Igehirdetések

A fenevad uralma alatt

Ellenállhatalan-e a romlás, legyőzhetelen-e a bűn ereje? A betörők mindig előbb járnak egy lépéssel a páncélszekrény-készítőkkel szemben. Nekikeseredjünk-e ennek a kétségtelen, ha nem is felette spirituális ténynek? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2020. január 12.

A fenevad uralma alatt

 

Lekció: Jel 13,1-18
Textus: Jel 13,8

„…és imádja őt mindenki, aki nincs beírva a Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta.”

 

Igehirdetés

A Jelenések könyve nehéz feladat elé állítja olvasóját. Démonikus képei lelkünk mélyebb rétegeihez vezetnek; helyekre, ahol éberlét idején ritkán járunk – viszont tudjuk, hogy a tényleges világtörténelem túltesz mindazon, ami itt le van írva. Szeretnénk is elfeledni a valaha történt irracionális pusztításokat, a kegyetlenségeket, amik az embervilág számláján ott vannak már, s egyszer valahogy tiszta lapot nyitni – itt viszont azt olvassuk, ez mindig is így volt, a világ pedig ilyen… Elkeserítő gondolat. Nem lehetett volna másként? Szükségszerű-e a bűn, az ember elaljasodása?

De ne menjünk ennyire messzire, történelmi távlatokba. Lehetne-e tisztán és igazán élnie valakinek, vagy kötelező önmaga alá süllyednie? Mi, az egyes emberek, szabadokká tudunk-e lenni őseink életének kimondhatatlan nehézkedésétől? Súlyos kérdések – megválaszolásukra valószínűleg nem is a köznapi értelem, hanem a hit hivatott. Ha már ezt is a megszokott oksági érveléssel, mintegy a piaci diskurzus színvonalán akarnánk kezelni, valóban alig volna remény.

A Jelenések szerzője látomásban szemléli a problémát (ami az isteni jelenlétre utal), és válaszai ennek megfelelően nem a megélhetésért magát szakadatlanul kompromittáló mindennapi lény vélekedései, hanem a megszentelt hagyományt érdemben követő, szimbolikus üzenetek.

Egy fejezettel korábban olvashatjuk ebben a könyvben, hogy a holdsarlón álló, és napba öltözött asszony, akinek fejékei a csillagok, egy gyermeket szül, de az égből levettetett ősi sárkány, az ördög odaáll, hogy megegye, amint megszületik. Üldözi az asszonyt, aki a pusztába menekül negyvenkét hónapra. A jelkép üzenete egyszerű: az asszony, azaz Isten népe (2Ján 1,1-5) új embert szül, a Homo Christianust, a keresztyént – de a Sátán ezt egyáltalán nem akarja. Az ősi kígyó ellensége mindennek, ami krisztusi, s el is akarja azt pusztítani. Így volt ez 313 előtt szerte a római birodalomban, és sajnos ma is igaz sokfelé a világban. Ahol a Krisztusban való új élet megjelenik, ott bennünk magunkban, saját szívünkben is azonnal támadnak a sötétség erői.

A 13. fejezethez érve tovább súlyosbodik a látomás. Az égből levetett gonosznak (Luk 10,17-18) új „inkarnációja” támad: a tengerből feljövő Fenevad. (T. Hobbes a Leviathan c. művében (1651) az egyházi és világi államhatalmat tekinti ennek, melyekre az emberek megegyezés keretében átruházzák a béketeremtés jogát.) A Jelenések szerint ez nagyon hangosan tud beszélni, mindenhol hallják is a földön (teljes a kommunikációs hatalma), főleg Istent káromolni szeret – s ennek jegyében uralmat is szerez minden nép, nyelv és nemzet fölött. Hadat indít a szentek ellen, és le is győzi őket. Az emberek istenként imádják – de csak azok fölött lehet hatalma, akik „nincsenek beírva a megöletett Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta.” (Jel 13,8)

