Mindenki szeretné, hogy a karácsonya szép legyen. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2019. december 22.
Ne legyenek elrontott karácsonyok
Lekció: Jel 1,1-8
Textus: Jel 1,3
„Áldott, aki olvassa és áldottak, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van.”
Igehirdetés
Advent negyedik vasárnapja ebben az évben csak két nappal előzi meg a beköszöntő karácsonyi ünnepeket. Nyerünk tehát még egy kis időt a készülődésre: takaríthat, ajándékait rendezheti, családi összejöveteleket még gondosabban előkészítheti bárki – örvendetesen sűrű és pozitív ilyenkor az élet. Egyszer jön hozzánk évente ez a különös hangulat, ami máshoz nem is hasonlítható.
De történik-e vajon belül, a szívben is valami, ami méltó a nagy ünnephez? Újragondoljuk-e életünket, e páratlanul bonyolult, forró szövevényt egy új, magasabb szempontból? Eszmélődünk-e, leszünk-e jobbak és bölcsebbek, mint egy éve voltunk?
A Jézus születéséről szóló bibliai híradás két „spirált” mutat be nekünk. Az egyik határozottan lefelé tart, s ez kívül, a történelemben zajlik: ott minden egyre rosszabb lesz. Isten gyermekeinek világa, erkölcsi mivolta ugyanakkor mégis emelkedni tud – mintha azt mondaná ki ezzel a Szentírás, tessék választani: emberi szabadság dolga, hogy ki merre mozdul, bármely út nyitva előttünk. A római császárság akkoriban egyre züllöttebb, számítóbb és gyilkosabb lett; haladt „spirálja” lefelé, a majdani végső bukás irányába. Sajnos, ezzel egy időben a szent nép körében is mind negatívabb viszonyok érvényesültek: hitetlen főpapok kajafási lelkülettel uralkodtak, de az áldott állapotban lévő Máriát sem fogadták be közemberek éjszakára a karaván-szerájba Betlehemben – vagyis már az emberséggel is baj volt. Jeruzsálem tragikus pusztulása is sötéten, ellenállhatatlanul közelgett – ez volt hát a „kívül.”
Ugyanakkor akadtak egyszerű, jámbor lelkek, mint József és Mária is, akik angyalokkal társalogtak, égi útmutatásokra hallgattak életük legkényesebb problémái közepette. Úgy éltek lelki értelemben emelkedő életet, hogy az számukra a legtermészetesebb volt, sőt, még Isten pecsétje is ott lehetett mindezen: közöttük nőhetett fel a világ Megváltója… Naptárunkat Jézus születése évéhez igazítjuk immár két évezred óta, s olyan távoli, keleti kultúrákban is sokan számon tartják s megünneplik azt, mint India és Japán.
Miért van hát, hogy szépen elgondolt, ünnepi karácsonyok odahaza mégis családi feszültségekbe, sőt felfordulásokba torkolhatnak? Mindenki boldog akar lenni, talán nagyon is. A menü legyen különleges, a teríték ünnepi. Az asztalnál pontosan arról beszélgessenek, amiről kell. Senki ne ejtsen a földre, loccsantson ki, vagy töltsön túl semmit. A gyerekek nyafogás és egymás titkos gyötrése nélkül viselkedjenek. Az ajándékok ne legyenek költségesek, ám megszokottak sem: kapja mindenki, amire titokban vágyott. Áhítatos és ünnepi legyen a légkör.
Aztán ezekben a napokban mégis türelmetlenség bujkál az arcokon, mert mindenki nagyon igyekszik. Egy rossz pillanatban kimondanak olyasmit, amit jobb lett volna elhallgatni, vagy mindenesetre nem úgy lett volna a legjobb szavakba foglalni. Akaratlanul kölcsönös mulasztások idéződnek fel – s beindul egy negatív dinamika, amit elvileg egyáltalán senki nem akart, csak hát nem lehet szó nélkül hagyni, amit a másik „úgy” mondott…
Hol a baj? Minden bizonnyal adventünkkel, ami gyakran sok minden egyéb, csak éppen nem töltekezés és lelki előmenetel. A karácsony előtti időnkkel van gond, amit arra kapnánk, hogy szívünkben fölkészüljünk Jézus „eljövetelére” (a szó ui. ezt jelenti) – ám a csoda nem történik meg. Váratlanul érint mindenkit, hogy napvilágra bukkanhat: a szívünkben a hit és az üdvösség öröme helyett frusztráció lakik; hogy a másik ember cseppet sem tökéletes, s mindig újra bebizonyosodik, nem is lehet őt megváltoztatni, legfeljebb elfogadni – de az már nem megy…
Ilyen viszonyok mellett aztán valóban egyetlen karcolás elég a háttérben bőségesen meglévő hiúságon, hogy minden föl is robbanjon. Pedig a hozzánk legközelebbiekhez, tehát gyermekeinkhez, életünk párjához, rokonainkhoz való viszonyunk az emberség legfontosabb próbája és lényegi fokmérője. Ez olyasmi, ami képes tökéletesen zárójelbe tenni még a munkában való helytállást, a legnagyszerűbb „teljesítmény” értékét is. Hiába vannak az asztalra hozott százezrek, amihez természetesen férj és feleség is hozzáteszik ma részüket – ha egymás iránti kölcsönös elégedetlenségben élnek, s neheztelő megjegyzéseik révén tulajdonképpen folyton nevelgetni akarják a másikat. Ez a legbiztosabb útja, hogy pokollá tegyék a légkört úgy maguknak, mint a gyermekeik számára is.
