Igehirdetések

Adventi reménység

Emberi életünk szánalmasan ki tud üresedni, olyankor elveszti fényét és örömét. Marad belőle civódás, ellenségeskedés, talán valami taposómalomként megélt napi szokás és kötelesség. Advent viszont éppen azért fontos idő, mert ilyenkor megtelhet a lélek új reménységgel: Jézus eljön! Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. december 8.

Adventi reménység

 

Lekció: Zsolt 72,1-20

Textus: Zsolt 72,4-5 Zsolt 72,8-11

„…Szolgáltasson igazságot azoknak, akik a nép körében kisemmizettek, segítse a szegényeket, de tiporja el az elnyomókat! Éljen addig, míg nap és hold lesz, nemzedékről nemzedékre. …Uralkodjék tengertől tengerig, és a Folyamtól a világ széléig… Tarsisnak és a szigeteknek királyai hozzanak ajándékot, Sába és Szeba királyai fizessenek adót! Boruljon le előtte minden király, minden nép őt szolgálja!”

 

Igehirdetés

A jó királyért való imádság annyira magától értetődő a történelemben, hogy az angolok himnusza ma is így kezdődik: „Isten, óvd a nemes királyt…!” Nem volt ez másként két-háromezer éve sem, s az apostol intése szerint is „…tartassanak könyörgések minden emberért, királyokért, és minden méltóságban lévőkért, hogy csendes és nyugodalmas időket élhessünk.” (1Tim 2,2)

Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy már a sumér-akkád, az ugariti s később a szír-arám időkből is bőven akadnak írásos emlékek a Közel-Keletről, ahol főpapok és udvari költők magától értetődő módon szólnak az uralkodó égi származásáról, isteni törvényeket kinyilatkoztató, igaz beszédéről, a király legfőbb bírói tekintélyéről, magasztos és népe számára feltétlenül mindenkor kizárólag jótékony tevékenységéről. Ezek alapján kérik is a mennytől, hogy a király fia (sőt, késői utódai is) maradjanak mindenkor az adott ország trónján, dinasztiájuk és örök birodalmuk gyakorlóiként.

Ez volt hát a régió történelmi közege, ahol Izrael körében más király-zsoltárokkal együtt, a 72. Zsoltár is megszületett – melyet Kalauzunk advent második vasárnapjára, ünnepi olvasmányul ajánl számunkra.

A bibliai szövegnek, mint minden más irodalmi anyagnak elképzelhető számos, egymástól akár eltérő olvasata. Szokás arra hivatkozni, hogy „az egyháznak” van egy bizonyos értelmezése, aminek szellemében a Biblia mindenkor felfogható, de tudjuk, ez már felekezetenként is eltérő. A keresztyénség történelmében ráadásul sok olyan elmélyült és komoly magyarázó akadt, akik esetenként más-más fontos pontot találtak, amire értelmezésüket építették: őket sem lehet teljességgel figyelmen kívül hagyni.

Ezúttal pontosan azt az „eretnekséget” követjük el, hogy Origenész-t (Kr.u. 184-253), e görögül író egyházatyát idézzük, akinek már apja is keresztyén vértanú volt, s családi vagyonukat elkobozták. Születési helye, Alexandria az ókor egyik legjelentősebb szellemi központja volt, világhírű könyvtárral és hellenista filozófiai iskolákkal. Ő maga a Szentírás tudós kutatója és magyarázója lett, aki elmélyült művei elkészítése mellett bejárta az akkor ismert világot Rómától Dél-Arábiáig. A Decius császár alatti keresztyénüldözések során, 69 éves korában elszenvedett kínzásokban halt meg.

Gondolatai némelyikét, melyek közt valóban akadtak gnosztikus s más hatásokat tükröző tanítások, korabeli zsinatok eretnekségnek ítélték. Töredékesen ránk maradt műveiből azonban kiderül, hogy egy tekintetben bizonyosan korszerű gondolkodó volt, amennyiben a Szentírás olvasatának szintjei kérdését egyáltalán fölvetette.

