Adventi reménység

Adventi reménység

Emberi életünk szánalmasan ki tud üresedni, olyankor elveszti fényét és örömét. Marad belőle civódás, ellenségeskedés, talán valami taposómalomként megélt napi szokás és kötelesség. Advent viszont éppen azért fontos idő, mert ilyenkor megtelhet a lélek új reménységgel: Jézus eljön! Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. december 8.

Adventi reménység

 

Lekció: Zsolt 72,1-20

Textus: Zsolt 72,4-5 Zsolt 72,8-11

„…Szolgáltasson igazságot azoknak, akik a nép körében kisemmizettek, segítse a szegényeket, de tiporja el az elnyomókat! Éljen addig, míg nap és hold lesz, nemzedékről nemzedékre. …Uralkodjék tengertől tengerig, és a Folyamtól a világ széléig… Tarsisnak és a szigeteknek királyai hozzanak ajándékot, Sába és Szeba királyai fizessenek adót! Boruljon le előtte minden király, minden nép őt szolgálja!”

 

Igehirdetés

A jó királyért való imádság annyira magától értetődő a történelemben, hogy az angolok himnusza ma is így kezdődik „Isten, óvd a nemes királyt…!” Nem volt ez másként két-háromezer éve sem, s az apostol intése szerint is így történjen: „…tartassanak könyörgések minden emberért, királyokért, és minden méltóságban lévőkért, hogy csendes és nyugodalmas időket élhessünk.” (1Tim 2,2)

Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy már a sumér-akkád, az ugariti s később a szír-arám időkből is akadnak írásos emlékek a Közel-Keletről, ahol főpapok és udvari költők magától értetődő módon szólnak az uralkodó égi származásáról, isteni törvényeket kinyilatkoztató, igaz beszédéről, a király legfőbb bírói tekintélyéről, magasztos és népe számára mindenkor kizárólag jótékony tevékenységéről. Kérik is a mennytől, hogy a király fia, sőt, késői utódai is az ország trónján ülhessenek, egyszóval maradandó dinasztiájuk és örök birodalmuk legyen.

Ez a történelmi közeg, ahol Izraelben más király-zsoltárokkal együtt, a 72. Zsoltár is született – melyet Kalauzunk advent második vasárnapjára, ünnepi olvasmányul ajánl most számunkra.

A bibliai szövegnek, mint minden más irodalmi anyagnak elképzelhető számos, egymástól akár eltérő olvasata. Szokás arra hivatkozni, hogy „az egyháznak” van egy bizonyos értelmezése, aminek szellemében a Biblia mindenkor felfogható – de tudjuk, ez már felekezetenként is eltérő. A keresztyénség történelmében ráadásul sok elmélyült és komoly magyarázó akadt, akik más-más súlyponti üzenetet találtak, amire értelmezésüket építették: őket sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Ezúttal pontosan azt az „eretnekséget” követjük el, hogy Origenész-t (Kr.u. 184-253), e görögül író egyházatyát idézzük, akinek már apja is keresztyén vértanú volt, s családi vagyonukat elkobozták. Születési helye, Alexandria az ókor egyik legjelentősebb szellemi központja volt, világhírű könyvtárral és hellenista filozófiai iskolákkal. Ő maga a Szentírás tudós kutatója és magyarázója lett, aki elmélyült teológiai művei készítése mellett bejárta az akkor ismert világot Rómától Dél-Arábiáig. Decius császár alatt keresztyénüldözések során, 69 éves korában elszenvedett kínzásokban halt meg.

Gondolatai némelyikét, melyek közt valóban akadtak gnosztikus s más hatásokat tükröző tanítások, korabeli zsinatok eretnekségnek ítélték. Töredékesen ránk maradt műveiből azonban kiderül, hogy egy tekintetben bizonyosan korszerű gondolkodó volt, amennyiben a Szentírás olvasatának szintjei kérdését egyáltalán fölvetette.

