Igehirdetések

Új év, új lendület

Jó lenne, ha az új év valóban új lenne – úgy felfogásunkban, mint cselekedeteinkben. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. január 5.

Új év, új lendület

 

Lekció: Jel 9,13-21

Textus: Jel 4,9-11

„…És amikor a Lények dicsőséget, tisztességet és hálát adnak a trónuson ülőnek, aki örökkön örökké él, koronájukat is leteszik a trónus elé, és ezt mondják: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett.”

 

Igehirdetés

Esztendő első vasárnapján jó erőt meríteni hitünkből. A világ inkább elkeserít a maga trendjeivel – de régen rossz, ha még mi is kívülről várjuk a reményt. Forduljunk élő Urunkhoz – ő nem fog minket hamissággal, áligazságokkal félrevezetni.

„Hozzá fordulni” összesen annyit jelent, hogy engedünk örök közeledésének: ő ma is belülről, a jobbik énünk felől közelít. Mindig is így jött, amikor beszédben vagy írott szóban ébresztgette népét: életet lehelt az emberben rejlő isteni részbe. Adott övéinek rosszkedvük helyére mennyei örömöt, tespedtség ellen pedig Szentlelke lángjait – mert ő szereti az életet, különben nem is teremtette volna. Azt akarja, hogy mi is szeressük. Pontosan ezért kívánja helyreállítani bennünk a legjobb tudást már esztendő első vasárnapján: az övéi vagyunk, s örökre azok is maradunk!

Filozófiát sajnos ma már elvétve tanítanak bárhol is, holott a régi bölcseknek sokat köszönhetünk. Pallérozott elméjű nagy magyarjaink, Berzsenyi, Madách, Arany még jól ismerték a fontosabb szerzőket, s használták is úgy a maguk, mint műveik javára. Korunkban éppen másfajta tudásokat ünnepelnek – kiránduljunk azonban mégis az antikvitásba, ahol az egyik meghallgatásra leginkább méltó szerző a nagy Platon.

Szerinte az ember egyértelműen Isten teremtménye: vele kezdte el az Örökkévaló az élet végtelen folyamatát – más élőlények létrehozása csak utána következett. (Timaiosz) Nyilván nem paleontológiai vagy biológiai fejtegetés ez, hanem elvi állásfoglalás: az embernek egyértelműen tisztában kell lenni a maga kiváltságaival, például önnön testi felépítettségébe elrejtett csodálatos ajándékaival, melyekkel alacsonyabb rendű lények, állatok és növények egyáltalán nem rendelkeznek.

Platon sok és jelentős mondandójából ezúttal összesen arra figyeljünk, hogy tanítása szerint az emberi lélek háromféle. Magunk általában egynek véljük, köznapi gondolkodásunkban mindenesetre nem szerepelnek cizellált bölcseleti szempontok: mikor egy embertársunkra tekintünk, eszünkbe sincs, hogy ő legalább háromféle módon tud lélek lenni… Betesszük őt, mint megismert személyt egy „dobozba” (néhány benyomást summázva, s főleg aszerint, milyen érzéseket keltett bennünk) – aztán jöjjön ki onnan, ahogy tud…

A görög bölcs viszont már testi szerveinket is eleve Isten alkotásának tekintve arra int, hogy semmi nem véletlenül olyan, amilyen. Gerincünk, egyedüliként az élőlények közül teljesen függőleges, égre mutató – ahonnan származunk! Az isteni eredet egy percig nem kétséges Platon számára: eszébe sincs az emberi élettel és intelligenciával kapcsolatban véletlent, vagy statisztikus valószínűségeket emlegetni.

A testünk legmagasabb, éghez legközelebbi részén található a fej az ember agyvelejével, mely az élővilág csodája – formájára nézve a legtökéletesebb geometriai idomra, gömbre emlékeztet, mondja Platon, szemben más szervek hosszúkás, stb. alakjával. Ott zajlik a gondolkodás, a leginkább isteni világhoz kapcsoló tevékenység. A fej felső helyzete utal arra, minek szánt vezető szerepet teremtőnk. Az ember értelmével vizsgál meg mindent, tesz különbséget jó és rossz között: e nagyszerű képességeit pedig alkotójától nyerte.

