Igehirdetések

Istennek van terve

Diákkoromban, a szellemi “kalandozások” idején olvastam egy rangosnak tekintett folyóirat tanulmányának címét: „Van-e rend a világegyetemben?”  Nekem addig ez magától értetődő volt: reggel fölkel a nap, este lenyugszik, aztán jönnek a csillagok. Erről a kérdésről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. január 19.

Istennek van terve

 

Lekció: Ézs 28,23-29

Textus: Zsolt 73,21-26

„Ha keseregne szívem és háborogna bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék, mint az állat. De én mindenkor veled vagyok, te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz, és végül dicsőségedbe fogadsz engem. Nincs senkim rajtad kívül az egekben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te vagy, ó Isten, örökké!”

 

Igehirdetés

Az emberélet nem csak egy, hanem sokféle útvesztőt rejt magába. Már egyéniségünk is egy nehezen kiismerhető, ódon várhoz hasonlatos rejtély, tele labilis lépcsőkkel, csapóajtókkal, titkos járatokkal és veszélyes aknákkal – hát még a világ, amiben élünk. A tudósok az anyag-energetikai-információs Univerzum titkaira minden teoretikus erejüket megfeszítve is csupán egymással össze nem illeszthető közelítéseket találnak, és hol van még a lélek és a szellem, tehát az emberi élet a maga pulzáló, lélegző, érző és megérteni vágyó egyéni talányaival, melyekből hét és félmilliárd bolyong a föld színén…

Jogos tehát a bizonytalanság, amikor életünk rendjét, törvényeit tapogatjuk: egyszer létező emberekként ráadásul nincs is túl sok módunk kísérletezni. Szükséges meglelni valahogy a vezérfonalat (ezt már a krétaiak is így vélték), ha nem akarjuk majd egy élet romjain visszatekintve azt mondani – nem így kellett volna…

Izrael népe az ókorban azon kevesek közé tartozott, akik a mindenkor megbízható útmutatót az egy, örök és igaz Istenben találták meg, s fordulatos történelmük során az elszenvedett próbák közt is törekedtek mindig hűségesek maradni hozzá – váltakozó sikerrel.

Csakhogy éppen történelmük volt a nagy talány. Onnan indultak, hogy az ember tartsa meg vallása előírásait, valamint cselekedjék okosan, s akkor boldog lesz. Biztosak voltak benne, hogy népüket és annak fővárosát soha baj nem érheti, hiszen az a Seregek Ura védelmezi, aki a Siont választotta földi lakóhelyéül, s akin kívül egyáltalán nincs is más isten. Aztán Kr. e. 722-ben az asszírok elpusztították az északi országrészt, majd 586-ban babiloni seregek felégették Jeruzsálemet is, és véres pusztítások közepette deportálták a nép városlakó részét Babilonba.

Elhagyta őket Isten…? Ha igen, miért? A hetven év után a fogságból hazatérők vallásilag még keményebben elhatárolták magukat minden nemzettől és hittől, étkezési és házasodási tabuik még szigorúbbak lettek. A néphez tartozás egyenrangú lett az Istenhez tartozással, majd helyettesíteni is kezdte azt. Ez az erős nemzeti identitás “törzsi” tekintetben megtartó erőnek bizonyult ugyan a diaszpórában, ám hitbeli gyökerei egyre csenevészebbekké váltak, s amikor Kr.u. 70-ben, ezúttal a rómaiak által ismét elpusztult a templom és a szétszóródás még teljesebbé lett, leginkább csak szent iratok és archaikus rituálék maradtak az eredeti szent életből. Ez lett aztán a talány. Ha Isten annyira szeret bennünket, miért válunk mindenhol hazátlanná? Valóság-e egyáltalán a választottság, van-e terve Istennek velünk?

Diákkoromban, a szellemi „kalandozások” idején olvastam egy rangosnak tekintett folyóirat tanulmányának címét: „Van-e rend a világegyetemben?” Nekem addig ez magától értetődő volt: reggel fölkel a nap, este lenyugszik, aztán jönnek a csillagok. A tanulmány válasza persze sejthető volt: csupán vak véletlenek vannak, amik persze ugyanakkor szükségszerű törvényeknek engednek – de semmi nem áll össze értelmes egésszé, hiszen mindennek az ellenkezője is igaz…

