Egyén vagy közösség – régi probléma. A kérdés megválaszolhatatlan, mégis folyamatosan felelnünk kell rá: az élet már csak ilyen. Vagy magunkra figyelünk, vagy pedig másokra. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. december 15.

Individualizmus és karácsony

 

Lekció: Mát 1,18-25

Textus: Mát 1,18-21

„Jézus Krisztus születése pedig így történt. Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek, de mielőtt egybekeltek volna, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el. Amikor azonban ezt végiggondolta magában, íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: József, Dávid Fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből.”

 

Igehirdetés

A keresztyén hagyomány bizonyos ágai nagy figyelmet szentelnek Máriának. Valóban megindító alázata, amint az evangéliumi híradásban az angyali üdvözletet fogadja, s aztán gondossága, amint a tizenkét éves Jézus szavait szívében forgatja. Mellette József szerepe a középkori római egyházi tanfejlődésben mindenesetre elhalványult. Derék családapának, és evangéliumi szereplőként szentnek is tekintették, de lényét messze nem övezte olyan kultusz, mint hitveséét.

Mi sem akarjuk magyarázatunkban versenyeztetni őket. Hitünk tanítása szerint imádat egyedül Jézust illeti, mint Isten igaz kijelentőjét (Ján 17,26) – más legfeljebb tiszteletben részesülhet a legérdemesebb bibliai személyek közül is. Mégis helyénvaló József „rehabilitációja”, amennyiben a bibliai híradás szerint az ő egyszerű lényéből ugyanaz az emberi jóság, alázat, és Isten iránti engedelmesség sugárzik, mint párjáéból – s példája ma is bárkit építhet és vihet előre hitében.

Legutóbbi igehirdetésünk egyik konklúziója volt, hogy készítsünk magunknak újabb és újabb elmélkedésre érdemes „felosztásokat” a világ dolgairól, lényegében tehát gondolati sémákat egyéni eszmélődésünkben, hogy felhasználva őket (míg azoknál is jobbakat nem találunk), értelmezési keretet adjanak a valóság személyesebb, önmagunkat is magába foglaló áttekintéséhez. Most megismételjük e javaslatot, mivel kipróbáltuk és haszonnal alkalmazzuk: igenis érdemes nem csupán érzelmi alapon, hanem gondolati síkon is értelmezni a világot!

Mint legutóbb, most is egy jelentősebb teológust veszünk példa gyanánt, aki magvas gondolatokkal gazdagította a keresztyén felfogást. A szerző Paul Tillich (1886-1965) Amerikában élt német teológus, aki egyebek közt a „paradoxonokban gondolkodást” adja a kezünkbe. Az egyoldalú és ideológikus elmélkedéssel szemben (amikor az embernek valahogy mindig igaza van a maga szemében), ő azt állítja: nagyon is vannak, még életünk alaptényei között is, bizonyos feloldhatatlan ellentétek, ahol gondolkodásunk elakad, s legfeljebb hezitálni tudunk két pólus között. Ezeket ő a létezésbe épített ellentmondásoknak („ontológiai paradoxon”-nak) tekinti, amiket megoldani emberileg szinte nem is lehet, olcsón és könnyedén biztosan nem – legfeljebb föléjük emelkedve együtt látni, és hitben szintetizálni.

Ne ijedjünk meg e „magasnak” tűnő bölcselkedéstől, valójában a mindennapi életünkről van szó. Ezúttal ugyan csupán egyetlennel foglalkozunk a Tillich-féle ontológiai paradoxonokból, mégis álljon itt mind a három, amint ő látta ezeket: egyén és közösség; forma és dinamika; sors és szabadság.

József és Mária története, tudjuk, Jézus születését megelőzően igazi adventi eseménysor. Megjelenik benne minden, ami csak a beteljesülésre váró földi remények témája: jövő és tervezés – lelkünk legfontosabb mozgató erői; aztán a biológiai életadás misztériuma, a születendő élet körüli csodálkozás, gond és áhítat; végül pedig az egyéni életkör féltése és mindenkori morális dilemmája – vajon mi szolgálja leginkább boldogságunkat, azaz hogyan cselekedjünk, amikor mások sorsa összefonódik a miénkkel? Ki álljon előbb, az én vagy a te?

