helyes követésére.

Itt azonban érdemes megállnunk, mert a régi események sosem véletlenül idéződnek fel. Tanulságuk van, felemlegetőik formálni kívánják a jelent – amely „értelmezést” Mózes 5. könyve tudatosan egybe is foglalja a puszta tényekkel, s ez nagyon lényeges momentum. Ma szokás elmúlt eseményekre, mint megdönthetetlen érvekre hivatkozni, s így lesz a történelemből végső ítélőszék – holott a “történeti tények” mindig értelmezett tények (P. Ricoeur) – mások nem is lehetnek! Már kiválogatásuknál fogva is azok: mi kerül említésre, hangsúlyozásra és mi elhallgatásra (ld. tévé-híradó, dokumentumfilmek, monográfiák, memoárok), mert az emlékezet mindig szubjektív; gondolkodásunk „inkább a sebeink felől jön, mintsem az igazság felé tart.” (Farkas J.) Egyedül Isten emlékezete megbízható. Nézzük meg a családi vitákat: mindenki másra emlékszik, más “tényeket” tart fontosnak a múltból, mert traumái, karaktere és adott érzelmei szerint úgy történtek a dolgok. Ugyanezt látjuk persze a politika színterén, és általában a hatalmi harcok narratíváiban is: aki tematizálni tudja a közbeszédet, azé a közvélemény.

A deuteronomista (Mózes 5. könyvének alkotója „második törvényhirdetőt” jelent) – tudja és vállalja ezt. Ő hitből beszél, nem pedig indulatokból, hatalmi megfontolásokból – jusson a fontos különbség eszünkbe, valahányszor elmesélünk egy „történetet”! Mennyi, de mennyi szubjektív tendencia van szavainkban: hányszor igazoljuk magunkat, mutatunk be vetélytársakat kedvezőtlen színben, mentjük fel fogyatkozásainkat, vetítünk másokra vétkeket, kozmetikázzuk számunkra kedvezővé az eseményeket – ha Isten Szentlelke helyett csupán önmagunk „igazának” és vélekedéseinknek, végeredményben érdekeinknek adunk helyet…

Mi a teendő, ha ezt el akarjuk kerülni?  Vissza az alapállásra: Isten szent, mi pedig nem vagyunk azok – ha nem innen indulnak ítéleteink, eleve csak hamisak lehetnek, hisz valójában rólunk szólnak. „Halld meg Izrael: az Úr, a mi Istenünk egyedül Úr!” (5Móz 6,4) – mondja a nevezetes „Sömá Jiszráél.” Horizontális síkon mozgó életünkkel csak tévedni és hamisítani vagyunk képesek; az igazságot egyedül az Úr, a mi Istenünk tudja, és ő képes azt szólni a világnak. Vegyük észre, valahányszor kisajátítjuk magunknak. Sokkal ritkább és fontosabb tudomány ez a föleszmélés, mint gondolnánk: mire észrevesszük ugyanis, már régen a „magunk nótáját” fújjuk, nem pedig az Úrtól való új éneket (Zsolt 33,3-4) – ami azért nagy különbség!

Igénkben ő azt mondja magáról, hogy népének a Sionról mutatkozott meg, ám előzőleg „…a Szeirről ragyogott rájuk, a Párán hegyéről tündökölt” számukra. Hegyvidéki puszták ezek, ahol a hóriak, majd edomiták laktak, többnyire barlangokban. Földművelésről ott szó sem lehetett. Vulkánok nyomát őrző, néhol gránitos, ám többnyire mészköves sivatagi táj, nincsenek folyók, még állandó patakok sem, s a népnek mégis életben kellett maradnia – hát ez volt a Szeir pusztája…!

Jártam a Keleti-Szaharában, ahol órákig ment a jeep egyetlen fűszál nélküli terepen, majd a vezetőnk azt mondta, „fél óra múlva jobbra lesz egy fa.” Nagyon vártuk, és tényleg ott is volt abban a lakatlan halál-völgyben… egymaga, a kősivatag közepén…! Abban állt a titka, hogy tövénél egy kút rejtezett, vízzel a mélységében, amit villogó szemű beduinok őriztek. Minket barátoknak tekintettek, miután számba vették az idegenforgalmi bevételt, amit hoztunk – majd ihattunk egy kortyot…

Ilyen viszonyok közt „ragyogott rá” Isten egy hazátlan, pásztorkodó beduin népre, gondoskodva életben maradásukról évszázadokon át a pusztában: s ők nem csak megmaradtak, de kristálytiszta hitüket is megőrizhették…!

