Új év, új lendület

Jó lenne, ha az új év valóban új lenne – úgy felfogásunkban, mint cselekedeteinkben. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. január 5.

Új év, új lendület

 

Lekció: Jel 9,13-21

Textus: Jel 4,9-11

„…És amikor a lények dicsőséget, tisztességet és hálát adnak a trónuson ülőnek, aki örökkön örökké él, koronájukat is leteszik a trónus elé, és ezt mondják: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom – mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett!”

 

Igehirdetés

Esztendő első vasárnapján jó erőt meríteni hitünkből. A világ inkább elkeserít a maga trendjeivel – de régen rossz, ha még mi is kívülről várjuk a reményt. Forduljunk élő Urunkhoz – ő nem fog minket hamissággal, áligazságokkal félrevezetni.

„Hozzá fordulni” összesen annyit jelent, hogy engedünk örök közeledésének: ő ma is belülről, a jobbik énünk felől közelít. Mindig is így jött, amikor beszédben vagy írott szóban ébresztgette népét: életet lehelt az emberben rejlő isteni részbe. Adott övéinek rosszkedvük helyére mennyei örömöt, tespedtség ellen pedig Szentlelke lángjait – mert ő szereti az életet, különben nem is teremtette volna. Azt akarja, hogy mi is szeressük. Pontosan ezért kívánja helyreállítani bennünk a legjobb tudást már esztendő első vasárnapján: az övéi vagyunk, s örökre azok is maradunk!

Filozófiát sajnos ma már elvétve tanítanak bárhol is, holott a régi bölcseknek sokat köszönhetünk. Pallérozott elméjű nagy magyarjaink, Berzsenyi, Madách, Arany még jól ismerték a fontosabb szerzőket, s használták is úgy a maguk, mint műveik javára. Korunkban éppen másfajta tudásokat ünnepelnek – kiránduljunk azonban mégis az antikvitásba, ahol az egyik meghallgatásra leginkább méltó szerző a nagy Platon.

Szerinte az ember egyértelműen Isten teremtménye: vele kezdte el az Örökkévaló az élet végtelen folyamatát – más élőlények létrehozása csak utána következett. (Timaiosz) Nyilván nem paleontológiai vagy biológiai fejtegetés ez, hanem elvi állásfoglalás: az embernek egyértelműen tisztában kell lenni a maga kiváltságaival, például önnön testi felépítettségébe elrejtett csodálatos ajándékaival, melyekkel alacsonyabb rendű lények, állatok és növények egyáltalán nem rendelkeznek.

Platon sok és jelentős mondandójából ezúttal összesen arra figyeljünk, hogy tanítása szerint az emberi lélek háromféle. Magunk általában egynek véljük, köznapi gondolkodásunkban mindenesetre nem szerepelnek cizellált bölcseleti szempontok: mikor egy embertársunkra tekintünk, eszünkbe sincs, hogy ő legalább háromféle módon tud lélek lenni… Betesszük őt, mint megismert személyt egy „dobozba” (néhány benyomást summázva, s főleg aszerint, milyen érzéseket keltett bennünk) – aztán jöjjön ki onnan, ahogy tud…

A görög bölcs viszont már testi szerveinket is eleve Isten alkotásának tekintve arra int, hogy semmi nem véletlenül olyan, amilyen. Gerincünk, egyedüliként az élőlények közül teljesen függőleges, égre mutató – ahonnan származunk! Az isteni eredet egy percig nem kétséges Platon számára: eszébe sincs az emberi élettel és intelligenciával kapcsolatban véletlent, vagy statisztikus valószínűségeket emlegetni.

A testünk legmagasabb, éghez legközelebbi részén található a fej az ember agyvelejével, mely az élővilág csodája – formájára nézve a legtökéletesebb geometriai idomra, gömbre emlékeztet, mondja Platon, szemben más szervek hosszúkás, stb. alakjával. Ott zajlik a gondolkodás, a leginkább isteni világhoz kapcsoló tevékenység. A fej felső helyzete utal arra, minek szánt vezető szerepet teremtőnk. Az ember értelmével vizsgál meg mindent, tesz különbséget jó és rossz között: e nagyszerű képességeit pedig Alkotójától nyerte. Filozófusunk tehát első helyre az értelem lelkét sorolja.

