Ellenállhatatlan-e a romlás, legyőzhetetlen-e a bűn ereje? A betörők mindig előbb járnak egy lépéssel a páncélszekrény-készítőknél. Nekikeseredjünk-e a kétségtelen, ha nem is felette spirituális ténynek? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2020. január 12.

A fenevad uralma alatt

 

Lekció: Jel 13,1-18
Textus: Jel 13,8

„…és imádja őt mindenki, aki nincs beírva a Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta.”

 

Igehirdetés

A Jelenések könyve nehéz feladat elé állítja az olvasót. Démonikus képei lelkünk mélyebb rétegeihez vezetnek; helyekre, ahol éber-lét idején ritkán járunk – viszont a tényleges világtörténelem túltesz mindazon, ami itt le van írva. Szeretnénk is elfeledni a valaha történt irracionális pusztításokat, a kegyetlenségeket, amik az embervilág számláján ott vannak már, s egyszer valahogy tiszta lapot nyitni – itt viszont azt olvassuk, ez mindig is így volt, a világ pedig ilyen. Elkeserítő gondolat! Nem lehetett volna másként? Szükségszerű a bűn, az ember elaljasodása?

De ne menjünk ennyire messzi, ilyen történelmi távlatokba. Lehet-e tisztán és igazán élni valakinek, vagy kötelező önmaga alá süllyednie? Mi, egyes emberek szabadokká tudunk-e válni őseink életének kimondhatatlan nehézkedésétől? Súlyos kérdések: megválaszolásukra nem is a köznapi értelem, hanem a hit hivatott. Ha már ezt a témát is a megszokott oksági érveléssel, mintegy a piaci diskurzus színvonalán akarnánk kezelni, alig volna remény.

A Jelenések szerzője látomásban szemléli a problémát – ami az isteni jelenlétre utal. Válaszai ennek megfelelően nem a megélhetésért magát szakadatlanul kompromittáló ember vélekedései, hanem a megszentelt hagyományt érdemben követő, szimbolikus, átforrósodott üzenetek.

Egy fejezettel korábban, a 12. soraiban olvashatjuk, hogy a holdsarlón álló, “napba öltözött asszony”, akinek fejékei a csillagok, gyermeket szül, ám az égből levettetett ősi Sárkány, az ördög odaáll, hogy megegye, amint megszületik! Üldözi az asszonyt, aki viszont a pusztába menekül negyvenkét hónapra. A jelkép üzenete egyszerű: az asszony, azaz Isten népe (2Ján 1,1-5) új embert szül, a Homo Christianust, a keresztyént – de a Sátánnak ez egyáltalán nem tetszik. Az ősi kígyó ellensége mindennek, ami krisztusi, s el is akarja azt pusztítani. Így volt ez Kr. u. 313-ig hivatalosan szerte a Római birodalomban, és sajnos ma is igaz sokfelé a világban. Ahol a Krisztusban való új élet megjelenik, ott még bennünk magunkban, saját szívünkben is azonnal támadnak a sötétség erői!

A 13. fejezethez érve súlyosbodik a látomás. Az égből levetett Gonosznak (Luk 10,17-18) új „inkarnációja” támad: a tengerből feljövő Fenevad. T. Hobbes Leviathan c. művében (1651) az egyházi és világi államhatalmat tekinti ennek, melyekre az emberek – közös megegyezés keretében, átruházzák a “béketeremtés”, másképpen közjó őrzésének jogát. A Jelenések szerint ez nagyon hangosan tud beszélni, mindenhol hallják is a földön (teljes a kommunikációs hatalma), főleg Istent káromolni szeret – s ennek jegyében uralmat is szerez minden nép, nyelv és nemzet fölött. Hadat indít a szentek ellen, s le is győzi őket. Az emberek istenként imádják – ám csak azok fölött lehet hatalma, akik „nincsenek beírva a megöletett Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta.”  (Jel 13,8)