Itt ad kapaszkodót kezünkbe Tillich első paradoxona: egyén és közösség (az ő lélektanból kölcsönzött szaknyelvén individuáció és participáció) örök és kibékíthetetlen ellentmondások. Miért? Mert az „önmagunkká válás”, valódi egyéniségünk kikristályosítása, tehát érvényes és hiteles individuum kiépítése fokozatosan és évtizedek alatt, kiküszöbölve a bénító önellentmondásokat – másfelől ennek szöges ellentéte, a feloldódás, részvétel a családban, kollégák közt, helyünket megtalálni és megbecsülni a közösségben, erőt merítve találkozásokból és ünnepekből, közös értékek emelkedett megbecsüléséből: ezek kiegészítik egymást, de sosem problémamentesen. Kifejezetten más irányba hatnak – s közben mind a kettőre szükség van. Ezért paradoxon a paradoxon.

Aki individuációjával van elfoglalva, vagyis önmaga énjén munkálkodik, azt rendszerint sérti a többiek jelenléte, főleg pedig vélekedései, esetleg nyomuló térfoglalása. Inkább elvonul, egyedül van. Aki viszont részvételre (participáció) vágyik, számára épp a lelki feloldódás aktuális – az örül a társaságnak, az ünnepi alkalmaknak, a nagy közös énekléseknek, de még egy négyszemközti baráti beszélgetésben megtapasztalt elfogadásnak is. Ellentétes lelki jelenségek ezek, mondhatnánk tűz és víz – melyek ritkán tűrik egymást szenvedés okozása nélkül. Létezésünk alapműködéseiről van szó, melyek paradox módon nem csak hogy mások, hanem mozgásuk szerint ellentétes irányúak is.

Tudjuk, kizárólag az képes hosszabb távon egy közösség értékes tagja maradni, aki önmagát, individuumát kifejlesztette, „személyiség kultúrája” magas színvonalú, egyéni tulajdonságait kézbe vette és megfelelően karban tartja, a károsakat pedig leépíti. Ezt hívjuk individuációnak. Viszont kizárólag akkor képes erre, ha gyermekkorában elegendő okos szeretetet kapott, sok-sok „részvétel” lehetőségével, ezáltal képessé lett a közösségi létezésre, s a többiek áramló, plazmaszerű erőterében újra és újra boldogan el is tud merülni, vagyis individuáció és participáció arányosan vannak jelen lelkében. Sem elzárkózó várúr, sem egy poénért üdvösségét odaadó társasági figura nem lesz belőle – élete egyensúlyban van.

József útján találunk mozzanatokat, amiket ilyen összefüggésben érthetünk meg legjobban. Mint egyszerű ácsmester nyilván nem gondolkodott filozofikus kategóriákban, nem foglalkoztatta őt sem individuáció, sem pedig participáció – élte egyszerű életét, ahogyan a többiek. Elzarándokolt a birodalmi népszámlálás kényszere miatt a várandós jegyesével együtt Betlehembe, hogy bejegyezzék nemzetsége, Dávid háza-népe tagjai közé. Heródes gyermek-vérengzése elől Egyiptomba menekültek, s csak az uralkodó halála után tértek vissza Galileába. Názáretben végezte ácsmesteri, szokott napi kenyérkereső munkáját, s ereje szerint eltartotta övéit. Évente fölment a zarándoklattal Jeruzsálembe, hogy az ünnepen háza-népével együtt megfürössze lelkét  ősei hitében – nagyjából ennyit tudunk róla.

Volt azonban életének egy sorsfordító szakasza, amikor a kezdetek idején Máriát eljegyezte. Erről sem tudunk sokkal több konkrétumot – pusztán annyit, hogy jegyességük időszakában kitűnt, párja áldott állapotban van. Mózes törvénye szerint (5Móz 22,20-21) súlyos büntetés várt volna rá – ő azonban igaz ember lévén, nem kívánta megszégyeníteni, csöndben el akarta bocsátani. De az Úr angyalától álomban útmutatást vett: „Ne félj magadhoz venni jegyesedet, mert ami benne van, az a Szentlélektől van!”