Úgy ítélte, hogy a bibliai szövegnek legalább háromféle „jelentésével” kell számolnunk. Van egy verbális, azaz szó szerinti, nála testi értelme. Ehhez mindenki hozzáfér, aki ismeri a nyelvet; ezt olvassuk a tekercsekben. Magasabb szint ennél azok lelki (pszühikosz) tanítása – amikor az olvasott szöveg cselekedeteinket befolyásolja, amennyiben erkölcsileg hat ránk. Van végül a szövegnek egy szellemi (pneumatikosz) jelentése is – ami az igazán mély, végső isteni titkokat tárja fel – így Origenész.

Ebben az írásmagyarázati alapelvben a görög filozófia test-lélek-szellem antropológiai felosztása érvényesül, némileg iskolásan is. Ne feledjük viszont, hogy a jelenkori emberkép fogalmai szerint az ember összesen egy gép: ha baj van vele, “meg kell javítani”, mint egy kerékpárt, hogy megint jól működjön – lévén, hogy korunk az embert kizárólag testnek látja. Origenész viszont nem tagadja, sem másra visszavezetni nem kívánja a lelket, mint létező emberi valóságot, s a szellemnek, a gondolkodás ragyogásának főleg megadja az őt megillető tiszteletet – már csak azért is, mert gondolkodásában Isten maga is örök szellem, teremtő tudás!

Ha a Szentírást ma testi, vagyis szó szerint módon olvassuk, akkor a Föld „isteni kijelentésünk tanítása szerint” (!) kizárólag 5779 éves lehet – ennyit ad ki ugyanis szereplőinek életkora, ha Ádámtól kezdve máig összeadjuk… ! A Biblia azonban nem geológiai vagy biológiai szakkönyv: a csillagok járásának és az aminosavak szekvenciáinak semmi köze az üdvösséghez. A korrekt radioaktív-C, valamint tömegspektrográfos vizsgálatok eredményei szerint a föld életkora elfogadottan 4,54 milliárd év – amit hívő embereknek is tudomásul kell venni. E tény nem kizárja, de éppenséggel értelmezendővé is teszi azokat a tudományosan jelenleg magyarázatlan, elképesztő „ugrásokat”, amik az élet, s benne az emberi tudat eléréséhez szükségesek voltak a Föld történetében négy és félmilliárd év alatt, s amikre – Szentírásunk csodálatos intuícióval – jelképesen, a teremtés hat különböző napja formájában utal is!

Mai igénk – szó szerinti értelmezésben – egy közel-keleti, nem túl jelentős népcsoport igénye arra, hogy a többi nemzet előtte meghódoljon, ő maga pedig világhatalomra tegyen szert. Adózzon számára valamennyi nép, uralkodóik hízelkedve ajándékokat vigyenek királyának: „Hajtsanak térdet előtte a pusztalakók, nyalják a port ellenségei.” (Zsolt 72,9) Ilyen elvárás, függetlenül attól, ki támasztja nyilvánvalóan ellenérzéseket kelt más népekben, nem is lehet másként. Található-e ennél a „testi jelentésnél” magasabb értelme a szövegnek?

Igen, amennyiben a választott néphez tartozás nem etnikai egységet jelöl, mint más nemzetek esetében, hanem mindenekfelett hitbeli-erkölcsi minőséget. Istenre való izzó figyelést, amit az atyák minden emberi gyarlóságuk mellett is megkülönböztetett mértékben felmutattak. Ábrahám egyetlen fiát feláldozná, ha az Úr azt kérné tőle; Izsák látatlanban elfogadja feleségének Rebekát, hogy az lelki-hitbeli értelemben is teljes értékű társa lehessen. (1Móz 24,37-38   1Móz 24,65)  Jákob a fizikai lesántulásáig “megküzd Istenéért” (már nem csak az anyagi előmenetelként értett “áldásért”) a révnél történt hajnali birkózásában… De szükségtelen is részletesen mindezt fölsorolni. (Zsid 11,32-39) Ha „Isten népe” alatt a valóban magasabb, hitbeli megalapozottságú életminőséget és főleg vezetettséget értjük, akkor annak “királya” sem más, mint maga az Úr, aki „…igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő” (Zak 9,9) – s e nagyszerű dolognak nem csupán vérségi leszármazás, hanem a hit és az erkölcsi tartás a valódi gyökere és biztosítéka.