Aztán „…a Párán hegyéről tündökölt nekik” – ami már kifejezetten az ígéret földjének bejárata, de hasonlóan kietlen vidék. (Kevesen tudják, hogy a régi magyar szó „kies” valójában kedvest jelent!) Ami „kietlen”, az nem kedves az életnek – ám Isten olykor mégis ilyen vidékeken vezeti övéit. Nincs víz, nincs enyhülés, nincsenek támogatók. Mindig vizsgázunk hitbeli tekintetben, amikor fizikailag vagy pszichés értelemben nehéz körülmények közé kerülünk! Izrael is lázadozott, ezt jól tudjuk: vissza akart térni Egyiptomba (regresszió) – de Isten ilyen állapotukban is kegyelmes, azaz hűséges volt hozzájuk, ha hozzá kiáltottak! Ők maguk mindennek voltak tekinthetők, csak  hűségesnek nem, Szeirnél és Párán hegyénél is – de a kegyelem, valóban a kegyelem rájuk ragyogott, amint újra megtanultak imádkozni, s ők – megmaradtak! Amikor pedig a Deuteronomium-ot írták Kr. e. 600 körül – már ezer éves történetként emlékezhettek az eseményekre – s mi is erőt meríthetünk belőlük, éspedig szerte a világon mindenhol…!

Tanácsolni szoktam, s magam is megtartom, hogy nagy ünnepekre készülő időkben olvasson el az ember egy evangéliumot elejétől-végig – jól átfújja így a Szentlélek szele. Pünkösd és az azt követő Szentháromság-vasárnap után most az un. „ünneptelen félév” időszakába lépünk, nyári hőségekkel – s jó szívvel javasolható, hogy olvassuk végig (amennyire csak lehet, egyhuzamban) a hűsítő Mózes 5. könyvét! Áldás lesz rajta. Kalauzunk is ezt adja most olvasmányul, nyolc hét alatt végigolvasható felosztásban.

De lássuk textusunk további motívumait. „Megérkezett szent seregével, jobbján lángoló tűzzel! Mennyire szereti a népét! Szentjei kezedben vannak…” (5Móz 33,2-3) Ez már a nép „ideális énjét” mutatja föl: ilyennek kellene lennie Isten gyermekeinek. Harcra készen – de nem mások ellenében és öncélúan, hanem „…szerteűzve Sátán seregit.” A „nem szent” seregek ugyanis bennünk is javában garázdálkodnak, ez az újszövetségi hadtudomány alaptétele – s ezt minden magával őszinte lélek pontosan tudja is. Elsősorban ott kell hát megküzdeni velük, önnön magunkban – csak azután következhet bármi más. Ez a lényegi „hadtechnikai különbség” Ó és Újszövetség között: egyik megengedi, sőt némelykor szükségesnek tartja a véres igazságtételt – a másik pedig csak belső győzelmet ismer el.

Kisiklatható ugyanis a lelki-szellemi harc emberi szembenállásokra (most nem a jogos fizikai önvédelemről beszélünk) – ám az nem csak terméketlen, de káros is. Tudnunk kell „háborúságot szenvedni az igazságért” (Mát 5,10-12) – és régen rossz, ha „mindenki csak jót mond felőlünk” (Luk 6,26) – ám “a jövendő a béke emberéé!” (Zsolt 37,37) Amit magunkban nem valósítunk meg, nem kérhetjük számon senki máson – ha pedig már megvalósítottuk, amit érdemes, nem fogunk haragudni azokra, akik még nem jutottak odáig. Így kell érteni újszövetségi lélekkel azt, hogy „Megérkezett szent seregével, jobbján lángoló tűzzel! Mennyire szereti a népét! Szentjei kezedben vannak…” A nemes harc belül zajlik, önmagunk hitványságai ellen – ha ott győzünk, az nem külső diadal. „Aki másokat legyőz, az erős; aki önmagát legyőzi, az hatalmas.” (Lao-ce) Ha ez nincs – akkor semmi sincs.

Az egyéni és világtörténelmi üdv teljesen azonos forrásból merít: „…Fegyvereiket kapákká kovácsolják, dárdáikat pedig metszőkésekké, nép népre fegyvert nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak. És ki-ki nyugszik az ő szőlője és fügefája alatt, és senki meg nem rettenti őket, mert a Seregek Urának szája szólott.” (Mik 4,3-4)

Így érkezünk igénk döntő mondanivalójához. Izrael minden törzse áldást kap Mózestől, mint egykor Jákob fiai is – ám milyen ez a nép…? „Szentjei kezedben vannak; lábaidhoz telepednek, és befogadják beszédedet…” Ez az, amiről maga Jézus is azt mondja, hogy mindennél fontosabb. Aki kenyérrel él, de Isten igéjét megveti, az önmagát bálványozza. Az hiányzik belőle, ami a legfontosabb volna: Isten éltető, utat mutató üzenete…! (Luk 10,41-42  Ján 1,9-12  5Móz 8,3)