A férfi életében ez súlyos dilemma lehetett: bízhatok-e jövendő páromban? Nem fog-e cserben hagyni mint feleségem, elhagyni, megcsalni?  Mennyire vehetem komolyan saját álmomat, hogy ez a dolog így teljesen rendben van…? Kérdések özöne zuhanhatott rá. Egyetlen percben összesűrűsödött egész élete: azt érezhette, amit abban a helyzetben dönt, mindig vele marad, sorsává válik. Szereti-e Máriát annyira, hogy elfogadja őt mindenestől, életre-halálra – ez lehetett a kérdése.

S innentől válik József példája mércévé, mert kiderül: igaz ember ilyen helyzetben is számíthat az ég vezetésére. Kap útmutatást, ha egy röpke álom, s annak megértése erejéig is. Ne félj, József – főleg pedig magadat ne féltsd! Ha hiúságodról van szó, azt mentegetnéd, mint a legtöbben, akkor nincs dolgom veled. Ha viszont hangomat meghallod, magadat annak engedelmesen alárendeled, „önmagadat elveszted én érettem és az evangéliumért” (Márk 8,34-35) – akkor lehetsz a világ Megváltójának apja. Higgy a Szentlélek munkájában –  ilyen egyszerű.

József fölmérte a dolog jelentőségét. Tudott túllépni a fontos pillanatban önmagán, férfiúi hiúságán, komolyan vette a hozzá érkező szelíd lélek-érintést. Jegyesének szíve alatt hordott magzatát teljes alázattal Istentől való, szent életnek tekintette (R. Dehmel: Verklärte Nacht) – s az Úr meg is áldotta jóságos elhatározását. Jöhósuáh – mert így hangzik Jézus neve héber-arámul („az Úr szabadítása”) amit az angyal szánt neki – Isten királyi uralmának, „országának” nem csak hirdetője, de minden népek számára elhozója is lett! (Ézs 49,6   Ézs 44,3-4)

Nem tudjuk, mi következik, ha József abban a percben másként dönt. De áldjuk Istent, hogy úgy történt, ahogyan történt – mert ebben az eseménysorban üdvösségünkre minden a helyén van. Népszámlálás, sikeres menekülés a vérengzés elől, hazatérés Egyiptomból, zarándoklatok Jeruzsálembe: itt készült az üdv, ami mindnyájunkra tartozik, s ami kapcsán elhozóját Krisztusnak és Megváltónknak nevezzük!

József szerepe ebben annyi volt, hogy ne tegye tönkre, ne rontsa el ezt az üdvöt, amit Isten öröktől fogva elgondolt és adni akart a világnak; hanem nagy szívének egész szeretetével ölelje magához párját a kétes helyzetben, mikor legtöbben egészen másként döntöttek volna; onnan kezdve pedig vigyázzon is boldogságára mindenkor. És József ezt tette! Szinte névtelen, derék helytállásáról összesen ennyit tudunk: s még ezt is csak sejtésekből tudjuk összerakni.

De lám, hatalmasan erőt meríthetünk kétezer év után is példájából: mindenekelőtt “Istenben való részvételéből.” Hitét, álomértését  nyugodtan nevezhetjük így, hiszen a modern valláslélektan egyik kulcsfogalma is a „participation mystique” (L.Levy-Brühl, C.G.Jung), az átellenesben, a „túlnaniban” való elmerülés. Az ember nem csupán egy megrendítően szép tájban, kitűnően megírt írásműben, vagy nemes muzsikában tud elsüppedni, hanem abban is, aki „az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr, aki van, volt és aki eljön, a Mindenható!” (Jel 1,8)

Őróla pedig mindenkinek van, ha más nem, gyermekkori élménye. Abból az időből, amikor még minden az anyai meleg és összetartozás volt, majd következett a nagy és átláthatatlan, csodálatos Mindenség, tele varázslatokkal, szörnyekkel és titkokkal, amiknek meg lehet próbálni kalandosan utána járni. Homérosz Odisszeájában e kamaszos kíváncsiság kerül megéneklésre, az ifjúi lélek barangolása, az élet kalandja, és ami nagyon fontos: hazatalálása is. Ott még jelen voltak a világ végső erői, talán (bár a tárgyi világhoz képest egyre távolabbi, és egyre nehezebben fölfogható) gondoskodó jóság, talán egy törvényadó – mindenesetre, gazdái és ajándékozói a történéseknek.