A törzs középső hányadában helyezkedik el a tüdő és a szív, amik a görög bölcs szerint a becsvágy és akarat „lelkének” székhelyei. Meggyorsul a szívverés és szaporodik a lélegzet, emlékeztet rá, amint erős érzés vagy fontos gondolat hat az emberre, s ez történik akkor is, ha egy cél teljesítményre sarkall.

Törzsünkben pedig legalul, a rekeszizom alatt laknak a vágyak és kívánságok, ahol a gyomor, belek és az örökítő szervek találhatók. E rész „lelke” nem hallgat semmire, ami értelem: mert ha fel is fogna abból valamit, nem természete, hogy engedelmeskedjen azoknak. Éjjel és nappal látomások és agyrémek varázsa alatt áll, folyton ellenállhatatlan erőknek enged, amiket a maga részéről azonosít az élettel.

Jól látszik tehát, hogy a platoni értelmezési keretben a felső, középső és alsó „erők” eltérő természetűek, s végeredményben az ember ténylegesen bejárt életútja mutatja meg, döntő mértékben melyik uralma érvényesül rajta.

Senki ne érezze persze, hogy ez az ókori emberkép tökéletes vagy kötelező volna. Egy új, „beíratlan” esztendőnek indulva azonban nem lesz kárunkra, ha tárgyilagosan szembenézünk azzal, mennyiben uralták a mögöttünk lévő évünket az érzelmek, általában a gyönyörök és kívánságok, más szóval a gyomortáj; aztán a becsvágy, az akarás, a szív tényezője (lenni valamivé) – vagy éppenséggel az értelem szempontjai, mely utóbbiak a legfontosabbat, a jó és rossz közti isteni alapvetésű különböztetést végezték bennünk.

Nem kétséges, hogy „mindhárom lelkünkre” szükség van, ezek egyaránt az élet részei – csak éppen nem mindegy, mikor melyik érvényesül döntő módon. (A kezek és lábak Platon tanítása szerint egyszerű végrehajtók, saját „lelkük” és gondolataik nincsenek.) Testünk csodálatos architektúrája mindenesetre egyértelművé teszi, eredetileg minek milyen rangú szerep rendeltetett benne – így Platon.

Elszakadva mármost a jeles filozófus bölcselmeitől lássuk, milyen tájakra vezérel minket az érintett fontos kérdésekben az ige. János látomásai a Jelenésekben a hívő embernek szóló erkölcsi üzenetek. Lekciónk szerint nagyon is elképzelhető, hogy valamikor olyan veszedelmek jönnek, amiket még nem látott a világ – kipusztul az emberek harmada…! (Jel 9,15  Jel 9,20-21) Ám mégsem az a legnagyobb baj, mondja a látnok, hanem, hogy „ennek ellenére sem térnek meg” – ilyen nyomorúságot megérve sem! Mintha azt mondaná: mi kellene még a megtérésükhöz…?

Újév első vasárnapján jól tesszük, ha megfogadjuk: nem lesz szükség katasztrófákra és csapásokra, hogy lelki tekintetben fölébredjünk! Elég lesz az olvasott és hirdetett ige, ami mindig életünk megjobbítására sarkall, s lényege szerint újra és újra ez: „Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból – és felragyog tenéked a Krisztus!” (Ef 5,14) Őt követve nem tévedünk majd el, nem teszünk fölösleges kitérőket sem, mert ő előttünk megy a menny felé! (Ján 8,12  Mát 26,32)

E tanítványi alapállás ellentéte a gonosz lelkek és bálványok imádása. János, a többi bibliai szerzővel teljes összhangban, a vallás dolgát tekinti mindenek kulcskérdésének. Amilyen az ember hite, olyan lesz az élete. A világban sok minden képes megejteni az emberi életképzeletet, holott arra egyes-egyedül az életnek igéje, Krisztus méltó. Lehetnek külső példák, ma iparszerűen ontják is képeiket a médiák a sztárok formájában – s nehéz az embereknek kivonni magukat hatásuk alól öltözködésben, viselkedésben, erkölcsi normákat illetően. A milliószoros kinagyítottság általános mértékké teszi őket, a pénzvallás jól megfizetett “papjait” (és újabban prófétáit is).