Aztán a földből egy újabb fenevad jön elő, amely nagyon hasonlít a Bárányra, de úgy beszél, mint a Sárkány. Gyakorolja az előző fenevad által kiépített teljhatalmat, és ráveszi a földet és lakóit, hogy imádják elődjének képmását. A bálványimádás kiteljesedéséről van tehát szó. Nagy jeleket is képes tenni, hogy elhitesse az embereket: tüzet hoz le az égből, és életre kelti elődje képmását, amely beszélni kezd – meg is ölnek rögtön mindenkit, aki nem imádja a bálványképet. Azt is eléri, hogy kicsinyek és nagyok, szegények és gazdagok, szabadok és szolgák bélyeget kapjanak kezükre vagy homlokukon, és senki sem adhat el vagy vásárolhat semmit a földön, csak az, akin ott a „fenevad bélyege”! Itt van aztán helye a bölcsességnek, mondja János, a látnok – mert ennek a Leviathánnak száma emberi szám: hatszázhatvanhat… (Jel 13,18)

Beleborzongunk – hiszen a sátánizmustól kezdve mindenki igényt tartott már erre a számra, s alig volt véreskezű diktátor, akinek nevét különböző szekták nem próbálták kiolvasni belőle, mágikus hatalmát magyarázandó – pedig, még egyszer és újra: ez emberi szám. Hogyan értsük akkor, hisz a könyv is biztat rá, hogy magunk értelmezzük.

Nem a misztikában és nem a mágiában, hanem sokkal közelebb lelhetünk rá a magyarázatra. Egy típusról, egy emberi magatartásról van szó, mögötte valóban életellenes erők működnek, melyeknek valaki kiszolgáltatta magát – de attól ez még gyakori, sőt, egészen közönséges jelenség.

A kulcsot a hatos szám adja, ami a Biblia nyelvén az időt jelenti, egészen pontosan a megszenteletlen köznapiságot. A hét napjai, a szent idő nélkül. A föld négyszer (ez a világtájak száma) hat óra alatt fordul meg tengelye körül, s hatvanszor hat nap alatt járja körül a Napot – az utalás tehát nem félreérthető. Az Isten nélküli időről van szó, a történelemről önmagában; az időben megélhető, megszerezhető „boldogságról” – ami után rohan is az egész világ, ha kell, a sárkányt vagy a fenevadat is imádva.

Ennek bélyege ott rejlik minden mohóságon, a vásárlás és eladás gesztusán, az egész, fogyasztásban tobzódó modern civilizációnkon. Nem magával a fogyasztással van baj, hanem a dolog sötét, bálvány-istentiszteleti jellegével, az élet meghamisításával és kirablásával. Nem a földi boldogság a bűn, miért is lenne az – de istentelenül enyészet marad, semmi más. Körbenjárás és mégis kiismerhetetlen változás; véres mohóság és öncélú élethajsza, amiből hiányzik az Örökkévaló – ez az idő önmagában.

A szégyentelen életéhségnek aztán, ami ehhez tartozik sok formája van. Ha valakinek kételyei volnának, nézze meg Hieronymus Bosch „A hét főbűn” című asztallap-festményét a Prado-ban, vagy id. P. Breughel bármelyik munkáját a világ múzeumaiban, esetleg olvasson végig egy evangéliumot elejétől végéig – és azonnal tisztába jön vele, mivé lehet az idő az ember kezén, Isten nélkül.

A hiábavalósággal teli, sötét és véres gyalázat, amit életnek csúfolnak, siránkozni kezd aztán az elmúlással találkozva – de mi mást is tehetne, hiszen Istene nincs, vallása paródia, lelkiismerete ezer folttól szennyes: mit kezdjen ő az ítélettel…? Ide, a teljes kétségbeesés pontjáig azonban mégis el kell jutnia mindenkinek, aki csak az üdvösségre vágyik, azt éhezi – olcsóbb út egyszerűen nincs. Jézus „elkárhozása” erről szól a kereszten, ám az ő szenvedése már nem önmagáért való volt, amint a mindenkori bűnösöké, hanem a világért hozott valóban teljes áldozat.