A törzs középső hányadában helyezkedik el a tüdő és a szív, amik a görög bölcs szerint a becsvágy és akarat „lelkének” székhelyei. Meggyorsul a szívverés és szaporodik a lélegzet, emlékeztet rá, amint erős érzés, vagy fontos gondolat hat az emberre – s ez történik akkor is, ha egy cél teljesítményre sarkall. Az akarat tehát, rendeltetése szerint, legyen alávetve az értelemnek.

Törzsünkben pedig legalul, a rekeszizom alatt laknak a vágyak és kívánságok, ahol a gyomor, belek és az örökítő szervek találhatók. E rész „lelke” nem hallgat semmire, ami értelem: mert ha fel is fogna abból valamit, nem természete, hogy engedelmeskedjen azoknak. Éjjel és nappal képek és agyrémek varázsa alatt áll, folyton ellenállhatatlan erőknek enged – amiket a maga részéről azonosít az élettel…

Jól látszik tehát, hogy ebben az értelmezési keretben a felső, középső és alsó erők eltérő természetűek, s végeredményben az ember ténylegesen bejárt életútja mutatja meg, melyik uralma érvényesült rajta döntő mértékben.

Senki ne érezze persze, hogy ez az ókori emberkép tökéletes vagy kötelező volna. Egy beíratlan, új  esztendőnek indulva azonban egyáltalán nem lesz kárunkra, ha tárgyilagosan szembenézünk azzal, mennyiben uralták a mögöttünk lévő évünket az érzelmek, általában a gyönyörök és kívánságok, más szóval a gyomortáj; aztán a becsvágy, az akarás, a szív tényezője (lenni valamivé) – vagy éppenséggel az értelem szempontjai, mely utóbbiak a legfontosabbat, a jó és rossz közti isteni alapvetésű különböztetést végezték bennünk.

Nem kétséges, hogy „mindhárom lelkünkre” szükség van, ezek egyaránt az élet részei – csak éppen nem mindegy, mikor melyik érvényesül döntő módon. (A kezek és lábak Platon tanítása szerint egyszerű végrehajtók, saját „lelkük” és gondolataik nincsenek.) Testünk csodálatos architektúrája mindenesetre egyértelművé teszi, eredetileg minek milyen rangú szerep rendeltetett benne – így Platon.

Elszakadva mármost a jeles gondolkodó bölcselmeitől lássuk, milyen tájakra vezérel minket az érintett fontos kérdésekben az ige. János látomásai a Jelenésekben a hívő embernek szóló erkölcsi üzenetek. Lekciónk szerint nagyon is elképzelhető, hogy valamikor olyan veszedelmek jönnek, amiket még nem látott a világ – kipusztul az emberek harmada…! (Jel 9,15  Jel 9,20-21) Ám mégsem az a legnagyobb baj, mondja a látnok, hanem, hogy „ennek ellenére sem térnek meg” – ilyen nyomorúságot megérve sem! Mintha azt mondaná: mi kellene még a megtérésükhöz…?

Újév első vasárnapján jól tesszük, ha megfogadjuk: nem lesz szükség katasztrófákra és csapásokra, hogy lelki tekintetben fölébredjünk! Elég lesz az olvasott és hirdetett ige, ami mindig életünk megjobbítására sarkall, s lényege szerint újra és újra ezt harsonázza: „Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból – és felragyog tenéked a Krisztus!” (Ef 5,14) Őt követve nem tévedünk el, nem teszünk fölösleges kitérőket, mert ő előttünk megy a menny felé! (Ján 8,12  Mát 26,32)

E tanítványi alapállás ellentéte a gonosz lelkek és bálványok imádása. János, a többi bibliai szerzővel összhangban, a vallás dolgát tekinti mindenek kulcskérdésének. Amilyen az ember hite, olyan lesz az élete! A világból sok minden képes megejteni az életképzeletet, holott arra egyes-egyedül az” életnek igéje”, Krisztus méltó. Lehetnek külső példák, ma iparszerűen ontják is képeiket a médiák a sztárok formájában – s nehéz az embereknek kivonni magukat ezek hatása alól öltözködésben, viselkedésben, erkölcsi normákat illetően. A milliószoros kinagyítottság mértékké, kánonná teszi őket – a pénzvallás jól megfizetett “papjait” (és újabban prófétáit).