Az ember így is, úgy is valamilyen logosz (értelmet jelentő kép, ige) szerint él. Megigézte őt, amit szüleitől látott, barátaitól hallott, olvasott vagy filmen látott, esetleg éppen a saját nagyszerűsége – s ezek aztán evidenciaszerűen vezérlik. Észre sem veszi, hogy kapott formák hatása alatt él, ám a legfontosabb, Isten élő igéje hiányzik belőle. Tán sosem volt meg benne, talán csendben elvesztette – részletkérdés. Az ige Krisztus – s ha ő nincs meg bennünk, az élet sincs meg bennünk! (1Ján 5,12)

Nagyszerű Mózes 5. könyvében olvasni Isten népéről: „Lábaidhoz telepednek, és befogadják beszédedet…” Mária és Márta bethániai története ábrázolja ki ezt egy evangéliumi eseményben. (Luk 10,38-42) Az ember nem csak továbblépni nem képes lelki fejlődésében ige nélkül, de normálisan létezni sem. Túlzásokba esik, nem látja a helyes távlatokat, és ami a legsúlyosabb: elveszti a hitét!

De mit jelent a különös mondat: „Szentjei kezedben vannak”…? Kik azok a szentek – vannak olyanok egyáltalán? Nem az áll-e inkább, hogy nincsen csak egy igaz is? (Róm 3,10) Bűntelen ember valóban nincs. Egyetlen volt, aki „mindent jól cselekedett” (Márk 7,37) – s őt Úrrá és Krisztussá is tette Isten; akit viszont mi naponként megfeszítünk… (Csel 2,36-39) A szentek azok, akik Isten számára félretettek, az övéi: s erre egész szívükkel, egész lelkükkel, egész elméjükkel és minden erejükkel törekednek is! Ebben pedig, a törekvés komolyságában tényleg nagy különbségek lehetnek ember és ember között. Amikor a deuteronomista „szenteknek” nevezi a nép fiait, akkor azt mondja: Ilyeneknek kell lennetek, s akkor az Úr is kezében hordoz majd titeket! Ez egyébként legbővebben és legvilágosabban 5Móz 28,1-69 igéiben van kifejtve – el ne mulasszuk olvasását!

Vegyük szívünkre, amit e két és félezer éves prófétai költemény, igehirdetés és feddő beszéd számunkra ad. Lelkünkre köti, hogy mindenkor dönthetünk, rajtunk múlik – ne másokat okoljunk boldogtalanságunkért! Akkor valóban „szent seregének tagjai”, s az ő „jobbján lévő lángoló tűz” leszünk!

Onnan indultunk bibliamagyarázatunkban, hogy a mi „történeteink” mindig szubjektívek, s az ige mértéke nélkül azok is maradnak. Emlékezzünk hát másként, mint önmagunkban tennénk: ne az emberek, vagy a magunk, hanem az Úr cselekedetei legyenek memóriánk vezérmotívumai! Azok majd szépen átalakítják lelkünk tartalmait: irigység és sértettség helyén dicsőítés, fékezhetetlen harci kedvből pedig belátás és békesség lesz! Kiderül, hogy az „Úr jobbján érkező lángoló tűz” sem akként perzsel, mint e világ tüzei, hanem példájával világít messzire: „mint a pásztortűz ég, őszi éjszakákon…” – Jézus nem úgy adja békéjét, amint a világ adja…! (Ján 14,27)

Vándorló, hazátlan beduinok “Isten lábaihoz telepedve”, vagyis vezetése alapján megtalálják az ígéret földjét, mely tejjel és mézzel folyik, s ahol még az idill is elérkezik hozzájuk, akár küzdelmek közepette is: „Azon a napon meghívja majd egyik ember a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá.” (Zak 3,10) Aki egész szívével törekszik ezekre, az meg is találja – s hitem szerint ez az üdv útja.

 

„Ébredj, bizonyságtévő Lélek!

A várfalakra őrök álljanak,

Kik bátran szólnak s harcra készek,

Ha éj borul le, vagy ha kél a nap.

Hívásuk zengjen messze szerte szét,

Az Úrhoz gyűjtve népek seregét!

 

Ó, bárha lángod fellobogna

S ébredne föl sok nemzet fényinél,

Ó, bár sok szolga sarlót fogva,

Aratna, mígnem leborul az éj!

Urunk, e roppant ért vetésre nézz:

A munka sok, a munkás oly kevés!

 

Küldd útra hírnökid csapatját

És adj erőt onnan felül nekik,

Hogy veszni a pogányt se hagyják,

És szerteűzzék Sátán seregit.

Országod jöjjön el minél elébb,

Hirdetve szent neved dicséretét!”

(396. dics. 1-3.)

 

Így is legyen! Ámen.