Ezért említi a Jelenések a maga elképesztő látomásai közepette is minduntalan őt, a Bárányt, aki ott áll a középen – nélküle nincs megváltás. A teremtett világ „egyetemben nyög és fohászkodik„ (Róm 8,22) – és sehol enyhülés vagy szabadulás, csak nála. E képek mégis mind nagy evangéliumot rejtenek, amit a kereső hamar fel is lel bennük.

Mindenekelőtt abban, hogy önmagunkat üdvözíteni nem tudjuk, üdvösség, Isten örök akaratából és kegyelméből, mégis csak – van! Ha teljesen magunkra volnánk utalva, a szabadulás ügyét nekünk, és egyedül nekünk kellene rendezni, akkor menekvésünk nem volna sem bűntől, sem szenvedéstől, sem pedig haláltól – Krisztusban azonban ő lehajolt hozzánk, s elhozta a megváltást. Kisebb szavakat nem lehet használni, ez történt. A sötétségben Isten dicsősége ragyogott fel, a kidőlt fa törzsökéből új, ékes hajtás támadt! A haldokló római világbirodalom minden erejével próbálta eltaposni ezt a lényegi újat, de maga semmisült meg.

Friss népek pedig éppen ezt a keresztyén hitet tartották egyedül megőrzésre méltónak a birodalomból, s gótikus templomaikkal körbe is építették benne életük legfőbb reményét. Tudjuk persze, ők is mindenkor a Fenevad totális hatalmának veszélyében éltek, ha később enyhíteni is próbálták a dolgot egy „Isten kegyelméből uralkodó, szent német-római császárság”, majd egy „társadalmi szerződés” képzetével (Locke, Rousseau) – mindenesetre eredetileg, 476 táján még tudtak a megváltásról és bizonyosak voltak az üdvösségről, ebben különböztek minden más kor emberétől.

E többletet pedig, amire ők rácsodálkoztak s életük egyetlen méltó vezérfonalának tekintettek, ma sem szabad veszni hagyni, digitális „Leviathan”-jaink korában sem. Legyen a korszak bármilyen, amiben élünk – az asszony, ha kell, elmenekül a pusztába, és ott szüli meg gyermekét. A legtöbben persze ez alatt is adnak és vesznek, karjukon a köznapiság számával, semmit nem észlelve (Luk 19,45  Mát 24,38-42) – ám azok a lelkek semmiképpen nem vesznek el, akik neve öröktől fogva fel van írva a Bárány életkönyvében! (Jel 13,8)

Ez a hit, ez a bizonyosság nem pótolható semmivel. Lehet sok a tulajdon, világraszóló a hírnév és bármi más, föl nem ér hozzá. Siker, családi boldogság, teljesítmény nélküle mind üres és hiábavaló – mert az ember az időben éli ugyan életét, de nem a köznapiságra van teremtve. A hétköznapok fölemésztik a szent időt, ha az ember elveszti éberségét – s mi következik? Először a fáradtság, aztán az állandó feszültség és türelmetlenség, a családi bajok – végül pedig ott a lélek kifosztottsága és keserű méltatlankodása: még nem is éltem, s már el is kell mennem innen…

Mi hiányzik ezekben az esetekben? A hit és tudás, valójában bizonyosság, hogy nevem föl van írva a Bárány életkönyvében. Ez minden életfa legmélyebbre nyúló gyökere, az emberi eszmélődés és szellem legszilárdabb, rendíthetetlen fundamentuma – ami nélkül tényleg olyan a létezés, mint széltől űzött, hányódó hab a tengeren. (Ef 4,14) Azok viszont, akik megtalálták e titkot, csodákra képesek. Leteszik a poharat, amiről maguk is azt hitték már, sosem tudják. Felépítik lelki önmagukat, szellemi egzisztenciájukat, betöltik ürességüket hasznos élettartalommal, jót sugárzó erőközpontokká válnak. Szavukban derű és szeretet rejtőzik, közelségük hitet és megnyugvást ad – tőlük semmi fontosat elvenni már nem lehet, mindenük megvan Krisztusban!