Aztán a földből egy újabb fenevad jön elő, amely ezúttal nagyon hasonlít a Bárányra, de úgy beszél, mint a Sárkány. Gyakorolja az előző fenevad által kiépített teljhatalmat, s ráveszi a föld lakóit, hogy imádják elődjének képmását. Olyan bálványimádás kiteljesedéséről van tehát szó, ahol a félrevezetés céljából a Bárány ügyét is felhasználják. Jeleket is képes tenni, hogy elhitesse az embereket: tüzet hoz le az égből, és életre kelti elődje képmását, amely beszélni kezd – meg is ölnek rögtön mindenkit, aki nem imádja a bálványképet. Azt is eléri, hogy kicsinyek és nagyok, szegények és gazdagok, szabadok és szolgák bélyeget kapjanak kezükre vagy homlokukon, és senki sem adhat el vagy vásárolhat semmit a földön, csak az, akin ott a „fenevad bélyege”! Itt van aztán helye a bölcsességnek, mondja János, a látnok – mert ennek a Leviathánnak száma emberi szám: hatszázhatvanhat… (Jel 13,18)

Beleborzongunk – hiszen a sátánizmustól kezdve mindenki igényt tartott már erre a számra, s alig volt véreskezű diktátor, akinek nevét különböző szekták ne próbálták volna kiolvasni belőle, az illető mágikus hatalmát magyarázandó – pedig, még egyszer és újra: ez emberi szám. Hogyan értsük akkor, ha a könyv is biztat rá, hogy magunk értelmezzük…?

Nem a misztikában és a mágiában, hanem sokkal közelebb lelhetünk rá a magyarázatra. Egy típusról, egy emberi magatartásról van szó, mögötte valóban életellenes erők működnek, melyeknek valaki kiszolgáltatta magát – de attól ez még gyakori, sőt, egészen közönséges jelenség – a szám emberi szám.

A kulcsot a hatos szám adja, ami a Biblia nyelvén az időt jelenti, egészen pontosan a megszenteletlen köznapiságot. A hét napjai a szent idő nélkül. A föld négyszer (ez a világtájak száma) hat óra alatt fordul meg tengelye körül, s hatvanszor hat nap alatt járja körül a Napot – az utalás tehát nem félreérthető. Az Isten nélküli időről van szó, a történelemről önmagában; az időben megélhető, megszerezhető „boldogságról” – ami után rohan is az egész világ, ha kell, a Sárkányt vagy képviselőjét, a Fenevadat is imádva.

Ennek “bélyege” ott rejlik minden mohóságon, a vásárlás és eladás gesztusán, az egész, fogyasztásban tobzódó modern civilizációnkon. Nem magával a fogyasztással van baj, hanem a dolog sötét, bálvány-istentiszteleti jellegével (amit újabban vasárnap kell gyakorolni) – az élet meghamisításával és kirablásával. Nem a földi boldogság a bűn, miért is lenne az – de Isten-telenül enyészet marad, semmi más. Körben-járás és mégis kiismerhetetlen változás; véres mohóság és öncélú élethajsza, amiből hiányzik az Örökkévaló – ez az idő önmagában.

A szégyentelen életéhségnek aztán, ami ehhez tartozik sok formája van. Ha valakinek kételyei volnának, nézze meg Hieronymus Bosch „A hét főbűn” című asztallap-festményét a Prado-ban, vagy id. P. Breughel bármelyik munkáját a világ múzeumaiban, esetleg olvasson végig egy evangéliumot elejétől végéig – s azonnal tisztába jön vele, mivé lehet az idő az ember kezén, Isten nélkül!

A hiábavalósággal teli, sötét és véres gyalázat, amit életnek csúfolnak, aztán siránkozni kezd az elmúlással találkozva – mi mást is tehetne, hiszen Istene nincs, vallása paródia, lelkiismerete ezer folttól szennyes: mit kezdjen ő az ítélettel…? Ide, a teljes kétségbeesés pontjáig mégis el kell jutnia mindenkinek, aki csak üdvösségre vágyik, azt éhezi – olcsóbb út egyszerűen nincs. Jézus „elkárhozása” erről szól a kereszten, ám az ő szenvedése már nem önmagáért való volt, mint a mindenkori bűnösöké, hanem a világért hozott valóban Teljes Áldozat.

