Összefér-e egymással igazság és szeretet? Mit jelent ez családban, és mit a közéletben? Milyen utakon-módokon kapja vissza az ember az életkedvét? Ezekről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. november 24.

Az igaz élet, mint istentisztelet

 

Lekció: Ám 5,11-24

Textus: Ám 5,24

„Áradjon a törvényesség, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!”

 

Igehirdetés

Ez a mai igemagyarázat egy, az istentiszteletről való sorozat negyedik része. Arról az istentiszteletről szólnak az igehirdetések e hónapban a szentendrei református templomban, ami a falakon kívül, a mindennapok bármely percében folyhat. Első helyre került novemberben az élet teljes odaszánásának témája, aztán a munka mint hivatás, majd a pénzhez való viszony következtek. Mai negyedik, befejező címünk pedig így hangzik: „Az igaz élet istentisztelete” – ami a társadalomban való jelenlétre vonatkozik.  E novemberi sorozat kijelölt lekcióját hallottuk az előbb Ámós próféta könyvéből, de alapigénk is tőle való. Megköszönöm a meghívást, hogy tartsam meg a befejező igehirdetést ebben a sorozatban – örömmel és szeretettel vállaltam a gyülekezetben, ahol valamikor 33 éven át szolgálhattam gimnáziumi igazgató feleségemmel együtt.

Mielőtt belefognánk, látnunk kell, hogy a „társadalom” kifejezés egy modernkori kategória, amit a tudomány alkotott meg – a valóságban azonban csak család, rokonság, baráti kör, település, gyülekezet, egyház és ország meg nemzet létezik, vagyis olyan konkrét közösségek, ahova tartozik az ember. Nem is nagyon tudunk mit kezdeni ezzel a szóval, mert valójában csak azt jelenti, hogy a „többi ember”, nem pedig az egyén: de nem mondja meg, „melyik” többi ember.

Nehéz is lenne elképzelni egy vasárnapi ebédet, ahol az asztal körül úgy általában, elvont formában a „társadalom” dolgairól folyna a szó – annál inkább szóba kerülnek valóságos családi, ismeretségi, vagy más, egészen konkrét ügyek. Nem is szerepel a Bibliában sehol a társadalom szó: a Szentírásban ugyanis közösség a neve. Az pedig egyáltalán nem elvont szociológiai szakkifejezés, hanem egy élő szövet. Közösség – vagyis egy olyan hely, ahol az emberek nem hadakoznak, és nem ellenséget látnak másokban, hanem kölcsönösen gondoskodnak egymásról: tehát családot, hitbeli, vagy nemzetségi köteléket, de mindenkor valami szív szerint éltető és megtartó szolidaritást, egymással való pozitív összetartozást jelöl.

Elsőként tehát ezen gondolkozzunk a mai vasárnapon: milyen a helyünk a többi ember között. Nagyon széles a skála. Magános farkasként bolyongástól és mindenkitől elidegenedettségtől kezdve, a néhány fős jóbaráti vagy családi összetartozáson át, egészen odáig változhat, hogy valakinek már tényleg egyedül az a fontos, és arra teszi is fel az életét, amiről Schiller, az Örömóda szerzője is beszél:

 

„…Milliók, ti kart a karba!

Gyúljon csók az ajkakon!

Túl a csillagsátoron,

Él mindnyájunk édesatyja!”

                                                   (ford.Rónay Gy.)

 

Természetesen nem az ilyen nagyszerű dolgok puszta hangoztatása az, ami szükséges; az ilyesmi könnyen is megy. Az szükséges, hogy valaki valósággal ilyen léptékű odaszánással élje életét, amennyiben tudja – hittel, odaadással és fenntartás nélküli, egyetemes szeretettel, éspedig valóban milliók iránt. Nem születik persze mindenki évezredek nagy költői és gondolkodói közé, ez igaz. Tőlünk általában már az is elegendő, ha a családapa és családanya, vagy a megbízható, barátnak is tökéletesen megfelelő házastárs vagy szülő szintjére fölemelkedünk, s maradék nélkül be is töltjük a feladatot, amire vállalkoztunk – amire talán esküt is tettünk.

Egyszerűbbet is hadd mondjak: manapság már az is dicsérendő, ha valaki nem azon van, miként tudja az adózást lehetőleg teljesen elkerülni, tartsák csak fent a kórházakat, iskolákat és közutakat a jó bolondok, akik adóznak ebben az országban – hanem becsülettel részt vesz, mint állampolgár, a közös feladatok terheinek viselésében. Önként, senkitől nem ellenőrizve – tisztességgel.