És itt kezdődik a mi adventi reménységünk. Látunk Izrael életében először ugyanis földi királyokat, akik jól-rosszul, homályosan s olykor nagyon is foltokkal magukon, de utalnak erre a mennyei királyságra, Isten országára. Utána viszont, s ez nagyon fontos, egy egészen más szinten – megpillantjuk igaz és szabadító Megváltónkat: azt a Krisztust, akit már a próféták is sejtettek – ő a valóban Nagy Király! Végül pedig azt is megértjük, hogy mindezekben a mi életünkről van szó, akik itt küzdünk a földi téreken – s utunk lejártával hazatérünk majd örök hazánkba! Amik a Bibliában megírattak nekünk, a mi tanulságunkra és üdvösségünkre írattak meg. Krisztus érdemében részesedve minden hívő papi, királyi, és prófétai tisztségre hivatott! (1Kor 10,11  Jel 1,6  1Kor 12,10-11)

Kezdjük hát megértésünket mi is a földi „királyokkal” – milyen adventi reménység van elrejtve működésükben? Ha távol van tőlük hamisság, áltatás és álnokság, vagyis ők maguk igazak, eszközeik tiszták, eljárásaik jogszerűek, a kisemmizetteket fölemelik, valóban a “közjóért” munkálkodnak – akkor szívünket reménységgel tölthetik el. Nem csak szabad ilyen elöljárókért imádkozni, hanem lelkiismereti kötelesség is. Mózes imára emelt karját is tartották a többiek egészen napszálltáig, amíg a nép a csatáját győzelemre nem vitte…! (2Móz 17,11-13)

Az ilyen típusú királyság nem csak „kommunikáció dolga”, amint azt némelyek ma tudni vélik, hanem még egyszer, és nyomatékosabban: igazságé. Leronthatja ugyan hiúság, elbizakodottság, főleg pedig a kormányzó etikum megromlása – de elsősorban Isten dolga, hogy ő melyik felett, mikor és hogyan ítél. Mi általában csak a végeredményt látjuk, ami már megtörtént; de bizonyosak vagyunk arról, hogy a történelem Ura – végső összegzésben mégis maga az Örökkévaló.

Sem isteníteni nem kell tehát az elöljárókat (ettől az Ószövetség, s egyedül az, ment is maradt a Közel-Keleten), de gyűlölni sem, ha hibát fedeznénk föl valamelyik döntésükben. Emberek ők, mint mi – megbízatásuk egy adott időre, nem pedig az örökkévalóságra szól. Intézkedéseik anyagi és szervezési vonatkozásúak, s a közhangulatot  képesek befolyásolni, ám az üdvösség dolgában hivatásuk nincs. Örüljünk, ha azt látjuk, értünk élnek s dolgukat becsülettel teszik – de sose tulajdonítsunk működésüknek végső jelentőséget. Erre a hitében meggyengült, szellemében elsekélyesedett ember hajlik: vallásává lesz a napi politika, s egy idő után a hatalom és érvényesülés ügyei töltik be egész lelki horizontját. E rontás rendszerint nehezen reparálható.

A zsoltárban megénekelt, “imába foglalt” király még akkor is, ha hivatását tisztességgel és tökéletes igazsággal tölti be, legfeljebb csak utal a Világegyetem Királyára! Erősítse is adventi szívünk reménységét minden becsületes elöljáró: Isten szolgája, “liturgusa” ő (Róm 13,4-7) – amennyiben nem versengés, hiúság vagy tisztátalan nyerészkedés vezérlik, hanem népének előmenetele. (Luk 3,14)

Meg kell még jegyezni, az „…afféle földi király személye” eszünkbe juttathatja: mi is mind elöljárók vagyunk a magunk módján, bizonyos emberek számára. Fiatalabbak, tapasztalatlanabbak, rokonok és barátok is – úgy tekinthetnek ránk, mint akiktől példát és útmutatást várnak. Meg ne csaljuk reményeiket, kiábrándulást ne okozzunk számukra. Adventi hitünk ez legyen: növekedhetünk egyszerű létezésünk körében, a családban, kollégák és barátok közt a „ránk osztott” jók továbbadásában…! Ezzel nem szabad fukarkodni – ami jóban magunk részesültünk, azt mindig kötelesség továbbadni.