Ezért említi a Jelenések a maga elképesztő látomásai közepette is minduntalan őt, a Bárányt, aki ott áll középen – nélküle nincs megváltás. A teremtett világ „egyetemben nyög és fohászkodik„ (Róm 8,22) – és sehol enyhülés vagy szabadulás, csak nála! A döbbenetes képek tehát nagy evangéliumot rejtenek, amit a szíve szerint jót kereső hamar fel is lel bennük.

Mindenekelőtt abban, hogy noha önmagunkat üdvözíteni nem tudjuk: azonban üdvösség, Isten örök akaratából és kegyelméből, mégis csak – van! Ha magunkra volnánk utalva, vagyis a szabadulás ügyét nekünk, egyedül nekünk kellene rendezni, nem volna menekvésünk bűntől, szenvedéstől, sem pedig haláltól – Krisztusban azonban lehajolt hozzánk az ég, s elhozta a megváltást. Kisebb szavakat nem lehet használni – ez történt. A sötétben felragyogott a Dicsőség, a kidőlt fa törzsökéből új, ékes hajtás támadt! A haldokló Római birodalom minden erejével próbálta eltaposni ezt a lényegi újat – de maga semmisült meg!

Friss, jövevény népek pedig éppen ezt a keresztyén hitet tartották egyedül megőrzésre méltónak a birodalomból, s gótikus templomaikkal körbe is építették benne életük reményét. Tudjuk persze, ők is mindenkor a Fenevad totális hatalmának veszélyében éltek, ha később enyhíteni is próbálták a dolgot egy „Isten kegyelméből uralkodó, szent német-római császárság”, majd egy „társadalmi szerződés” képzetével (Locke, Rousseau) – mindenesetre Kr. u. 476 táján még tudtak a megváltásról és bizonyosak voltak az üdvösségről, ebben különböztek minden más kor emberétől.

E többlet pedig, amire ők rácsodálkoztak s életük egyetlen méltó vezérfonalának tekintették olyasmi, amit ma sem szabad veszni hagyni, digitális Leviathan-jaink korában sem. Legyen a korszak bármilyen, amiben élünk – az asszony, ha kell, elmenekül a pusztába, s ott szüli meg gyermekét. A legtöbben ezalatt is adnak és vesznek, karjukon a köznapiság számával, semmit nem észlelve (Luk 19,45  Mát 24,38-42) – ám azok a lelkek semmiképpen nem vesznek el, akik neve öröktől fogva fel van írva a Bárány életkönyvében! (Jel 13,8)

Ez a hit, ez a bizonyosság nem pótolható semmivel. Lehet sok a tulajdon, világraszóló a hírnév és bármi más, föl nem ér hozzá. Siker, teljesítmény, de még családi boldogság is, nélküle mind üres és hiábavaló – mert az ember az időben éli életét, de nem a köznapiságra van teremtve. A hétköznapok fölemésztik a szent időt, amennyiben elveszti éberségét – s mi következik? Először a fáradtság, aztán az állandó feszültség és türelmetlenség, a kapcsolati, majd családi bajok – végül pedig ott a lélek keserű kifosztottsága és méltatlankodása: még nem is éltem, s már el is kell mennem innen…!

Mi hiányzik ezekben az esetekben? A hit és tudás, valójában pedig bizonyosság, hogy nevem föl van írva a Bárány életkönyvében. Ez minden életfa legmélyebbre nyúló gyökere, úgy is mondhatjuk, az emberi eszmélődés és szellem legszilárdabb fundamentuma – ami nélkül olyan a létezés, mint “széltől űzött, hányódó hab a tengeren.” (Ef 4,14) Akik megtalálták a titkot, csodákra képesek. Leteszik a poharat, amiről maguk is azt hitték már, sosem tudják. Felépítik lelki önmagukat, szellemi egzisztenciájukat: betöltik ürességüket hasznos élettartalommal, jót sugárzó erőközpontokká válnak. Szavukban derű és szeretet szól, a közelségük megnyugvást ad – tőlük semmi fontosat elvenni már nem lehet: mindenük megvan Krisztusban.