Akkor még nem tudtam, hogy a teória szó annyi, mint szempont, rátekintés, vagyis minden elmélet (ez is) annyit ér, amilyen „magaslatról” képes szerzője megpillantani a világot. Ha valaki irigyli a gazdagokat, könnyen maga is híve lesz, hogy meg kell szüntetni a tulajdont és beáll a tökéletes társadalom – aki pedig szerzett már magának valamit, támogatni fogja a (további) hozzájutás szabadságát hirdetőket… A labirintus, azaz útvesztő még ilyen, meglehetős egyszerűsítések mellett is  érvényes életmodell marad, hiszen szempontjaink menet közben is változhatnak, és bizony teszik is… Ki lehet-e egyáltalán találni az élet vadonjából? Az ember esetleg arra ébred reggel, hogy tegnap még pontosan tudta, hol is van, és ki ő maga, ma pedig mindez már egészen másképp érvényes. Körülményeink egyetlen perc alatt is változhatnak, ítéletünket, gondolatainkat átalakíthatják – s hirtelen nekünk is ott a kérdés (a belsőt kifelé fordítva): van-e rend a világegyetemben…?

Ha bibliai módon közeledünk a témához, egymástól meglehetősen eltérő alapállásokat találunk. A lényegében hitetlen szerint jó szerencse kell, semmi más – s ha az megvan, akkor az ember megragadhatja boldogságát. Más szóval: szemesnek áll a világ. Az élet annyi, amennyit beletöltünk, ahogy a sörreklám állítja…

Magasabb álláspont ennél az a hit, hogy “rend” létezik ugyan a Világegyetemben, csakhogy azt nem ismerjük eléggé, és utólag döbbenünk rá összefüggéseire. Nemesebb az előbbinél, amennyiben ez már nem a fürge huncutok “fejlett élettechnikája”, hanem hit, egy valójában kereső viszonyulás, mely számol egy tervező, örök akarattal és nem a „kihagyhatatlan lehetőséget” isteníti; magasabb továbbá azért is, mert ha távolról és homályosan, de mégis csak valami jót feltételez arról az ismeretlen, végső hatalomról.

Végül itt a zsoltárszerző bizonyossága, az igei mérce is: „Ha keseregne szívem és háborogna bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék, mint az állat. De én mindenkor veled vagyok, te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz, és végül dicsőségedbe fogadsz engem. Nincs senkim rajtad kívül az egekben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te vagy örökké, ó Isten!” (Zsolt 73,21-26)

Ez az izzás valóban maga a hit.  Megüt nagy bizonyossága: „Ha keseregne szívem és háborogna bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék, mint az állat.” Az itt megszólaló hang nem az “igazhitűség” tenorja, amivé a vallás sajnálatosan lehet – személyesen saját magáról szól a zsoltáros. Önmagával való kérlelhetetlen szigorát jó lenne eltanulni. Ha a külvilágon kezdjük a rendcsinálást, már az indulásnál elvétettük a mindenség taktusát – embernyi ember ugyanis az, aki nem fordítja kifelé megoldatlan problémáit, hanem szembenéz velük. Ez az első számú, megkerülhetetlen igei követelmény. Emlékezzünk, hogy Jézusunknak egyetlen kárhoztató szava nem volt a kereszten a világ kegyetlen mivoltáról és hitetlenségéről, pedig ha valahol és valakinek, neki ott – lehetett volna.

De haladjunk tovább. “Mindenkor veled vagyok, te fogod jobb kezemet…” A lelki bensőségesség és Istennel való legteljesebb közösség szent szavai ezek. Ilyesmit előírni persze éppúgy nem lehet senkinek, mint azt, hogy milyenek legyenek az érzései. Akkor hát hogyan lehet miénk ez az intimitás? Maga az Úr, aki örök és mindenható, fogja a kezünket, és mi mindenkor vele is vagyunk… Egyszerűen magunkhoz kell engedni azt a nagy, végső szeretetet, amivel ő a világot is teremtette. (Jaj, mi maradt ebből – ősrobbanás…. Csak ne lenne olyan világháborús hasonlat!) Inkább nézzük meg jobban a teremtett világ dolgait, s tanuljunk újra ámuldozni!

Vivaldi elmélyült zenéje a „Tél”-ben például megfesti  a deres, gyönyörű fákat, bokrokat, lankás, ködbe vesző dombokat, egyáltalán a havas, fagyott téli világot. Amikor hallgatjuk, nem csak a zúzmarás táj semmihez nem fogható szépsége idéződik fel, bár ez sem akármilyen üzenet, hanem az évszak tulajdonképpeni szerepe a nagy körforgásban. Tél annyi, mint hasznos gyökre redukálás. Ami valóban szükséges az élet folyamatához, az megmarad a fagyok idején is. Ősszel lehullnak a levelek, ezen nem tudunk változtatni – ám a gyökérben és a törzsben megmaradnak az örökítés kódjai. A komponista nem véletlenül él itt a piccicato redukáló eszközével. Aki nem tud megválni, azt elborítják, amikhez ragaszkodik – így szaporodik fel aztán annyi minden életben és lakásban… S hogy az új tavasz milyen lesz…? Ezt bízzuk arra, aki öröktől fogja jobb kezünket.