Úgy látta, hogy a bibliai szövegnek legalább háromféle „jelentésével” kell számolnunk. Van egy verbális, azaz szó szerinti, nála testi értelme. Ehhez mindenki hozzáfér, aki ismeri a nyelvet; ezt olvassuk a szentírási tekercsekben. Magasabb szint ennél azok lelki (pszühikosz) tanítása – amikor az olvasott szöveg cselekedeteinket befolyásolja, amennyiben erkölcsileg hat ránk. Van továbbá a szövegnek még egy szellemi (pneumatikosz) jelentése is – ami a végső isteni titkokat tárja fel előttünk – így Origenész.

Észrevehetjük, hogy ebben az írásmagyarázati alapelvében az ember test-lélek-szellem görög filozófiai felosztása érvényesül, talán némileg iskolásan is. Ne feledjük viszont, hogy például a jelenkori emberkép fogalmai szerint az ember összesen egy gép: ha baj van vele, technikusként meg kell javítani, mint egy kerékpárt, hogy megint jól működjön – lévén, hogy korunk az embert szinte kizárólag testnek akarja látni. Ehhez képest Origenész nem tagadja (sem másra visszavezetni nem kívánja) a lelket, mint létező emberi valóságot, s a szellemnek, a gondolkodás ragyogásának is megadja az azt megillető tiszteletet – már csak azért is, mert Isten maga is örök szellem, teremtő tudás.

Ha a Szentírást ma testi (szó szerinti) módon olvassuk, akkor a Föld „isteni kijelentésünk tanítása szerint” (sic!) kizárólag 5779 éves lehet – ennyit ad ki ugyanis szereplőinek életkora, ha Ádámtól kezdve máig összeadjuk…  A Biblia azonban nem geológiai vagy biológiai szakkönyv: a csillagok járásának és az aminosavak szekvenciáinak semmi köze az ember üdvösségéhez. A korrekt radioaktív-C vizsgálatok eredményei szerint a föld életkora 4,54 milliárd év – ezt hívő embereknek is tudomásul kell venni. E tény nem hogy kizárja, de éppenséggel szükségessé is teszi azokat a – tudományosan cseppet sem magyarázható – elképesztő „ugrásokat”, amik egyáltalán maga az élet, s benne az emberi jelenlét és tudat eléréséhez szükségesek voltak a Föld történetében az eltelt négy és félmilliárd év alatt, s amikre Szentírásunk csodálatos intuícióval jelképesen, a teremtés hat különböző napja formájában utal is.

Mai igénk, szó szerinti értelmezésben egy kis, közel-keleti népcsoport igénye arra, hogy a többi nemzet előtte mind meghódoljon, ő maga pedig világhatalomra tegyen szert. Adózzon neki valamennyi nép, királyaik hízelkedve ajándékokat vigyenek az ő királyának: „Hajtsanak térdet előtte a pusztalakók, nyalják a port ellenségei.” (Zsolt 72,9) Ilyen elvárás, függetlenül attól, ki támasztja nyilvánvalóan ellenérzéseket kelt más népekben, ez nem is lehet másként. Található-e ennél a „testi” jelentésnél magasabb értelme a szövegnek?

Igen, amennyiben a választott néphez tartozás nem csak etnikai egységet jelöl, mint más nemzetek esetében, hanem mindenekfelett hitbeli-erkölcsi minőséget. Istenre való izzó figyelést, amit az atyák minden emberi gyarlóságuk mellett is megkülönböztetett mértékben felmutattak. Ábrahám egyetlen fiát feláldozná, ha az Úr azt kérné tőle; Izsák látatlanban elfogadja feleségének Rebekát, hogy hitvese majd lelki-hitbeli értelemben is teljes értékű társa lehessen. (1Móz 24,37-38   1Móz 24,65)  Jákob fizikai lesántulásáig megküzd Istenéért a révnél történt hajnali birkózásában – de szükségtelen is ezeket részletesen mind fölsorolni. (Zsid 11,32-39) Ha a „nép” alatt ezt a valóban magasabb, hitbeli megalapozottságú életminőséget értjük, akkor annak királya sem más, mint maga az Úr – aki „…igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő” (Zak 9,9) – s ennek a nagyszerű dolognak sem csupán vérségi leszármazás, hanem a hit és erkölcsi tartás a valódi gyökere és biztosítéka.