A hit biztonságán túl az ilyen lélek aztán valóban él, nem csak vegetál. Feladatait örömmel látja el, és tartalommal tölti be lehetőségei kereteit. Észreveszi, hol van rá igazán szükség, és hol fölösleges. Nem fanyalog és nem panaszkodik, hadakozásnak, hiúsági vetélkedéseknek nyoma sincs körülötte – mert békességét egyszer s mindenkorra megtalálta. Bajait nem nagyítja fel, másokat nem vádol, ellenőrizetlen híreket nem mond tovább, s általában mindig éltet, sohasem árt. Érzékeny a más lelkének rezdüléseire, fölfogja jelzéseiket, ő maga azonban nyugodt és kiegyensúlyozott marad, bármilyen körülmények jönnek is. Hiányaival mindig megküzd, legyenek azok testiek vagy lelkiek, más embert eszközül önző céljaira föl nem használ. Segítséget csak végső esetben vesz igénybe: nem csupán hangoztatja, hogy senkinek terhére nem akar lenni, hanem éli is. Hogyan képes minderre? Neve föl van írva a Bárány életkönyvében.

Az ilyen ember ezeken túl csöndes és egyszerű. Mondandója tetteiben van elrejtve, nem pedig hangzatos elvekben. Ha az igazságot képviseli is, természetesen szelíd és udvarias, mondja róla Márai. Nem szükséges bizonyítania, mert van bizonyossága, „örök tudása” – amihez nehéz bármit is hozzátenni, elvenni belőle pedig végképp semmit nem lehet.

Ilyen ember nincs is, állítják oly sokan. Pedig egyetlen lépésre van tőlük, ez mindnyájunk legjobb lehetősége. Velünk van minden napon, személyesen – a világ végezetéig! (Mát 28,18-20)

Mit jelent akkor a Fenevad uralma? Összesen a mindennapiságot, a megélhetésért és „boldogságért” minden árulásra kétely nélküli készséget, az életmohóságnak azt a jól ismert fokát, ahol bármi megengedett, ha nagyobb bevételt jelent. A hazugság és áltatás itt nem bűn, hanem fejlett élettechnika, mintegy a siker biztosítéka; cserbenhagyást pedig jó esetbe egy vállrándítás magyaráz. Semmi mágia, titok vagy gonosz birodalma, mert ez egyedül – hitványság. Amint egy jeles filozófus fogalmazta: az a bajom veletek, hogy még a bűneitek is olyan kicsik. (N. Friedrich)

Erősödjünk hát meg hitünkben, hogy messze születésünk előtt, a világ kezdetétől fogva be van írva nevünk a Bárány életkönyvébe! Isten így szereti az embert, ennyire alapvetően és véglegesen. Jézusunk golgotai áldozata mutatja meg, mi a mélysége ennek a szeretetnek. Boldog, aki őt már megtalálta, és jóságát szívébe fogadta!

Ma ezekben épülhetünk a Jelenések könyve 13. fejezete révén: megváltás utáni egyetemes vágyakozásunk nem illúzió és nem kilátástalan remény, mert a Bárány ott áll a mennyei trónus előtt, hogy közbenjárjon minden bűnösért! Nem csak a fenevad szentségtelen bélyege lehet ott egy kézen, egy homlokon – hanem az ő örök pecsétje is, ami mindent megváltoztat. Újat hoz, ahol minden elromlott, és hatalmasan megerősít, ahol a jó elindult már. Nem vagyunk egyedül! Lehetünk az ő ereje által, s a belé vetett hitünk révén erősek, józanok, másokat éltetőek: hiszen nevünk öröktől fogva fel van írva a Bárány életkönyvében! Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

Urunk, te mindent tudsz. Azt is, mire jutunk nélküled, milyenek a hétköznapjaink szent jelenléted nélkül. Járd át szívünket jóságoddal, hogy megszabaduljunk a köznapiság bilincseitől, bekapcsolódva mennyei életköröd örök ragyogásába! Ámen.