Mégis, sokkal nehezebb győzni az önmagunkban lakó „lelkek” fölött (Jel 9,20) – mert ezek már belül, a saját énünkben vitézkednek! Materializálódhatnak ugyan ezüstben és aranyban is, sőt emberkéz alkotta tárgyakban és eszközökben, ám lényegük és mondandójuk mindenkor az igaz hit degradálása: “Nem kell azt olyan komolyan venni…!”

János szerint ennek az ellenkezője igaz: amennyiben nem vesszük komolyan, magunk is elveszünk. Ezért mutatja meg olvasóinak azok képét, akik a mennyben imádják Istent.  „…amikor a Lények dicsőséget, tisztességet és hálát adnak a trónuson ülőnek, aki örökkön örökké él, koronájukat is leteszik a trónus elé, és ezt mondják: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett.” (Jel 4,9-11)

A korona letétele szimbolikus tett. Nem kell sokat magyarázni: magunk megalázásáról és a Trónuson ülő hatalmának elismeréséről van szó. Itt ez a mennyei ünnep része, amely kozmikus, égi történésként villan föl, ám földi életünk boldogságában is kulcsfontosságú mozzanat. Olyasmi, ami nélkül magános vergődés az ember sorsa: mert jön a baj, betegség, gyász, jönnek az elkerülhetetlenek próbák – a nagy kérdés mégsem abban áll, miként menekülünk ezekből, hanem, hogy letettük-e koronánkat a Trónus lábaihoz! Ezen múlik a lélek megbékélése élettel és halállal. Ha ez nem történik, akkor nem marad az embernek semmi, ami számára végső tekintetben fontos. Tegyem hát le „koronámat” magam is minden nap a Világmindenség királya előtt: gyakoroljam énem trónfosztását, mert „…amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10) – és ő százszorosan kipótol majd azokért, amiket „elvesztettem” volna…! (Mát 19,29)

Ez előfeltétel ahhoz, hogy megértsem: aki a Trónuson a mennyben ül, az – örökkön örökké él. Nem csupán hatalom, törvényadó akarat, világmozgató erő, hanem – élet! Istenről a legtöbb embernek általában az ellenállhatatlan „kell”, a sors kényszerítő ereje jut eszébe, még hívő lelkeknek is – holott ő él, mégpedig örökkön örökké..! Miért fontos ez? Mert aki erről elfeledkezik, valóban magára marad minden bajával, betegségével, gyászával – „…az egyedül lévő pedig miként melegedik meg? A hármas kötél az, ami nem hamar szakad el!” (Préd 4,9-12)

Újév első vasárnapján erősödjünk hát meg a bizonyosságban: Istenünk nem csak erő és tudás, Első és Végső hatalom, hanem Az, aki él örökkön örökké! Tőle jövünk, az ő alkotásai vagyunk – s amikor földi vándorutunk véget ér, hozzá érkezünk. Részeltet határtalan, isteni létezésében – nem a semmi vár odaát: „…Benne élet van, és ez az élet az emberek világossága!” (Ján 1,4) Megvilágosít minden sötét értelmetlenséget, átjárja azt fényével – azért, ha indulnunk kell majd a minden élők útján, mehetünk nem csak keseregve, de örök otthonunkba térés örömével: Ahhoz megyünk, aki él örökkön örökké!