Itt kezdődik a mi adventi reménységünk! Látunk először ugyanis földi királyokat, akik jól-rosszul (inkább homályosan és olykor foltokkal magukon), de mégis utalhatnak erre a mennyei királyságra, Isten országlására. Utána, egy másik szinten már, megpillantjuk magát igaz és szabadító Megváltónkat, azt a Krisztust, akit már a próféták is sejtettek – ő a Nagy Király! Végül pedig még azt is megértjük, hogy mindezekben a mi életünkről van szó, akik itt küzdünk e földi téreken – s vendégeskedésünk lejártával hazatérünk majd örök hazánkba… Amik a Bibliában megírattak, azok teljes bizonyossággal a mi tanulságunkra, üdvösségünkre írattak meg, mert Krisztus érdemeiben hit által részesedve minden hívő ember papi, királyi, és prófétai tisztségre hivatott! (1Kor 10,11  Jel 1,6  1Kor 12,10-11)

Kezdjük tehát megértésünket ezúttal mi is a földi elöljáró „királyokkal” – milyen adventi reménység lehet elrejtve működésükben? Ha távol van tőlük a hamisság, áltatás és álnokság, tehát ők maguk igazak, ha eszközeik tiszták, eljárásaik jogszerűek, a hatalmat nem a hatalomért akarják, ha a kisemmizetteket fölemelik, valóban a közjóért munkálkodnak – akkor igen, szívünket reménységgel tölthetik el. Nem csak hogy szabad ilyen elöljárókért imádkozni, hanem lelkiismereti kötelesség is. Mózes imára fölemelt karját is tartották a többiek napszálltáig, amíg a nép a maga csatáját győzelemre nem vitte! (2Móz 17,11-13)

Ez a fajta királyság nem „kommunikáció dolga”, amint azt ma némelyek tudni vélik, hanem még egyszer, és még nyomatékosabban: igazságé. Leronthatja persze hiúság, elbizakodottság, főleg pedig az etikum megromlása – de Isten dolga, hogy ő melyik felett mikor és hogyan ítél. Mi mindig csak a végeredményt látjuk, azt, ami már megtörtént; de bizonyosak vagyunk arról, hogy végső összegzésben mégis maga Isten a történelem Ura.

Sem bálványozni, isteníteni nem kell tehát az elöljárókat (ettől az Ószövetség, s egyedül csak az, ment is maradt a Közel-Keleten), sem pedig gyűlölni, ha hibát fedeznénk föl valamelyik döntésükben. Emberek ők, mint mi – megbízatásuk egy adott időre, nem pedig az örökkévalóságra szól. Nem is képesek érinteni a lelkek végső sorsát: intézkedéseik kizárólag az anyagi, szervezési, s legfeljebb a „kommunikációs teret”, vagyis közhangulatot és az általános vélekedéseket képesek befolyásolni, ám az üdvösség dolgában hivatásuk nincs. Örüljünk, ha látjuk, hogy valóban értünk élnek, s dolgukat becsülettel teszik – de sose tulajdonítsunk működésüknek végső jelentőséget. Erre leginkább a hitében meggyengült, szellemében elsekélyesedett ember hajlik: vallásává lesz a napi politika, s egy idő után a hatalmi érvényesülés ügyei töltik be egész lelki horizontját. E rontás aztán rendszerint nehezen reparálható.

A zsoltárban megénekelt, imába foglalt király még akkor is, ha hivatását teljes tisztességgel és tökéletes igazsággal tölti be, legfeljebb csak utal a Világegyetem Királyára. Erősítse adventi szívünk reménységét így is minden becsületes elöljáró: Isten szolgája ő a maga ténykedésével (Róm 13,4-7) – amennyiben nem versengés, hiúság vagy tisztátalan nyerészkedés vezérli, hanem népének előmenetele. (Luk 3,14)

Meg kell még jegyezni, az „afféle földi király személye” eszünkbe juttathatja: mi is mind elöljárók vagyunk a magunk módján, bizonyos emberek szemében. Fiatalabbak, tapasztalatlanabbak, akár rokonok és barátok is – úgy tekinthetnek ránk, mint akiktől példát és útmutatást várnak. Meg ne csaljuk őket, kiábrándulást ne okozzunk számukra. Adventi reménységünk ez legyen: igenis növekedhetünk egyszerű létezésünk körében, a családban, kollégák és barátok közt a „ránk osztott” jók továbbadásában…! Ezzel tényleg nem szabad fukarkodni. Ami jóban magunk részesültünk, azt mindig öröm is továbbadni.