Origenész „második szintje” ugyanis már pontosan az, amikor a király nem pompájában, kíséretével és gazdagságával, jó esetben igazságosságával és jólétet teremtő kormányzásával szólongat, hanem lelkünket etikai imperativuszával megindítja. Itt már az a valaki fontos, akire ő csupán utal – a Nagy Királyra! Krisztusunk az adventi reménység igazi forrása! Honnan jöhet hozzánk békesség, áldás és kegyelem, ha nem az ő jóságából..? Ő „igazságot szolgáltat a kisemmizetteknek” – bár ezt egyáltalán nem mindig vagyoni kárpótlás formájában teszi. Hozzátartoznak mindennapjainkhoz az anyagiak – de nem az anyagiak jelentik az életet. Ebben olyan bibliai igazság rejlik, amit minden érett szívű, magához őszinte ember előbb vagy utóbb belát – s minél később teszi, annál kisemmizettebb marad.

Adventben annak erősödik meg tehát a reménysége, aki át tudja helyezni élete „súlypontját” önmagáról – Krisztusra! A maga körül pörgő, énközpontú ember egyre sötétebben látja a világot, s  ez nem is lehet másként: milyen jó fakadhat önző önmagunkból…? A világ, sőt az élet maga is önmagában egy lefelé mozgó spirál, fókuszpontjában az elmúlással. Pontosan ezen változtat a “Nagy Király”, Megváltó Jézusunk, amikor kinyitja szívünket az örökkévalóságára. Azután már nem magunkat sajnálgatjuk, milyen mulandók is vagyunk – mert őbenne megtaláltuk az örök életet! (Ján 3,16-17)

Ilyen módon válik szikla-fundamentumúvá az addig homokra épített ház. Amikor eljönnek a szelek és viharok, mert eljönnek:  nem dől össze, mert – kősziklára építtetett!

Nehéz Origenészt követnünk ennél is „magasabb szintre” – hiszen milyen még szellemibb, vagy még spirituálisabb (pneumatikosz) igazság létezhet…? Ő mindenesetre megnevezi a Szentírás egy harmadik típusú olvasatát is. A görögöknél ez a bölcseleti igazság szintje – az egyetemes gondolkodás, ami hétköznapi ember számára legfeljebb villanásnyi időre adatik, ha végső összefüggések reveláció-szerűen egyáltalán megmutatkoznak számára – ám az igazán nagy gondolkodók éppen ilyen „megvilágosodások” mélyebb és részletesebb kifejtésének szentelik életenergiáikat.

Ha mégis meg akarjuk ragadni, amire Origenész utalhatott e tekintetben, hogy valami „szellemi”, akkor életünk értelmezési keretére kell gondolnunk. Ilyen számunkra a centiméter, a gramm és a másodperc mérhető világa, ahol kizárólag az van, ami mérhető. Holott, mi a mérés maga? Egy önkényesen választott mértékegység számlálható, mennyiségi adatokban való kifejezése – ahol a dolgok egymással esetleg még összevethetők is – de mit kezdjünk azokkal, amik egyetlen egyszer történnek velünk életünkben…? Születésünk maga, aztán gyermekkorunk, társunk megtalálása, hivatásunk elfogadása, testi elmúlásunk  – milyen módon lehet „mérni”, mással összehasonlítani ezeket…? Nyilván sehogy. S akkor nincsenek is…? Mi biztosítja, hogy a mérhető dolgokból valaha is összeáll a valóban értékes, jelentős egész? Nem lehet-e, hogy a jelenkori tudomány csupán az Univerzum “szó szerinti” (testi) olvasatára képes, hogy Origenésznél maradjunk?