Ami pedig a „közéletet” illeti (ez sem bibliai szó, tegyük hozzá) – ott azt látjuk, hogy valamikor, az eredeti igei életrend mértéke szerint mindenki boldogan élte a maga életét a feleségével, ette a kenyerét, legeltette a juhait, aratta a búzáját és leszedte a füge és a szőlő termését… (Préd 9,9-12)

Ha pedig elöljáróra volt szükség, az illető sosem rohant maga a hatalomért, hanem igenis vonakodott azt elfogadni, mint Mózes, Gedeon vagy Saul is – és a bibliai híradások szerint magának Istennek kellett őket megbiztatni, fogadják csak el az embertelenül nehéz feladatot, ő majd mellettük áll. (2Móz 3,11-12  Bír 6,36-37  1Sám 9,21) Még a római történelemben is feljegyezték a „Dictator ab aratro” – az eke mellől elhívott elöljáró esetét. Amikor ellenség támadt az országra, felkérték a gazdálkodó Cincinnatus-t (róla van elnevezve egyébként ma egy nagy amerikai város), hogy álljon a seregek élére, és szabadítsa meg őket. Meg is tette, be is töltötte a feladatot – de amint elvégezte, visszaballagott a mezőre, és folytatta a maga tennivalóit. Amikor újra konzullá akarták választani, nem fogadta el – ezt Liviusnál, a nagy történetírónál lehet olvasni.

Ez az “aranykor”, mert ez tényleg az volt, sajnálatosan eltűnt. Az emberek háládatlanokká lettek, s elkezdtek királyt követelni maguknak – még Izrael népe körében is. Sámuel próféta hiába mondta nekik, hogy az majd velük szántatja szántóföldjét, velük végezteti aratását, fiaikat katonának sorozza be, elveszi tőlük a legjobb szőlőiket és olajfa-kertjeiket, és hivatalnokainak adja (1Sám 8,11-18) – a folyamat megállíthatatlan volt. Természetesen szükség van közhatalomra és fegyveres őrökre, valamiféle külső rendre – különben elszabadulna a nyílt utcai rablás és erőszak. Sajnos, van elég hely a térképen ezekben a napokban is, ahol ilyesmi zajlik. Ennek összefüggésében olvassuk az Újszövetségben, hogy a kormányzás, sőt a fegyveres testületnél való szolgálat is lehet istentisztelet, ha azt nem önkényeskedésre, anyagi előnyök szerzésére, vagy éppen hiúsági megfontolásokból használják. Istennek való szolgálat, amennyiben megakadályozza, hogy eluralkodjon a gonosz, és anarchiába süllyedjen egy ország. (Róm 13,3-7)

Magáról Jézusról pedig egyenesen azt halljuk, hogy amikor jöttek érte, hogy királlyá tegyék – elment előlük a hegyekbe, egymaga… (Ján 6,15) Jól és igazán mondta valaki nemrégiben a „közélet” normájára nézve: annak nem a hatalom szeretete, hanem a szeretet hatalma az őseredeti formája!

Ámós könyvében is nagyon élesen fogalmazódik meg, hogy Isten nem csak a templomban, hanem a piacon és a kapukban is igazságot vár az övéitől. Ez a liturgikus istentisztelettel azonos értékű, hiszen az életnek istentisztelete. Ezért követeli a próféta, hogy „Áradjon a törvényesség, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” (Ám 5,24)

Mit jelent ez a mindennapokban? Jelenti mindenekelőtt az álnok élet mellőzését: a kiskapuk kihasználásának, a mások gyengéire építésnek, hibáik fölrovásának kerülését. Miért? Azért, mert a környezetet nem csak műanyag palackokkal lehet szennyezni, de gyűlölködéssel és egymás megvetésével is. Ez a lelki környezetszennyezés. Élni abból, hogy mások vétettek. Persze, hogy vétettek – de amikor ez válik fő és egyetlen témává, ott valami nagyon elromlott. Amikor egy családban az lesz vezérmotívummá, ki miben marasztalható el, ott csakhamar győznek a lehúzó erők.