Origenész „második szintje” már az, amikor a király nem udvari pompájában, kíséretével és gazdagságával, jó esetben igazságosságával és jólétet teremtő kormányzásával szólongat minket, olvasókat, hanem lelkünket etikai imperativuszával megindítva. Itt már az a valaki fontos, akire szimbolikus szinten (tegyük hozzá, rendkívül kedvező esetben is) ő csupán utal – a Nagy Királyra! Krisztusunk az adventi reménység igazi forrása! Honnan jöhet hozzánk békesség, áldás és kegyelem, ha nem az ő jóságából..? Ő „igazságot szolgáltat a kisemmizetteknek” – bár ezt egyáltalán nem mindig vagyoni kárpótlás formájában teszi. Hozzátartoznak mindennapjainkhoz az anyagiak, ez igaz – de nem az anyagiak jelentik az életet. Ebben olyan bibliai igazság rejlik, amit minden érett szívű, magához őszinte ember előbb vagy utóbb belát, s minél később teszi, annál kisemmizettebb marad.

Adventben annak a léleknek erősödik meg tehát a reménysége, aki át tudja helyezni élete „súlypontját” önmagáról – Krisztusra. A maga körül pörgő, én-központú ember egyre sötétebben látja a világot, ez nem is lehet másként – hiszen milyen jó fakadhat önző önmagunkból? A világ, sőt még az élet maga is, pusztán önmagában egy lefelé mozgó spirálhoz hasonlatos, fókuszpontjában az elmúlással. Pontosan ezen változtat a Nagy Király, Megváltó Jézusunk, amikor kinyitja szívünket az örökkévalóságára, s aztán már nem magunkat sajnálgatjuk, hogy milyen mulandók is vagyunk mi – mert őbenne nem egyebet találtunk meg, mint magát az örök életet! (Ján 3,16-17)

Ilyen módon válik szikla-fundamentumúvá az addig homokra épített ház, s amikor eljönnek a szelek és viharok, mert eljönnek –  nem dől össze: kősziklára építtetett.

Nehéz Origenészt követnünk valami ennél is „magasabb szintre” – hiszen milyen még szellemibb, vagy még spirituálisabb (pneumatikosz) igazság létezhet? Ő mindenesetre megjelöli a Szentírás egy harmadik típusú olvasatát is. A görögöknél ez a bölcseleti igazság szintje – az az egyetemes gondolkodás, ami hétköznapi ember számára legfeljebb villanásnyi időre adatik, amikor végső összefüggések mintegy reveláció-szerűen megmutatkoznak – ám az igazán nagy gondolkodók éppen ezen „megvilágosodások” mélyebb és részletesebb kifejtésének szentelik életenergiáik nagyobb részét.

Ha mégis meg akarjuk ragadni, amire Origenész e tekintetben, hogy valami „szellemi” utalhatott, akkor az életünk értelmezési keretére kell gondolnunk. Ilyen keret például a centiméter, gramm és másodperc mérhető világa, ahol is kizárólag az van, ami mérhető. Holott, mi a mérés maga? Egy önkényesen választott mértékegység számlálható, pusztán mennyiségi adatokban való kifejezése – ahol a dolgok egymáshoz esetleg hasonlíthatóak – de mit kezdjünk azokkal, amik egyszer, egyetlen egyszer történnek velünk egész életünkben…? Születésünk, gyermekkorunk, társunk megtalálása, hivatásunk elfogadása, vagy éppen testi elmúlásunk  – milyen módon lehet „mérni” ezeket? Nyilván sehogyan. S akkor nincsenek is…? Mi biztosítja, hogy a mérhető dolgokból valaha is összeáll a valóban értékes, jelentős egész? Nem lehetséges-e, hogy a tudomány csupán az Univerzum szó szerinti (“testi”) olvasatára képes, hogy megint Origenésznél maradjunk?