Az erre vonatkozó igei mondatokban megbújik egy szó, pedig úgyszólván „tengelyesen” fontos. Pivotal, mondaná az angol. Ez a szó a „tanácsoddal” – ami bizonyos magyarázatokat igényel. Jelentése ugyanis többrétű és mélyebb annál, hogy egyetlen kifejezés hűen visszaadja: „Tanácsoddal vezetsz, és végül dicsőségedbe fogadsz engem.” Az ember napirendre térne azon, mint általános igazságon, hogy Isten „tanácsolja” a hozzá hűségeseket. Ez ugyan pontosan így is van: mindenekelőtt emberi szóval írott és hirdetett igéjét alkalmazza a javunkra, de jobbik énünk szava, szívünk súgásai is eszközök az ő kezében, s elég példát találunk a Szentírásban, hogy jeleket is felhasznál a vezetésre.

Ám itt még ezeknél is többről van szó. Miről? Amit Bibliánk az ő „tanácsa” szóval fordít, az igazából tervet, végzést, régies szóval tanácsvégzést jelent, vagyis olyasmit, amit ő már erősen és megmásíthatatlanul elhatározott. Kálvin eleve elrendelésről való tanítása is erre, s nem a fatalizmusra vonatkozik – Isten üdvakaratára. A hívő ember biztosabb az Úr akaratának helyes voltában, mint a saját vágyainak igazában, ugyanakkor azt is tudja, maga is kapott döntési szabadságot, éspedig bizonyos határok között teljes körűt. A kettő egyszerre érvényes, ha ez a – valóban végső – igazság nehezen fér is a fejünkbe.

A zsoltáros nagy bizonyossága abból származik, hogy tudja: Isten jót akar az embernek. Terve van velünk, elvégzett szándéka, éspedig öröktől fogva. Aki erről tud és hittel bele is kapaszkodott, annak számára semmi nem nőhet e jóakarat fölébe, bármit hozzon is az élet – így kell érteni azt, hogy „Tanácsoddal vezetsz, és végül dicsőségedbe fogadsz engem.”

Végül még egy megerősítést kapunk ebben az igében. Az emberélet produkál fontos pillanatokat, amikor sok minden dől el rövid idő alatt. Hoz valószínűtlenül megnyúlt, sötét árnyékokat, nehezen áttekinthető bonyodalmakat, de váratlan egyszerűsödéseket és nagyszerű hajnalokat is. Az előbbiek során már említett, most egyébként éppen aktuális tél, mint „szükséges gyökre redukció” páratlan példáját kapjuk itt a 73. Zsoltárban: „Nincs senkim rajtad kívül az egekben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te vagy örökké, ó Isten!” (Zsolt 73,25-26)

Amikor elvész az út, semmi nem sikerül, vagy éppen véglegesnek tűnik, hogy elveszítettük a fonalat, akkor van szükségünk erre az igazságra. Nincs senkim rajtad kívül égen-földön, boldogságomat sem várom immár mástól. Ha majd testemtől meg kell válnom, akkor is te leszel a kősziklám – ilyen hittel már valóban érdemes hinnie az embernek. Ez vallásunk lényege, függetlenül rituálétól és egyházszervezettől – a végleges és megdönthetetlen, gyermeki bizodalom Isten jósága iránt. Amint Megváltó Jézusunk rábízta magát Atyjára mindvégig – s ő “…kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát örök szövetség vére által!” (Zsid 13,20)  Aki erre rátalált, annak nem kell már magyarázni, miről van itt szó.

Van hát rend a világegyetemben? Akinek szívében nincs, az odakint is hiába keresi majd – mert ezek összetartoznak. Bolygórendszerek tömegét és kibocsátott fényük színképét persze csak azok elemezzék, akik tanulták és értenek is hozzá, ám a végső, igazán nagy összegzés nem mérésekből fog összeállni. A világot nem lehet a világból megérteni, ahhoz valami több kell. Erről a többről szól a 73. Zsoltár, melynek megbúvó részletében találtuk ma ezt a fényességes igazságot. Álljon is itt összegzésül s lelki megerősítésül még egyszer:

„Ha keseregne szívem és háborogna bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék, mint az állat. De én mindenkor veled vagyok, te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz, és végül dicsőségedbe fogadsz engem. Nincs senkim rajtad kívül az egekben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te vagy, ó Isten, örökké!” 

Így is legyen. Ámen.