„Áradjon a törvényesség, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” – ez azt is jelenti, hogy magamat nem veszem ki a játékból, vagyis nem teszek úgy, mintha én ott sem lennék; főleg akkor, ha közben következetesen mások vétkeivel foglalkozom, sőt, abból is élek. Ez talán az egyik leginkább észrevétlen, és éppen ezért nagyon is közkeletű megromlottság. Mérgezni a levegőt, másokra hárítva a felelősséget, sőt, ítélve eleveneket és holtakat – magunkat közben makulátlannak felmutatni, és bebizonyítani mindenkinek, hogy részünkről áldozatok vagyunk, de ami azt illeti, bizonyosan vitán felül állunk.

Abból azonban, hogy ez ennyire megszokott emberi viselkedés, a prófétai igék szerint nem következhet az igazság eltagadása. Általában hamis dolog szembeállítani az igazságot a szeretettel, mert az egyik nincs meg a másik nélkül. A szeretet nélküli igazság sért és megsebez, a szeretettel képviselt igazság pedig épít. Ez olyan lecke, vagy ha tetszik, olyan tudomány, amit mindenkinek egész életében tanulnia kell!

Az igazság nélküli szeretet viszont ugyanilyen rossz: majom-szeretet, ami elkényeztet, és tulajdonképpen megront, ahelyett, hogy fölkészítene az életre. Milyen világos az ige ebben a tekintetben is: „Kövessétek az igazságot szeretetben, mindenestől fogva növekedve abban, aki a fej, Krisztusban!” (Ef 4,15) Igen, ez a titka az “összeegyeztethetetlen dolgok” összeegyeztetésének: növekedni Krisztusban! Amint hozzá közelebb és közelebb kerülünk, úgy lesz egyre egyszerűbb a dolog – mikor pedig mindent neki adunk át, teljesen magától is értetődő. Szeretet és igazság a világ számára soha nem fér össze egymással. Aki azonban növekedik Krisztusban, annak ő maga segít ezeket nagyszerű mozaikká, sőt, valóságos életté összerakni: először a saját szívében, aztán pedig emberek közötti kapcsolataiban is.

Ha “árad a törvényesség, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak”, akkor nagyszerű gyümölcs az is, hogy semmi dicsekedésünk nincs más, egyedül Isten kegyelme. E mostani sorozatnak a templom falain kívül folyó istentisztelet a témája, ahogy hallottuk. A falakon kívül is meg kell történni azonban újra és újra a csodának: a küszöb átlépésének. Amilyen nagyszerű érzés a templomba belépni – hisz a padban leülés előtt imádságban meg is szoktuk köszönni, hogy egyáltalán eljöhettünk, volt hozzá egészségünk, s a szívünkben megmaradt valami, ami ma reggel is mozdított, hogy eljöjjünk – úgy a jogszerűség sem tud “áradni mint a víz, és az igazság sem mint a bővizű patak”, amíg lélekben be nem lépünk a kegyelem világába. Ez egy belső, szívünkben történő küszöb-átlépés. Ha ezt nem tesszük meg, ami néha nem több, mint Megváltónk őszinte segítségül hívása, úgy igazán, szív szerint – akkor marad a profán világ, a maga szekularizált problémáival. Kié a pénz, kié a befolyás, kinek érvényesül az akarata – de az igazság ilyen körülmények közt legritkábban képes egyáltalán fölmerülni, nem hogy áradna, mint a bővizű patak: akadnak fontosabb dolgok…

Nekünk viszont nincs és nem is lehet más dicsekedésünk (amennyiben ez dicsekedés egyáltalán), hogy éppen úgy bocsánatra szoruló bűnösök vagyunk, mint bárki más a világon – csak már tudunk a kegyelem csodájáról is.

Ámós, e „szigorú” és ítéletes próféta egy nevezetes helyreállítást idéz föl könyve végén, éspedig Dávid király életéből. Tudjuk, ő ifjú királyként jól indult, aztán elkapta a hatalom, és azt hitte, neki már mindent szabad. Elvette leghűségesebb katonájának feleségét, magát pedig álnok módon megölette. Mikor fejére olvasta a próféta, mit tett, őszintén összetört és bűnbánatot is tartott – de saját házából jött el rá az ítélet, amit nem is tudott elkerülni. Fia, Absolon föllázadt ellene és elűzte palotájából, és apja megalázására a palota teraszán állított sátrakban, a nép szeme láttára ment be annak másodrangú feleségeihez.

Nem véletlen tehát, hogy azt olvassuk a kegyelem hirdetésekor: „Azon a napon fölállítom Dávid összedőlt sátorát, kijavítom réseit, helyreállítom romjait, fölépítem, és olyan lesz, mint hajdan.” (Ám 9,11) Ennél nagyobb evangéliumot nehéz elképzelni: amikor az „összedőlt sátrat” utóbb mégis csak fölállítják…!