Mégis, sokkal nehezebb győzni az önmagunkban lakó „lelkek” fölött (Jel 9,20) – mert belül, a saját énünkben vitézkednek. Materializálódhatnak ugyan ezüstben és aranyban, sőt emberkéz alkotta tárgyakban és eszközökben is, de a lényegük mindig az igaz hit degradálása: nem kell azt olyan komolyan venni…

János szerint ennek pont az ellenkezője igaz: ha nem vesszük komolyan, magunk is elveszünk. Ezért mutatja meg olvasóinak azok képét, akik a mennyben imádják Istent.  „…amikor a Lények dicsőséget, tisztességet és hálát adnak a trónuson ülőnek, aki örökkön örökké él, koronájukat is leteszik a trónus elé, és ezt mondják: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett.” (Jel 4,9-11)

A korona letétele szimbolikus tett. Nem kell sokat magyarázni: magunk megalázásáról és a trónuson ülő Teremtő hatalmának elismeréséről van szó. Itt ez a mennyei ünnep része, amely kozmikus, égi történésként villan föl előttünk, ám földi életünk boldogságában is a leginkább kulcsfontosságú mozzanat. Olyasmi, ami nélkül magános, keserű vergődés az ember sorsa: mert jön a baj, betegség, gyász, a próbák elkerülhetetlenek – s a nagy kérdés mégsem abban áll, miként menekülünk ezekből, hanem, hogy letettük-e koronánkat a trónuson ülő lábaihoz! Ez az életfontosságú téma, amin múlik a lélek megbékélése élettel és halállal. Ha ez nem történik, akkor semmi nincs, ami végső tekintetben fontos. Tegyem hát le „koronámat” én is minden nap a Világmindenség Királya előtt, gyakoroljam a magam trónfosztását, mert „…amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10) – és ő százszorosan kárpótol majd azokért, amiket „elvesztettem”…! (Mát 19,29)

Ez az előfeltétele, hogy megértsem: aki a trónuson van ott a mennyben, az örökkön örökké él. Nem csak hatalom, törvényadó akarat, világmozgató erő, hanem – élet! Istenről a legtöbb embernek az ellenállhatatlan „kell”, a sors kényszerítő ereje jut eszébe, még hívő lelkeknek is – holott ő él, éspedig örökkön örökké..! Miért fontos ez? Mert az erről elfeledkező valóban magára marad minden bajával, betegségével, gyászával – „…s az egyedül lévő miként melegedik meg? A hármas kötél nem hamar szakad el..!” (Préd 4,9-12)

Erősödjünk hát meg újév első vasárnapján a bizonyosságban: Istenünk nem csak erő és tudás, Első és Végső hatalom, hanem az, aki él örökkön örökké! Mind tőle jövünk, az ő alkotásai vagyunk, s amikor földi vándorutunk véget ér, hozzá térünk vissza, aki részeltet minket határtalan, isteni létezésében! Nem a semmi vár bennünket odaát, hanem az ő atyai szeretete: „…Benne élet van, és ez az élet az emberek világossága!” (Ján 1,4) Ő megvilágosít minden sötét értelmetlenséget, átjárja azt fényével – ezért, ha indulnunk kell a minden élők útján, mehetünk nem csak keseregve, hanem az örök otthonunkba való hazatérés örömével: ahhoz megyünk, aki él örökkön örökké!

Ilyen hittel tud már türelmes lenni az ember gyarló felebarátaihoz akkor is, amikor nem szolgálnak rá. Nem a bűn kényeztetése jegyében, arra valóban semmi szükség – hanem annak végtelen türelme láttán, aki „…felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak” – s aki pontosan ilyen módon tökéletes! (Mát 5,45-48)

Nem túlzás a Zsoltár buzdítása sem: „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig az ő legelőjének népei, és az ő kezének juhai vagyunk!” (Zsolt 95,6-7) E tudásban összefér a bennünk lakó gyönyör, becsvágy s értelem „lelke” – helyes arányaikat is jól meglelik, hisz mindegyik lélek – s mint ilyen, Isten gyermeke.  Többé nem kiszorítani óhajtják már egymást, hanem átlelkesíteni, s van is mindnek ajándéka bőven – csak éppen a maga helyén és természete szerint.