Aztán mára mi maradt belőle? Közmegegyezéssel egy varrógép, amit “meg kell javítani”, amennyiben elromlik – ha például nem jók a valósággal kapcsolatos számítások, akkor „sötét anyaggal” és „sötét energiával” ki kell pótolni a hiányzó részt. „Hogy gép, nem több, az biztos…!” – mondogatja mantráját a magát modernnek kikiáltó, hitét vesztett ember. Emlékezni elfelejtett, nem tud, legfeljebb kínokat felidézni, legmélyebb gyökereit megtagadta – kétségbeesése ellenszereként pedig jobb híján elméleteket gyárt. Pedig a gép, e korszerű és materiális istenség sehol sincs az élet legcsekélyebb jeléhez képest sem – ám ez nagyon keveseknek tűnik ma fel.

Igen, József tudott még emlékezni: a helyes vallás pedig mindenkor emlékezésből merít. Visszarévedni a jókra, az ajándékokra, amiket nem is szabad feledni – hiszen éppen ezért ment a zarándoklat is évente a jeruzsálemi templomba! Isten szabadulást adott övéinek a Vörös tengernél, száraz lábbal keltek át üldözőik elől – nem szabad elfelejteni! Gondoskodott róluk a pusztában vízzel, mannával, fürjekkel, lázongásaik ellenére, Mózest és Törvényt adott számukra – nem szabad elfelejteni!

Józsefben az emlékezni tudó ember áll előttünk. Nem csak Izrael szabadulását, de saját, lehelet finom éjszakai álom-látomását sem felejti; jegyesével való kényes dolgában meghatározóvá lesz az, amit – nem szabad elfelejteni…!

Mindnyájan kaptunk ilyen indításokat – nem egyet, sokat. És mi lesz  belőlük? A kérdésre maga az életünk, bejárt utunk a válasz, amiben persze messze nem csak ajándékok, büszkén fölmutatható sikerek és eredmények sorjáznak, hanem tévedések, elrontott döntések, sőt megbánni való vétkek is. Így fogalmazta egy életére visszatekintő, megrendült, idős ember: „Eszembe jutnak régi dolgok, amikről tudom, nem úgy kellett volna – de már nem tudom másként tenni őket.”

József “részt vett Istenben” és emlékezett erre, s mivel tudott emlékezni, részesült a szükséges vezetésben is – így foglalhatjuk össze nála a participáció titkát. Idézzük csak fel magunk is minél gyakrabban a tengernyi jót, amit az Úr közölt velünk: gyógyulást, vigasztalódást, megmenekvést, ételt és italt, fűtött otthont, társat és közösséget, megnyíló igéket, de a kegyelem sok-sok türelmét is annyi, de annyi gyarlóságunk ellenére, egyszóval – mindent..!

Hálátlanság lenne a feledékenyek közé tartozni. Ők nem kapnak szelíd érintést, hogy az kivezesse őket a „csak két rossz közt lehet választani” csapdájából. Nekik nincs mosolyuk, és kellő pillanatban világosságuk sem, hogy most pedig Egyiptomba kell menekülni: a külső sötétségen mindig csak sírás és fogcsikorgatás van. Miért tartoznánk oda…? Istenre figyelve megkapjuk a választ, hogy mikor szabad, vagy éppen kell is észszerű kompromisszumokat felvállalni, s mikor kötelesség magunkat, helyünket és  feladatunkat egyenes gerinccel megvédeni. S ez csak egy példa a sok közül.

A „részvétel” tehát, bármily fontos is ebben az ügyben a többi ember társasága, mindenekfölött Istenben való elmerülés dolga, s csak aztán következik bármi más, akár a legjobb és leginkább fölemelő participáció – József története erre tanít bennünket.

Hát az individuáció? Ott már teljesen rólunk van szó, egyéni mivoltunk épüléséről. A világ véleménye szerint „énünk kiterjesztése” a boldogság titka: rátenni kezünket pénzre, hatalomra, bármire, ami nem volt még a miénk. Ezt nevezik aztán sikernek. Az evangélium nem akarja elvenni tőlünk a gyerekes örömöket, de amikor komolyra fordítja a szót, épp az ellenkezőjét mondja: az nyeri meg életét, aki tudja elveszteni. Ez aztán a paradoxon. Érteni is csupán az fogja, aki már gyakorolja is – ezt a tudást ugyanis „csak a gyakorlat taníthatja meg.” Önkorlátozás, magunk megtagadása, vándorló élet, állandó frissesség fenntartása lelkiekben – e kérdésekben mind a négy evangélista s a teljes hagyomány egyformán gondolkodik, itt félreértésnek helye nincs.