Táborozós időkből emlékezhet, aki valaha is vert föl már valóságos sátrat, milyen érzés is volt, amikor nem sikerült a sátorverés, és este a sötétben egy óvatlan mozdulattól össze is omlott az egész. Szét kellett szedni és összerakni újra, de most már helyesen… Tudunk aztán olyan sátrakról is, pontosabban életekről, amiket nem az óvatlanság, és nem a diákos hozzá nem értés döntött össze, hanem már valódi “szélvihar.” Nem is rajtunk múlott, külső körülmények jöttek, és a sátor nem adott többé menedéket – összedőlt… Ám mindezek semmiségek ahhoz, amit a nagy király, Dávid kapott erkölcsi megaláztatásként saját fiától: az ő „sátra” szégyenletesen dőlt össze. Amikor nincs értelmes magyarázat, csak magánosság van, amikor a földön fekszik az ember megalázottan, meg barlangokban rejtőzködik a többiek elől – akkor, igen akkor megszólal az ígéret: „Azon a napon fölállítom Dávid összedőlt sátorát, kijavítom réseit, helyreállítom romjait, fölépítem, és olyan lesz, mint hajdan.”

Testvérek, ezt kapja a hívő ember Krisztusban: ezt a nagy újraépítést. Megtépázta és ledöntötte sátradat az óvatlanságod, talán vétkeid is? Meg a szélvihar is eljött, mert az időnként el szokott jönni? „…én kijavítom réseit, helyreállítom romjait, fölépítem – és olyan lesz, mint hajdan!”

Egyetlen példát hadd hozzak a saját életemből. Az embernek hat-hét földi évtized után néha már jelentkezhet lelkében a fáradtság, akár a fásultság és rezignáció is. Hadd meséljem el, miként állította egyszer vissza bennem az életkedv örömét az Örökkévaló. Történt, hogy nagymama látogatóba ment az unokákhoz, és palacsintát vitt ajándékba. Ezt a szót persze még kimondani is csak boldog sikongatások közt lehet három-négy éves korban, hogy palacsinta! Benne rejlik a kakaó, a túró és a baracklekvár, mint lehetséges töltelékek, és azoknak minden boldogsága. Étkezés előtt persze imádkozni szoktunk, és most az unokák, mindenkit megelőzve, gyorsan rákezdtek a „Jövel Jézus, légy vendégünk…” imádságra, hogy – jöjjön már az a palacsinta… Sőt, az egyik nagy buzgóságában még az esti imádságba is belefogott: „Én Istenem, jó Istenem…” Nagyon kicsi volt még, az ő esetében hát ez így hangzott: „Éniszte, jóiszte – ámen!” Ő így emlékezett az imádságra…

Testvérek, kapunk életünk Urától derűs jelzéseket is – nem csak „összedőlt sátor” van! Még Ámós könyvében is ott találni a 9. rész második felét, aminek legszebb mondataival fejezem majd be. Jólétről és működő gazdaságokról, szép és bőven termő kertekről olvasunk, mindjárt halljuk is – ezek azonban nekünk már többről, a lelki háztartásunkról és a belső állapotainkról beszélnek! Csak „áradjon a törvényesség, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak” – azaz tegyünk le a mások hibáztatásáról mint életprogramról, lépjük át a szent “küszöböt”, vagyis menjünk be a kegyelem templomába, ha kell napjában többször is – és végül, vegyük észre Istenünk örömteli üzeneteit, amikkel helyreállítja, ha úgy esett volna, ledőlt sátrainkat. Néha éppen a legkisebbek által…

„Akkor…” – így hangzik hát a “szigorú” Ámós könyvének utolsó néhány mondata – „…eljön az idő, így szól az Úr, amikor nyomon követi a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt. Must csorog a hegyekről, és ömlik a halmokról. Jóra fordítom népemnek, Izraelnek sorsát. Az elpusztult városokat fölépítik, és laknak bennük. Ültetnek szőlőket, és isszák azok borát, kerteket művelnek, és eszik azok gyümölcsét. Elültetem őket földjükbe, és többé nem tépik ki őket földjükből, amelyet nekik adtam. Ezt mondja az Úr, a te Istened.” (Ám 9,13-15)

Mit tehetünk ehhez..? Összesen ennyit: így is legyen, mégpedig mindnyájunk életében! Ámen.