Ilyen hittel képes már türelmes maradni valaki gyarló felebarátaihoz, ha nem is szolgálnak rá. Nyilván nem a bűn kényeztetése jegyében, arra valóban semmi szükség – hanem Annak türelme láttán, aki „…felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak” – s aki pontosan ilyen módon tökéletes…! (Mát 5,45-48)

Nem túlzás a Zsoltár buzdítása: „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi Alkotónk előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig az ő legelőjének népei, és az ő kezének juhai vagyunk!” (Zsolt 95,6-7) E tudásban összefér a bennünk lakó gyönyör, becsvágy s értelem „lelke” – sőt, helyes arányaikat is jól meglelik, hisz mindegyik lélek – s mint ilyen, Isten gyermeke..!  Nem kiszorítani óhajtják már egymást, hanem átlelkesíteni: s van is mindnek ajándéka bőven – csak épp a maga helyén, és természete szerint.

Útvesztős életünk vádjai enyhülnek – bár szembesülést visszatekintő el nem kerülhet. Lényünk azonban sas-szárnyakra kap, hisz Isten mozdítja már! Így kell új esztendőnek fogni: új lendületben.  Cseppet sem tudjuk, mi áll előttünk, az mégis teljesen bizonyos, ki hív erre az útra. A menny Trónusának ura, aki nélkül élet nem volna a földön. Hát nem jutott szeretetének tanúságaiból forró sivatagi homoktól a sarki jég alatti vizekig mindenhova..? Hódoljunk előtte.

Térjünk vissza azonban egy pillanatig még Platonhoz is. Amikor a gondolkodás törvényeit vizsgálja, érdekes következtetésre jut. Azt mondja: az “okoknak” is két fajtája van: a szükségképpeni, és – az isteni. Ez aztán meghökkentő, hisz modern gondolkodásunkat a tudományos ok-okozat fogalom uralja, melyben kifejezetten a szükségszerűt (a törvényt) kutatja az elme – semmi mást. Ma nem is ismerünk más fajta “okot.” Felszabadító igazság, hogy egyetlen platoni mondat révén egyszerűsítő, tárgyias gondolkodásunk helyébe léphet az a tágasabb, komplexebb szemlélet, amelyben tér nyílik a magasabb okoknak, egészen Alkotónk titkainak csodálatos távlatáig!

Mindezt egyben látva küzdelmes életünkkel, megsejtve, sőt elfogadva a magasabb okokat, már van esélyünk a lélek békéjére. Arra a zavartalan nyugalomra, amit késői görög filozófusok ataraxiának neveztek. A tó tükre  ilyen, amikor hullámoktól mentes, mondották – ó, csak tapasztalnánk meg  2020-ban minél többször Istenünknek ezt a nagyszerű ajándékát!

Az ige ébresztését vegyük mindig komolyan, sőt alkalmazzuk magunkra: nélküle bajos összerakni „háromféle lelkünket” értelmes egésszé – innen indultunk. Ahol ez a művelet hiányzik, ott hamar eljön a rossz lelkek és bálványok uralma, melyektől valóban csak megtérve szabadulhat bárki. Urunk Jézus erre indította tanítványait! (Márk 1,15) Jele, hogy készek vagyunk letenni „koronánkat” az előtt, Aki „…méltó a dicsőségre, a tisztességre és a hatalomra, mert ő teremtett mindent, és minden az ő akaratából lett és teremtetett.” (Jel 4,10-11)

Nála megnyugszik a lélek, és békességet talál a szív. Lesz hite új kezdethez is, s  lendülete a rá váró új feladatokhoz – hiszen nem más erősíti őt, mint Krisztusunk Atyja, a Világegyetem királya. Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

„Szent vagy, szent vagy, szent vagy, Mindenható Isten,

Énekünk jó reggel száll hozzád szívesen!

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, végetlen kegyelem:

Három személyben áldott egy Isten!

 

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, kit a szentek áldnak,

Koronájukat letészik te előtted;

Angyali seregek térdelve imádnak,

Ki voltál vagy s nem érsz soha véget!

 

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, földi köd bár elfed,

És bűnös szem nem látja dicsőségedet,

Csak te vagy szent, Isten, és senki kívüled,

Teljes hatalmú szentség, szeretet!

 

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, nagy és erős Isten;

Minden műved dicsér az ég, föld s tengeren!

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, áldott véghetetlen:

Három személyben áldott egy Isten!”  Ámen.

                                                                             (488. dics. 1-4.v.)