Teljesen másik világba kell ehhez a köznapiból átlépni: fogalmazzuk most így – másik értelmezési keretbe. Origenész ezt tette, amikor a szövegek „testi”, azaz szó szerinti értelme mellé további két szintet fölvonultatott: a morálisan megmozgató „lelkit” (pszühikosz), és a végső dolgokra vonatkozó „szellemit” (pneumatikosz) is. Bátran kísérletezhetünk  különböző szintek feltételezésével egyéni gondolkodásunkban magunk is az ige biztatásának jegyében: „Mindent megvizsgáljatok, és ami jó, megtartsátok…!” (1Thess 5,21) Ahelyett, hogy koloncként vitetnénk magunkat másokkal – munkálkodhatunk saját belső világunk gazdagításán: igei (logoszra vonatkozó) belátásaink megfogalmazásával, rendszerezésével és ellenőrzésével. Ki akadályozhat meg ebben minket? Amikor eljönnek a nehéz idők, ahogy minden ember életében eljönnek, nem állunk majd ott lelkileg kiszolgáltatottan, szemben a testi leépüléssel vagy a kétségbeesés mázsás súlyaival: lesz jobb értelmezési keretünk ezeknél…!

Éppen erre való az advent: a legjobb reménységeinkben való megerősödésre. Origenészt el is felejthetjük, ha nagyon akarjuk, ő csak egy példa volt ebben a dologban – bár ahhoz túl jó dolgokat mondott, hogy mindenestől semmibe vegyük. Csináljunk magunknak mi is értelmezési keretet, ahogy ő is tette; saját sorsunk, családban való helyünk, hitbeli alapállásunk friss újrafogalmazásához – van hozzá indítás a Szentírásban éppen elég! A 72. Zsoltár minden betűje értelmezés és magunkra alkalmazás után kiált – miért ne örvendeztetnénk meg lelkünket azzal, hogy alaposan elolvassuk, elgondolkodunk tartalmán, és hozzámérve magunkat, adventi reménységet merítünk belőle…?

Testi értelmében e zsoltár Izrael királyáról szólt. Lelki értelmében már Megváltó Krisztusunkról, aki úgy szeretett minket, hogy életét adta értünk a Golgotán.  „Szellemi” értelmében pedig rólunk, mai olvasóiról, akik igen, magunk is lehetünk olyan igazságosak, tisztességesek, jó szándékúak és éltetőek, mint a szövegből kitetszik úgy a jeruzsálemi uralkodónak szóló jó kívánságokból, mint pedig a Nagy Király iránti, messiási várakozásokból…!

Befejezésül szólaljon meg református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté (1563) erre vonatkozó, 32. Kérdése feleletével együtt; indoklásul és összefoglalásául is annak, hogy ebben a mai igehirdetésben a 72. Zsoltár alapján – az uralkodó, a „király” témájával foglalkoztunk:

„Miért hívnak téged Krisztusról keresztyénnek?” „Azért, mert hit által Krisztusnak tagja, és így az ő felkenetésének részese vagyok avégre, hogy nevéről én is vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatul neki adjam s a bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcoljak – azután pedig ővele együtt minden teremtett dolog felett örökké uralkodjam.”

Igen, így is lehet. Ne hatalmaskodjék felettünk más, saját félelmeink és vágyaink sem, ám halál vagy élet, jelenvalók és következendők sem – csak és egyedül Urunk, az advent Jézusa! Ő, a Nagy Király megígérte, hogy eljön, nem hagy minket árvákul. (Ján 14,18-21) Ez az advent lényege, tartalma és szíve közepe – nem maradunk nélküle: betölt minden jókkal, legfőképpen pedig reménységgel. Ad életörömöt bosszankodás helyett, félelem helyett pedig reményt és új bizakodást – mert az ő királysága alatt jó alattvalónak lenni. Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

„Emeljük Jézushoz szemünk, jön már királyi győztesünk:

Mennyből leszáll, s együtt leszünk!

Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön,

Felséges várástól feszüljön:

Az álmot űzd el, készen állj, Krisztus-nép jön, jön a Király!” Ámen.

(367. dics. 1. v.)