Útvesztős életünk vádja enyhül (mellyel szembesülést visszatekintő el nem kerülhet) – veszteglő lényünk pedig sas-szárnyakat kap, hisz Isten mozdítja már. Így kell új esztendőnek új hittel fogni – új lendületben!  Cseppet sem tudjuk ugyan, pontosan mi áll előttünk, az mégis teljesen bizonyos, ki hív erre az útra. A menny trónusának Ura, aki nélkül élet nem volna sehol a földön: de hát nem jutott szeretetének tanúságaiból a forró sivatag homokjától a sarki jég alatti tengervizekig mindenhova..? Hódoljunk előtte!

Egy pillanatra térjünk vissza azonban Platonhoz is. Amikor a gondolkodás törvényeit vizsgálja, érdekes következtetésre jut. Azt mondja: az okoknak is két fajtája van: a szükségképpeni, és az isteni. Ez aztán meghökkentő, hiszen a modern gondolkodást a tudományos ok-okozat fogalom uralja, melyben kifejezetten a szükségszerűt (a törvényt) kutatja az elme – semmi mást. A mai ember nem is ismer más fajta okot… Felszabadító igazság, hogy egy ilyen platoni mondat révén egyszerűsítő, tárgyias gondolkodásunk helyébe léphet egy tágasabb, komplexebb szemlélet, amelyben tér nyílik a magasabb okoknak is, egészen az Alkotó titkainak megfoghatatlan, csodálatos távlatáig!

Ha mindezt egyben látjuk küzdelmes életünkkel, megsejtve, sőt megértve és elfogadva a magasabb okokat is, már van esélyünk a lélek békéjére, a zavartalan nyugalomra, amit a késői görög filozófusok ataraxiának neveztek. A tó tükre  ilyen, amikor hullámoktól mentes – ó, bárcsak tapasztalhatnánk meg minél többször 2020-ban Istenünknek ezt a nagyszerű ajándékát!

Az ige ébresztő szavát vegyük mindig komolyan és alkalmazzuk is magunkra, mert nélküle bajos összerakni „háromféle” lelkünket értelmes egésszé – innen indultunk. Ahol ez a művelet hiányzik, ott hamar jön a rossz lelkek és bálványok uralma, melyektől csak valóban megtérve szabadulhat bárki. Urunk Jézus is erre indította tanítványait! (Márk 1,15) Jele, hogy készek vagyunk magunk is letenni „koronánkat” az előtt, aki „…méltó a dicsőségre, a tisztességre és a hatalomra, mert ő teremtett mindent, és minden az ő akaratából lett és teremtetett.” (Jel 4,10-11)

Előtte megnyugszik a lélek, és békességet talál a szív. Lesz már hite új kezdethez is, s lesz lendülete a rá váró új feladatokhoz – hiszen nem más erősíti őt, mint Jézus Krisztus atyja, a Világegyetem Királya. Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

„Szent vagy, szent vagy, szent vagy, Mindenható Isten,

Énekünk jó reggel száll hozzád szívesen!

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, végetlen kegyelem:

Három személyben áldott egy Isten!

 

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, kit a szentek áldnak,

Koronájukat letészik te előtted;

Angyali seregek térdelve imádnak,

Ki voltál vagy s nem érsz soha véget!

 

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, földi köd bár elfed,

És bűnös szem nem látja dicsőségedet,

Csak te vagy szent, Isten, és senki kívüled,

Teljes hatalmú szentség, szeretet!

 

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, nagy és erős Isten;

Minden műved dicsér az ég, föld s tengeren!

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, áldott véghetetlen:

Három személyben áldott egy Isten!”  Ámen.

                                                                             (488. dics. 1-4.v.)