József úgy lett nagyon is jelentős individuum, hogy képes volt hiúságát félretenni, önmagát megtagadni, s viselős jegyesét szeretettel és szívvel magához ölelni, mintha annak magzata nem csak hogy tőle, de magától a Szentlélektől lett volna… Igen, így is olvashatjuk a történetet. Csodának ugyanis ez legalább akkora, mint a szöveg szó szerint jelentése.

Végül van mai igénknek még egy fontos mondandója. Nagy dolog ugyan a „részesülés”, meg az „egyénné válás” is (amiknek ezúttal szaknevét emlegettünk) – ám mindezek nem önmagukért való történések. Utalnak egy maguknál sokkal nagyobb titokra: József azért ne féljen feleségül venni várandós jegyesét, mert aki születni fog, az fogja megszabadítani népét annak bűneiből! (Mát 1,21)

Itt már valóban vége minden „individualizmusnak”, jelen civilizációnk (bátran nevezhetjük így) hivatalos államvallásának, az egyéni jog és birtoklás szentséggé emelésének – s kezdődik egy másik világ, a karácsony csodája. Készítsünk ajándékokat, díszítsünk karácsonyfát, terítsünk ünnepi asztalt és feltétlenül állapítsuk meg azt is, hogy „jónak lenni jó” – de ne feledjük: Isten népének meg kell szabadulnia bűneiből. Azokból is, amiket már tud magáról, meg azokból is, amiket még elismerni sem volt hajlandó, beleivódtak ugyanis természetébe és reagálási módjaiba. A bűn lehet vétek, ez kétségtelen. De ami sokkal rosszabb: lehet silányság, színvonaltalanság is, ami akadályozza a létezés csodájának átélését. A minőségtelenség aztán eléri, hogy maradjon a tünemény helyén elégedetlenség, szemrehányások tömege, gyanakvás, élet-pótlékok világa – az ürességet ugyanis be kell valamivel tölteni. Nevezhetjük köznapiságnak, türelmetlenségnek, belátás hiányának és indiszkréciónak, tulajdonképpen mindegy: ha a csoda egyszer eltűnt, az élet tűnt el onnan!

Azért lett az Ige testté Betlehemben, majd Jézus lényében további harminchárom éven át egészen a Golgotáig s a húsvét dicsőséges, megnyílt sírjáig, hogy mi emberek túlléphessünk ezeken az akadályokon. Az teszi e mostani, közelgő ünnepet is valóságos karácsonnyá, ha Isten népének tagjai megszabadulnak bűneikből, s újra egész szívükkel Isten gyermekeivé válnak!

Tegyük hát le terheinket: legyenek azok a hiúság, a neheztelés, a versengés vagy éppen a tunyaság vétkei – Jézus az ő népe szabadításául érkezett, hogy megtisztuljanak és megkönnyebbedjenek kicsik és nagyok. Lelküket ragyogja be öröm és fény, maguk pedig legyenek képessé a szeretetre, az emberi jelenlét legmagasabb fokára – hisz az marad meg egyedül, minden egyéb pedig elmúlik és semmivé lesz.

Tanulgassuk a „részvételt” az iránt, Aki ott rejtőzik mindenekben; legyünk önmagunkká, individuummá egyre kristályosabban, éspedig paradox módon leginkább az önmeghaladás által – és semmiképpen ne feledjük: mindezek azért vannak, hogy Jézus népe megszabaduljon bűneiből. Megszokottakból, ráégettekből, addig el sem ismertektől – hogy az ünnep valóban ünnep lehessen. Égi ünnep (Luk 2,13-14  Luk 15,7) – mert a földi áhítat úgy örvendetes és igazi, ha az ég is együtt ünnepel vele. „Örvendezzetek egek – ti is, földi seregek..!” (348. dics. 1.v.)  Így is legyen! Ámen.

 

 

Adventi fohász

 

„Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem:

Hogy szívem mélyén téged hordozhatlak, remélem,

És bölcsőd, szállásod leszek,

Jövel hát, tölts el engemet

Magaddal, nagy örömmel..!” Ámen.

                                                               (329. dics. 5.v.)