Egy friss amerikai kutatás szerint a házasságok megromlásának első számú okozói a kritikai megjegyzések. Támogatás helyett, amit persze magának mindenki nagyon is elvár, oktatják a másikat – aztán csodálkoznak, hogy nem „javul meg”, sőt, egyre boldogtalanabbá és elviselhetetlenebbé válik. Szeretetben való higgadt, őszinte és főleg jó szándékú megbeszélések, egymás nagyon türelmes (és igazi!) meghallgatása helyén bosszús csönd vagy csetepaté tanyázik – s gyűlik, gyűlik a rossz a lelkekben…
Első „karácsonyi megállapításunk” tehát az, hogy készületlenek vagyunk rá. Lelki s hitbeli szendergésben élve teljesen váratlanul törnek ránk a belőlünk és másokból egyaránt előbukkanó, nagyon is lehúzó erők, mert a sebek makacsul ott rejtőznek mindenkiben, elismerjük meglétüket, vagy sem. Az „idegesség” például nem is más, mint irritált félálom, a hatalmi harc mögött pedig frusztrált érvényesülési törekvések sejthetők. Itt volna óriási jelentősége aztán az igével való napi élésnek s a legtöredezettebb imádság-kísérletnek is, mint a lelki tisztálkodás prímér módszereinek. Nélkülük csöndben beindul az említett „lefelé tartó spirál”, aminek súlyos kihatásaira csak akkor döbbennek rá, mikor (szükségképpen) elmúlik egy kapcsolat szivárványos kezdete – s a beköszöntő hétköznapokban már folyamatosan rombolnak magukon, és az egyébként nekik is fontos kapcsolatukon.
Miért ajánlható, hogy minden egyes napon olvassunk pár mondatot a Szentírásból, és kíséreljük meg, bármilyen nehéz is lenne (kéréseink fölsorolásán túl) lélekben még beszélgetni is az Örökkévalóval? Mert az egyetlen hely, ahol nem tudjuk áltatni és mindenben igazolni magunkat, Isten előtt van. Ott lehullnak rólunk az álcák: kitetszik az önzés, sértettség, irigység – minden tökéletesen annak látszik, ami valójában. Nem véletlenül kapta János pathmoszi irata az Apokalipszis címet, maga is így nevezi – a kifejezés ugyanis szó szerinti jelentésében annyi, mint „amikor leveszik valamiről a leplet.”
Azért tesszük jól, ha advent utolsó vasárnapján üzeneteit nyitott szívvel hallgatjuk, mert pontosan erre van leginkább szükségünk: szembenézni önmagunkkal. Abbahagyni egymás szűnni nem akaró leckéztetését, főleg pedig sürgősen visszafordulni az agresszív stratégiák, a kölcsönös kényszerítések destruktív útjairól, aminél rosszabb nincs is – a másikat pedig nem ellenségnek, hanem támogatásra szoruló, didergő, magános gyermeknek látni, amilyenek magunk is vagyunk. Ajándékozó típusú kapcsolat, azaz szeretet nélkül nincs, és nem is lehet boldogság!
Ilyen radikális, igei-alapú felismerések nélkül két ember szükségképpen csak rongálja a közös életet, s még arról is elfelejtkeznek, hogy az igenis, mindkettőjüké. Azért kaptuk az advent időszakát a nagy ünnep előtt, hogy ezekben a napokban fölkészüljünk a még magasabb ajándék, az ige testté válásának – a karácsonynak örömére. A férfiaknak úgy kell szeretni feleségüket, mint a saját testüket (1Móz 2,21-25 Ef 5,28), az asszony pedig (s ez pontosan ugyanaz) tisztelje férjét (Ef 5,33) – közöttünk így lesz a mindennapokban legkézenfekvőbben s leghasznosabban „testté” az ige!