Teljesen másik világba kell tehát a köznapiból átlépni: fogalmazzuk ezt most így, hogy másik értelmezési keretbe. Origenész mindenesetre ezt tette, amikor is a szövegek „testi”, azaz szó szerinti értelme mellé legalább további két szintet fölvonultatott: a morálisan megmozgató „lelkit” (pszühikosz), és a végső dolgokra vonatkozó „szellemit” (pneumatikosz). Bátran kísérletezhetünk magunk is különböző szintek feltételezésével egyéni gondolkodásunkban – „Mindent megvizsgáljatok, és ami jó, megtartsátok!” (1Thess 5,21) Ahelyett, hogy koloncként vitetnénk magunkat másokkal – nyugodtan munkálkodhatunk saját belső világunk gazdagításán, igei (logoszra vonatkozó) belátásaink megfogalmazásával, rendszerezésével és ellenőrzésével is! Ki akadályozhat meg ebben minket? Amikor pedig eljönnek a nehéz idők, amik eljöttét egyáltalán nem tudjuk megakadályozni, nem állunk majd ott lelki értelemben fegyvertelenül, kiszolgáltatottan, szemben a testi leépüléssel vagy a kétségbeesés kísértésével: lesz jobb értelmezési keretünk ezeknél!

Pontosan erre való az advent: a legjobb reménységeinkben való megerősödésre. Origenészt akár el is felejthetjük, ha nagyon akarjuk, ő csak egy példa volt ebben a dologban – bár ahhoz túl jó dolgokat mondott. Csináljunk magunknak mi is értelmezési keretet, ahogy ő is tette; saját sorsunk, családban való helyünk, hitbeli alapállásunk friss újrafogalmazásához – van hozzá indítás a Szentírásban éppen elég! A 72. Zsoltár minden betűje értelmezés (magunkra alkalmazás) után kiált – ugyan miért ne örvendeztetnénk meg lelkünket azzal, hogy rendesen elolvassuk, időt szánva rá, elgondolkodunk tartalma fölött, és hozzámérve magunkat, még adventi reménységet is merítünk belőle…?

Testi értelmében e zsoltár Izrael királyáról szólt, ez kétségtelen. Lelki értelmében már Megváltó Krisztusunkról, aki úgy szeretett minket, hogy életét adta értünk a Golgotán.  „Szellemi” értelmében pedig közvetlenül rólunk, mai olvasóiról, akik igen, magunk is lehetünk olyan igazságosak, tisztességesek, jó szándékúak és éltetőek, mint az a szövegből kitetszik úgy a jeruzsálemi uralkodónak szánt jó kívánságokból, mint pedig a Nagy Királyra értendő, messiási várakozásokból…!

Álljon itt befejezésül református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté (1563) erre vonatkozó, 32. Kérdése, feleletével együtt; egyszerre indoklásul, és összefoglalásául is annak, hogy mi ebben a mai igehirdetésben – a 72. Zsoltár alapján, az uralkodó, a „király” témájával foglalkoztunk:

„Miért hívnak téged (Krisztusról) keresztyénnek?” – „Azért, mert hit által Krisztusnak tagja, és így az ő felkenetésének részese vagyok avégre, hogy nevéről én is vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatul neki adjam s a bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcoljak, azután pedig ővele együtt minden teremtett dolog felett örökké uralkodjam.”

Igen, így is lehet: ne hatalmaskodjék, uralkodjék felettünk más, még saját félelmeink és vágyaink sem, de halál vagy élet, jelenvalók és következendők sem – csak és egyedül Urunk, az advent Jézusa! Ő megígérte nekünk, a Nagy Király, hogy eljön, nem hagy minket árvákul. Ez az advent lényege, valódi tartalma és szíve közepe – nem maradunk nélküle: betölt minden jókkal, legfőképpen pedig reménységgel. Ad bosszankodás helyett életörömöt, aggódás helyett pedig reményt és új bizakodást, mert az ő királysága alatt jó embernek lenni. Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

„Emeljük Jézushoz szemünk, jön már királyi győztesünk:

Mennyből leszáll, s együtt leszünk!

Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön,

Felséges várástól feszüljön:

Az álmot űzd el, készen állj, Krisztus-nép jön, jön a Király!” Ámen.

(367. dics. 1. v.)