A hit bizonyosságából fakadóan az ilyen lélek valóban él, nem csak vegetál. Feladatait örömmel látja el, kereteit jó tartalommal tölti be. Észreveszi, hol van rá valóban szükség, s hol fölösleges. Nem fanyalog és nem panaszkodik, hadakozásnak, hiúsági vetélkedéseknek körülötte nyoma sincs – békességét egyszer s mindenkorra megtalálta. Bajait nem nagyítja fel, másokat nem vádol, ellenőrizetlen híreket nem mond tovább, s általában mindig éltet, sohasem árt. Érzékeny a más lelkének rezdüléseire, fölfogja jelzéseiket – ő maga azonban nyugodt és kiegyensúlyozott marad, bármilyen körülmények jönnek is. Hiányaival mindig megküzd, legyenek azok testiek vagy lelkiek, más embert eszközül önző céljaira föl nem használ. Segítséget csak végső esetben vesz igénybe: nem csupán hangoztatja, hogy senkinek terhére nem akar lenni, hanem ezt gykorolja is. Hogyan képes minderre…? Neve föl van írva a Bárány életkönyvében.

Az ilyen mindezeken túl csöndes és egyszerű. Mondandója tetteiben van elrejtve, nem hangzatos elvekben. Ha az igazságot képviseli is, természetesen szelíd és udvarias, mondja róla Márai. (Füveskönyv) Nem szükséges magát bizonyítania: van bizonyossága, „örök tudása” – amihez nehéz bármit is hozzátenni, elvenni belőle pedig egyáltalán semmit nem lehet.

Ilyen ember nem is létezik, állítják sokan. Pedig egyetlen lépésre van tőlük – ez mindnyájunk legjobb lehetősége! Velünk van minden napon, személyesen – éspedig a világ végezetéig…! (Mát 28,18-20)

Mit jelent akkor a Fenevad uralma? Összesen a mindennapiságot: a megélhetésért és „boldogságért” minden árulásra kétely nélküli készséget, az életmohóságnak azt a jól ismert fokát, ahol bármi megengedett, ha nagyobb bevételt jelent. A hazugság és áltatás benne nem bűn, hanem fejlett élettechnika, a siker biztosítéka; cserbenhagyást pedig jó esetbe egy vállrándítás magyaráz. Semmi mágia, titok vagy gonosz birodalma, mert ez egyedül – hitványság. Amint egy jeles filozófus fogalmazta: “Az a bajom veletek, hogy még a bűneitek is olyan kicsik…!” (N. Friedrich)

Erősödjünk hát meg hitünkben, hogy messze születésünk előtt, a világ kezdetétől fogva be van írva nevünk a Bárány életkönyvébe! Isten így szereti az embert, ennyire alapvetően és véglegesen. Jézusunk golgotai áldozata mutatja meg, mi a magassága és mélysége, szélessége és hosszúsága ennek a szeretetnek. Boldog, aki őt megtalálta, és jóságát már szívébe fogadta!

Ezekben épülhetünk tehát a Jelenések könyve 13. fejezete révén: megváltás utáni egyetemes vágyakozásunk nem illúzió vagy kilátástalan remény – a Bárány ott áll a mennyei trónus előtt, hogy közbenjárjon minden bűnösért! Nem csupán a Fenevad szentségtelen bélyege lehet ott egy kézen, egy homlokon – hanem az ő örök pecsétje is, ami mindent megváltoztat. Újat hoz, ahol minden elromlott, s hatalmasan megerősít, ahol a jó elindult már. Nem vagyunk egyedül! Lehetünk az ő ereje által, s a belé vetett hitünk révén erősek, józanok, másokat éltetőek: hiszen nevünk öröktől fogva fel van írva a Bárány életkönyvében! Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

Urunk, te mindent tudsz rólunk. Azt is, mire jutunk nélküled, milyenek a napjaink szent jelenléted nélkül, de azt is, mivé változtathatod fényét vesztett, alámerült emberségünket. Járd át szívünket jóságoddal, szabadíts meg a köznapiság bilincseitől, hogy bekapcsolódjunk mennyei életköröd örök ragyogásába! Ámen.