Az igével élés művelete azonban, ami képessé tesz minderre, bizonyos aszkézist, magyar szóval önfegyelmet igényel. A legtöbb vallás különböző gyakorlatokkal, napi vagy heti megjelenésekkel és rituális cselekményekkel helyettesíti, miközben a „tiszta forrásból” (Jel 22,1) való rendszeres és valóban elmélyült merítést meghagyja a szent személyeknek. Mi azonban úgy hisszük, hogy ő „…aki szeret minket, s vére által megszabadított bűneinkből, országa népévé tett, papokká Isten, az ő Atyja előtt.” (Jel 1,5-6)
Papokká igen, mert minden Krisztushoz talált ember köteles tőle telhetően gondoskodni saját lelke és hite egészségéről – hogy a ránk bízottak állapotát még ne is említsük! Nem véletlenül lett advent utolsó vasárnapunk igéjévé ez: „Áldott, aki olvassa, és áldottak, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van.” (Jel 1,3)
Nincs ott jó karácsony, ahol nincsen jó advent – ezek ui. úgy tartoznak össze, mint sportolóknál az edzésmunka és a versenyeredmény. Ne csodálkozzunk hát, amikor fölfordulás támad, aminek magunk is részesei vagyunk – mert az alvilág erői nagyon is figyelnek, folyton prédát keresnek: ők bezzeg készen állnak… (1Pét 5,8) Aki nem tudja megfelelően forgatni a „Lélek kardját, ami Isten beszéde” (Ef 6,17) – az hamar el is vész ebben a küzdelemben. Tulajdonképpen miben? A saját gyarlóságában. A „tankönyvi eset” az áthárítás – mindez nem miattam volt így, hanem mert ő… – Csak ne lenne ez olyan köznapi!
Kapunk egy komoly figyelmeztetést: advent nem mellékes, „egyházi idő”, hanem emberi előmenetelünk, lelki érlelődésünk nagyon is fontos mozzanata. Váljon benne szokásunkká, hogy teremtünk időt a napi igével élésnek. Ha nem marad hely erre az időrendünkben, lesznek alantasabb erők, amik igen keserű gyümölcsöket készítenek oda a helyébe – ezt ezer példa igazolja. Jól indult, szép, szerelmes és boldog kapcsolatok romolhatnak meg – mert nincs idő a legfontosabbra, a lelki töltekezésre…
Van itt viszont egy furcsa félmondat is mai igénkben: „…mert az idő közel van.” (Jel 1,3) Szó szerinti jelentésében: mindaz a fenyegető, expresszionista vízió, amit a látnok írásba foglalt, a küszöbön áll! Ennek a betű szerinti értelmezésnek jegyében, hogy ti. „történelmi jóslatról” van szó, lett a Jelenések könyve (kiragadott idézetekkel), világvége-váró szekták géppuskájává. Amint saját erkölcsi nemesedésünk abszolút követelményét kivesszük az összefüggéséből, nem marad más, mint a világ romlásának és közelgő végének armageddoni „csemegéje”. Amint Jónás, az igaz üldögél Ninive fölött, s várja az Úr méltó ítéletét a bűnös városra…
Ezzel szemben a könyv első betűjétől az utolsóig rólunk, és főleg nekünk szól, hogy megjobbítsuk útjainkat. Senki nem veheti ki magát a játékból, mintha ő ott sem lenne. Részesei, aktív alakítói vagyunk az otthon, a család légkörének, de a hazának és a világ állásának is – nem véletlenül élünk pontosan abban, amiben élünk…! Mindezt emberek hozzák létre. Ami van, nem nélkülünk az, ami – itt rejlik a nagy descartesi tévedés. A módszer, hogy két valóság létezik csupán, objektum és szubjektum, a végső pedig nyugodtan elhanyagolható, mikroszkópos vizsgálatokhoz megfelel – de életfilozófiának elégtelen.
„…az idő közel van” ugyanis azt is jelenti, hogy „itt az alkalom” – mégpedig olyan, ami talán soha, soha többé vissza nem tér. Egyszerűen nem lehet megismételni, mint egy kémiai kisérlettel teszik. Az élet izzó pillanatainak megbecsülése, az “idő” szakrális mivolta szólongat, mikor azt kérdezi tőlünk János: Mivel töltöd meg, barátom…? Fölidézed a sárkányt, a skorpiókat és a trombitaszókat – s nem tudod, hogy mindez pontosan belőled származik, sőt, te magad vagy ez….?
A Jelenések nagy kérdése azonban mégis színtiszta evangélium. Amíg az ige csupán így „hív tetemre”, a mostra ébresztve, addig lehetőségek tárházát nyitja meg előttünk. Szabad vagy, ember – mondja. Most még az vagy, mert tart a kegyelem – de becsüld meg nagyon, hogy előtted a közeli idő! Ne vedd zokon az ébresztő érintéseket, a bizarr szörnyeket, elképesztő mitológiai képeket, amikben szólok hozzád – később megbánnád. Most még lehet. Ez a karácsony például a tiéd – ugyan miért rontanád el..? Az idő közel. Azt kell értékelni, ami a hatalmadban van, rajtad áll – nem pedig a mások gyarlóságain siránkozni. Főleg nem azokén, akiknek kifejezetten szeretettel tartozol! Mert nem igaz, hogy nekik kizárólag rossz tulajdonságaik volnának, s az sem, hogy magadnak viszont csupa jó lenne. Lepleződj csak le a magad szemeiben. Elfogultságaidat nevezd a tisztességes nevükön – s azonnal kezdesz is majd megszabadulni tőlük.
Ne legyenek tehát elrontott karácsonyok – nagy kár lenne értük! Csak kezdjük a dolgot a lelki nekifutással: az advent komolyan vételével. Ige nélkül szinte csupán a vásárlás és takarítás marad, ami nem rossz önmagában, de végtelenül kevés amellett, amire hívattunk. Olvassa el az ember a Jelenések első nyolc versét, ha másként nem, hogy rákattint fent a lekcióra – abból ugyanis kiderül, kik volnánk mi, ha értenénk a saját életünket… De ha értjük Baudelaire-t, Kassákot, Pilinszkyt – ugyan mért ne értenénk kis erőfeszítéssel az Apokalipszist is…? Nekünk írták, nekünk őrizték meg két évezreden át: éljünk vele.
Egy példát hadd hozzak erre. Modern költőink sok gyöngyszeme közül szólaljon most meg Weöres alkotása, akinél ezt olvassuk a „Dalok Na Conxy Panból” egyik versében (13):
„Világ hajósa, hajnal, tiszta néne,
Egy csöppke mézes-csészét adj nekem:
S én megengedem hálából és cserébe,
hogy árnyam elnyújtsd a nagy hegyen.”
A boldogító pillanat mézes csészéjét kéri a költő a hajnaltól, „világ hajósától” – s hetykén megengedi neki, hálából és cserébe – hogy estére árnyát elnyújtsa a nagy hegyen… Az önirónia ragyogó, mégis szelíden derűs megnyilatkozása. Igen, egyetlen csepp elég egy napra: egy csepp méz! De rendben, legyen egy „csöppke mézes-csésze”… Érdemes-e nélküle? Aligha. Miért ne adnánk hát azoknak, ha egyszer hozzájutottunk, akiknek nincs belőle, vagy éppen tőlünk nincs elég, akik oly közel volnánk hozzájuk – csak fölemelt szemöldök, és neheztelő megjegyzések akadnak…
A titok tehát ebben áll: legyen jó az advent, s jó lesz a karácsony is! Szeretet, öröm, békesség teszik igazivá – s Jézusunk éppen ezeket hozta. A bölcsek értékes ajándékai csupán tükrözték ezeket a jászolbölcsőjénél, mikor ők aranyat, tömjént és mirhát vittek a kisdednek – nekik ez volt az ajándékuk. Mi már tudjuk, s naponta tapasztaljuk is, hogy egyetlen csepp méz elegendő, hogy attól a „közeli pillanat” megteljen jóval…!
Így talán már nem is oly idegenek a Jelenések könyve bevezetésének sorai: „Áldott, aki olvassa és áldottak, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket; és megtartják, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van.” Közel? Igen, itt az ajtónk előtt! Kopogtat az advent Krisztusa, és várja, hogy beengedjük. Ő bejön hozzánk, otthonunkba, szívünkbe, hitünkbe, és velünk vacsorál… Így legyen! Ámen, Ámen!
Fohász
„Várj ember szíve készen, mert jő a hős, az Úr;
Ki üdvösséged lészen, szent győztes harcosul!
Fényt, éltet hozva jő,
Megtört az ősi átok:
Kit vágyakozva vártok,
Betér hozzátok Ő!
Jól készítsétek útját, a Vendég már közel;
Mi néki gyűlölt utált, azt mind vessétek el!
A völgyből domb legyen,
Hegycsúcs a mélybe szálljon,
Hogy útja készen álljon,
Ha Krisztus megjelen.
Az Úr elé ha tárod a szív alázatát,
Őt nem hiába várod,
Betér hozzád, megáld.
A testi gőg halál!
De bűnödet ha bánod,
Szentlelke bőven árad,
S a szív üdvöt talál.” Ámen.
(312. dics. 1-3. v.)
